24. Minho, Egyiptom istene

Minden olyan hirtelen történt. Azt sem tudtam, hogy ezt az egészet álmodtam-e, vagy valódi volt. Ott állt előttem az ohnim, akinek én voltam a gazdája. Én, senki más. Eljött, és meglátogatott.

- Azért ennyire ne örülj nekem - vigyorogva kilépett a helyéről, és mellém sétált. Az a lény, aki nagy valószínűséggel éppen most pusztította ki Európa egy országát. Megsimogatta a vállam, mint egy jó barát. Nem úgy, mint egy szerető, hanem úgy, mint egy jó barát.

- Minho, voltál Németországban? - kérdeztem mindenféle köszönés nélkül. Elhajoltam tőle. Zavart az, amit tett. Nem így kellett volna gyilkolnia, nem így szokott gyilkolni egy ohnim. Ha igazak voltak azok, amiket hallottam, akkor mindig a gazdáját irányította. Minho azonban velem ilyet nem csinált. Vagy legalábbis nem tűnt fel.

- Voltam - sóhajtotta. Finoman megfogta a kezem, amitől a szívem szinte fénysebességgel kezdett verni, már-már kiugrott a helyéről. Most azonban még ehhez sem volt kedvem, kézfejem kicsúsztattam a karmai közül. Nem volt hozzá hangulatom. Nem volt kedvem Choi Minhohoz ezek után. Az, amit tett, megbocsájthatatlan volt. Szó nélkül, a hátam mögött cselekedett. Ez pedig zavart. Nagyon zavart.

- Minek vagy itt? - kérdeztem tőle.

- Téged akartalak látni. Hiányoztál, és szabadnapod van, gondoltam, megkereslek, hogy ne legyél egyedül - a lágy, meleg hangja most semmit nem segített zord szívemen. Minden annyira ijesztő és más lett, mintha egy teljesen új világba csöppentem volna. Mintha ez a világ a Seulgi által megformált dimenzió lett volna. Az a világ, amelyet nem akartam látni. Amelyet nem akartam hallani, amelyet kiiktattam az agyamból. Mert azt hittem, hogy majd én megváltoztathatok egy ősi szörnyet, mely rengeteg civilizáció bukásáért felel, mely évezredek óta a világ kipusztításáért küzd. Azt hittem, hogy majd valamilyen furcsa képességemmel rá tudom őt venni arra, hogy ne az ösztönei alapján cselekedjen, hanem gondolkozzon reálisan, illeszkedjen be, és viselkedjen emberként. Talán valahol mélyen még az is megfordult a fejemben, hogy ráveszem az emberi ételek fogyasztására. Ez volt legalábbis a titkos célom. Én, kis naiv. Azt hittem, hogy csodát tudok tenni a szörnnyel, és majd megváltozik. Nem tette. Akármikor ránéztem, eszembe jutott az, amit tegnap láttam.

- Miért pusztítottad el az embereket?! Mit vétettek ellened azok a németek? - magam sem értettem, hogy miért, de hisztérikusan kitörtem, miközben az ohnim felé fordultam. Még karjaimat is kitártam, hátha nagyobbnak tűnök. Az emberek minket kezdtek nézni. Csodálatosan kínos helyzetbe hoztam magunkat.

- Hé, nyugi! Nem öltem meg senkit személyesen. Csak csináltam egy vihart, és erről ennyit. Ne izgulj, ez csak egy jel volt, hogy hamarosan akcióba lépek. Még nem állunk készen - igyekezett higgadt maradni, és engem is megnyugtatni, de csak jobban felhúztam magam azon, amit mondott.

- Mi az, hogy nem állunk?! A te dolgod az, ami, de engem nem vonhatsz bele, mert nem vagyok hajlandó a pusztításodban részt venni! - kiabáltam. Minho azonban szorosan megragadta a karom, és húzni kezdett magával. Hiába rángattam magam, nem engedett el, így össze-vissza forgolódtam, és csavarni kezdtem a kezem, hátha sikerül szabadulnom. Nem sikerült - Engedj el!

- Nem. Te csak ne verd ki a balhét! Azért még itt fogsz lenni négy napot, ne nézzenek téged baromnak. Az ohnimok mindig befolyással vannak a gazdáikra. Minden ohnim a saját gazdáját irányította mindig is. Egyértelműen most is te leszel az, akinek a nevéhez fog fűződni a gyilkolászás. De nem akarlak tönkretenni, így megkönnyítem a dolgod, és egy kicsit segítek - magyarázta - meg amúgy is akartam neked adni valamit.

Az utolsó mondata elszállt a fülem mellett, és még mindig idegesen próbáltam magam kiszabadítani.

- Te csak ne használj engem bűnbaknak! - szabad kezemmel idegesen csapkodtam a vállát. Elsősorban azért, mert a mocskos dög nem kicsit idegesített fel, másodsorban pedig azért, hátha elenged. Nem tette. Csak konokul haladt előre.

- Nem bűnbak leszel. A te életed boldogságban és nyugalomban fog telni, hiszen megfogadtam, hogy sem neked, sem valamelyik fontos ismerősödnek nem ártok. Seulginek sem, pedig elhiheted, hogy szívem szerint belemártanám egy medencényi tömény kénsavba az egyik felét, a másikat pedig folyékony nitrogénbe, hogy kétmillió darabra törhessem. De miattad türtőztetem magam - csak mondta, mondta és mondta. Eközben pedig ráncigált maga után, mint egy agyilag nem normális. Oké, azt el kellett ismernem, hogy egy kicsit én is rátettem az állapotára, és inkább örülnöm kellett volna, hogy velem volt, eljött Egyiptomig és tartotta magát ahhoz, amit nekem ígért. Viszont az már az ő hibája volt, hogy miket művelt Németországban a sok kolbászevővel. Emiatt úgy éreztem, hogy jogosan akadtam ki. Minho nagyon nem volt jó hatással az idegeimre, és sajnálatos módon előre tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz. Megfordult a fejemben az, amit Seulgi mondott. Igazából valahol az agyam legmélyén ez mindig is ott kattogott folyamatosan, megállás nélkül. Állandóan zakatolt, és azt az egy mondatot diktálta, hogy öljem meg Minhot. Azonban én ezt mindig elhallgattattam. Hiába tűnt ez a legjobb megoldásnak, tisztában voltam azzal, hogy szerelmes lettem belé. Egyszerűen égtem a vágytól, hogy megölelhessem, hogy ismét érezzem a csókjait, hogy izmos karjai között lehessek. Mert szerettem Minhot. Nagyon is szerettem őt. Ő volt álmaim pasija, az a valaki, akit mindenben támogatnék, ha ember lenne. Csakhogy nem ember volt, hanem ohnim. Nem tudtunk volna kapcsolatban lenni, hiszen valahol én is a tápláléka voltam, ráadásul így is túl sokat vártam el tőle. Gondolom, egyiptomi főtanácsosként nem nagyon került emberek közelébe, sem a többi munkája alatt. Valamiért úgy éreztem, hogy Minho velem kivételezett, hiszen ekkorra már azért elkezdte irányítgatni a gazdáit, míg velem semmit nem tett. Nagy valószínűséggel a világ modernsége megzavarta őt, így sokkal alaposabban kellett mindent átgondolnia. Vagy talán kivételesen ő maga akart végezni a világgal, hogy biztosan sikerüljön a terve. Nem mondom, hogy nem lennék politikus, de azért a világ elpusztítása távol áll tőlem. Tehát igen, képtelen voltam megölni a szerelmemet. Azt a srácot, aki reményt adott nekem, bíztatott, és tisztelt. Így Seulgi ötlete elvetésre került. Valami új dolgot kellett kitalálnom. Nem tudtam őt bántani, de az, amit tett, megijesztett.

- Egyáltalán hova viszel? - nem rángattam magam tovább. Feladtam a küzdelmet az ohnim ellen, és csak hagytam, hadd húzzon maga után. Csak siettem utána, és vártam, hogy Minho egyszer elengedjen.

- Mutatok neked két valamit. Tudom nagyon jól, hogy látni akarsz valami egzotikus dolgot. Szeretném neked megmutatni azt a helyet, ahol régebben éltem. Sajnos a homok már jelentősen elpusztította, betemette, de tudom, hogy még teljes állapotában megmaradt. Megmutatom neked, de ígérd meg, hogy legalább addig titokban tartod, amíg én a szörnyed vagyok, s te meg a gazdám.

Attól, amit Minho mondott nekem, izgatott lettem. Egyszerűen lenyűgözött már maga a tény is, hogy az én ősi szörnyem megmutat nekem egy olyan helyet, amely talán a történelmi Egyiptom talán egyik legnagyobb csodája, hiszen az egyik fáraó ott nevelkedett fel! Ha Minho tényleg megmutatja nekem azt a valamit, és én ezt "felfedezem", akkor semmi perc alatt milliomos leszek. Igaz, ez azzal jár, hogy elveszítem őt. Nem is beszélve arról, hogy rengeteg gazdája volt azelőtt. Lehet, hogy akinek megmutatja ezt a helyet, az meghal? Lehet, hogy ott ölte meg az előttem levő gazdáit?

- Miért nem mutattad meg eddig senkinek? - kérdeztem tőle. Nem kezdhettem azzal, amin már egyszer végigfutottam gondolatban. Akkor talán még meg is ölt volna.

- Volt, aki tudott róla, de senki nem értékelte a múltat, és csak a kincs kellett neki, így ki kellett törölnöm az emlékeit. De benned hiszek, és tudom, hogy te fogsz érdeklődni az épület iránt - Minho ekkor kisétált a városból, s immáron a sivatagban koslattunk. Izgatottan vártam, hogy végre feltárja nekem azt a csodálatos emléket, amit megígért.

- Köszönöm - tényleg megtisztelve éreztem magam, így tudtam, hogy meg kell köszönnöm.

- Nincs mit - válaszolta - azért mutatom meg neked, mert te fontos vagy. A többi gazdám is az volt, csak te másképp. Te teljesen máshogy viselkedsz velem. Élvezem, hogy nem a szolgád vagyok, hanem a barátod. Na, itt vagyunk - hirtelen megállt. A piramisok pont tökéletesen látszottak, sőt, látni lehetett a Nagy Piramis középen kettészelt oldalát.

– Ezt hogyan csinálták? Szinte soha nem lehet látni! Most mégis itt a bemélyedés - teljesen döbbenten figyeltem a hatalmas épületeket. A város nem volt túlságosan messze, de itt már pont a Szahara merő pusztasága volt.

- Ez természetvédelmi terület, azért nem építették még be. Itt van egy ritka kaktuszfajta, ezért inkább nem kockáztatnak. A kérdésedre pedig az a válasz, hogy mindent csak jó szemszögből kell nézni. Bár az igaz, hogy nem véletlenül lakott itt az egyik gazdám. Ő csináltatott nyakláncot a kristályomból. Azt mondta, hogy így szebb. Mivel használati szempontból nem rontott rajta, ellenben esztétikai szempontból javított, hagytam neki, hadd csinálja. Ő is kedvelt engem, de annyira nem, mint te. Neki ugyanúgy csak egy szolga voltam - magyarázta. Kezeit kitárta, aminek hatására a homok mozogni kezdett, mintha Minho szelet idézett volna meg. A kicsiny, aranyszín szemcsék mind oldalra söprődtek, már-már meghajoltak az ohnim előtt. Minho pedig ezt élvezte. Neki ez totálisan természetes volt, nekem már annyira nem. A homok nagyon sokáig jött, de nagyon mélyről csapódott fel. Aztán hirtelen megpillantottam egy nagyobb követ. Minho ujjai mozdulatával táncoltatta a kicsiny szemcséket, amelyek szót is fogadtak a gazdájuknak, és elmozdultak az erős szikláról.

- Megjegyezted, hogy itt laktál? Hogy találsz mindig ide? - kérdeztem. Csak bámultam magam elé, és figyeltem Minho mozdulatait. Az ohnim csendben haladtatta mélyebbre a kicsi szemcséket, amelyek ismét furcsa táncot jártak, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, melyben a tündérpor össze-vissza cikázik a boldogságától, elfeledve minden gondot és bút.

 - Tudod, mindig ki tudom szagolni azt, ahol voltam hosszabb ideig. Mondhatni, érzem az ohnim-szagot - válaszolta készségesen, majd elmosolyodott. Már elég mélyre leásott, az egyik vízszintes falon már fel is tűnt egy csapóajtó. Akkor Minho megállt, kezeit ismételten maga mellé csúsztatta. A varázslat pillanatokon belül a végéhez ért. - Gyere, leviszlek - Bal kezét felém nyújtotta. Nem voltam biztos abban, hogy oda merjem-e neki adni. Még abból sem ocsúdtam fel, hogy irányította a homokot. Is. Meg nagyjából mindent. De nekem még ez is új volt.

- Minho, ez nagyon durva - dadogtam össze-vissza. Nekem kezdett túl sok lenni Minhoból.

- Tudom, de sietned kell, mert arra gondoltam, hogy meg is tudjuk nézni ezt az egészet, mielőtt menned kell. Jut eszembe, éhes vagy? - felém pillantott. Nagy, sötétbarna szemei aggódva néztek rám, mégis csillogtak.

- Nem. - válaszoltam, miközben kezem a kezébe tettem. A régész énem sokkal erősebb volt, mint a gyávaságom, és bizalmatlanságom. Látni akartam, hogy mi volt ott benn a kastélyban. Biztosan valami régészeti csoda lesz! - Inkább menjünk. Már szeretném látni a kastélyt.

- Azért nem akarom, hogy csalódj – Minho halványan elmosolyodott, majd megszorította a kezem. Magabiztosan elindult a mélyedésbe, én meg rohanhattam utána, mint egy majom. Igaz, hogy lassított engem, de azért nem volt egy leányálom így haladni.

- Sosem csalódom semmilyen történelmi csodában - amint csúsztam, teljes erővel nekivágódtam Minhonak, aki úgy megállt a meredek homokfalon, mint a cövek. Nem is értettem, hogy hogyan csinálta. Nekem egyáltalán nem ment, így csak a derekába kapaszkodva próbáltam meg nem leesni. Természetesen az ősi szörnyem elkezdett tovább haladni. Kezemet erősen fogta, nehogy elessem, sőt, éreztem, hogy az egyensúlyomat is ő kezdte irányítani. Nem teljesen úgy mozdultam, mint ahogyan akartam, hanem úgy, ahogyan ezt a mozdulatsort tenni kellett volna hivatalosan.

- Na, most rámászunk a tetőre. Felnyitom az ajtót, és bele fogok ugrani a mélységbe. Ezután te jössz utánam, és elkaplak. Majd mindig kövesd a nyomokat, mert a gazdám szeretett csapdákat építeni - Minho ismét megindult, és ráugrott a csapóajtó melletti részre. Bizonytalanul utána ugrottam, de ez közel sem sikerült úgy, ahogy terveztem. Minho az utolsó pillanatban kapott el, mielőtt fenékre estem volna.

- Köszi - mosolyogtam. Megragadtam a karját, majd valahogy visszaegyenesedtem.

- Nincs mit - az ohnim gyorsan elengedett, majd leguggolt a csapóajtóhoz, hogy kinyissa azt.

- Amúgy ez csak tévhit, hogy az egyiptomi fáraók csapdákat állítottak. Amikor az első kutatók betörtek a piramisokba, és látták a szarkofágokat, akkor még nem gondoltak arra, hogy egy hulla rengeteg higiéniai kárt okozhat. Mikor felnyitották a sírokat, és hozzányúltak a tetemhez, akkor elkaphattak valamilyen fertőzést. Ezért haltak meg. Semmi köze ennek a csapdaállításokhoz. Mert annyira nem voltak okosak - kicsit úgy éreztem, hogy ki kellett egészítenem Minho szövegelését. Lehet, hogy ő ezt még készpénznek vette. Gondoltam, segítek neki, hogy ohnim létére ne tévedjen azzal a korral kapcsolatban, amelyikben még ő maga is élt. Elkerekedett szemekkel nézett rám.

- Ha nem mondod, hülyén halok meg. - itt felnevetett - Képzeld, tudom. De ezek a mondák már az ókorban is elterjedtek voltak. A királyok, fáraók féltek a szegények támadásaitól, ezért a birodalmi évek végén valóban kiépítettek csapdákat, mellyel önnön magukat védelmezhetik. Tudom, mert az egész birodalom alatt itt éltem a fajtársaimmal. Akkoriban még nem nagyon kellett gyilkolászgatni, az emberek sokkal primitívebbek voltak, mint most, nem ártottak a környezetnek, hanem tiszteletben tartották azt, mert "isteneik" lelke is benne van a természetben. Ez pedig így volt szép. Megjegyzem, a piramisok is az én nevemhez fűződtek. Ők másmilyent akartak. Ezért fajtársaimmal megbeszéltük azt, hogy együtt csinálunk egy rendszert. Mind a hárman szétszóródtunk, és felvázoltunk egy-egy ötletet. Az emberek nem álltak annyira távol egymástól agyilag, mindet rá tudtuk venni arra, hogy építsenek piramisokat. Akkor még csak viccből volt. Én az egyiptomi áldozatokat ettem, a többiek meg a más országokét. Mindenki jól járt. Aztán ez abbamaradt. Aztán meguntam az állandó fejlődést, ezért gazdámat irányítani kezdtem. Meg nem csak őt, hanem Julius Ceasart is. Így lett Kleopátra, akit marionett-bábuként tudtam mozgatni. Onnantól meg karikacsapás volt. Csak sajnos megölték egy társam - mikor befejezte, pont kinyílt a csapóajtó. Szárnyait finoman oldalra hajtotta.

- De ez történelmileg nem stimmel - ráztam a fejem makacsul. Minho túl sok dolgot akart magáénak tulajdonítani, s ezzel a történelmi hitelességet is megkérdőjelezte.

- Persze, most ez így hihetetlennek tűnik - sóhajtotta. Nem várta meg, hogy bármit is reagáljak, egyszerűen fogta magát, és leugrott a mélybe. Másodpercek alatt eltűnt a látóteremből. Teljesen elnyelte őt a sötétség.

- Minho, jól vagy? - aggódva lekiabáltam neki. Azért féltem, hogy lesz valami baja. Akármennyire is haragudtam rá, vagy utáltam őt, azért még az ohnimom volt.

- Persze, ugorj! - kiáltotta vissza, s ez megnyugtatott. Hangja visszhangozni kezdett, ez pedig nekem elég nagy bíztatás volt ahhoz, hogy megtegyem, amit mondott. Nekirugaszkodtam, majd ugrottam. Becsuktam a szemeimet is, és megpróbáltam élvezni a repülést. Igaz, hogy féltem, de valamiért megbíztam Minhoban. Testem hirtelen egy nagy valaminek ütközött. Kezeimet automatikusan kitettem, s amíg forogtunk, addig átkaroltam a nyakat. Arcomat a Minho-illatú vállba fúrtam, az illatát pedig magamba szívtam. A szívem egyre jobban kezdett verni.

- Minho! - kiáltoztam ijedten. Féltem, hogy elenged, hogy nem tud megvédeni.

- Nyugi, foglak - lassítottunk, a végén pedig letett engem.

- Köszönöm. De semmit nem fogunk látni ilyen fények mellett - körbenéztem, hátha látok majd valamit, de a nagy sötétségben lehetetlen volt az ohnim világító szemein kívül bármit is észrevenni.

- Szerencsédre hoztam zseblámpát - egy rövid időre eltűnt a két kicsi gömb, hamarosan pedig fény terített be mindent. Felkapcsolta a lámpát, ezzel a királyi palota teljes egészében belátható lett. Minden olyan csodálatosan nézett ki, hogy szívem szerint megöleltem volna az egész épületet.

- Minho, ez gyönyörű! - ámuldoztam. Az ohnim a kezembe nyomta a lámpát. Ő valószínűleg látott a sötétben, így nem volt szüksége a fényre.

- Ez egy kisebb tér. Innen lehetett kimenni a kertbe. Ha balra megyünk, akkor bejutunk a szobákhoz. Ott volt az én rezidenciám is egykoron. Mellettem aludt a királyi família. Sőt, Kleopátra szobáját is megmutathatom neked. Lentebb van a szolgák kertje, a nagyétkezde, a szolgálói szobák, a trónterem. Lenn van a kincstár. Azt is megmutathatom, de ne nyúlj hozzájuk! Valamelyikben már vannak fertőző részek, ezért legyél óvatos!

Ráirányítottam az ohnimra a lámpát. Teljes boldogságban ácsorgott, és mosolygott, ahogy felidézte a régi emlékeit. Még a kezdeti szigorúsága is elmúlt, és csak nosztalgiázott a varázslatos épületen.

Bólintottam, majd elindultunk. Minden helyiséget végigjártunk. Minho minden szobáról részletes előadást tartott, mintha egy idegenvezető lett volna. A föld mélyén hűvös volt, ez pedig lényegesen megkönnyítette a koncentrálást.

- Ez pedig az én rezidenciám volt egykoron – az ohnim besétált egy szobába, mely már elég viharvertnek tűnt. A falakról lekopott a festék, csupán egy-két helyen látszottak a freskók. Azonban az, ami pontosan velem szembe volt, meglepett. Még kristály tisztán emlékeztem a medálomon lévő macskaemberre. Most pedig találtam egy teljesen ugyanolyat a falon. Mintha Minho maga is isteni eredetű lett volna.

- Azta! – kiáltottam fel elbűvölten. Az ohnim elégedetten elmosolyodott, amint besétált a termébe, igyekezvén nem elsüllyedni a homokban.

- Tetszik? Nekem is. Az egyiptomiak is kedveltek engem, azt hitték, hogy én magam is isten vagyok. Innen jöttek a félig ember, félig állat lények. Abban a hitben voltak, hogy minden isten ugyanolyan ruhában jár, mint én, Básztet egyik szolgálója. Azért kellett ez a nagy felhajtás. Érdekes módon ők ismertek engem, pedig alakom közel sem volt olyan megnyerő, mint most. Azt pedig tudom, hogy mi jár a fejedben. Az, hogy nem élhettem több századon keresztül. De. Akkoriban még nem volt feltétlen szükségem gazdára, hiszen a többi ohnim segített nekem. 

- Szép szoba lehetett, de valamit nem értek. Neked nem titokban kellett lenned?

- Annyira nem ettem feltűnően embereket. Jó, nem mondom, hogy szerettek, de tiszteltek, és nekem az már elég volt. Mindenki tudott a létezésemről, és természetesen meg akartak ölni. Az elején pedig nem volt gazdám. Az ohnim-társamnál volt az én kristályom, így mondhatni, szabad voltam. Az elején ez még be is vált. Békében akartunk élni a fajotokkal. Ekkorra már csak három volt belőlünk, de még mindig hajlottunk a békére, bár tény, hogy a kínaiak már ekkorra nagyon felfejlődtek. Aztán láttam, hogy az egyiptomi birodalom fel fog ébredni, s ha ez így lesz, akkor túlságosan erős hatalmat kap, és hirtelen fog modernizálódni. Ekkorra már megvolt a nyaklánc, már szolgáló voltam. Azonban az öreg nem halt meg, így nem csupán a saját gondolataimmal, hanem az ő irányításával is manipuláltam Kleopátrát, akinek a halála után megindult Egyiptom lefelé a lejtőn. Innentől pedig hagytam magára a dolgot. Pont meghalt a gazdám is, tehát vissza kellett vonulnom. Az volt az első ilyen alkalom - magyarázta, miközben közelebb lépett falhoz. Csendben tanulmányozta a róla készült mintát - ekkortól kellett rejtőznöm. A gazdáim már nem tiszteltek annyira, s midőn a középkor megérkezett, fajomra vérdíjat tűztek ki. Azt nem én csináltam, hanem az egyik társam. Ekkor is voltak gazdáim, de nem olyan lényegesek - megvonta a vállát, majd a zsebéből kivett egy kicsi, sárga fényes valamit. Felém fordult - ezt neked hoztam Németországból. Remélem, tetszik.

Csendben figyeltem azt, ahogy Minho felém nyújtotta a medált. Alkarja véres volt, a sebek mély szántásokban pihentek. Ahogy tartotta a medált, újabb sebek keletkeztek, szinte szakadékot alkottak. Elhűlt bennem a levegő. Németországba kiment, megölt egy csomó embert, ráadásul elhozott nekem valami izét, ami még az ő testét is felzabálja. Meg akart ölni?! Mi a fene történt Minhoval? Éreztem, ahogy mindenemet átjárta a félelem e sárga drágakő láttán. Kivettem a kezéből a kristályt, és messzire elhajítottam. Bele a homokba.

 - Minho, ez a szar még téged is megöl! Ha ennyire utálsz, akkor mondd meg! - éreztem, hogy könnyek gyűltek a szemeimbe. Minho meg akart ölni.

- Mi?! Nem! Hagyd, hogy megmagyarázzam! - dadogott zavartan, miközben elindult a kis szar felé. Tudtam, hogy menekülnöm kellett. Ha ezzel nem is öl meg, akkor is kómába rak, és ő nyugodtan garázdálkodhat, amíg nem figyelek rá.

- Ha hozzáérsz, akkor tudd, hogy soha többet nem akarlak látni. Azt hittem, hogy kedvelsz! Azt hittem, hogy legalább annyira nem gyűlölsz, hogy meg akarj megölni! - kiabáltam. Szemeimből ekkorra már vízesésként folytak a könnyek.

- De Taemin... - még folytatta volna, de közbevágtam.

- Csak semmi de! Azonnal vigyél ki innen, és takarodj Egyiptomból. Ha még egyszer meglátom azt a sárga izét, akkor még a lakásomba se foglak többet beengedni! - kiabáltam, s azonnal a csapóajtó felé kezdtem rohanni. Minho persze szaladt utánam. Biztosan tudta, hogy ha engem veszni hagy, akkor neki is nagyon megromlik a sorsa. Így aztán követett. Az egyetlen lehetséges kijárat előtt felkaptam egy magas dolgot, és az alá tettem, hogy kijuthassak. Amint odaértem, felpattantam a tárgyra. Még így is esélytelen volt kiugranom, de azért megpróbáltam. Éreztem, hogy megdobott a szél, és pont meg tudtam kapaszkodni a sziklában, hogy feltornázzam magam. Minho persze jött utánam, de nem kértem belőle.

 - Taemin, félreérted ezt az egészet! - jött mellém magyarázkodni.

 - Nem értek semmit félre! Homokozd be a kastélyodat, és takarodj haza! - kiabáltam. Meg sem vártam, hogy bármit is reagáljon, hanem azonnal elindultam a város felé. Már kezdtem szomjas is lenni, de nem hoztam magammal semmit. Haza akartam menni. Haza haza. Apukámhoz. Elbújni a világtól, s csak aludni a régi szobámban. Éreztem, hogy megszakadt a szívem. Egy idő után megfordultam. Az ohnim ekkorra már elindult utánam, a kastély helyén ismét csak egy homokdűne állt.

- Csak engedd, hogy megmagyarázzam! - kiabálta.

- Hagyj békén! - nem voltam már erőm teljében, csak igyekeztem vissza a városba. Minho sokkal távolabb volt tőlem, de ő is jött. Amint beértem a városba, egyből elrohantam, és beszaladtam egy sikátorba. Leültem a földre és zokogtam. Reméltem, hogy Minho nem jön utánam. Egészen addig ott ültem, amíg nem érkezett el az idő. Akkor felálltam, vettem magamnak innivalót, azt ledöntöttem, majd mentem a haverokhoz. Minho tönkretette a nyaralásomat. Az életemmel együtt.