14. A barátaim és Minho

Elég sokáig álltunk így egymással szemben. A srácok zavartan hol rám, hol Minhora pillantottak, az ohnim ismerkedett a helyzettel, én meg azt hiszem, el akartam tűnni a föld színéről.

- Lee Taemin! - Kibum volt az első, aki magához tudott térni a sokkhatás alól, hangja ingerültnek tűnt kissé - Ki ez a herceg itt törülközőben, és miért titkoltad el előlünk, hogy van pasid? Vagy igazán küldhettél volna egy SMS-t, hogy éppen dugtok, ne jöjjünk.

Hogy mi?! Minho nem volt a pasim! Meg egyáltalán ki hitte volna, hogy a csapat egyszerűen csak berobban ide a lakásomba hívatlanul? Egyáltalán mit kerestek itt?

- Nem feküdtünk le, ne aggódj - Minho szerencsére hamarabb kapcsolt, mint én, aki még mindig a gondolataimba mélyedve szenvedtem, és igyekeztem nem hisztériás rohamot kapni, majd kihajítani ezeket a majmokat az emeletről.

- Pedig nekem a törülközőből ítélve eléggé úgy tűnik - morgott tovább a haverom - azt meg igazán mondhattad volna, Tae, hogy van pasid.

Belül egy hatalmas sikoly készült kitörni a testemből. Minho és én nem jártunk!

- Igaz, meglehetősen belsőséges a kapcsolatunk, de nem igazán mondhatnám, hogy egy párt alkotunk. Egyébként Minho vagyok. Choi Minho. Ti pedig biztosan Jonghyun, Sooyoung, Jinki, Juhyeon és Kibum. Örvendek a találkozásnak - az én ősi szörnyetegem mélyen meghajolt, nem mellesleg nagyon jól kezelte a helyzetet. Én meg csak pislogtam, mint hal az erdőben.

- Mi is örülünk - Kibum is eléggé zavart volt, nem igazán tudott mit mondani. Minho meglehetősen megijeszthette őt, mert biztosan nem egy ilyen szexi csávóra számított. Naná, az én ősi szörnyemnél nem volt szebb a Világegyetemben!

- Gyertek be! - Minho intett egyet, elhúzott az útból, majd segített a többieknek a kabátokkal, akik még mindig eléggé le voltak sokkolva.

- Izé... Minho? Csinálnál valami innivalót a vendégeknek? - én tényleg nem akartam őt ugráltatni, de szemmel láthatóan a srácokat nagyon megdöbbentette ez a meglepetés, ami fogadta őket. Meg kellett hagynom, engem is...

- Persze - az ohnim elvigyorodott és boldogan száguldott innivalókat csinálni, mint egy gyermek, akinek azt mondtam volna, hogy mutassa meg a rajzait a többieknek.

- Tudtam, hogy van valakid - Juhyeon arcán egy pimasz mosoly jelent meg - miért szégyellted? Nem ronda, mi több, kifejezetten szexi. Ha nem a lányokat szeretném, akkor biztos, hogy lenyúlnám tőled. Bár tiszta díszbuzi - a végére a konyha felé biccentett, miközben bearaszolt a csapattal a nappaliba. Értetlenül pislogtam rá. Nem értettem a célzását, midőn Minho szerintem viszonylag normálisan viselkedett, és akkor sem tudtam volna megmondani az identitását biztosra, ha előttem mondta volna el. Minho ugyanis ohnimszexuális volt, és ha jól értettem a magyarázását, nem kellett szaporodniuk, hiszen szinte halhatatlanok voltak. Éppen ezért az ő ösztöneikben nem volt ott a szaporodás, meg mertem volna kockáztatni, hogy Minhonak fityegője sem volt, azért takarta el mindig ott, nehogy meglássam a hiányt. Nem, mintha zavart volna, Minho elvégre a háziállatomként szolgált, nem volt más titulusa.

- Ezt honnan szedted? - kérdeztem a lányt, mire az egész csapat felröhögött.

- Hallod, csak nézz rá! Egy az, hogy túlságosan ápolt, kettő meg az, hogy úgy viselkedik, mint egy divatos, nyivákolós divatmeleg. Nem is beszélve arról, hogy nagyon szeret. Amikor megkérted, hogy hozzon nekünk inni, úgy nézett rád, mint egy istenre - magyarázta Jinki, miközben lehuppant a fotelba. Kivételesen mindenki egyet értett vele, még Kibum is, bár természetesen talált kivetni valót a haverom jellemzésében.

- Nem, mintha látszódna az ember tekintetén, ha szerelmes valakibe. Mindenkit ugyanolyan boldog, meleg pillantással fogadott, mint ahogy a kis barátnőjét is nézte - magyarázta. Ő Sooyoung és Jonghyun közé ült le, Juhyeon így a kisebb kanapén kötött ki egyedül, amit remekül ki is használt, és elterült azon. Így kötöttem ki végül velük szemben a földön, nekitámaszkodva a dohányzóasztalnak, amit mindenre használtam, csak arra nem, amire ki lett találva.

- Nem vagyok a barátnője - morogtam. Ezt természetesen azért kaptam, mert amikor Jonghyun mesélt nekem a nagy szerelméről, teljes mértékben azt hittem, hogy egy lányról beszélt, mert a többieknek akként is állította be Kibumot. Eléggé meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nagyon is fiú volt, és ezért ez a kis sunyi megfogadta, hogy majd egyszer mindent visszakapok. Most jött el az ideje ennek, ugyanis eddig elég szerencsétlen voltam a fiúkkal.

- Persze - bólogattak némi iróniával a hangjukban.

- Itt is vagyok - az ohnim berobogott az italokkal, amik meglepően rózsaszínűek voltak.

- Ez micsoda? - Juhyeon egyből felült, és elvette azt, amit a szörnyecském felé nyújtott.

- Áfonyás limonádé. Maracujásat akartam, de nem találtam délelőtt a boltban - magyarázta lelkesen, közben pedig osztogatta az innivalókat. Csak nagyokat pislogva ültem. Mégis miket vásárolt ez a barom össze?!

- Csábítóan hangzik - biccentett Jinki.

- Egyébként hogyan találtatok egymásra? - Jonghyun kíváncsian nézett kettőnkre, mire megint a szívinfarktus kerülgetett. Egy az, hogy egyáltalán nem jártunk, kettő pedig az, hogy Minho vagy elcsacsog mindent, vagy valami még ennél is rosszabb dolog történne. Éppen ezért már szóra nyitottam a számat, hogy valamit mondjak nekik.

- Taemin jött haza az ásatási gyakorlatról, és én is az erdőben voltam, egy barlangban. Taemin bénázott egyet, aztán olyan szépen bezuhant a barlangba, mint ahogyan az annak rendjén volt.

Mindenki felnevetett, kivéve persze az érintett személyt, azaz engem.

- Igen, ez a mi Taeminünk. Még akkor is a fejére esik a Han folyónál egy zongora, ha ott sincs - röhögött Kibum.

- Na, azért annyira nem béna - tiltakozott Jinki, de ő is röhögött rajtam. Micsoda paradoxon...

- Nem lenne szerencsétlen, ha nem hinné el, hogy az. Minden esetre szerencsére most ennek köszönhetően találkoztunk - magyarázta az ohnim. Ja... szerencsére... ha nem találkoztunk volna, akkor most normális életem lenne, és nem kellett volna megtapasztalnom,

hogy milyen látvány az, amikor egy szörnyeteg embert eszik.

- Utána pedig megkerestétek egymást? - Jinki kissé előrébb hajolt, hogy jobban lássa és hallja a történetet.

- Igen. Olyasmi - biccentett Minho.

- És mi lett a cicáddal? - Sooyoung olyan erővel nekem szegezte a kérdést, hogy válaszolni sem tudtam. Hát, az történt a cicámmal, hogy emberré változott, és most vele beszélgettek... most erre mit kellett volna mondanom?

- Allergiás a macskaszőrre, így odaadtam az unokatestvéremnek - ez volt az első, ami az eszembe jutott. Tényleg nem tudtam volna mást kitalálni.

- Volt macskád? - pislogott Kibum - Azt hittem, utálod őket, amit nem is csodálok.

- Mi az, hogy nem csodálod? Egy macska sokkal jobb, mint egy kutya - háborodott fel Jinki.

- Egyáltalán nem jobb. Semmit nem lehet vele csinálni. Csak van - morgott a macskaszemű. Na, ennyit arról, hogy érdeklődtek felőlem...

- Legalább nem kell folyton vele foglalkozni. Egy macska sokkal igényesebb, mint egy kutya, és jól elvan magában is.

- Ja, csak összekarmolja a kanapét, szétszedi a függönyt, meg egyéb ilyenek... - folytatta a vitát Kibum. Már megint. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy a drágaságok ezt a témát már lezárták. Úgy tűnt, tévedtem.

- Ettől függetlenül a kutya után fel kell szedni az ürüléket. A macska normális esetben elássa.

- Igazából a kutya jobban emberfüggő, de éppen ezért sokkal intelligensebbnek látszik, hiszen elismer a falkavezérként. Ezzel szemben a macska jobb esetben magányos állat, ezért sokkal kevesebb odafigyelést igényel, még akkor is, ha egyedüllét során összekarmol mindent. Ennek ellenére, ha türelmesebb vagy, a macskát is be lehet tanítani, hiszen már a Második Világháborúban is szívesebben alkalmaztak macskát a kémkedésre, mert sok szempontból jobban megfelelő az ilyen példákra, mint egy kutya. Mégis, a kutya jobban tisztel, vagy neki valaki, és közvetlenebb. Éppen ezért mondhatjuk, hogy teljesen felesleges ezen vitatkozni, midőn ugyanannyi a hátránya mind a kettőnek, mint az előnye - Minho elégedetten kortyolt bele az innivalójába, mikor már végzett, igaz, mindenki a száját tátva meredt rá nagy pislogások közepette. Na, ezt még soha senki nem csinálta. Amióta Jinki és Kibum ismerték egymást, mindig együtt vitatkoztak, és soha senki nem szólhatott bele. Erre itt volt nevén nevezett Choi Minho, aki olyan gyorsan elmondta a szövegét, hogy mindenki csak nagyokat pislogott, és nem lehetett őt elhallgattatni.

- Tudod, általában ezt rájuk hagyjuk. A végén úgysem találnak sosem megoldást semmire, de már megszoktuk, hogy olykor-olykor vitatkoznak - magyarázta Jonghyun, hogy Minho is megértse, bár ez az ősi szörnyemnek elég felkavaró érzés volt.

- Ezt nem értem - rázta meg a fejét - akkor minek vitatkoznak?

- Hobbi - vágta rá Juhyeon - de tőlem kapsz egy hatalmas ölelést, mert már nem bírtam idegileg azt, hogy ez minden áldott nap lejátszódik.

Minho elmosolyodott a lány kacsintását követően.

- Ne haragudjak, azt hittem, beszállhatok - zavartan a vitapartnerekre pillantott, akik csak legyintettek.

- Majd legközelebb nem teszed, de tetszett a gondolatmeneted. Lehet, hogy beveszünk harmadiknak - Kibum kedvesen elmosolyodott, ez pedig valahol legbelül nekem jól esett. Nagyon örültem, hogy elfogadták Minhot. Azt igazából nem értettem, hogy ez nekem miért volt jó, de ha már "jártam" vele, akkor ez legyen hiteles.

- Egyébként te mivel foglalkozol? Mert mi mind régésznek tanulunk, kivéve Jonghyunt, aki óvó bácsinak - Juhyeon érdeklődve nézte a háziállatomat, és ahogy nekem lejött, ez a szimpátia kölcsönös volt.

- Emberekkel foglalkozom - válaszolta az ohnim nyugodtan, de mindenki elég értetlen képet vágott.

- Az egy elég tág fogalom - Jonghyun kíváncsian felvonta a szemöldökét, és a szörnyeteg szemébe nézett. Én tudtam, mit jelentett. Velük táplálkozott.

- Hát... a betegségek területén otthon vagyok, de történelemmel kapcsolatban is lehet velem beszélgetni, mert elég sok olyat tudok, amit mások nem. Legalábbis Taeminnek gőze sincs róla. Igaz, Cica? - egy gonosz vigyorral felém fordult, én pedig ezzel a lendülettel fel is pofoztam volna. Mi az, hogy "Cicának" hívott? Én hívhattam őt így, mert egy macskából fejlődött ki, de ő nem hívhatott így engem! Nem kicsit lepett meg ezzel a becenévvel a kis mocsok.

- Jaj, de aranyosak - mind az öt barátom olvadozva nézett minket.

- Taemin hogy elpirult - Kibum elnevette magát, mire megint megdöbbentem. Nem értettem, hogy az ohnimom miért élte bele magát abba, hogy járunk, ami azért elég távol állt a valóságtól. Lehet, hogy közeli volt a kapcsolatunk, de nem kedveltem őt, mi több, meg akartam szabadulni ettől a lénytől. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan.

- Kutató, orvos vagy terapeuta leszel? - faggatózott tovább Juhyeon. Szívem szerint kizavartam volna őket, de akkor túl gyanús lennék, és kiderülne, hogy valamit titkoltunk Minhoval.

- Izé... - Minho kissé elbizonytalanodott, így segítenem kellett neki, de szerencsére valahogy ki tudta magát vágni - esélyesnek tartom, hogy nem fogom tudni minden ember életét megmenteni, de segíteni akarok a világnak.

Nagyokat pislogva hallgattam ezt a magyarázatot. Olyan szépen kivágta magát, hogy szóhoz sem tudtam jutni.

- Tehát orvos - összegezte Juhyeon a hallottakat. Így lett az, hogy mindenki azt hitte, az én pasim orvos. Ebből pedig egyik sem volt igaz.

Lassanként azonban, hála az égnek, beesteledett, így a drágaságos barátaim távozásra kényszerültek.

Megkönnyebbülve csuktam be az ajtót.

- Kedves emberek - Minho vigyorogva állt velem szemben - Juhyeonnak... nagyon finom az illata. Szívesen megízleltem volna.

Kihagyott a szívverésem.

- Micsoda? - éreztem, hogy teljesen elgyengültem. Nem akartam hinni a füleimnek, nem bírtam volna felfogni, mit tenne ez a barátaimmal, ha éhes lenne.

- Nyugi, nem eszem meg, de tudd, nagyon finom lehet. Amúgy honnan szedték, hogy orvos vagyok? - olyan hirtelen váltott témát, hogy magam is meglepődtem rajta.

- Egy, ne edd meg az ismerőseimet, és még csak ne is gondolj rá! Kettő, mi az, hogy "orvoslással" foglalkozol? Nem foglalkozol betegségekkel. Azzal foglalkozol, hogy megegyél mindenkit. Ezzel nem mented meg a világot, Superman - kicsit ingerült voltam, mert nem értettem Minho logikáját. Kezdtem úgy érezni, hogy valamit eltitkolt előlem, és ez nagyon nem tetszett, elvégre belőlem nyert energiát, úgyhogy minimum az lenne a természetes, hogy mindent elmond magáról.

- Taemin, én egy ohnim vagyok. Az a feladatom, hogy megvédjem a természetet. A világ megmentése nem egyenlő a ti fajotok megmentésével, mert rajtatok kívül van egy pár lény. Igen, betegségekkel is foglalkozom, mert felmérem, hogy milyen egészségügyi probléma az elsődleges halálozási ok, abból pedig sok dolgot le tudok szűrni. Mi lenne, ha nem cseszegetnél, hanem egy kicsit kevésbé lennél hisztis picsa? De komolyan. Mindig csak szekírozol, és előadod, hogy mennyire szarul esik neked az, hogy itt vagyok. Ha nem mondtam volna hússzor, hogy sem téged, sem a barátaidat nem eszem meg, akkor egyszer sem. Elhiheted, hogy sokkal finomabb embereket is ehetnék, ha akarnék, de nem teszem, mert neked megígértem. Mégis úgy rettegsz tőlem, mint egy nyárfalevél, és okoskodsz. Én eddig mindig szolga voltam. Mindenki megmondta, hogy mit tehetek, mit nem. Egyszer. Utána már tudtam, hogy mik a szabályok, de te lealacsonyítasz, mert akarva-akaratlanul magasabb szintűnek képzeled magad. Elárulom: tévedsz. Én vagyok a fejlettebb, csak máshol van a gyengém, mint neked. Szívem szerint megettem volna Juhyeont. Megtettem? Nem. Akkor meg mit reklamálsz itt? Én vagyok beállítva szörnyetegnek, mert embert eszem, de itt minden a nézőpont kérdése. Szerintem pedig ti vagytok a szörnyetegek. De tudod, mit? Ha ennyire zavarok, akkor nem kell látnod - bevonult a fürdőszobába idegesen. Éreztem, hogy kissé elvetettem a sulykot, hiszen ő is érző lény volt valahol, és biztosan zavarta, hogy ennyire nem bíztam benne, én pedig szégyelltem magam emiatt. Valahol igaza volt, ő mindig a kedvemben járt, az lett volna a minimum, ha hagyom, hadd csinálja azt, amit szeretne. De mit mondjak neki? Mit mondhattak neki az előző gazdái?

Minho ekkorra már kirobogott felöltözve.

- Állj félre, légyszíves, elmegyek, nem kell majd látnod.

Nem engedhettem, hogy ezt tegye, mert elvégre ő a szörny, én csak egy ember voltam. Nem lehetek én a gonosz!

- Maradj! Megparancsolom - vágtam rá, hiszen valahol a szolgám volt. Vagy olyasmi...

- Ne parancsolj, kérj - gyilkos tekintettel nézett rám, mintha éppen azon lenne, hogy megöl - soha nem mondta senki, hogy megparancsol nekem valamit. Soha. Nem te leszel az, akitől ezt el fogom viselni. Igen, a szolgálód vagyok, de nem a rabszolgád.

Ezt megint megcsináltam.

- Akkor kérlek, maradj. Nem akarom, hogy elmenj - sóhajtottam, miközben Minho izmos felkarját szorítottam. Azt akartam, hogy maradjon, mert én tartoztam érte felelőséggel, ráadásul a drágalátos baráti társaságom miatt jelenleg össze is tartoztunk.

- Ha azt akarod, hogy maradjak, kevésbé nézel hülyének, és nem ismételgeted magad, hogy mit tehetek, és mit nem. Meg kell ígérned, hogy hagysz annyira szabadon, amennyire megérdemlem, és nem okoskodsz állandóan, mert elhiheted, hogy több tapasztalatom van, mint neked - ezek voltak a feltételei.

- Jó, de te se viselkedj úgy, mint egy menstruáló nő. A felét soha nem is mondtam annak, amit szövegeltél - elengedtem a karját. Minho szemei megenyhültek, látszott rajta, hogy már egyáltalán nem akart elmenni.

- Tudod, hogy olvasok a gondolataidban, és akarva-akaratlanul megtudom, hogy miről mi a véleményed, ugye? - hangja kissé irónikus volt, de azért elmosolyodtam rajta. Kedveltem Minho olykor-olykor cinikus hangját. Azt pedig meg kellett hagynom, hogy sokkal jobban éreztem magam vele, mint egyedül. Lehet, hogy az internetes barátaimat kissé hanyagoltam, de Minho megértett, és mindent pontosan ugyanúgy érzékelt, mint én. A sors pedig nekem szánta ezt a lényt, nem hagyhattam, hogy kilépjen az életemből. Azt hiszem, megkedveltem. Mert nagyon hasonlított rám, és ezt élveztem.

- Persze - válaszoltam neki. Minho gonoszul elvigyorodott, majd vetkőzni kezdett.

- Akkor meg gondolhatod, hogy fel fogok hozni olyan dolgokat is, amikről csak tudok, de sosem mondtad. Tényleg nem akartam hisztis lenni, de nagyon rosszul esett a bizalmatlanságod. Nem kell kedvelni, nem kell semmiféle érzelmed táplálnod felém, de azért az a minimum, hogy megbízol bennem. Nem érdekem neked rosszat tenni, elhiheted, mert akkor saját magamnak is ártok. Kicsit gondolkozhatnál. Viszont én teljesen meglepődtem, mert azt hittem, nem nagyon kedvelsz. Azonban már tudom, hogy de.

Elmosolyodtam. Nagyon kis gonosz volt ez a szörnyeteg. Az ember azt hinné, hogy az ohnimok nem nagyon foglalkoznak másokkal, erre meg ez a Choi arra lett kiélezve, hogy megtudja, mennyire kedvelem azt a hülye fejét.

- Menj a fenébe - elmosolyodtam, aztán besétáltam a fürdőszobába zuhanyozni. Ezt egy hosszú napnak könyveltem el, és nagyon vártam, hogy vége legyen már végre. Még gyorsan utána akartam járni annak, hogy az emberek mennyire ismerik az ohnimokat, így igyekeztem gyorsan letudni az egész zuhanyzást. Mindent olyan kapkodva csináltam, mint ahogyan az meg volt írva, így amikor kiszálltam, majdnem elestem a nagy sietségben.

Megkönnyebbülten csoszogtam ki a fürdőből, amikor megláttam Minhot a konyhában tevékenykedni. Egyből mellé siettem, ugyanis kíváncsi voltam, hogy ma milyen nyugati ínyencséget alkotott. Éppen a húst kavargatta, a tészta már készen volt.

- Ez mi lesz? - kérdeztem tőle, mint egy gyermek, vagy a friss szerelmes srác a barátnőjét.

- Marharagu - büszkén rám pillantott. Gondolom, arra várt, hogy dicsérjem meg, de azelőtt még nem nagyon ettem ilyen étket, így nem tudtam, hogy mit reagáljak.

- Biztosan finom lesz - biccentettem.

- Szerintem is fog neked ízleni. Gyorsan vegyél elő tányérokat, addigra el is készülök.

Tényleg olyan volt, mintha rendes lakótársam lett volna, esetleg a kedvesem, akihez nem nyúlok hozzá. Minho két nap alatt nagyon közel került hozzám, és a furcsa az volt, hogy én ezt hagytam neki. Bármit is gondoltam róla akkor, amikor távol voltam tőle, a közelében teljesen másképp viselkedtem.

Gyorsan be is fejeztem a tálalást, sőt, még vizet is öntöttem. Nem tudtam, hogy Minho fog-e ilyet enni, vagy sem, de azért mindenre felkészültem. Most az az egy tányér nem osztott, nem szorzott.

- Te is eszel? - kérdeztem. Minho csak megrázta a fejét, majd csendben leült mellém. Szerencsémre vizet azért ivott, így kevésbé éreztem magam furcsán amiatt, hogy csak én táplálkoztam.

- Majd holnap után eszem én is.

- Szuper. Remélem, megint végignézhetem - kissé ironikusan válaszoltam, mert nagyjából semmi kedvem nem volt megint ohnimot etetni.

- Majd amíg te iskolában leszel, én jól fogok lakni, ne izgulj, nem kell közvetlenül mellettem állnod - válaszolta nevetve.

Mikor megvacsoráztam, ágyba nyomott, nem is hagyta, hogy valami mást csináljak.

Nos, a hétvégéig pedig minden nap nagyon gyorsan telt. Minho minden reggel útnak indított valami speciális étellel, a haverok eközben folyton vele nyaggattak, és én már ott tartottam, hogy bezárkózom az egyik wc-fülkébe, és kizárom a külvilágot. Számomra is hihetetlen volt az, hogy Minho milyen rendesen viselkedett velem, bár néha előadta a hisztis picsa szerepét. Hála az égnek tényleg lemaradtam a legutóbbi ebédjéről, így kevésbé éreztem magam rosszul egy ember halála miatt. Az az ötlet, hogy Minhot elzavarjam a világ végére mostanra teljesen elfelejtődött. Az én kis ohnimom nagyon sokat foglalkozott velem, együtt filmeztünk, beszélgettünk, sőt, egyszer arra is rávettem, hogy társasozzunk.

Így aztán úgy éreztem, hogy ez a napom remekül indult. Mikor kicsoszogtam a szobámból, Minho már mennyei illatokkal várt.

- Szia - köszöntem neki. Csak visszaintett, szája ugyanis tele volt eperrel - azt honnan szerezted?

- Titok - válaszolta vigyorogva, majd felpattant.

- Ma mit ügyködtél? - kíváncsian néztem utána, miközben ő kiemelt egy tányért, majd a sütőben kezdett tevékenykedni. Amint végzett, lepakolt elém egy nagyon gusztusos valamit.

- Voilà! Vaníliás töltött kosárka eperrel és egy kevéske rummal. Jó étvágyat! - vigyorgott, majd elém tette a fahéjas kakaót is. Komolyan, nem akartam hinni a szememnek.

- Hihetetlen vagy - sóhajtottam, majd csendben beleharaptam a mai reggelimbe. A lágy krém szinte belefolyt a számba, minden íz tökéletesen keveredett. Még magam is meglepődtem rajta.

- Ízlik? - kérdezte Minho. Hevesen bólogatni kezdtem, és egyre biztosabb voltam abban, hogy hamarosan el fogok hízni.

- Mennyei - válaszoltam neki. Az ohnim elégedetten bólintott, aztán kisétált a konyhából. Biztosan csak fel akart öltözni, így elővettem a telefonom, és frissítettem az e-mailjeimet. Tekintetem a gyakori kérdéses oldal milliónyi üzenetén akadt meg. Valaki reagált az üzenetemre.

"Ez csak egy furcsa cica J"

Aztán vagy húsz privát levelem is érkezett. Mind ugyanattól az embertől.

"Nem igaz, amit írtam, ez egy ohnim. Látom, ön koreai, kérem, hozza Szöulba, a 4-es busz végállomásához. Onnan jobbra a második utca, zöld kapus ház. Siessen, ameddig még így néz ki!"

Az összes többi is ettől a feladótól jött, bizonyos Kang Seulgitől. Abbahagytam a rágást is, és csak bámultam az üzenetet. Ez a nő tudott az ohnimokról!

13. Minho tönkreteszi az életem!

Nem tudom, meddig álltam ott vele szemben, de szerintem már nem kevés idő telt el. Minho zavartan sétált elém, kezeit aggódva a homlokomra téve.

- Nyugi, nem vagyok beteg, és neked is szia – halványan elmosolyodtam.

- Akkor jó. – visszamosolygott, az irányt pedig azonnal a konyha felé fordította – Hogy aludtál?

- Pocsékul. Te mit csinálsz? – kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy lássam, mit tevékenykedett, de sajnálatos módon nem sokat láttam. Ellenben hamarosan ismét kirobogott, kezében tartva egy nagy poharat és egy alaposan becsomagolt dobozt.

- Tudom, és reggelit. Parancsolj, almás, spenótos turmix, ezt idd meg vagy most, vagy útközben, hogy frissen induljon a napod. Nyugi, nem olyan szörnyű az íze, mint amilyennek hangzik – finoman a kezembe nyomta az italomat. Nemcsak reggelit nem ettem soha, de ilyen egészségeset biztosan nem…

- Ígéretesen hangzik - biccentettem. Minho büszkén elmosolyodott, majd odaadta az ebédemet is.

- Ez pedig lazacsaláta paprikával, uborkával, paradicsommal, és tettem bele sima sajtot is, mert fetát nem találtam. Teljes kiőrlésű kenyeret vegyél hozzá, és írtam egy listát, hogy miket kellene venned.

Nagyokat pislogva álltam vele szemben, és igyekeztem felfogni a felét annak, amit mondott nekem, bár nem sok sikerrel. Igaz, a bevásárló lista kicsit megdöbbentett. Olyan ételek szerepeltek rajta, amiről nagyon nem hallottam még.

- Mi a fene az a feta meg Comté? - ráncoltam a homlokom, miközben végigfutottam a listán.

- Sajtok. A feta az kecskesajt, a másik pedig csak szimplán finom. Meg vehetsz darált húst, kolbászt, kuszkuszt, olívaolajat, római köményt... mindent felírtam. Majd csinálok neked kusharit, csak kell hozzá pár alapanyag. Meg csinálhatok gyrost, souvlakit, muszakát, pulykavariációkat, csirkéket, amit szeretnél, de nincs alapanyag, legfeljebb sajtos makarónihoz. Minden ételed mirelit - panaszkodott, közben szuggerált arra, hogy igyam meg azt a löttyöt, amit kutyult nekem. Bele is kortyoltam, miközben hallgattam a furcsa szavakat. Esküszöm, nem tudtam, hogy éppen valamilyen külföldi nyelven beszélt-e, vagy még mindig az ételeket sorolgatta.

- Tudod, amikor azt mondtam a macskaállapotodnak, hogy üdv itthon, az nem azt jelentette, hogy ilyen izéket fogok neked venni. Azt sem tudom, hogy mi micsoda - meglebegtettem a szeme előtt a listát - egyébként finom ez az ital.

- Gondolom, segítenek az eladók. Meg csak azt akarom, hogy ne mireliten élj, hanem valami viszonylag egészséges ételt is kapjon a szervezeted, és mivel te nem tudsz főzni, ezért majd én csinálom. Egyébként csak halálra unnám magam.

- Nézz tévét. Vannak nagyon jó műsorok. Ezeket meg majd valahogy megszerzem... - elbizonytalanodva néztem a listára, de nem tudtam, hogy mi a fenének akartam ilyet venni, ezzel engedelmeskedve a szörnynek.

- Meg gyümölcsöket vegyél, alig van benned vitamin, a salátákkal meg nem tudlak úgy tömni, mert valami nincs bennük. Mindenesetre egyél meg mindent, mert a szervezeted ki van rá éhezve, rendben? - olyan volt, mintha az apám meg a nagymamám keveréke lett volna. Mással sem jött, csak az evéssel, és meglepően jól besaccolt mindenféle ételt, mert az összes fogása mennyeinek tűnt.

- Persze - biccentettem. Mindent elpakoltam a táskámba, fogat mostam, megfésülködtem, majd egy integetést követően elmentem. Amint beszálltam a liftbe, belekortyoltam a turmixba. Nem volt rossz, csak... még soha nem fogyasztottam semmi ilyesmit azelőtt, így eléggé új íz volt a szám számára.

Nagyjából időm sem volt felfogni, hogy mi történt addig, amíg Minhoval beszélgettem. Teljesen megváltozott a gondolkodásom arra a pár percre, mintha nem is én lettem volna az, aki ott állt az ohnimmal szemben, hanem valaki teljesen más, aki kedveli őt. Nem értettem, hogy az eddigi félelmem hogyan alakulhatott át pillanatok alatt egy barátsággá, egészen addig, amíg ő a közelemben volt. Mostanra már visszatért ugyanaz a bizalmatlanságom, ami eddig is volt.

Főleg, hogy most hagytam itt életemben először itthon emberként. Azt reméltem, hogy nem tesz tönkre semmit, azonban abban közel sem voltam biztos, hogy nem eszi-e meg a szomszédokat a távollétem alatt. Bár állítása szerint csak minden harmadik nap éhes, és tegnap evett, azért lehet, hogy majd szeretne nassolni valamit. Egyáltalán mit csinálhat otthon egész nap? A televíziót azóta nem kapcsoltam be, hogy hazavittem őt macskaalakban, a laptopomat biztos nem tudta használni, sőt, a magnót sem, így szerencsétlen unatkozhatott otthon egész nap. Nem mintha érdekelt volna az, hogy ő mit csinált. Nem akartam róla tudomást venni. Szívem szerint elzavartam volna, de akkor és ott, amikor vele beszéltem, ez sosem sikerült. Mert valamiért teljesen megbabonázott. Tényleg olyan érzésem támadt néha, mintha álmaim pasija állt volna előttem olyankor. Az a férfi, aki talán nem is létezett, csak a képzeleteimben. Most azonban volt valakim, aki tényleg olyan volt, mint a nagy ő... leszámítva, hogy emberhússal táplálkozott, mert az „finom".

Ettől függetlenül elég pofátlanul befészkelte magát az életembe, elvárta, hogy szeressem meg, és fogadjam el olyannak, amilyen. Cserébe elvégzi a házimunkát. Egy teljesen átlagos lény, akiből a görög mitológiák alakultak. Tényleg nem nagyon értettem, hogy mi történt az emberekkel, ami miatt ilyen véleménnyel voltak az ohnimokról. Igaz, emberhúst ettek, de csak titokban, és a két saját szememmel láttam, hogy nagyon alapos munkát végeztek. Nem maradt semmi nyoma a marcangolásnak, csak a csontváz. Azt pedig a múltban bármire rá letetett bizonyítani. Kutyára, macskára, régi halottra. Minho pedig nyugodtan gyilkolhatott a fajtársaival. Mégis utálták őt, pedig nem is tudták, hogy ki volt igazából. Egy embergyilkos. Ez tény, de azért voltak érzései. Igaz, mindenkinek teljes erőből neki tudott ugrani, például tegnap annak a férfinak. Na, az nagyon ijesztő volt. Még most sem értettem, hogy ezt hogyan csinálta, de eléggé durva módszert alkalmazott az ellenfél leterítése érdekében. Attól enyhén lehidaltam, és azóta sem tudtam ép ésszel gondolkodni.

- Szia - Sooyoung mosolyogva a szemeimbe nézett. Nagyokat pislogva viszonoztam a gesztust.

- Szia. Ne haragudj, nem láttalak - zavartam megvakartam a tarkómat. Azt sem tudtam, hogy hol voltam, Sooyoungot pedig tényleg nem ismertem meg, simán elsétáltam volna mellette.

- Az feltűnt, mert teljes nyugalommal elballagtál mellettünk - fejével a hátam mögé biccentett. Nem értettem, hogy a „mellettünk" szócska egészen pontosan kiket takart, így kíváncsian fordultam meg. Egészen pontosan Kibum, Jinki és Juhyeon vigyorogtak rám nagyjából tíz lépés távolságra tőlem.

Remek, Lee Taemin! Ha így folytatod, hamarabb lebuktatod magad, minthogy kimondod azt a szót, hogy: elkelkáposztástalanítottátok.

Komolyan, valamit csinálhatnál magaddal!

Persze, tudtam, hogy Minho volt az elsőszámú ok. Nem tudtam másra koncentrálni a kis szörnyetegem miatt, tekintve, hogy életveszélyes volt másra tekintve. Nem ismert annyira senkit, hogy meg tudja különböztetni a barátaimat, azt pedig végképp nem akarom, hogy ne adjisten Jinki barátnőjét kinyiffantsa unalmában.

- Tae, minden rendben? Furcsa vagy - sóhajtotta Kibum, amint mellém lépdelt. Nyeltem egy nagyot. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, mi volt a helyzet. Zsákutcába kerültem. Ha igennel válaszolok, akkor tudni fogja, hogy semmi nem volt rendben velem, de ha meg nemet mondok, akkor lebuktatom saját magam.

- Csak front - vágtam rá zavartan. A srácok tekintetéből kiindulva azonban valahogy szerintem nem tudtam őket teljes mértékben meggyőzni.

- Taemin, egész héten kellemes időnk lesz - sóhajtotta lemondóan Juhyeon. Bukta. Lekváros. Gyorsan fel kellett hoznom a lógási indokomat, hátha akkor majd nem gyanakodnak tovább.

- Akkor nem tudom, de tegnap egész nap szenvedtem, mert iszonyatosan fájt a fejem. Nem is tudtam felkelni dél előtt – végül is be kellett látnom, hogy nem hazudtam. Minho serpenyős támadásának köszönhetően tényleg fájt tegnap a fejem, de szerencsére mára már nem sokat éreztem belőle.

- Faszán eltűntél, de tényleg. Te, mint a banda elsőszámú kockája, elsőként értesítesz minket akkor, ha beteg vagy, és már alig látsz a migréntől. Olyankor odakaparsz valami olvashatatlan szöszt. Most meg semmi... - dorgált meg Kibum, mintha az anyám lett volna, de simán felért Minho cseszegetésével is.

- Ne haragudj, de aludtam, utána meg teljesen kiment a fejemből – mondtam nekik válaszképp. Azonban ismertem őket, és tudtam, hogy ezzel nem elégítettem ki őket, mi több, négy pár szem szegeződött rám egyszerre.

Juhyeon arcán egy pimasz mosoly jelent meg.

- Ki vele, mi a neve? - felvonta a szemöldökét, ezzel sarokba szorítva engem. Azt mondjuk sejtettem, hogy nem fogom tudni sokáig bírni a titkolódzást, de ez azért túl rövid volt...

- Ezt hogy érted? - ráncoltam a homlokomat. Ki kellett vágnom magam valahogy.

- Tae, látszik rajtad, hogy rejtegetsz valakit - sóhajtotta Jinki is. Csapdába kerültem a barátaim által, és nem tudtam menekülni.

- Gyere - Sooyoung hirtelen megragadta a karomat, majd a többiek nagy meglepődésére elrángatott onnan. Hálás voltam neki, így csendben haladtam utána, cseppet sem ellenkezve.

Mikor már biztos távolságba értünk, a lány mellém lépett, felvette a ritmusomat, és együtt haladtunk tovább az iskola másik vége felé.

- Köszönöm a mentést - sóhajtottam megkönnyebbülten. Hálásan tekintettem rá, hátha nem fog legalább ő faggatni ezzel az egésszel.

- Akkor nekem elmondod, hogy mi a fene van veled? - kérdezte. Tévedtem. Nagyon is tévedtem, ezért csak szimplán elpillantottam a másik irányba. Nem akartam szóba hozni Minhot, nem akartam, hogy valaki tudjon a létezéséről. Éppen ezért ki kellett találnom valami olyat, ami Sooyoung számára is hihető lehetett, főleg, ha kémkedik a többiek megbízására. Nem gonoszságból mondtam, de Kibum és Juhyeon mindig mindent kiszedtek belőlem, mert addig nem nyugodtak meg, míg nem kaptak épkézláb választ a kérdésükre. Most azonban ezt nem tehettem.

- Tudod, erről nem beszélhetek - ezt találtam ki mentségképp, hogy ne kelljen magyaráznom neki semmiféle ősi szörnyről, aki emberré változott, holott emberhúst eszik, méghozzá elég brutális módon.

- A cicáddal van valami? - kérdezte. Túl jól beletrafált, és emiatt egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy mindent elmondjak neki. Hátha ő majd fog tudni nekem eltakarítani ezt a valamit az útból. Még a végén itt kizabálja nekem az emberiséget egymagában. Lehet, hogy rám hatással volt a medálnak köszönhetően, és emiatt sosem volt elég bátorságom elmondani neki azt, amit akkor gondoltam, amikor nem volt rám nőve. Valamiért a közelében nem tudtam neki elmondani mindet, amire gondoltam. Azonban Sooyoung talán segíthetne. Ő majd emlékeztetne, hogy mi is a helyzet, mit kellene mondanom a szörnynek, és a cinkosommá válhatna. Azonban azzal is kell számolnom, hogy Minho szavában nem bízhatok, tehát, ha ráuszítom ezt a lányt, aki gyenge, mint a harmat, értelemszerűen meg fogja enni őt egy másodperc alatt. Ezt pedig nem engedhettem. Sooyoung a barátom volt, nem hagyhattam, hogy valami ohnim felzabálja őt.

Így aztán inkább elvetettem azt az ötletet, hogy mindenről beszámoljak neki. Nem sok ötletem volt egy újabb variációra, így inkább a féligazság mellett döntöttem.

- Olyasmi - biccentettem.

- Beteg?

- Nem, de többet nem szeretnék erről beszélni, ha nem baj - ezzel lezártnak tekintettem a témát, és már indultam is az én tantermembe. Sooyoung nem jött utánam, ami valahol zavart, de mégsem fordultam meg utána, hogy beszélgessünk. Jól esett kicsit magamra összpontosítani mindenféle Minho nélkül. Ráadásul hiába hittem azt, hogy most majd jobban fogok tudni koncentrálni az órákon, nagyon tévedtem.

Most azon járt az agyam, hogy Minho mit csinálhatott otthon. Minden egyes perc idegeskedéssel töltött el. Nem féltettem őt, de aggódtam érte. Látni akartam, hogy miket tett, miket barkácsolt, mivel foglalkozott.

Unatkozott?

Vagy már felfalta a szomszédságot?

Mi van, ha lebukott evés közben, és már éppen a letartóztatását intézték?

Igen, egész végig ez járt a fejemben megállíthatatlanul. Minho egy olyan lény volt, akit nem hagyhattam magára, különben bajba került.

Na, ez volt az, amit nem hagyhattam.

Már kezdtem megszokni, hogy egyáltalán nem figyeltem semmilyen órán, irományaim sem igazán voltak, és elég nehéz dolgom lesz elkérni a jegyzeteket, tekintve, hogy innen senkit nem ismertem. Tudtam, szégyen, de ez volt. A többieket meg nem mertem megkérni, hogy adják oda a kidolgozott példányaikat. Így is aggódtak értem, hát még akkor, ha kiderül, hogy mostanában egyáltalán nem foglalkoztam az iskolával, mert valami dolog elterelte a figyelmemet. Egy olyan dolog, ami nem volt mindennapi, mi több, felettébb veszélyesnek tűnt a saját megítélésem alapján. Én meg rejtegettem őt, mint valami agybeteg, ahelyett, hogy kivágtam volna a lakásomból, mint ahogyan az minden normális embernél elvárható lett volna. Nem, nekem meg kellett őt tartanom...

- Tae, te is jössz kávéházba, vagy „fáj a fejed"? - kérdezte Jinki az oktatás végén kissé gúnyosan. Ha nem ment volna le a pukli, akkor biztosan a képébe nyomtam volna, bár nem értettem, hogy hova tűnhetett, mert ennyi idő alatt szerintem nem ment volna le normális esetben.

- Megyek veletek, de csak akkor, ha nem csesztettek - fújtattam, mire mindenki boldogan bólintott. Jó, be kellett látnom, hogy Minho miatt eléggé elszakadtam a barátaimtól, ezt pedig nem hagyhattam volna természetes körülmények között.

- Jó, Jonghyun már ott vár minket, megrendelte a szokásos italokat. Tae tea, Jinki tea, Juhyeon macchiato, Sooyoung marcipános latte, én meg erős kávét kapok. Mindenkinek megfelel, ugye? - Kibum gyorsan felolvasta az üzenetét, de még a végén is a képernyőn ragadt a tekintete, így nem tudtam, hogy ezt most Jonghyun írta neki, vagy ő kérdezte, csak elfelejtett ránk pillantani.

- Persze - kicsit bizonytalanul válaszoltunk, ami miatt a fiú felemelte a fejét. Kérdő tekintettel nézett ránk, de annyira, mintha éppen az előbb sértettük volna meg valamivel.

- Hát, ez nem volt túl meggyőző - mondta - mintha mindannyian azt kaptátok volna, amit utáltok. Ki akartatok volna próbálni valami mást?

- Nem, de az ember nem tudja, hogy magadnak beszélsz-e, vagy nekünk akkor, amikor éppen a képernyőt bámulod, mint valami zombi - Jinki már el is foglalta a vitapartnere melletti állandósult helyét, a két lány pedig ösztönösen középre zárt engem a srácok mögött. Juhyeon és Sooyoung nem igazán kedvelték meg egymást, így igyekezték elkerülni az olyan szituációkat, amikben nekik társalogniuk kellett. Így kerültem én középre. Nem igazán tudtam, hogy mi bajuk volt egymással, de szemmel láthatóan nem lehetett róluk azt állítani, hogy olyan igazán jó barátok lettek volna. Sooyoung inkább Jonghyun társaságát kereste az enyémen kívül, míg Juhyeon tökéletesen elvolt Jinki és Kibum társaságában egészen addig, amíg azok ketten nem kezdtek el veszekedni. Olyankor szerencsétlen csaj inkább csak szenvedett.

Természetesen Jinki és Kibum megint nekiálltak vitatkozni, amit mind a hárman unottan hallgattunk.

- Én tényleg sajnálom Jonghyunt - Juhyeon egy mélyet sóhajtott, majd megragadta az ajtót Sooyoung számára. Természetesen én mentem be utoljára, hiszen a párosunk elöl vitatkozott, én meg magam elé engedtem a lányokat, mint ahogyan azt illett is.

- Sziasztok! - Jonghyun intett az asztalunk felől.

- Szia - miközben egyesével visszaköszöntünk a kedves kis jövendőbeli óvóbácsinak, helyet foglaltunk az italainknak megfelelően.

- Hallottátok a híreket? - kérdezte. Ő már elkényelmesedve ült a székében, míg mi még igyekeztünk megtalálni a legjobb pozíciót az ülésre.

- Az attól függ - Jinki érdeklődve fürkészte barátja arcát. Azonban Jonghyun nem mondott semmit. Megvárta, míg minden tekintet rá nem szegeződött.

- Ma délben a rendőrség egy bejelentés során elment megkeresni egy eltűnt embert. A fiút a lakásától két sarokra találták meg, de csak a csontváza volt ott. A hús teljes egészében eltűnt, mintha biológia órán látnánk Samut. Pedig a fiút reggel látták az iskolában, és teljesen nyugodtan ment haza, semmi gyanús nem volt. A szomszédja sok keresést követően telefonált a rendőrségre. A hullát a csontvelő segítségével tudták csak azonosítani - Jonghyun olyan titokzatosan mesélt, mintha egy kísértettörténetet hallgattunk volna. Engem meglepően meg is ijesztett, a felénél már nem bírtam levegőt sem venni, hiszen én tudtam, hogy mi történt. Ott voltam, amikor Minho felzabálta őt, ahogy a fogai belevájódtak a puha húsba.

Elfogott a hányinger az emlékek felidézésének következtében.

- Ne haragudjatok, mindjárt jövök - már a torkomat nyaldosta az a gusztustalan valami, így csak felpattantam, és berontottam a férfi mosdóba. Minden tegnapi kép előjött, az, ahogy a vér fröcsögött mindenfelé, a füleimben pedig ismét csengeni kezdett a hús tépődése és a porcok ropogása.

Ledőltem egy WC-kagyló fölé, és hagytam, hadd jöjjön ki belőlem ismét minden. Kezdve a spenótos almalével meg a lazacsalátával, miközben Minho járt a gondolataimban. Tudtam, hogy az a szörnyeteg nem fogja a kedvemért abbahagyni a fajtársaim zabálását, ez pedig nekem jobban ártott, mint hittem volna.

Hirtelen megéreztem egy tenyeret a hátamon. Tudtam, hogy nem a szörny volt az, ezért hagytam, hadd simogassa meg az ismeretlen a hátam, ezzel megnyugtatva ideges testemet.

Mikor már úgy éreztem, hogy nem jön több, megkönnyebbülten hátradőltem, fejemet a kutyaszagú vállhoz érintettem.

- Veled meg mi történt? - Jonghyun hangja kellemesen csengett a fülemben, megnyugtató volt, lágy, és jól esett.

- Csak rosszul lettem a gondolattól, hogy mi történhetett azzal a szerencsétlen emberrel - sóhajtottam. Valahol nem hazudtam, valahol pedig igen...

- Nem lehetett szép látvány, de szerencsére egyikünk sem látta, hogy mi történt - mondta megnyugtatásképp, bár nem igazán sikerült neki, mert ő nem tudta, hogy mindezt én élőben figyelhettem meg.

- Teljesen igaz. Felejtsük is el, és menjünk vissza - sóhajtottam fel. Jonghyun segített két lábra állni, majd odavánszorogtunk a csaphoz, és kimostam a számat. Nem sok barát tette volna meg ezt, de szerencsére az enyém pont ilyen volt, és tényleg mindenben számíthattam rá. Éppen ezért nem mondtam neki semmit Minhoról. Nem akartam, hogy ez a kapcsolat tönkremenjen egy szörny miatt, aki belőlem táplálkozik, és nagyon reméltem, hogy már nem sokáig fog tartani ez az állapot, Minho pedig hamarosan eltűnik. Lehetőleg örökre.

- Jobban vagy? Segítsek menni? - Jonghyun kisegített az ajtón, majd továbbra sem engedve el a karom, haladt az asztal felé.

- Jól vagyok, tényleg. Köszönöm - válaszoltam, de azért nagyon megkönnyebbültem, amikor leülhettem a székemre.

- Minden oké? - kérdezte Sooyoung, majd ez a kérdés még három különböző változatban is elhangzott.

- Persze, semmi baj. Biztos a migrén is szerepet játszik benne, meg ez a hír... eléggé felkavaró volt számomra - igyekeztem valami épkézláb magyarázatot összehozni, de elég lehetetlen volt az, hogy kikerüljem az ohnimot érintő kérdéseket.

- Akkor lehet, hogy nem kellene erről beszélnünk. Mindenesetre szerintem menj haza - Juhyeon megveregette a vállam együttérzését kifejezve. Már éppen reagálni akartam valamit, amikor megszólalt a telefonom. Egyből a zsebembe nyúltam, hogy kiemeljem a kicsi készülékemet. A hívó valami eddig soha nem látott telefonszám volt, és bár általában nem vettem fel idegeneknek, most nem akartam, hogy sokáig szóljon, ezzel zavarva mindenkit.

- Halló? Itt Lee Taemin - szóltam bele. Nagyon reméltem, hogy nem engem kerestek, azonban sajnálatos módon nagyon is velem akart beszélni a hívó.

- Szia, itt Minho. Itt vagyok a kávéháznál, megvárjalak, amíg végzel? - a túlságosan ismerős hangra felkaptam a fejem.

Minho?

Itt?

- Mi a...? - felpattantam, és arrébb vonultam, nehogy valaki meghallja a szörnyeteggel folytatott beszélgetésemet - Mit keresel te itt?

- Otthon hagytad a tárcádat, én meg unatkoztam, így elmentem bevásárolni - az ő hangja feleannyira sem volt ideges, mint az enyém. Egyáltalán honnan telefonált? Fülkéből? Vagy valami teljesen másik helyről?

- Honnan van a telefon? - kérdeztem tőle dühösen. A szívem egyre hevesebben vert, amikor megtudtam, hogy ez a valami a városban kóborolt egész álló nap...

Nagyon sokáig hallgatott a vonal másik végén.

- Nem fontos.

- De, fontos. Tudod, mit? Azonnal add vissza a telefont a tulajdonosának, én meg rohanok hozzád. Maradj ott, és ne gyilkolj meg senkit.

- A világon az ember az egyetlen faj, amelyik kedvtelésből öl, mégis én vagyok a szörnyeteg - morgott elégedetlenül. Legszívesebben felpofoztam volna.

- Ez rohadtul nem így van - dörmögtem, azzal levágtam a telefont. Nem volt időm gondolkodni, csak azt tudtam, hogy Minho a városban sétálgatott egyedül. Visszarohantam a srácokhoz, és egyből felkaptam a kabátomat.

- Gyerekek, közbejött valami, ne haragudjatok. Pénzt sem hoztam, szóval azt megköszönném, ha valaki kifizetné a teámat. Majd holnap visszaadom a pénzt. Ne haragudjatok. Sziasztok! - gyorsan elhadartam a mondanivalómat, és már rohantam is kifelé. Nem sok időbe telt megtalálnom a szörnyeteget, aki csendben ácsorgott a kávéház mellett.

- Ez gyors volt - biccentett elismerően. Egy fekete inget vett fel, fehér nadrággal, és meg kellett hagynom, nagyon jól nézett ki. Karjain legalább hat szatyor lógott, mind telis-tele étellel. Most azonban nagyon nem volt hangulatom hozzá.

- Fogd be és gyere - a fejemmel intettem a megfelelő irányba, majd elindultam hazafelé. Minho szó nélkül követett.

- Most haragszol rám? - kérdezte félúton.

- Igen. Legközelebb valahogy úgy zabálj, hogy tudd, mit művelsz. Már tele vannak a hírek a tegnapi ebédeddel - morogtam neki. Most örültem, hogy mögöttem volt, így nem kellett őt látnom.

- Ne haragudj - sóhajtotta. Tényleg hallatszott a hangján, hogy megbánta azt, amit tett, ezt pedig azért nagyra értékeltem tőle.

- Megettél egy embert.

- Azzal táplálkozom. Te sem kérsz bocsánatot mindenkitől, amikor megeszel egy marhát - immáron ő is morgott, így jobbnak láttam befogni, mielőtt nekem ugorna. Az út innentől kezdve csendben telt, sőt, amikor hazaértünk, akkor sem szóltunk egymáshoz. Én leültem kiírni a jegyzeteimet, míg Minho pakolászott, aztán meg elment zuhanyozni. Nem tudtam, hogy jól cselekedtem-e, vagy sem, esetleg Minho életveszélyes fenyegetésnek szánta-e az újonnan divatba jött némasági fogadását. Nem is az zavart, hogy nem szólt hozzám, hanem inkább az, hogy éreztem közöttünk a levegő vibrálását. Lehet, hogy kicsit túl szigorú voltam vele.

Mikor kijött a zuhanyzóból egy szál törülközőben, rám mosolygott, és bevonul a konyhába főzni. Kicsit megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, megbocsájtott a felesleges vádaskodásom miatt. Miközben jegyzetelgettem, ő a konyhában tett-vett.

Aztán estefelé csengettek.

- Nyitom! – kiáltotta Minho izgatottan, és már száguldott is kifelé a konyhából, egyenest az ajtó irányába. Elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy kutyus, aki várta haza a gazdáját. Ha nem csonkult volna vissza a farka, akkor szerintem csóválta volna izgatottságában.

- Ne feledd! Ne egyél meg senkit! – kiáltottam utána ösztönösen.

- Nem fogok! – kiáltotta vissza, azzal hallottam a kilincs lenyomódását. Két perccel az ajtó kinyitását követően pedig egy nagyon magas sikoly csapta meg a fülemet. Riadtan felpattantam, majd rohantam is a szörnyemhez, hogy visszarángassam, amennyiben falatozni próbált valakiből.

- Mit mondtam neked fél másodperce? – morogtam.

- Nem is ettem meg senkit – szabadkozott Minho, és félreállt az útból. Az ajtóban Jonghyun állt leesett állal, Kibum kezeit a szája elé téve, Juhyeon értetlenül pislogva, Jinki meglepetten, Sooyoung pedig értetlenül. Megfagyott az ereimben a vér. Mégis mit kerestek ezek itt?!