Minden olyan
hirtelen történt. Azt sem tudtam, hogy ezt az egészet álmodtam-e, vagy valódi
volt. Ott állt előttem az ohnim, akinek én voltam a gazdája. Én, senki más.
Eljött, és meglátogatott.
- Azért
ennyire ne örülj nekem - vigyorogva kilépett a helyéről, és mellém sétált. Az a
lény, aki nagy valószínűséggel éppen most pusztította ki Európa egy országát.
Megsimogatta a vállam, mint egy jó barát. Nem úgy, mint egy szerető, hanem úgy,
mint egy jó barát.
- Minho,
voltál Németországban? - kérdeztem mindenféle köszönés nélkül. Elhajoltam tőle.
Zavart az, amit tett. Nem így kellett volna gyilkolnia, nem így szokott
gyilkolni egy ohnim. Ha igazak voltak azok, amiket hallottam, akkor mindig a
gazdáját irányította. Minho azonban velem ilyet nem csinált. Vagy legalábbis
nem tűnt fel.
- Voltam -
sóhajtotta. Finoman megfogta a kezem, amitől a szívem szinte fénysebességgel
kezdett verni, már-már kiugrott a helyéről. Most azonban még ehhez sem volt
kedvem, kézfejem kicsúsztattam a karmai közül. Nem volt hozzá hangulatom. Nem
volt kedvem Choi Minhohoz ezek után. Az, amit tett, megbocsájthatatlan volt.
Szó nélkül, a hátam mögött cselekedett. Ez pedig zavart. Nagyon zavart.
- Minek vagy
itt? - kérdeztem tőle.
- Téged
akartalak látni. Hiányoztál, és szabadnapod van, gondoltam, megkereslek, hogy
ne legyél egyedül - a lágy, meleg hangja most semmit nem segített zord
szívemen. Minden annyira ijesztő és más lett, mintha egy teljesen új világba
csöppentem volna. Mintha ez a világ a Seulgi által megformált dimenzió lett
volna. Az a világ, amelyet nem akartam látni. Amelyet nem akartam hallani,
amelyet kiiktattam az agyamból. Mert azt hittem, hogy majd én megváltoztathatok
egy ősi szörnyet, mely rengeteg civilizáció bukásáért felel, mely évezredek óta
a világ kipusztításáért küzd. Azt hittem, hogy majd valamilyen furcsa
képességemmel rá tudom őt venni arra, hogy ne az ösztönei alapján cselekedjen,
hanem gondolkozzon reálisan, illeszkedjen be, és viselkedjen emberként. Talán
valahol mélyen még az is megfordult a fejemben, hogy ráveszem az emberi ételek
fogyasztására. Ez volt legalábbis a titkos célom. Én, kis naiv. Azt hittem,
hogy csodát tudok tenni a szörnnyel, és majd megváltozik. Nem tette. Akármikor
ránéztem, eszembe jutott az, amit tegnap láttam.
- Miért
pusztítottad el az embereket?! Mit vétettek ellened azok a németek? - magam sem
értettem, hogy miért, de hisztérikusan kitörtem, miközben az ohnim felé
fordultam. Még karjaimat is kitártam, hátha nagyobbnak tűnök. Az emberek minket
kezdtek nézni. Csodálatosan kínos helyzetbe hoztam magunkat.
- Hé, nyugi!
Nem öltem meg senkit személyesen. Csak csináltam egy vihart, és erről ennyit.
Ne izgulj, ez csak egy jel volt, hogy hamarosan akcióba lépek. Még nem állunk
készen - igyekezett higgadt maradni, és engem is megnyugtatni, de csak jobban
felhúztam magam azon, amit mondott.
- Mi az,
hogy nem állunk?! A te dolgod az, ami, de engem nem vonhatsz bele, mert nem
vagyok hajlandó a pusztításodban részt venni! - kiabáltam. Minho azonban
szorosan megragadta a karom, és húzni kezdett magával. Hiába rángattam magam,
nem engedett el, így össze-vissza forgolódtam, és csavarni kezdtem a kezem,
hátha sikerül szabadulnom. Nem sikerült - Engedj el!
- Nem. Te
csak ne verd ki a balhét! Azért még itt fogsz lenni négy napot, ne nézzenek
téged baromnak. Az ohnimok mindig befolyással vannak a gazdáikra. Minden ohnim
a saját gazdáját irányította mindig is. Egyértelműen most is te leszel az,
akinek a nevéhez fog fűződni a gyilkolászás. De nem akarlak tönkretenni, így
megkönnyítem a dolgod, és egy kicsit segítek - magyarázta - meg amúgy is
akartam neked adni valamit.
Az utolsó
mondata elszállt a fülem mellett, és még mindig idegesen próbáltam magam
kiszabadítani.
- Te csak ne
használj engem bűnbaknak! - szabad kezemmel idegesen csapkodtam a vállát.
Elsősorban azért, mert a mocskos dög nem kicsit idegesített fel, másodsorban
pedig azért, hátha elenged. Nem tette. Csak konokul haladt előre.
- Nem bűnbak
leszel. A te életed boldogságban és nyugalomban fog telni, hiszen megfogadtam,
hogy sem neked, sem valamelyik fontos ismerősödnek nem ártok. Seulginek sem,
pedig elhiheted, hogy szívem szerint belemártanám egy medencényi tömény
kénsavba az egyik felét, a másikat pedig folyékony nitrogénbe, hogy kétmillió
darabra törhessem. De miattad türtőztetem magam - csak mondta, mondta és
mondta. Eközben pedig ráncigált maga után, mint egy agyilag nem normális. Oké,
azt el kellett ismernem, hogy egy kicsit én is rátettem az állapotára, és
inkább örülnöm kellett volna, hogy velem volt, eljött Egyiptomig és tartotta
magát ahhoz, amit nekem ígért. Viszont az már az ő hibája volt, hogy miket
művelt Németországban a sok kolbászevővel. Emiatt úgy éreztem, hogy jogosan
akadtam ki. Minho nagyon nem volt jó hatással az idegeimre, és sajnálatos módon
előre tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz. Megfordult a fejemben az, amit Seulgi
mondott. Igazából valahol az agyam legmélyén ez mindig is ott kattogott
folyamatosan, megállás nélkül. Állandóan zakatolt, és azt az egy mondatot diktálta,
hogy öljem meg Minhot. Azonban én ezt mindig elhallgattattam. Hiába tűnt ez a
legjobb megoldásnak, tisztában voltam azzal, hogy szerelmes lettem belé.
Egyszerűen égtem a vágytól, hogy megölelhessem, hogy ismét érezzem a csókjait,
hogy izmos karjai között lehessek. Mert szerettem Minhot. Nagyon is szerettem
őt. Ő volt álmaim pasija, az a valaki, akit mindenben támogatnék, ha ember
lenne. Csakhogy nem ember volt, hanem ohnim. Nem tudtunk volna kapcsolatban
lenni, hiszen valahol én is a tápláléka voltam, ráadásul így is túl sokat
vártam el tőle. Gondolom, egyiptomi főtanácsosként nem nagyon került emberek
közelébe, sem a többi munkája alatt. Valamiért úgy éreztem, hogy Minho velem
kivételezett, hiszen ekkorra már azért elkezdte irányítgatni a gazdáit, míg
velem semmit nem tett. Nagy valószínűséggel a világ modernsége megzavarta őt,
így sokkal alaposabban kellett mindent átgondolnia. Vagy talán kivételesen ő
maga akart végezni a világgal, hogy biztosan sikerüljön a terve. Nem mondom,
hogy nem lennék politikus, de azért a világ elpusztítása távol áll tőlem. Tehát
igen, képtelen voltam megölni a szerelmemet. Azt a srácot, aki reményt adott
nekem, bíztatott, és tisztelt. Így Seulgi ötlete elvetésre került. Valami új
dolgot kellett kitalálnom. Nem tudtam őt bántani, de az, amit tett,
megijesztett.
- Egyáltalán
hova viszel? - nem rángattam magam tovább. Feladtam a küzdelmet az ohnim ellen,
és csak hagytam, hadd húzzon maga után. Csak siettem utána, és vártam, hogy
Minho egyszer elengedjen.
- Mutatok
neked két valamit. Tudom nagyon jól, hogy látni akarsz valami egzotikus dolgot.
Szeretném neked megmutatni azt a helyet, ahol régebben éltem. Sajnos a homok
már jelentősen elpusztította, betemette, de tudom, hogy még teljes állapotában
megmaradt. Megmutatom neked, de ígérd meg, hogy legalább addig titokban tartod,
amíg én a szörnyed vagyok, s te meg a gazdám.
Attól, amit
Minho mondott nekem, izgatott lettem. Egyszerűen lenyűgözött már maga a tény
is, hogy az én ősi szörnyem megmutat nekem egy olyan helyet, amely talán a
történelmi Egyiptom talán egyik legnagyobb csodája, hiszen az egyik fáraó ott
nevelkedett fel! Ha Minho tényleg megmutatja nekem azt a valamit, és én ezt
"felfedezem", akkor semmi perc alatt milliomos leszek. Igaz, ez azzal
jár, hogy elveszítem őt. Nem is beszélve arról, hogy rengeteg gazdája volt
azelőtt. Lehet, hogy akinek megmutatja ezt a helyet, az meghal? Lehet, hogy ott
ölte meg az előttem levő gazdáit?
- Miért nem
mutattad meg eddig senkinek? - kérdeztem tőle. Nem kezdhettem azzal, amin már
egyszer végigfutottam gondolatban. Akkor talán még meg is ölt volna.
- Volt, aki
tudott róla, de senki nem értékelte a múltat, és csak a kincs kellett neki, így
ki kellett törölnöm az emlékeit. De benned hiszek, és tudom, hogy te fogsz
érdeklődni az épület iránt - Minho ekkor kisétált a városból, s immáron a
sivatagban koslattunk. Izgatottan vártam, hogy végre feltárja nekem azt a
csodálatos emléket, amit megígért.
- Köszönöm -
tényleg megtisztelve éreztem magam, így tudtam, hogy meg kell köszönnöm.
- Nincs mit
- válaszolta - azért mutatom meg neked, mert te fontos vagy. A többi gazdám is
az volt, csak te másképp. Te teljesen máshogy viselkedsz velem. Élvezem, hogy
nem a szolgád vagyok, hanem a barátod. Na, itt vagyunk - hirtelen megállt. A
piramisok pont tökéletesen látszottak, sőt, látni lehetett a Nagy Piramis
középen kettészelt oldalát.
– Ezt hogyan
csinálták? Szinte soha nem lehet látni! Most mégis itt a bemélyedés - teljesen
döbbenten figyeltem a hatalmas épületeket. A város nem volt túlságosan messze,
de itt már pont a Szahara merő pusztasága volt.
- Ez
természetvédelmi terület, azért nem építették még be. Itt van egy ritka
kaktuszfajta, ezért inkább nem kockáztatnak. A kérdésedre pedig az a válasz,
hogy mindent csak jó szemszögből kell nézni. Bár az igaz, hogy nem véletlenül
lakott itt az egyik gazdám. Ő csináltatott nyakláncot a kristályomból. Azt
mondta, hogy így szebb. Mivel használati szempontból nem rontott rajta,
ellenben esztétikai szempontból javított, hagytam neki, hadd csinálja. Ő is
kedvelt engem, de annyira nem, mint te. Neki ugyanúgy csak egy szolga voltam -
magyarázta. Kezeit kitárta, aminek hatására a homok mozogni kezdett, mintha
Minho szelet idézett volna meg. A kicsiny, aranyszín szemcsék mind oldalra
söprődtek, már-már meghajoltak az ohnim előtt. Minho pedig ezt élvezte. Neki ez
totálisan természetes volt, nekem már annyira nem. A homok nagyon sokáig jött,
de nagyon mélyről csapódott fel. Aztán hirtelen megpillantottam egy nagyobb
követ. Minho ujjai mozdulatával táncoltatta a kicsiny szemcséket, amelyek szót
is fogadtak a gazdájuknak, és elmozdultak az erős szikláról.
-
Megjegyezted, hogy itt laktál? Hogy találsz mindig ide? - kérdeztem. Csak
bámultam magam elé, és figyeltem Minho mozdulatait. Az ohnim csendben
haladtatta mélyebbre a kicsi szemcséket, amelyek ismét furcsa táncot jártak,
mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, melyben a tündérpor össze-vissza
cikázik a boldogságától, elfeledve minden gondot és bút.
- Tudod, mindig ki tudom szagolni azt, ahol
voltam hosszabb ideig. Mondhatni, érzem az ohnim-szagot - válaszolta
készségesen, majd elmosolyodott. Már elég mélyre leásott, az egyik vízszintes
falon már fel is tűnt egy csapóajtó. Akkor Minho megállt, kezeit ismételten
maga mellé csúsztatta. A varázslat pillanatokon belül a végéhez ért. - Gyere,
leviszlek - Bal kezét felém nyújtotta. Nem voltam biztos abban, hogy oda
merjem-e neki adni. Még abból sem ocsúdtam fel, hogy irányította a homokot. Is.
Meg nagyjából mindent. De nekem még ez is új volt.
- Minho, ez
nagyon durva - dadogtam össze-vissza. Nekem kezdett túl sok lenni Minhoból.
- Tudom, de
sietned kell, mert arra gondoltam, hogy meg is tudjuk nézni ezt az egészet,
mielőtt menned kell. Jut eszembe, éhes vagy? - felém pillantott. Nagy,
sötétbarna szemei aggódva néztek rám, mégis csillogtak.
- Nem. -
válaszoltam, miközben kezem a kezébe tettem. A régész énem sokkal erősebb volt,
mint a gyávaságom, és bizalmatlanságom. Látni akartam, hogy mi volt ott benn a
kastélyban. Biztosan valami régészeti csoda lesz! - Inkább menjünk. Már
szeretném látni a kastélyt.
- Azért nem
akarom, hogy csalódj – Minho halványan elmosolyodott, majd megszorította a
kezem. Magabiztosan elindult a mélyedésbe, én meg rohanhattam utána, mint egy
majom. Igaz, hogy lassított engem, de azért nem volt egy leányálom így haladni.
- Sosem
csalódom semmilyen történelmi csodában - amint csúsztam, teljes erővel
nekivágódtam Minhonak, aki úgy megállt a meredek homokfalon, mint a cövek. Nem
is értettem, hogy hogyan csinálta. Nekem egyáltalán nem ment, így csak a
derekába kapaszkodva próbáltam meg nem leesni. Természetesen az ősi szörnyem
elkezdett tovább haladni. Kezemet erősen fogta, nehogy elessem, sőt, éreztem,
hogy az egyensúlyomat is ő kezdte irányítani. Nem teljesen úgy mozdultam, mint
ahogyan akartam, hanem úgy, ahogyan ezt a mozdulatsort tenni kellett volna
hivatalosan.
- Na, most
rámászunk a tetőre. Felnyitom az ajtót, és bele fogok ugrani a mélységbe.
Ezután te jössz utánam, és elkaplak. Majd mindig kövesd a nyomokat, mert a
gazdám szeretett csapdákat építeni - Minho ismét megindult, és ráugrott a
csapóajtó melletti részre. Bizonytalanul utána ugrottam, de ez közel sem
sikerült úgy, ahogy terveztem. Minho az utolsó pillanatban kapott el, mielőtt
fenékre estem volna.
- Köszi -
mosolyogtam. Megragadtam a karját, majd valahogy visszaegyenesedtem.
- Nincs mit
- az ohnim gyorsan elengedett, majd leguggolt a csapóajtóhoz, hogy kinyissa
azt.
- Amúgy ez
csak tévhit, hogy az egyiptomi fáraók csapdákat állítottak. Amikor az első
kutatók betörtek a piramisokba, és látták a szarkofágokat, akkor még nem
gondoltak arra, hogy egy hulla rengeteg higiéniai kárt okozhat. Mikor
felnyitották a sírokat, és hozzányúltak a tetemhez, akkor elkaphattak
valamilyen fertőzést. Ezért haltak meg. Semmi köze ennek a csapdaállításokhoz.
Mert annyira nem voltak okosak - kicsit úgy éreztem, hogy ki kellett
egészítenem Minho szövegelését. Lehet, hogy ő ezt még készpénznek vette. Gondoltam,
segítek neki, hogy ohnim létére ne tévedjen azzal a korral kapcsolatban,
amelyikben még ő maga is élt. Elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Ha nem
mondod, hülyén halok meg. - itt felnevetett - Képzeld, tudom. De ezek a mondák
már az ókorban is elterjedtek voltak. A királyok, fáraók féltek a szegények
támadásaitól, ezért a birodalmi évek végén valóban kiépítettek csapdákat, mellyel
önnön magukat védelmezhetik. Tudom, mert az egész birodalom alatt itt éltem a
fajtársaimmal. Akkoriban még nem nagyon kellett gyilkolászgatni, az emberek
sokkal primitívebbek voltak, mint most, nem ártottak a környezetnek, hanem
tiszteletben tartották azt, mert "isteneik" lelke is benne van a
természetben. Ez pedig így volt szép. Megjegyzem, a piramisok is az én nevemhez
fűződtek. Ők másmilyent akartak. Ezért fajtársaimmal megbeszéltük azt, hogy
együtt csinálunk egy rendszert. Mind a hárman szétszóródtunk, és felvázoltunk
egy-egy ötletet. Az emberek nem álltak annyira távol egymástól agyilag, mindet
rá tudtuk venni arra, hogy építsenek piramisokat. Akkor még csak viccből volt.
Én az egyiptomi áldozatokat ettem, a többiek meg a más országokét. Mindenki jól
járt. Aztán ez abbamaradt. Aztán meguntam az állandó fejlődést, ezért gazdámat
irányítani kezdtem. Meg nem csak őt, hanem Julius Ceasart is. Így lett
Kleopátra, akit marionett-bábuként tudtam mozgatni. Onnantól meg karikacsapás
volt. Csak sajnos megölték egy társam - mikor befejezte, pont kinyílt a
csapóajtó. Szárnyait finoman oldalra hajtotta.
- De ez történelmileg
nem stimmel - ráztam a fejem makacsul. Minho túl sok dolgot akart magáénak
tulajdonítani, s ezzel a történelmi hitelességet is megkérdőjelezte.
- Persze,
most ez így hihetetlennek tűnik - sóhajtotta. Nem várta meg, hogy bármit is
reagáljak, egyszerűen fogta magát, és leugrott a mélybe. Másodpercek alatt
eltűnt a látóteremből. Teljesen elnyelte őt a sötétség.
- Minho, jól
vagy? - aggódva lekiabáltam neki. Azért féltem, hogy lesz valami baja. Akármennyire
is haragudtam rá, vagy utáltam őt, azért még az ohnimom volt.
- Persze,
ugorj! - kiáltotta vissza, s ez megnyugtatott. Hangja visszhangozni kezdett, ez
pedig nekem elég nagy bíztatás volt ahhoz, hogy megtegyem, amit mondott.
Nekirugaszkodtam, majd ugrottam. Becsuktam a szemeimet is, és megpróbáltam
élvezni a repülést. Igaz, hogy féltem, de valamiért megbíztam Minhoban. Testem
hirtelen egy nagy valaminek ütközött. Kezeimet automatikusan kitettem, s amíg
forogtunk, addig átkaroltam a nyakat. Arcomat a Minho-illatú vállba fúrtam, az
illatát pedig magamba szívtam. A szívem egyre jobban kezdett verni.
- Minho! -
kiáltoztam ijedten. Féltem, hogy elenged, hogy nem tud megvédeni.
- Nyugi,
foglak - lassítottunk, a végén pedig letett engem.
- Köszönöm.
De semmit nem fogunk látni ilyen fények mellett - körbenéztem, hátha látok majd
valamit, de a nagy sötétségben lehetetlen volt az ohnim világító szemein kívül
bármit is észrevenni.
-
Szerencsédre hoztam zseblámpát - egy rövid időre eltűnt a két kicsi gömb,
hamarosan pedig fény terített be mindent. Felkapcsolta a lámpát, ezzel a
királyi palota teljes egészében belátható lett. Minden olyan csodálatosan
nézett ki, hogy szívem szerint megöleltem volna az egész épületet.
- Minho, ez
gyönyörű! - ámuldoztam. Az ohnim a kezembe nyomta a lámpát. Ő valószínűleg
látott a sötétben, így nem volt szüksége a fényre.
- Ez egy
kisebb tér. Innen lehetett kimenni a kertbe. Ha balra megyünk, akkor bejutunk a
szobákhoz. Ott volt az én rezidenciám is egykoron. Mellettem aludt a királyi
família. Sőt, Kleopátra szobáját is megmutathatom neked. Lentebb van a szolgák
kertje, a nagyétkezde, a szolgálói szobák, a trónterem. Lenn van a kincstár.
Azt is megmutathatom, de ne nyúlj hozzájuk! Valamelyikben már vannak fertőző
részek, ezért legyél óvatos!
Ráirányítottam
az ohnimra a lámpát. Teljes boldogságban ácsorgott, és mosolygott, ahogy
felidézte a régi emlékeit. Még a kezdeti szigorúsága is elmúlt, és csak
nosztalgiázott a varázslatos épületen.
Bólintottam,
majd elindultunk. Minden helyiséget végigjártunk. Minho minden szobáról
részletes előadást tartott, mintha egy idegenvezető lett volna. A föld mélyén
hűvös volt, ez pedig lényegesen megkönnyítette a koncentrálást.
- Ez pedig
az én rezidenciám volt egykoron – az ohnim besétált egy szobába, mely már elég
viharvertnek tűnt. A falakról lekopott a festék, csupán egy-két helyen
látszottak a freskók. Azonban az, ami pontosan velem szembe volt, meglepett.
Még kristály tisztán emlékeztem a medálomon lévő macskaemberre. Most pedig
találtam egy teljesen ugyanolyat a falon. Mintha Minho maga is isteni eredetű
lett volna.
- Azta! –
kiáltottam fel elbűvölten. Az ohnim elégedetten elmosolyodott, amint besétált a
termébe, igyekezvén nem elsüllyedni a homokban.
- Tetszik?
Nekem is. Az egyiptomiak is kedveltek engem, azt hitték, hogy én magam is isten
vagyok. Innen jöttek a félig ember, félig állat lények. Abban a hitben voltak,
hogy minden isten ugyanolyan ruhában jár, mint én, Básztet egyik szolgálója.
Azért kellett ez a nagy felhajtás. Érdekes módon ők ismertek engem, pedig
alakom közel sem volt olyan megnyerő, mint most. Azt pedig tudom, hogy mi jár a
fejedben. Az, hogy nem élhettem több századon keresztül. De. Akkoriban még nem
volt feltétlen szükségem gazdára, hiszen a többi ohnim segített nekem.
- Szép szoba
lehetett, de valamit nem értek. Neked nem titokban kellett lenned?
- Annyira
nem ettem feltűnően embereket. Jó, nem mondom, hogy szerettek, de tiszteltek,
és nekem az már elég volt. Mindenki tudott a létezésemről, és természetesen meg
akartak ölni. Az elején pedig nem volt gazdám. Az ohnim-társamnál volt az én
kristályom, így mondhatni, szabad voltam. Az elején ez még be is vált. Békében
akartunk élni a fajotokkal. Ekkorra már csak három volt belőlünk, de még mindig
hajlottunk a békére, bár tény, hogy a kínaiak már ekkorra nagyon felfejlődtek.
Aztán láttam, hogy az egyiptomi birodalom fel fog ébredni, s ha ez így lesz,
akkor túlságosan erős hatalmat kap, és hirtelen fog modernizálódni. Ekkorra már
megvolt a nyaklánc, már szolgáló voltam. Azonban az öreg nem halt meg, így nem
csupán a saját gondolataimmal, hanem az ő irányításával is manipuláltam
Kleopátrát, akinek a halála után megindult Egyiptom lefelé a lejtőn. Innentől
pedig hagytam magára a dolgot. Pont meghalt a gazdám is, tehát vissza kellett
vonulnom. Az volt az első ilyen alkalom - magyarázta, miközben közelebb lépett
falhoz. Csendben tanulmányozta a róla készült mintát - ekkortól kellett
rejtőznöm. A gazdáim már nem tiszteltek annyira, s midőn a középkor
megérkezett, fajomra vérdíjat tűztek ki. Azt nem én csináltam, hanem az egyik
társam. Ekkor is voltak gazdáim, de nem olyan lényegesek - megvonta a vállát,
majd a zsebéből kivett egy kicsi, sárga fényes valamit. Felém fordult - ezt
neked hoztam Németországból. Remélem, tetszik.
Csendben
figyeltem azt, ahogy Minho felém nyújtotta a medált. Alkarja véres volt, a
sebek mély szántásokban pihentek. Ahogy tartotta a medált, újabb sebek
keletkeztek, szinte szakadékot alkottak. Elhűlt bennem a levegő. Németországba
kiment, megölt egy csomó embert, ráadásul elhozott nekem valami izét, ami még
az ő testét is felzabálja. Meg akart ölni?! Mi a fene történt Minhoval?
Éreztem, ahogy mindenemet átjárta a félelem e sárga drágakő láttán. Kivettem a
kezéből a kristályt, és messzire elhajítottam. Bele a homokba.
- Minho, ez a szar még téged is megöl! Ha
ennyire utálsz, akkor mondd meg! - éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemeimbe.
Minho meg akart ölni.
- Mi?! Nem!
Hagyd, hogy megmagyarázzam! - dadogott zavartan, miközben elindult a kis szar
felé. Tudtam, hogy menekülnöm kellett. Ha ezzel nem is öl meg, akkor is kómába
rak, és ő nyugodtan garázdálkodhat, amíg nem figyelek rá.
- Ha
hozzáérsz, akkor tudd, hogy soha többet nem akarlak látni. Azt hittem, hogy
kedvelsz! Azt hittem, hogy legalább annyira nem gyűlölsz, hogy meg akarj
megölni! - kiabáltam. Szemeimből ekkorra már vízesésként folytak a könnyek.
- De
Taemin... - még folytatta volna, de közbevágtam.
- Csak semmi
de! Azonnal vigyél ki innen, és takarodj Egyiptomból. Ha még egyszer meglátom
azt a sárga izét, akkor még a lakásomba se foglak többet beengedni! -
kiabáltam, s azonnal a csapóajtó felé kezdtem rohanni. Minho persze szaladt
utánam. Biztosan tudta, hogy ha engem veszni hagy, akkor neki is nagyon
megromlik a sorsa. Így aztán követett. Az egyetlen lehetséges kijárat előtt
felkaptam egy magas dolgot, és az alá tettem, hogy kijuthassak. Amint odaértem,
felpattantam a tárgyra. Még így is esélytelen volt kiugranom, de azért
megpróbáltam. Éreztem, hogy megdobott a szél, és pont meg tudtam kapaszkodni a
sziklában, hogy feltornázzam magam. Minho persze jött utánam, de nem kértem
belőle.
- Taemin, félreérted ezt az egészet! - jött
mellém magyarázkodni.
- Nem értek semmit félre! Homokozd be a
kastélyodat, és takarodj haza! - kiabáltam. Meg sem vártam, hogy bármit is
reagáljon, hanem azonnal elindultam a város felé. Már kezdtem szomjas is lenni,
de nem hoztam magammal semmit. Haza akartam menni. Haza haza. Apukámhoz.
Elbújni a világtól, s csak aludni a régi szobámban. Éreztem, hogy megszakadt a
szívem. Egy idő után megfordultam. Az ohnim ekkorra már elindult utánam, a
kastély helyén ismét csak egy homokdűne állt.
- Csak
engedd, hogy megmagyarázzam! - kiabálta.
- Hagyj
békén! - nem voltam már erőm teljében, csak igyekeztem vissza a városba. Minho
sokkal távolabb volt tőlem, de ő is jött. Amint beértem a városba, egyből
elrohantam, és beszaladtam egy sikátorba. Leültem a földre és zokogtam.
Reméltem, hogy Minho nem jön utánam. Egészen addig ott ültem, amíg nem érkezett
el az idő. Akkor felálltam, vettem magamnak innivalót, azt ledöntöttem, majd
mentem a haverokhoz. Minho tönkretette a nyaralásomat. Az életemmel együtt.

Taemin!!! Miért kell mindig valakinek valami bonyolult ságot csinálnia , hogy ezek az idióták kibőgjék a lelküket , miközben senki nem akar semmi rosszat csak mind a kettő idióta??? Persze érthető Minnie reakciója is , de azért ennyire bízhatna már Minhoban , nem?
VálaszTörlésNagyon tetszett! Siess a folytatással 😃
Azért kell a hiszti, mert akkor unalmas lenne a történet, és akkor nem úgy alakulna az egész, ahogy szeretném :3
TörlésTaemin inkább csak megijedt attól, hogy Minho, aki szinte halhatatlan, megsebesült ettől a valamitől. Így egyértelműnek érezte, hogy rá sokkal erősebb hatást fog gyakorolni. A Németországos ügy pedig annyira felkavarta őt, hogy nem tudja, mit gondoljon Minhoról. Az egyetlen biztos dolog az, hogy szerelmes belé. A többi nagyon is változik.
Köszönöm, hogy írtál, sietni fogok ám :3
Oké... most kicsit sajnálom is Minhot meg nem is. Nem egészen így kellett volna hozzáállnia a dologhoz, mert így tényleg félelmetes volt. Kíváncsi vagyok mit akart Minho azzal az izével.*-* nagyon jó rész volt, siess a kövivel :*
VálaszTörlésIgazából Minho csak nem értette, hogy hol bénázta el. Normális esetben, ha megmutat valami fényeset, akkor az előző gazdái ráugrottak volna, míg Taemin nem tette, és ez megzavarta az ő kis tervét. Hát, majd egyszer megtudod, hogy mi volt az ;)
TörlésKöszönöm a komid, rohanni fogok az új résszel
Oké... most kicsit sajnálom is Minhot meg nem is. Nem egészen így kellett volna hozzáállnia a dologhoz, mert így tényleg félelmetes volt. Kíváncsi vagyok mit akart Minho azzal az izével.*-* nagyon jó rész volt, siess a kövivel :*
VálaszTörlés