22. Három nap

Nem tudtam levegőt sem venni, egyszerűen elszorult a torkom. Minho annyira jól csókolt, hogy azt sosem tudtam volna überelni. Ez pedig meglepett, hiszen tudtommal sosem érintkezett még így senkivel, ráadásul ezt mindenképpen tőlem kellett, hogy tanulja, de én erre képtelen voltam. Azonban a csók másodpercek alatt véget ért, és Minho elhajolt tőlem. Hirtelen hatalmas hiány lépett fel az ajkaimnál, egyszerűen tovább akartam volna folytatni, még akkor is, ha a tulajdon macskám volt az első, akitől ilyet kaptam. Még mindig éreztem a szívem dobogását, mely szinte ki akart ugrani a helyéről. A szörny azonban nem engedett el, hogy esetleg elmenjek, és soha többet ne lásson. Hatalmas kezével belemarkolt a fenekembe. Kétszeresükre kerekedtek a szemeim. Nem értettem, hogy Minho éppen mi a csodát művelt, és bár utólag beismertem, hogy tetszett, azért elsősorban megijedtem tőle. Kezeit a derekam köré fogta, majd fejét a vállamra hajtotta.

- Tetszett? - mély, dörmögős hangja lágyan csilingelt a fülemben. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen lefagytam a csóktól, amely szerintem normális reakció volt egy ilyen alkalom után.

- Igen - dadogtam zavartan. Jobb kezével finoman a hajamba túrt, légzése tökéletes volt. Minden pillanatban, mikor kifújta a meleg levegőt, megremegtem.

- Tudom. Igazából féltem, hogy meg fogsz haragudni, de szerencsére nem tetted. Mi több, valahol vártad, hogy én legyek az első. Miért? Nem akartál abban csalódni, hogy átsétál rajtad az, aki először lekapott? - kérdezte, ahogy lágyan a vállamba fúrta a buksiját. Ismételten megdermedtem. Nem igazán voltam biztos abban, hogy erre mit tudtam volna válaszolni, hiszen azt hiszem, mind a ketten tudtuk, hogy nem csak emiatt vártam tőle a csókot. Nem csupán a félelem hajtott, hanem sokkal inkább valami mélyebb. Valami olyan, amire nem találtam szavakat. Minho elvileg olvasott a gondolataimban, ismert, minden egyes apró dolgot tudott rólam, mégis ezzel az idegtépő kérdéssel állt elő. Tudtam, hogy nem ez volt az egyetlen ok, amiért megcsókolt, mégis úgy csinált, mintha semmiről nem tudna. Karjaimat átfontam a nyaka körül, arcomat pedig a vállára hajtottam. Szerettem Minho illatát. Megnyugtatott.

- Miért kérdezel ilyeneket? - kérdeztem tőle. Az ohnim megsimogatta a derekam. Még sosem éreztem magam ennyire romantikusan senkivel, mint akkor és ott a házi kedvencemmel.

- Mert csak akkor van közöm hozzá, ha megosztod velem. Tudod, eddig te vagy a legjobb gazdám. Az, aki nem szörnyként kezel, hanem igyekszik emberként bánni velem. Ezért az a minimum, hogy hagyok neked egy kis teret, meg az, hogy eljátszom a pasid, és jó pofizom a barátaidnak. De azért soha ne feledd, hogy én a háziállatod vagyok, és nem egy igazi ember.

- Nekem annak tűnsz - sóhajtottam. Minho szavai nagyon fájtak. Mindig visszarántott a valóságba, amikor túlzottan elrepültem volna.

- Nem lehetek az, ami nem vagyok. Csinálhatok úgy, mintha más lennék, de ennyi. Annak mutatom magam, aminek a társadalom formál, annak, akit te akarsz látni. De a bennem lévő ohmim-erő nem fog felszívódni, hiába akarjuk mind a ketten. Tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek. De mi ketten nem vagyunk egy faj. Ezt szeretném, ha tudnád - felsóhajtott a végén, majd elengedett. Egy halvány mosoly kíséretében visszaballagott a pulthoz, majd belekortyolt az italába. Igazából az volt a gond, hogy igazat mondott. Mint mindig. Tudtam, hogy mindenben csak a segítségemre szolgált, de azért fájt az igazság. Felsóhajtottam, és utána mentem. Már tudtam, hogy mit akartam kérdezni tőle. Félénken mentem oda hozzá.

- Leülhetek? - nem, nem ez volt a nagy kérdés, de ezt is fel kellett tennem.

- Persze, a te helyed. - mosolyodott el, majd újra az italát kezdte forgatni - Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak félek, hogy nagyot fogsz csalódni az igazságban, ha nem rángatlak mindig vissza. Ettől függetlenül az, amit mondtam neked rólad, igaz. Tényleg te vagy a legjobb gazdám, és hálás vagyok neked - halványan elmosolyodott. Tudtam, hogy tisztában volt az érzéseimmel. Talán pedig ez zavart a legjobban. Az, hogy ennek ellenére határozottan vissszautasított. Felemeltem a poharam, hogy bánatomban beleigyak, de kiemelte a kezemből - tettek bele valamit. Inkább rendelj valami mást.

Így is tettem. Minho és én végül az egész éjszakát végigbeszélgettük, a kocsiban is, sőt, amikor az ágyban mellém bújt, akkor is folyton járt a szánk. Természetesen Seulgi székét ő mozgatta meg, de a kávébalesetet is a kis sunyi csinálta. Lejjebb tolta a gondolataival a tálcát.

Másnap reggel a napot a szokásos reggelivel indítottuk, majd kidobtuk Jonghyun húgát az iskolájánál. Az ohnim ezek után hazavitt, és megkezdődött a kettesben töltött két nap. Ami tanulással telt a részemről. Vagy valami olyasmivel.

- Gyere, segítek - Minho leült mellém, majd felvette az egyik kupac lapot, amit aztán olvasgatni kezdett. A meglepett arca megért volna egy misét, én ráadásul nagyon is jót nevettem rajta.

- Mi a baj, ohnim? - kuncogtam, mikor már végre lenyugodtam. Minho kinyitotta az egyik összetűzött jegyzetet.

- Ez rohadtul sok... - értetlenül olvasgatta Kibum irományait.

- Tudom - biccentettem mosolyogva - tudod, azért én is boldog vagyok, hogy megismertelek.

- Ezt örömmel hallom - jelentette ki, de közben már belemélyült az archeometria rejtelmeibe. Inkább nem folytattam a kommunikációt, hanem olvasgattam az anyagot. Meg közben leveleztem, de csak akkor, amikor az ohnim nem figyelt. Tudtam, hogy nagyon leszidott volna, így igyekeztem olyankor elzavarni őt. Szegénnyel minden házimunkát megcsináltattam annak érdekében, hogy mindenkivel beszélgethessek arról, hogy megbukom a zárthelyin. Mindenki biztosan örült nekem, főleg Minho, aki csak dolgozott egész nap.

Mondanom sem kell, hogy a második nap is így telt, csak sokkal stresszesebben, meg Yeri sem szerepelt benne. Minho egy könyvet olvasott a fotelban, én pedig szenvedtem. Szó szerint. A papírjaim már mindenfele hevertek, én meg közöttük hemperegtem az egyik témakört forgatva, amit már biztosan olvastam egy párszor, de egy szóra sem emlékeztem. Kellett nekem mindent az utolsó napra hagyni...

Már teljesen idegbeteg voltam, egyszerűen semmit nem tudtam abba az agynak nevezett izomtömegbe tömködni. Az pedig csak betetőzte az egészet, hogy azt a hangot hallottam folyamatosan, amit utáltam a csendben.

- Megtennéd, hogy nem lélegzel?! Nagyon idegesít! - ripakodtam rá Minhora. Tényleg nem akartam ilyen bunkó lenni vele, de már nem bírtam tovább a hangot. Csodák csodájára pedig Minho befogta. Egyszerűen nem vett levegőt, csak ült, és olvasott tovább. Ez azért ijesztő volt. Egy idő után az ohnimra pillantottam, aki olvasott. És ennyi. Egy árva hang nem jött felőle. - Minho? Élsz még? - óvatosan felültem, és elindultam felé. Az ohnim rám pillantott.

- Persze, csak rám szóltál, hogy ne lélegezzek hangosan. Megcsináltam - halványan elmosolyodott. Hát, ez meglepett. Nagyon.

- Hogy csináltad? - pislogtam értetlenül, miközben szorosan mellé ültem. Akármit is mondott a buliban, nem tudtam rá másképp gondolni, mint eddig.

- Bőrlégzés. Azt nem hallod, de megy kopoltyúval is. Mind a három megvan bennem, és elég erősek. Csak jobban szeretem a tüdőmet. Ez minden - válaszolta. Lehidaltam tőle. Megint. Minho nagyon bombabiztos volt, már-már halhatatlan, mégis veszélyben érezte magát. A képességei azonban megleptek, és a mindennapi életben nagy hasznát tudtam volna venni...

- Te, ohnim! Neked van az a furcsa, új szuperképességed. Tudod, hogy belebeszélsz a fejembe - ekkor valami csodálatos dolog villant be, s lámpaként gyúlt ki az agyamban. Nagyon izgatott lettem.

- Mi van vele? - mosolyogva megpaskolta a combom. Vitathatatlanul nagyon szeretett ott fogdosni. Megjegyzem, én is szerettem, hogy Minho ott tapogatott folyton.

- Mi lenne, ha felolvasnám a kérdéseket, te meg felolvasnád a válaszokat, és közösen összedobjuk a Zh-mat? - simán elképzeltem, hogy csillogtak a szemeim. Nem is beszélve arról, hogy nagy zseninek tartottam magam, amiért ez az eszembe jutott.

- Ki van zárva - Minho válasza villámcsapásként csapódott a kicsi világomba, s porrá zúzta azt. Az én ohnimom megtagadta gazdája kérését!

- Mi? Mert? Ez a kérésem, mint gazdádnak! - reklamáltam, de Minho csak kuncogott, és magasról tojt arra, amit mondtam neki. Megint.

- Az lehet, de nekem az az érdekem, hogy te a legjobbat kapd. Tehát nekem az nem jó, ha semmit nem tudsz vizsgára, mert később, ha esetleg nem leszek, akkor nem tudsz mit csinálni egymagad. Tehát azzal, hogy neked lesúgom a válaszokat, ártok a tudásodnak. Bocsi, de ez van - teljesen rezzenéstelen arccal magyarázott, ez pedig felidegesített. Miatta nem tanultam semmit, erre meg nem akar segíteni, hogy esetleg ne kelljen megbuknom... dehogy is! Ő nem vállalt felelősséget azért, hogy mindent elrontott. Mocsok...

- Minho! Ezt sosem fogom használni! - lecsúsztam a kanapéról, és nyivákoltam. Már dőlt belőlem a hiszti, olyan fáradt voltam, hogy aludni sem bírtam rendesen az elmúlt két napban, ráadásul azt a csókot sem tudtam kiverni a fejemből. Mindig újra és újra lejátszódott bennem az, hogy Minho ajka az enyémhez ért, finom, lágy bőre az enyémmel érintkezett, mézédes nyála az enyémmel keveredett, fürge nyelve az enyémmel táncolt... volna, ha vissza tudtam volna csókolni. Egyértelmű volt, hogy nem tudtam másra koncentrálni, hiszen még ezt sem bírtam feldolgozni.

- Tudtommal régészetet tanulsz. Akkor fogod később használni is. Ha középiskolás lennél, és matekot kellene tanulnod, amit utálsz, akkor oké, azt még megérteném. De ez kell neked, nyafkakirály - azzal felállt, és ott is hagyott a fenébe. Szenvedni. Egymagamban.

- Ne menj el! - nyávogtam utána, de Minho addigra eltűnt. Felsóhajtottam, majd kezembe vettem egy papírt, és olvasgatni kezdtem. Csak azt vettem észre, hogy hamarosan az ohnim felkapcsolta a lámpát.

- Elugrom vacsorázni. Hozzak neked valamit? - már fel volt öltözve. Mit meg nem adtam volna neki azért, hogy elmehessek vele! Még azt is végig tudtam volna nézni, ahogy megeszi az áldozatát. Még az is vonzóbbnak tűnt.

- Holnapra szabadnapot - sóhajtottam egy kis szünet után. Minho csak a fejét rázta, de végérvényesen nem szólt semmi rosszat. Egyedül a lesajnáló tekintetét láttam.

- Azt vállalom, hogy bepakolok neked a bőröndbe. Vasárnap este mentek Egyiptomba, és jobb lenne, ha nem stresszelnéd magad a pakolással is. Megcsinálom neked, holnap délután filmezünk egyet, csinálok neked valami finomat, aztán meg az eredeti terv szerint mész Jonghyun és Kibum lakására Juhyeonnal - Minho leült mellém a földre, úgy magyarázott. Nagyon kedveltem a hülye fejét, azt, hogy mindig gondoskodott rólam, szeretett, vigyázott rám. Azonban volt egy bökkenő, ami nem kicsit zavart. Fejemet az ohnim felé fordítottam.

- Veled mi lesz addig, amíg távol leszek? - kérdeztem tőle. Tudtam, hogy mi ketten összetartoztunk, és azt is, hogy Minho nem lehetett tőlem távol, mert az én energiámat szívta. Csak felsóhajtott.

- Van egy kis dolgom. Azt szeretném elintézni - válaszolta - ne izgulj, nem eszem meg semmit, nem bántok senkit. Csak... előások egy régi emléket. Ha nem gond persze...

Egy darabig csendben bambultam. Nem tilthattam meg neki azt, amit tenni szeretne, de nem is igazán örültem neki. Végül persze tudtam, hogy mit kell mondanom. Győzött Minho. Ismét.

- Persze, menj csak, de majd azért ugye fogunk Facebookon beszélni, ha már úgyis van neked? - kérdeztem tőle. Már előre hiányzott. Nem is tudtam elképzelni nélküle az életem, most mégis itt fogom hagyni őt egy teljes hétre. Az én háziállatom magára fog maradni.

- Természetesen - biccentett mosolyogva. Ezek után sarkon fordult, és kiment a lakásból. Fájdalmasan felsóhajtottam. Semmi kedvem nem volt tanulni, és nem is igazán figyeltem az anyagra. Csak bambultam magam elé, a szemeim meg csak nehezedtek.

- Taemin, ébredj! - Minho lágy hangjára, és finom rázogatására kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem, betakarva, mellettem a ruháim kikészítve. Szuper, megint nagyon elaludtam...

Alig észrevehetően figyeltem az ohnimot, aki mindig gondoskodott rólam, akit egyre jobban szerettem és tiszteltem. Természetesen már észrevette, hogy felébredtem, így gyorsan elengedett, sötétbarna szemei az enyémekkel találkoztak.

-  M-Minho – mormogtam. Kezeimmel gyorsan megdörzsöltem a szemeimet. Olyan voltam, mint egy élőhalott.

- Nem M-Minho! Öltözz, mert benn kell nemsokára lenned zárthelyi dolgozatot írni. Gyere ki, csináltam neked reggelit – olyan volt, mint egy anyuka. Még a beállása is illett ehhez. Lehet, hogy azért viselkedett így, mert nekem nem volt anyukám, és mivel hiányzott egy ilyen figura a képből, ezért olyanná formálta magát, mint amilyen anyukát tulajdonképpen szerettem volna. Vagy ha az azért nem is, akkor minimum elvártam volna. Most is azonnal a segítségemre volt, amikor egy ilyen nehéz zárthelyi közeledett, amire még csak nem is tanultam.

És ekkor villant be.

A zárthelyi!

Amire nagyon nem tanultam!

Magam sem tudtam, hogy hogyan, de szinte azonnal kipattantak a szemeim, és felültem. Szinte a másodperc töredéke alatt történt mindez.

- A Zárthelyi! – kiáltottam, és már le is rúgtam a takarót. Kirohantam felöltözni, majd mosdóba, és pillanatokon belül készen is álltam arra, hogy iskolába menjek. Minho csak nézett rám, mint borjú az új kapura, de nem szólt semmit, csendben figyelte a kapkodásom.

- Megvagy? – sóhajtotta fáradtan, mikor készen voltam, és kirohantam a fürdőből.

- Igen – biccentettem, de azonnal elbizonytalanodtam, hiszen semmit nem tudtam az egész dolgozatra – azaz nem. Én ezt nem akarom megírni!

Az ohnim nem válaszolt semmit, csak a kezembe nyomott egy tábla étcsokoládét, a szokásos furcsa turmixot, és egy nagy adagnyi húsos szendvicset kimcsivel.

- Ezt edd meg. Segíteni fog a koncentrálásban. Aztán meg rohanj. Gyalog menj, hogy kicsit kiszellőzzön a fejed, te pedig megnyugodj. A jegyzeteidet hagyd itt, amit eddig nem tanultál meg, azt most sem fogod – leült mellém a szokásos pohár vizével, és csendben iszogatott. Meg kellett hagynom, mennyei ételt csinált. Ha nem lettem volna egy idegroncs, akkor nm csak megettem volna ezt, de még repetáztam is volna. Most azonban ez nem ment. A gyomrom összeugrott, görcsölt, és nagyon nem tudtam enni, így a felénél abbahagytam.

- Ennyi. Ne haragudj, mennyei volt. Rohanok, szia – felpattantam. Meg sem vártam azt, hogy Minho akármit is reagáljon, csak megkaparintottam a táskámat és rohantam is be az egyetemre. Útközben megettem a csokim felét, és nem is igazán figyeltem másra, az átlagos reggeljeimmel ellentétben. Csak beviharzottam az épületbe, és azonnal megcéloztam a Sooyoungból és Kibumból álló bandát.

- Meg fogok bukni – jelentettem ki. A lány csak felsóhajtott, és magához húzott.

- Ha így állsz hozzá… - forgatta a szemeit Kibum.

- Te ezt nem érted. Két napon át tanultam, és semmi. Semmi! – panaszkodtam – Pedig még Minho is segített.

- Nyugi, semmi baj nem lesz. Megoldjuk. Figyelj, már egy kettes is jó – Sooyoung megveregette a vállam, mire elhajoltam. Talán volt benne valami. Elvégre két napon át csak azokat a papírokat nézegettem. Annyira meg nem lehettem idióta, hogy még egy kettesre sem tudtam összehozni a zárthelyimet… legalábbis nagyon reméltem.

- Remélem, menni fog – sóhajtottam.

- Biztos vagyok benne. De nem ártana menned, mert Jinki már rég a termében van. Én még megvárom azt az elvetemült nőszemélyt, mert biztos eltéved, de neked nem ártana sietned – Kibum is megveregette a vállam, majd finoman eltolt a termek irányába. Csak felsóhajtottam, és már rohantam is. Amilyen gyorsan csak tudtam, levágódtam a helyemre.

- Szia! – Minho mély hangja megint megszólalt a fejemben. Most már nem igazán ijedtem meg, de azért a meglepettség nem maradt el.

- Hát te? – kérdeztem nagyokat pislogva.

- Két dolog. Az egyik az, hogy sok sikert szeretnék kívánni. A másik az, hogy ha felolvasod valahogy hangosan a kérdéseket, akkor lediktálom neked a válaszokat. Valahogy bekönyörögtem magam Juhyeon lakásába. Ha kérdezi, akkor elugrottam tejért, te meg kizártál. Na, most pedig taktika. Kiosztják a dolgozatot. Szólsz, hogy fel akarod olvasni a kérdéseket. Hivatkozz Lu Hanra. Ha az nem megy, minden kérdést ismételj el. Nyugi, nem tessékelnek ki, nem engedem. Az elején írj le mindent egy piszkozatlapra, addig én kikeresem a válaszokat. Utána lediktálom őket. Na, légy jó baba, várom a lépésedet. Ha végeztél, akkor gyere ide, szerintem Juhyeon lepasszolta valakinek a kulcsot. Ja, és képzeld, kaptam sütit –hallottam, hogy vigyorgott, ezen pedig én is nevetni kezdtem. Ilyen krízishelyzetben a kajára gondolt ez a kis majom…

- Veled minden oké? Itt röhögsz magadban, mint egy retardált – az olyannyira emlegetett Lu Han megállt mellettem. Elég hülyén nézett rám, amit valahol megértettem. Mégis én mit szóltam volna ahhoz, ha valaki a helyén ül, beszélget magában, majd röhög?

Na, nagyjából ugyanazt.

- Csak eszembe jutott valami vicces – mentettem ki magam. Lu Han vállat vont, majd a helyére ült. Ekkor meg is jött a csodálatos ötlet, hogy mit csinálhatnék. Türelmesen vártam, míg megérkezett a tanár, aki gyorsan ki is osztotta a papírokat. Innentől kezdve könnyű dolgom volt.

- Professzor úr, fel szeretném olvasni a kérdéseket, hogy Lu Han is megértse az esetleges eltéréseket, amelyeket talán a szövegben nem ismerne fel – jelentkeztem. A tanár csak bólintott, innentől kezdve pedig nyert ügyem volt. Felolvastam az összes kérdést, amelyekre egy piszkozatlapon válaszoltam az én tudástáramból, Minho pedig ezeket kiegészítette. Minden teljesen simán ment, és bár igazából tudtam, hogy nagy valószínűséggel a szörnyecske keze benne volt abban, hogy a tanár megengedte a felolvasást azért ezt egy nagy sikernek könyveltem el. A vizsgáról úgy jöttem ki, mint aki mindent tudott, bár tisztában voltam azzal, hogy nagyon sokat köszönhettem Minhonak, és azzal is, hogy ez a segítség nem volt teljesen ingyen.

Nagyon büszke voltam magamra, és rá, amiért ilyen szép csoportmunkában tudtunk dolgozni.  

  

21. Az első...

- Mi az az ohnim? - ráncolta a homlokát Jinki. Hirtelen megfeledkeztek egymásról Kibummal, és csak a két lányra figyeltek. Éreztem, hogy Minho megfeszült mellettem, mintha ugrani akart volna, de nem tette. Csak csendben figyelt, miközben láttam, hogy Seulgit bámulta. Tudtam, hogy nekem kell majd visszatartanom, ha megvadul, így a combjára tettem a kezem. Nem akartam, hogy bármi baja essen.

- Az ohnimok ősi lények voltak, mára már szinte teljesen kihaltak - magyarázta Seulgi. Aki eddig állt, az is helyet foglalt, és hallgatta a kutatót.

- Tehát ilyen halszerű cucc? - Wendy érdeklődve dőlt előre. A történelmet sem vágta annyira, és szerintem a szókincse sem volt megfelelő egy ilyen beszélgetéshez.

- Nem. Misztikus lények - válaszolt készségesen Seulgi. Jinki felsóhajtott.

- Na, innentől fogva nem érdekel. Pincér! - felemelte a kezét, hogy hozzánk hívjon valakit. Mindenki leadta a szokásos kívánságokat, még Jonghyunnak is rendeltünk, utána megszakadt a szünet. Seulgi újra belekezdett.

- Tudom, hogy nem hiszel az ilyenekben, de nagyon is léteznek. Azaz... létezik, mert már csak egy maradt.

- Akkor hamarosan kipusztul a faj. Meddig élnek ezek? - vonta fel a szemöldökét Juhyeon.

- Ameddig meg nem öli őket valaki. - mikor Seulgi ezt kinyögte, mindenki elhalkult - Ezek a lények rendkívül szívósak, és hihetetlenül erősek. Összesen négy volt, mint a négy elem. Az a feladatuk, hogy kipusztítsák az emberiséget...

Még folytatta volna, de valaki közbeszólt.

- Ne mondj hülyeségeket. Nem ez egy ohnim feladata. Csupán kontrollálja az emberek számát, vagy előbb-utóbb elpusztítotok, akarom mondani, elpusztítunk egy egész bolygót. Erre az esetre mindig azt mondom, hogy képzelj el egy rákos beteget. Először csak kicsi helyen van a csomó, nem is tud róla. Aztán egyre jobban terjed. A sok kis csomó elszívja a sejtektől a tápanyagot, és lassan elpusztítja a testet. Ugyanezek az emberek a Földdel. Az ohnim pedig a kezelés. A gyógymód, hogy a bolygó élhessen. Néha kipusztít egy kis mennyiségű embert. A Föld fellélegzik, aztán idővel megint. Nem az egy ohnim feladata, hogy öljön, hanem az, hogy rendet teremtsen. Vigyázzon a világra. A faunára - Minho olyan komolyan beszélt, hogy egy pillanatra még én is támogatni kezdtem az ohnim-tevékenységeket - amúgy meg nem halhatatlanok, hanem mindnek van egy kicsi kristálya. Amint egy ember megtalálja ezt a kristályt, az magába szerelmesíti, ezért felveszi. Innentől kezdve az ohnim és a gazdája összetartoznak.

- Túl szépen fogalmazol. - forgatta a szemeit Seulgi. A többiek csak pislogtak, mint hal az erdőben - Egy ilyen lény elszívja a gazdája energiáját, majd könnyűszerrel megöli. Szó sincs itt semmiféle barátságos társi kapcsolatról.

- Soha, egyetlen egy ohnim-tulajdonos nem halt meg a lény kezei által. Egy sem! Két fogadalmuk van. Az, hogy soha nem bántják a gazdájukat, és az, hogy egy kívánságukat teljesítik - ellenkezett tovább az ohnimom. Szerencsére nem akart szó szerint támadni, csupán szájháborút vívott a lánnyal.

- Te honnan tudsz ennyit az ohnimokról? Te orvosnak tanulsz, ő meg misztikus lények után kutat... - szólt közbe Kibum. A szívem ezerrel verni kezdett. Minden olyan hirtelen történt. Minho egyre inkább a lebukás felé haladt, de nem szólhattam neki, hogy hagyja abba. Kénytelen voltam hallgatni a különleges eszmecserét, és valahogy segíteni neki.

- Rómában tanult róluk. Ott népszerű ez a téma - ez volt az első dolog, amit ki tudtam találni. Biztosan volt benne valami, hiszen az európaiak körében nagyon is népszerű téma volt ez a vámpír-vérfarkas dolog, amit Minho faja képviselt. Kibum csak némán bólintott, majd figyelte tovább a háborút Seulgi és Minho között. Mind a ketten gyilkos szemekkel néztek egymásra, ami nem kicsit ijesztett meg engem. Oké, be kellett látnom, hogy egy elég érdekes beszélgetés volt, hiszen megtapasztalhattam mind a két fél szempontját a világgal kapcsolatban, ami felettébb felcsigázott.

- És mi van Adolfkával? Hm? - Seulgi felvonta a szemöldökét. Minho elégedetten hátradőlt a székben.

- Mi lenne? - kérdezte higgadtan. Esküszöm, ha lett volna nála egy szál cigaretta, melynek füstjét kifújná, akkor iszonyúan szexin nézett volna ki. Mint egy igazi istenség.

- Ő mit kért?

- Németország ura akart lenni. Megkapta. Volt egy jó nője, aki nem mellesleg mindent megtett neki.

- Most kiről beszélünk? Hitler? - Jinki értetlenül nézett ránk.

- Igen. Eva Braun egy ohnim volt - biccentett Seulgi.

- Amíg az emberek kegyetlenül ki nem nyírták. Igaz, hogy túlzásokba esett, de nagyon szerette azt a férfit - tette hozzá Minho.

- Persze, ha egy ilyen kegyetlen szörny tudna szeretni, akkor talán hihető lenne a meséd - Seulgi szkeptikus nevetése azonban jobban megdöbbentett mindenkit. Igazából be kellett vallanom, hogy inkább Minho beszélt hihetően. Sokkal magabiztosabban adta elő a történteket, büszkén, és hihetőbben. Tisztában volt azzal, hogy munkásságát nem nagyon lehetett dicséretre méltónak nevezni, de meglepően jól elmagyarázta a tevékenységét. Közben megjelent a pincér is az italokkal. Na, ekkor kellett volna lecsapnom a szörnyemet, mielőtt még valami rosszat csinált volna. Csak hülye voltam, és elkéstem.

- Csak azért, hogy tudd, tudnak szeretni. Viszont én a helyedben vigyáznék, nehogy a túl sok zagyvaságod bajba sodorjon - Minho gonoszul elvigyorodott. Seulgi abban a pillanatban kissé kiegyenesedett, aminek hatására kicsit meglökte a pincér tálcát tartó kezét. A nagy adagnyi jegeskávé, melyet Sooyoung rendelt, és a szélen volt, hirtelen felborult. Az egész csupán fél másodperc töredéke alatt zajlott le, reagálni sem volt időnk, és a sötétszínű ital pillanatok alatt végigfolyt a kutató fején, majd nyakán. Seulgi felsikított, Minho boldogan mosolygott a bajsza alatt, mindenki más pedig lefagyva ült tovább.

- Mi a fene?! - a lány azonnal felpattant, testéről igyekezett leszedni a folyadékot. Na, ebben a másodpercben tört ki mindenkiből a röhögés, még belőlem is. Nagyon vicces látvány volt szegény Seulgi, aki csak idegesen csapkodott, mint egy retardált fóka a sivatagban - Te csináltad! Belemásztál a fejembe, hogy meglökjem a pincért, és leöntsem magam!

Minho abbahagyta a röhögést. Arca kissé komolyabb lett, de azért még nem volt az igazi.

- Hidd el, ha ilyenre képes lennék, már rég megtettem volna - igyekezett higgadtan válaszolni, de a végére megint felnevetett. Sooyoung azonnal felpattant a lányhoz segíteni, aki végig csak az ohnimomat szidta.

- Nézd már meg, hogy nézek ki! - háborgott a kutató. Ekkorra már az egész kávéház minket nézett, a pincér nem győzött bocsánatot kérni, mindenkit kiszolgált, majd elrohant rongyokért.

- Ugyanolyan igénytelenül nézel ki, mint általában - vont vállat az ohnim - csak most legalább finomabb az illatod.

Lehet, hogy ezt nem kellett volna. Seulgi arca hirtelen elvörösödött, hiszen ő maga is tudta, hogy Minho nem viccelt, hanem ezt a sértést nagyon is komolyan gondolta.

- Te utolsó, mocskos dög - sziszegte, miközben lassanként le akart ülni.

- A nagy szitkozódások közepette el ne felejtsd megnézni, hogy hova ülsz le - kacsintott az ohnim, mire Seulgi eltűnt, csupán egy puffanást lehetett hallani. Egyértelműen félreült a széknek, bár szerintem Minho is közrejátszott ebben. Minden esetre a csapat jót nevetett ezen, míg Sooyoung csak szó nélkül segített neki felállni.

- Jól vagy? - kérdezte Juhyeon, bár még mindig nem tudta letörölni a vigyort a képéről.

- Persze - sóhajtotta a kutató, azzal a zöldike társaságában elment megmosakodni.

- Szeretem ezt a lányt, nagyon nagy forma - kuncogott Jinki.

- Nekem annyira nem szimpatikus. Kicsit elvont, meg mindig a szörnyeiről beszél - forgatta a szemeit Kibum.

- Pedig kinézetre olyan, mint te, csak lányban - Jinki finoman megbökte a barátját, akinek elkerekedtek a szemei.

- Ilyen igénytelen azért nem vagyok - kétségbeesett arccal nézett ránk - Ugye?

- Nyugi, nem vagy - Minho belekortyolt a forró csokijába - Seulgi sem lenne az, ha nem állandóan az ohnimokkal foglalkozna. Néha nem árthat kijönni a házából, és elfelejteni a kutatásait. Ha nagyon hangoztatja ezt az ohnim-elleneskedést, akkor talán a szörnyecske meg találja őt ölni. Csak ebbe nem gondol bele.

Nyeltem egy nagyot. Minho ilyenkor számomra nagyon ijesztő volt, tekintve, hogy én tudtam, Minho egy ohnim volt.

- Lehet, hogy ő egy ohnim. Aztán ezzel leplezi, hogy nyugodtan tevékenykedhessen - filózott Kibum is. Csodálatos témát találtunk... komolyan...

- Ha te egy ilyen izé lennél, akkor beolvadnál, hogy ne kísérletezzenek rajtad, nem? Ember akarnál lenni, ez logikus. Én biztos, hogy nem szólnék senkinek, ha ohnim lennék. Csak én tudnék róla, meg a gazdám - Juhyeon most úgy érezte, hogy ideje volt beleszólni a vitába.

-  Teljesen igaz. Egy ohnim nagyon ritkán beszél a fajáról, mert nem akar feltűnő lenni. Gondoljatok bele, hogy mi lenne, ha mindenki tudná, hogy mondjuk Seulgi egy ohnim. Na? Ötlet? Semmi. Mindenki fellázadna ellene, és nem tudná folytatni a dolgát, mert menteni kellene a saját bőrét, és a gazdájáét is, hiszen belőle nyer energiát. És mivel az elsődleges táplálékuk az emberhús, ezért nagy valószínűséggel nem mennek emberek közelébe. Eva Braun sem tette soha. Ugye, milyen érdekes? - Minho úgy beszélt, hogy sokkal hihetőbbnek tűnt az általa kreált megváltó szerep, mint az, ami a valóság volt. Azonban tudtam, hogy meg kellett őt védenem, mert nagyon közel volt ahhoz, hogy lebuktassa magát, így benyögtem az első dolgot, ami az eszembe jutott.

- Jut eszembe, nincs valakinek kölcsönbe valami jegyzete? Nagyjából semmit nem tudok a ZH-ra, jegyzetem meg nincs.

- Szégyelld magad - mormogott Minho. Azért ez gonosz volt tőle. Miatta nem foglalkoztam semmi mással, erre meg leszid...

- Már szóltam Jonghyunnak - Kibum felém fordult - sejtettem, hogy semmilyen jegyzeted nincs. Odaadom, de ígérd meg, hogy mostantól figyelsz.

- Rendben, és köszi - hálásan biccentettem neki, mire halványan elmosolyodott. Egyértelműen igyekezte támogatni a kapcsolatomat, de szerintem csak azért, mert Jinki ellenezte. Pontosabban a nem létező kapcsolatomat, hiszen Minho és én nem jártunk. Nem is terveztem, hogy összejöjjek vele, tekintve, hogy nem ugyanabból a fajból származtunk, és abban sem voltam biztos, olyan szép nagy fegyvere volt, mint amilyet megálmodtam az álom pasimnak.

- Egyébként én továbbra sem hiszek az ohnimicsodákban. Semmi bizonyíték nincs a létezésükre, csak kitaláltak valami mesét, hogy semelyik gonosz történelmi személy ne tűnjön gonosznak. Ugyanolyan mese, mint a vérfarkasok, vámpírok, elfek. Egyik sem létezik. Seulgi hülyeségre tette fel az életét szerintem. Inkább menne kutatni a rák ellenszerét. Az esze meg is lenne hozzá - sóhajtotta Jinki. Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni. Nem állhattam fel, hogy rámutassak a "pasimra", mint az ohnimok utolsó egyedére, hogy aztán mindenki ellenünk forduljon.

- Szerintem mi megyünk. Minho még disszertációt kell, hogy írjon az orvosi diplomájához, meg addig is elkezdek tanulni - dadogtam. Éreztem, hogy távoznunk kellett, még mielőtt az ohnim nekiáll dumálni a zagyvaságairól, így azonnal felpattantam.

- Igen? - Minho értetlenül ráncolta a homlokát, mire megragadtam izmos felkarját, és álló helyzetbe rángattam.

- Igen. Nekem mondtad tegnap. Nem emlékszel? - bár nekem nagyon jól ment a hazudozás, neki nem teljesen, így csak lehúzta a maradék italát, majd a kettőmk összegét kirakta az asztalra.

- Nem teljesen - mondta végül. Reménytelenül felsóhajtottam, azzal el is indultam kifele, de ez a marha macska nem jött utánam. Bezzeg, amikor nem akartam, hogy kövessen, akkor meg tette. Nagyon rosszul volt beállítva - Yeri is jön.

Megpördültem a tengelyem körül. Igaza volt, így felkaptam a kislány holmiját.

- Igaz is. Gyere, Yeri, mi megyünk haza. Ez a ZH nagyon nem hiányzott nekem - morogtam, azzal elindultam a cuccokkal. Minho boldogan köszönt mindenkinek, csakúgy, mint Yeri, azzal le is léceltünk. El is indultunk mindannyian hazafele. Minho gyalog jött, így azon nyomban a park bejáratához indultam.

- Sziasztok! Hát ti? Már mentek is? - Jonghyun egy másodperc töredéke alatt robbant ki az autójából, kezében minden cucc ott volt.

- Igen. Seulgi meg Minho kicsit vitatkoztak, és Seulgit nyakon öntötték véletlenül.

- És azt hiszi, Minho volt az. Megesik, hogy a fásli elfeslik. Csak szimpla túlzásokba esett. Mindegy is, nem az én bajom. Reggel el tudjátok dobni Yerit a suliba? Bocsi, hogy rátok sóztuk, de épp átfestjük a szobáját, a szüleim meg a legjobbkor léptek le megint - darálta. Na, igen, ez volt Jonghyun. Az igazi Jonghyun. Amikor nem volt a közelében Kibum, annyit tudott dumálni, hogy az ember elunta az életét mellette. Csak a párja mellett inkább csendben maradt, amit személyes meglátásaim szerint helyesen is tett.

- Semmi gáz. Megírja a leckéjét, játszunk vele egy kicsit, aztán megy aludni. A szokásos - vontam vállat. Szokásosan nem ez volt a menet, de annyi baj legyen.

- Akkor jó. Hoztam neked jegyzeteket - azzal Jonghyun odanyújtott egy hatalmas füzetet, mely tele volt jegyzetekkel, kicsi, ragasztható papírocskákkal, mindennel.

- Köszi - mosolyogva átvettem a szerzeményem, majd gyorsan elköszöntünk Yeri bátyjától, és már rohantunk is hazafelé. Egyértelműen én szárnyaltam elől, Yeri meg Minho hátul beszélgettek kettesben. Azt hiszem, ekkor már nem aggódtam a barátaim épségéért. Minho tisztességesen bebizonyította, hogy megbízhattam benne, hiszen nem ölt meg senkit, mi több, még szerzett is barátnőt Juhyeon számára. Tehát szerintem nem jelentett veszélyt a legjobb barátom húgára.

- Minho? Majd elviszed Yerit bulizni? Ő tudja, hogy mit kell csinálni, te csak maradj a közelében, rendben? - megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Szerintem én voltam a világon az egyetlen ember, aki a háziállata felügyeletére bízott egy gyereket egy buliban, de annyi baj legyen!

- Persze, hova? Vagy mindegy?

- Ő tudja, hogy hova kell menni, ne aggódj! - finoman a kislányra néztem, aki mosolyogva bólintott.

- Akkor jó. Te nem jössz? - aggódva rám nézett, majd a jegyzeteimre. Tudta a választ a kis sunyi, ebben biztos voltam. Ennek ellenére Yeri miatt el kellett mondanom.

- Tanulnom kell, és akkor legalább csend lesz - válaszoltam.

- Nem fog tanulni, efelől megnyugtatlak. Nagyon nem vagy az a fajta, aki tud tanulni. Ma gyere el velünk, holnaptól meg tanulsz. Jó? - bevetette az ellenállhatatlanul csábos mosolyát. Most komolyan, hogyan tudna egy ilyenre bárki is nemet mondani?

- Igen - biccentettem.

- Szupi! - Yeri szemei felcsillantak. Igaz, nem nagyon ismerte Minhot, szerintem ezen a napon találkoztak első alkalommal. Lehet, hogy Yeri annyira nem díjazta volna az ötletet, hogy kettesben kellett lennie Minhoval.

- Jó, megyek veletek - biccentettem.

Így történt az, hogy elmentünk mindannyian buliba. Yeri azonnal elvonult, mi meg a pultnál ültünk Minhoval. Ő elszórakoztatta magát egy whisky társaságában, én meg ittam a szokásos kólát.

- Nem értelek. Holnap nem fog tudni felkelni. Tudom, hogy milyen a háttere, de akkor is... - hirtelen hozzám szólt. Egyértelműen nem számítottam rá, így kissé megrszzentem.

- Sajnálom őt. Mindenkinek joga van a saját döntéseihez - válaszoltam neki. Ez így is volt. Yeri is megérdemelte, hogy eljárhasson bulizni a barátaival.

- Azért csinálod, mert apád mindenbe beleszólt. Mivel ő határozatlan személy, azt akarja, hogy te is ilyen legyél. Vagy azt hiszi, ilyen vagy. Ezért te fellázadtál, és elköltöztél, mert te akartad megmutatni, hogy kettőtök közül egyikőtök már felnőtt. Yerinél pedig ugyanúgy gondolkodsz, mint magadnál - miután megkaptam a pszichiáter úrtól minden fontos információt az életemről, belekortyolt az italába - bocs, csak féltem, hogy esetleg ezzel nem vagy tisztában. Mindegy is. Jössz táncolni?

A kérdés felettébb meglepett, a levegő pedig belém szorult. Mi a fene történt velem?

- Mármint veled? - kérdeztem zavartan. Megint olyan voltam, mint egy ártatlan kislány.

- Igen. De ha mással akarsz, akkor hajrá, csak nagyon szánalmasan nézünk ki így. Na, gyere! - megragadta a csuklómat, és elrángatott. Meg kellett hagyni, az én béna táncolásom ellenére ő nagyon jól nyomta.

- Nézd, így - mutatta, közben pedig kacagott. Nagyon élvezte ezt a programot. Ez pedig megmosolyogtatott. Igyekeztem utánozni a mozgását, ami meglehetősen jól sikerült. Minho hátulról átkarolt. Izmos karjait a derekam köré fonta, s miközben ő mozgott, segített nekem is a ritmust rendesen diktálni. Nekem azonban ennél fontosabb dolgom volt. Például kétszázzal vert a szívem. Egyszerűen kénytelen voltam valamit csinálni, de nem ment, teljesen lefagytam, és csak hagytam, hogy maga a megtestesült tökéletesség igazgasson engem. Minden teljesen romantikus volt. Egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha csak egy filmben találtam volna magam, a körülöttünk levőek szerintem megismertek engem, mert megálltak, és csodálva nézték a táncomat az ősi szörnyemmel, aki már tényleg egyre jobban hasonlított a pasimra, mintsem a háziállatomra.

- Csókot! Csókot! Csókot! – kántálták. Minho azonnal elengedett, majd magával szembe fordított. lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben kezdett verni, mi több, a víz is kivert. Minho húsos, mézédes ajkai pillanatokon belül az enyémekre tapadtak, melyek csupán utat engedtek a határozott, erősebbik fajtának azzal, hogy kinyíltak. Minho nyelve gyorsan be is iszkolt, még mielőtt meggondoltam volna magam. Azonban én leblokkoltam. Még soha nem csókolóztam azelőtt. Ez volt az első alkalom, és nagyon nem tudtam, hogy mit kell csinálni.