9. Shoppingtime!

Gyorsan beiszkoltam a kapun, és felsiettem a lépcsőn. Nem igazán tudtam, hogy mitévő legyek. Nem akartam kimenni az épületből, pedig muszáj volt. Be kellett vásárolnom a cicának, mert hiába volt egy furcsa izé, azért még nálam lakott. Tudtam, hogy az lett volna a legegyszerűbb, ha elengedem, de nem tehettem. Vállalnom kellett a felelősséget ezért a lényért. Hiába tiltakoztam az ötlet ellen, miszerint maradjon, képtelen voltam ésszerűen gondolkozni mostanra, mert kedveltem a macskát, ő is kedvelt engem, csak valamiért taszítanunk kellett egymást. Elég rossz dolog volt, hogy ennyi fejtörést okozott, de nem tudtam mást csinálni, mint hagyni, hogy megoldjam valahogy ezt a problémát. Egyszerűen nem állt össze a kép, hogy hogyan tudott kimászni a zárt ablakon keresztül, lejutni a földszintre, megtalálni engem, majd visszamenni, mindezt a pénztárcával a szájában. Hát, nem volt kis teljesítmény. Ijesztő viszont annál inkább. Ez egyszerűen nem fért a fejembe, és kellett lennie valami trükknek ebben. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy ez a macska nem macska volt, hanem valami földöntúli, misztikus lény. Azt azonban nem tudtam, hogy mit akarhatott itt, mert biztosan volt valami terve, ami miatt a mi bolygónkra került. Lehet, hogy adatokat akart leszedni tőlünk, információkat a mi fejlettségi szintünkről. Aztán macskának álcázta magát, és megpróbált úgy viselkedni, mintha az lett volna, de nem ismerte ezeket az állatokat, ezért ilyen furcsán nézett ki ez a fajta magatartása.

Vagy azt is lehetségesnek tartottam, hogy ez az állatfajta ilyennek lett megteremtve. Mint a kiskacsák, akik amint meglátnak valamit, az automatikusan az anyjuk lesz. Akár egy szék lába is. Ez meg olyan volt, hogy a szagok alapján megtalálja azt a lényt, akit szeret, és kikövetkezteti, hogy minek örülne a "gazdája". Még ezt tartottam normális érvnek, bár a földönkívüli-elméletem ennél sokkal reálisabbnak tűnt.

- Szia - valaki felrázott a gondolataimból. Szinte azonnal odakaptam a fejem, hogy jól láthassam őt, de közben már rájöttem az illető kilétére.

- Szia - mosolyodtam el. Sooyoung visszamosolyodott. Szerintem egyébként tudta, hogy valami nagyon nem stimmelt velem, de szerencsére nem mondott semmit. Nem faggatózott, csak várta, hogy kiöntsem a szívem neki.

- Mi a helyzet? - tekintete szinte belém égett, hogy tudassa velem, el kell mondanom neki a problémámat, ami miatt kicsit megzavarodtam, főleg, hogy semmi kedvem nem volt őt bármibe is beleavatni. Így csak felsóhajtottam, és válaszoltam valamit.

- Minden rendben. Kicsit fáradt vagyok, ez minden - ez volt a zseniális válaszom, amire tényleg nagyon büszke voltam.

- Látom, hogy van valami bajod - fürkészően a szemeimbe nézett. Szinte megidézett, és tudtam, hogy tudni akart valamit. Elgondolkoztam. Ő rám bízta a legnagyobb titkát, megbízott bennem, kedvelt, és barátjaként tekintett rám. Ha nem mondok neki semmit, akkor azt bizonyítanám, hogy én ezeket nem viszonzom. Tehát zsákutca. Azonban nem akartam ezt senkinek elmondani, tehát az is zsákutcának számított valahol.

- Az a baj, hogy találtam egy cicát, és el kellene mennem bevásárolni neki holmikat, de megígértem a haveroknak, hogy ma megyek velük teázni - végül is a féligazság mellett döntöttem. Nem akartam Sooyoungot beavatni minden részletbe, sőt, így is túl sokat mondtam. De valamit meg kellett vele osztanom, és talán a macskás dolgot is rá tudom bízni. Magamat is megleptem azzal, hogy nem Jinki vagy Jonghyun volt az első, akit megtaláltam ez ügyben, hanem egy szinte vadidegen. Mégis, benne meg mertem bízni, és reméltem, hogy segíteni fog, még akkor is, ha nem avatom be mindenbe.

- Ha gondolod, elmegyek veled, és akkor gyorsabban végzünk - ajánlotta fel. Nem hittem volna, hogy tényleg vele leszek ilyen közeli barátságban, főleg, hogy alig tudtam róla valamit. Pontosan olyan volt, mint az általam talált cica. Mindkettő csak berobbant az életembe, egyikről sem tudtam semmit, csak olyan dolgokat, amiket minden hülye meg tud állapítani, például az, hogy Sooyoung nagyon csinos volt, nagyon magas, hosszú, fekete haja volt, de a végét zöldre festette. Az én szemszögemből nézve egy ártatlan, nem nagyravágyó kislánynak tűnt, és nagyon szerettem azt, ahogyan a dolgokat felfogta. Szerintem igyekezett mindent optimistán látni, hiába adott neki az élet annyi rossz dolgot. Felnéztem rá, és tiszteltem amiatt, ahogyan tudta kezelni a dolgokat. Sokkal felnőttebb volt, mint én. Sokkal önállóbb, és függetlenebb, mert az oké, hogy én egyedül laktam, de nekem nem kellett dolgoznom, pénzért elvállalnom dolgokat, és nem zaklattak szexuálisan. Sooyoungnak lakótársa volt, mégis sokkal felnőttesebben viselkedett, mint én.

- Igazából nem hiszem, hogy ezt elfogadhatom - dadogtam zavartan - Neked nem kell dolgozni?

- Csak hétfőn, szerdán és pénteken robotolok. Kedden meg csütörtökön tanulok. Hétvégente a szüleimnél vagyok, tehát a mai nappal semmi bajom nincs. Persze, ha nem akarod, hogy menjek, akkor nem megyek, csak akkor hamarabb végzünk, eldobjuk hozzád a cuccokat, és máris mehetsz kávézni - mondta, és ebből azt szűrtem le, hogy Kibum nem beszélt vele, mert meg volt beszélve, hogy szól neki. Sooyoung is a csapat tagja lett, hiszen szüksége volt egy baráti társaságra, hogy ne őrüljön bele az egészbe. Meg azért is, mert a barátom volt, és szerettem volna, ha a többi barátommal is jóban lenne.

- Az a minimum, hogy te is velünk iszogatsz, de komolyan. Te is hozzánk tartozol - válaszoltam neki szinte azonnal, hogy megerősítsem a tényállásom. Szerettem volna, ha Sooyoung is érezné a szeretetünket.

A lány halványan elmosolyodott, amit valahol sikernek könyveltem el. Tényleg kedveltem őt, és nagyon örültem, hogy hamarosan megismerkedik a többiekkel is. Fogja hallgatni Jonghyun érdekességeit, Jinki izgalmas beszámolóit olyan helyekről, ahova a csaja politikus apja bejuttatja őt, részese lesz a Kibum által kreált vitáknak, és Juhyeon pedig nagyon jó tippeket fog vele megosztani csajozás terén. Minden annyira szépnek tűnt, és tökéletesnek. A kis csapatom pedig el fogja őt fogadni, mert szeretünk mi mindenkit.

- Ha ez valóban így van, akkor köszönöm. Tegnap munka közben is leszólítottak a barátaid, hogy ugye, veletek fogok lógni, de nem igazán értettem, mit akartak ezzel mondani - dadogta zavartan, majd megragadta a kezem, és kivitt az iskolából - most azonban vegyünk a cicusodnak enni.

"Cicus". Ez az állat minden volt, csak "cicus" nem. Ettől függetlenül nem mondtam semmi esetlegesen félreérthető dolgot, reményeim szerint nem fogja látni ezt a valamit. Bár megkönnyebbültem, hogy legalább a tárcámat utánam hozta. Oké, ez még mindig bizarr volt nekem. Nagyon. Azonban úgy voltam vele, hogy ezt fel kell tudnom dolgozni, nem is beszélve a rengeteg teendőmről. Most nagyon nem volt időm stresszelni az ilyen formaságokon, hogy most egy démont tartok-e a lakásomban, vagy sem. Majd otthon fogok emiatt idegeskedni, de a szociális életemre egyáltalán nem tartozik a magánügyem. Talán elsősorban azért, mert féltem, és tényleg nem akartam bajt hozni a fejükre az én hülyeségem miatt.

Sooyoung azonban rendes volt, segített nekem, és ő újnak számított. Talán ez is tetszett annyira a kapcsolatunkban. Az, hogy nyugodt szívvel mondhattam el neki bármit, nem lett bűntudatom, mert mégsem egy régi barátságot tettem tönkre, amennyiben ez az eset bajt hozna a fejemre. Igaz, hogy akkor is ugrott Sooyoung, de azért mégsem egy Jinki vagy Jonghyun. Oké, ez sem volt túl jó magyarázat, de egyszerűen el kellett mondanom valakinek ezt a macskás dolgot.

Ezekkel a gondolatokkal voltam elmélyülve, amikor kiléptünk az épületből, majd elindultunk a bolt felé megvenni a fontos dolgokat. A lány vigyorogva mesélte az izgalmas napját, miközben igyekezte tartani az általam diktált tempót. Ez azonban nem nagyon jött neki össze. Elég gyorsléptékű voltam, ami miatt általában nekem kellett alkalmazkodnom a társaságomhoz, és az nem volt egy egyszerű dolog. Most azonban neki kellett alkalmazkodnia, mert nagyon kellett sietnünk, hogy mindent el tudjunk intézni, és még a kávézóba is el tudjunk menni.

- Egyébként érted azt, amit elmagyaráztam szombaton? - mikor elérkezett az a téma, aminél én is személyes érintettnek minősültem, kicsit felelevenedett a beszélgetés. Elvégre az osztálytársaihoz nem tudok mit szólni, midőn nem ismertem őket, a tanárok közül sem tanított mind, tehát ott is csak hallgattam.

- Természetesen, és tényleg nagyon szépen köszönöm. Hatalmas segítség voltál. Nélküled nem tudnám, hogy mi történik ott, ahol most tanulunk - vigyorgott a képembe. Egyébként úgy néztünk ki, mint egy szerelmespár. Az öltözékünk tökéletesen hasonló színekből állt, ráadásul még mindig fogtuk egymás kezét, ami egészen idáig fel sem tűnt, de őt nem zavarta, így engem sem. Elvégre ő a lányokat szerette, én a fiúkat, a világ meg gondolhatott, amit akart, mert mi így tökéletesen éreztük magunkat.

- Hidd el, nekem sem volt könnyű, szerintem ezen a kis ponton áll vagy bukik az egész, de nekem itt volt Kibum, aki segített, akinek Jinki segített, akinek a saját professzora mondta meg a megoldást, csak azóta a fazon nyugdíjba ment – magyaráztam, miközben a lány lelkesen bólogatott. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy összeszedtem a barátaimat, és ők tényleg tudtak nekem segíteni a nehézségeimben. Meg persze nem csak ezt szerettem bennük, hanem mindent. Tényleg nem kívánhattam náluk jobb barátokat, és nagyon reméltem, hogy ez a kapcsolat soha nem fog megszakadni senki részéről sem. Kicsit féltem, hogy a barátaim már nem kérnek belőlem egy idő után, és ugyanaz lesz, mint középiskola végeztével. Csak talán most Jonghyun sem lesz többet. Attól pedig rettegtem, mert őt tényleg nagyon közeli barátomnak éreztem, akivel rengeteg dolgon átmentünk már ketten.

- A baj az, hogy szerintem ez a tanár tojik az egészre magasról. Ha kicsit többet foglalkozna a témával, akkor megértené mindenki – sóhajtotta a lány kissé elkenődve, és igazat kellett neki adnom. A mi szempontunkból ez így lett volna korrekt, csakhogy ez már nem általános iskola volt.

- Igen, csak tudod, itt most selejtezni kell. Legalábbis ezt tartom ésszerű magyarázatnak. Más ötletem nem igazán van, de ez számomra akkor nagyon megnyerő érvnek bizonyult. Elhiheted, hogy én is nagyon idegeskedtem akkor, amikor ez volt a témakör. Csak beleástam magam. A csapat is sokat segített, meg autodidakta módon is tevékenykedtem egy kicsit. Aztán kijött egy négyes, ezzel pedig nagyon nagyot dobtam a jegyeimen és a lehetőségeimen. Tudod, az életben soha nem fogsz tudni megélni csak a te tudásodból. Nem mondom, hogy mindig csalni kell, de néha nem árt, mert ez egy emberi dolog – valóban ezen a véleményen is voltam, mint ahogyan azt mondtam is.

- Egyértelmű. A lány mesélte, hogy terepgyakorlaton is segítitek egymást. Nem mondom, elég nagy kicseszés a tanárokkal, de én is hiszek abban, hogy az életben is mindig csalni kell a siker érdekében – válaszolta. Nem telt bele sok idő, és a felettébb szellemi beszélgetésünk sajnálatos módon véget ért, ugyanis megérkeztünk a kiszemelt boltba. Ez egy tipikusan olyan helyiség volt, ahol mindent fel lehetett lelni, és ezt természetesen ki is használtuk.

- Jó napot – köszöntem, és hallottam, hogy a társam is odavetett valamit az eladónak, majd elindultunk körbejárni a kis boltocskát. Meg kell hagynom, olyan állateledel-szag volt, hogy azt nem bírtam soha kiverni a fejemből a későbbiekben sem.

- Kandúrod van, vagy nőstényed? Milyen fajta, milyen színű? Mit szeret? – faggatott a lány, miközben végigsétáltunk a sorok között. A kérdésektől azonban egy kicsit kirázott a hideg. Bele sem mertem gondolni abba, hogy ez a valami esetleg nőstény lehetett, és majd elhalmoz sok kis izébigyóval, akik legyilkolják a szomszédságom, míg nem én maradok az utolsó ember a Földön, a sok macskaszerű valami társaságában. Oké, ez volt minden szörnyűség legszörnyűségebbik szörnyűsége. Nem mellesleg halványlila gőzöm sem volt ezek közül semmiről, ha nem számítjuk bele a színét, meg az emberhús iránti szeretetét.

- Nos, fekete, nagy, nem tudom, milyen fajta, szerintem keverék. Nagyon remélem, hogy hím, és szerintem minden húsfélét megeszik. Nagyjából ennyit tudok róla. Még csak tegnap találtam – vontam meg a vállam, majd szinte azonnal megálltam az egyik macskaágy mellett. Kék volt, és hatalmas, pont megfelelt az én állatomnak. Egyébként szerettem ilyen boltokba járni, és úgy csinálni, mintha lenne állatom. Nézegettem a kutyapórázokat, sőt, egyszer vettem sípolós csirkét is, mert le volt árazva, és biztos voltam abban, hogy majd egyszer lesz egy állatom, aminek pontosan erre lesz szüksége. Majd előkeresem, és odaadom a kis emberevő démonnak, hátha fogja értékelni.

- Egyáltalán hogy találtál rá? – Sooyoung egy, az ágyhoz hasonló színű tálkát nézegetett, aminek még a gyártója is ugyanaz volt, így egy nagyon helyes kis együttest fogunk tudni ebből összeállítani. Már éppen szóra nyitottam a számat, de egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy mit mondjak, mert ez is egy érzékeny pont volt, és ezt már végképp nem akartam megosztani vele. Már nem akartam jobban belezavarodni a hazugságaimba, mert a végén nem fogok emlékezni arra, hogy miket mondtam, vagy miket nem az embereknek. Azonban már rákérdezett, és a macska megtalálása nem is volt annyira különleges, ezért úgy véltem, hogy ezt nem fogom túlbonyolítani.

- Találtam tegnap hazafele jövet. Megsajnáltam, és hazavittem, bár nem tudom, hogy mi lesz vele.

- És arra nem gondoltál, hogy valaki keresi? - kérdezte. Nagyokat pislogva néztem rá. Ez eddig meg sem fordult a fejemben, de meg kellett hagynom, hogy minden elméletemet felülmúlta, ráadásul logikusan is le lehetett vezetni. Nagyon egyszerű volt. Egy tudós macskájaként tudtam elképzelni, aki kísérletezgetett az állaton, és lehet, hogy több volt neki. Elképzelhetőnek tartottam azt is, hogy egyszerre többet tenyésztett, éppen ezért nem az enyém gyilkolgatott, hanem egy másik. Lehet, hogy szándékosan rakta be a barlangba, valami teszt számára, én meg szuperül hazahoztam. Arcomra kiült egy mosoly, szemeim szerintem felcsillantak, bár nem tudtam.

- Te egy zseni vagy! - kiáltottam fel. Szerencsére nem könyvtárban voltunk, így nem pisszegtek le, de Sooyoung így is meglepődött, és ijedtében kettőt hátra is lépett.

- Valóban? - dadogta zavartan.

- Igen. Eddig eszembe sem jutott, hogy szóljak valakinek! Lehet, hogy tényleg keresi a gazdája, én meg hazahoztam - teljesen felvillanyozódtam, és azt hittem, hogy most minden problémám megoldódott.

- Akkor csak ki kell tenned az internetre a képeit. Valaki csak meg fogja találni, és majd jelez neked, hogy elvigye - mondta a lány, mire mosolyogva bólintottam. Máris meg volt oldva minden. Valaki biztosan kereste a macskát, és akkor legalább hamar megszabadulhatok tőle.

- Igazad van. Attól függetlenül tápra szüksége van, meg szerintem egy almos ládába sem fogok beleroskadni. Kap hozzá macskaalmot is, és máris nem kell többet költenem rá. De minél hamarabb ki kell dobnom a netre, hogy keresi-e valaki, szóval siessünk! - lekaptam egy adag macskaalmot, majd máris az alomtálcák felé fordultunk. Nos, a fürdőszobám kék volt és citromsárga, tehát annak megfelelően választottam ki a legtökéletesebbet. Szerencsémre találtam egy olyat, amelynek nagyon hasonló, citromsárga árnyalata volt. Sooyoung igyekezett segíteni, de nem nagyon hagytam neki, hogy beleszóljon. Nagyon makacs tudtam néha lenni, ami még engem is meglepett olykor-olykor, bár legalább mindig meghallgattam mások véleményét. Csak nagyon nem érdekelt, hogy mit mondtak.

- Játékot nem veszel neki? Mondjuk egy labdát - a lány kiemelt egy nagyon helyes, sárga lasztit a többi közül. Pont megfelelő lett volna egy cicának, így arra mosolyogva rábólintottam.

- Tegyük be - biccentettem, majd odanyújtottam a kosarat. Sooyoung belepakolt, ezek után csendben nézegetett mellettem, amíg be nem pakoltam. Mikor pedig ezzel végeztem, intettem neki, hogy álljunk be a kasszához. Az eladó lehúzta a vásárolandó dolgokat, majd mondta az árat. Szokásomhoz híven készpénzzel fizettem, mert utáltam a bankkártyát. Sosem tudtam, hogy mennyi pénzem volt rajta, így sokkal többet költöttem, mint amennyit hivatalosan akartam. Általában, mikor apa átutalta nekem a pénzt, akkor egyből levettem, és készpénzzé csináltam. Ezt az összeget lakásomban őriztem, egy szuperbiztos helyen. A szekrényben, ahol a tusfürdőimet is tároltam. Általában utáltam vásárolni, ezért az olyan dolgokból, amik nem romlanak meg, direkt sokat vettem mindig.

- Köszönjük a vásárlást - az eladó a kezembe nyomta a szatyrot, majd Sooyoung kezét megragadva elköszöntem és kimentem. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miért fogtam a mancsát, de így tudtam tartani az ő tempóját, ami azért jó volt. Útközben ismét csacsogtunk, de most legalább olyan dolgokról, amikhez nagyjából értettem is. Kicsit elmagyaráztam neki a banda összetételét, hogy ki milyen személyiséggel rendelkezik, mit kell róluk tudni, mit nem szeretnek, hogyan kell velük viselkedni. Például, amikor pizzát rendeltünk, akkor mindig vita volt, mert általában elosztottuk hat-hét személyre, ezért mindig a hétszemélyeset választottuk. Jinki csirkehúsosat akart, Juhyeon gyomra azonban azt valami iszonyatosan nem bírta, így olyankor mindig ment közöttük a háború. Végül mindig az lett, hogy kettő emberenként szétválogattuk az adagokat, és olyankor a pizzások nagyon örültek nekünk. Az esetek nagy részében Jonghyun és Kibum felezett, Jinki és én, valamint Yerim és Juhyeon. Amikor ott volt Jinki barátnője is, akkor általában ez a rend felborult, és én olyankor egy kisebbet ettem egyedül, mint ahogyan azt a forever alone karakterem is mutatta.

Sooyoung persze ezen sokat nevetett, hiszen már a távolból megtapasztalhatta, hogy milyen veszekedős bagázs tudtunk néha lenni.

- Képzelem, milyen macera lehet egy ilyen vitát normálisan tűrni - kuncogott a lány, miközben benyomta az emeletemet a liften.

- Ne is mondd! Néha borzalmasak, de egészen

aranyosak is tudnak lenni. Majd lassanként megtapasztalod - mosolyogva néztem rá. Azért valahol már vártam ezt a kávéházat, de az igazat megvallva szívesebben maradtam volna a macskával.

- Alig várom - nevetett fel a lány. Eddigre már fel is értünk, és ki is pattantunk a liftből.

- Hogyan tűntetted el a foltot a szemed alól? - kérdeztem hirtelen. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből azt a látványt, amit Sooyoung nyújtott még szombat este. Akármikor ránéztem, mindig eszembe jutott az, hogy milyen siralmasan nézett ki akkor.

- Smink - ez volt az egyszerű válasza, majd nagyon sóhajtott. Biztosan neki is rossz emlék volt az a bizonyos nap, még akkor is, ha akkor kötöttünk ténylegesen barátságot - Tudod, valahol örülök, hogy így történt, mert azt hiszem, hogy a barátomnak mondhatlak. Persze, csak ha nem bánod. Nem akarom rád erőszakolni magam.

Mosolyogva pillantottam a zavart lányra. Miközben a kulccsal szenvedtem, igyekeztem a szemébe is nézni valahogy. Olyan nagy hülyeségeket feltételezett magáról, hogy legszívesebben lecsaptam volna emiatt.

- Egyáltalán nem erőszakolod ránk magad, Sooyoung. Én nagyon megkedveltelek, és hidd el, örülök neked. Örülök a barátságunknak, meg mindennek. Ne érezd magad rosszul semmi miatt, mert te tényleg a mi csapatunkba tartozol már - mondtam neki, majd kinyitottam az ajtót. Meg sem lepődtem a látványon. Első ránézésre minden rendben volt, a fekete kis szörny pedig lepattant a kanapéról, és már rohant is hozzám. Nekem valami azonban megint nem stimmelt vele. Szerintem megint nőtt egy picit.

- De aranyos! - Sooyoung bekukkantott az ajtón, aminek hatására a cica megtorpant, érdeklődő tekintetét rám szegezte. Biztosan elküldött a pokolba egy párszor magában. Oké, hogy macskák ilyet nem tudnak tenni, de ez nem volt átlagos, így kinéztem belőle.

- Na, mi van, Cica? Megijesztett Sooyoung? - elmosolyodtam a kicsi állaton, majd beengedtem a lányt, aki egyből letérdelt az állat elé.

- Meg lehet simogatni? - kérdezte felém fordulva. Hát, erre nem tudtam nagyon mit mondani, mert nekem hagyta, de ha minden igaz, akkor egy kis gyilkos volt, és nem szívesen engedtem volna a lányt a közelébe.

- Igazából nem tudom, mert nem ismerem - vontam meg a vállam. Ez volt a legkorrektebb, mert így hagytam a lánynak lehetőséget, aki ezt ki is használta. Amíg ő elcicázott, beraktam az állatka almos tálját a fürdőbe, elmentem mosdóba, valamint elpakoltam a nyugtát.

- Még sosem láttam ilyen állatot - állt fel Sooyoung - mehetünk?

Biccentettem.

- Még én se, de azért kedvelem. Van benne valami, ami megfogott. Valami olyan, aminek hatására tényleg közelinek érzem magam hozzá - az igazat mondtam, bár magam sem tudtam, hogy miért. Sooyoung viszont megértett, és emiatt nagyon hálás voltam neki. Olyan volt, mintha a legjobb barátom lett volna, holott nagyon nem volt az. Felkaptam a hamutartóból a slusszkulcsomat, elköszöntem a cicától, majd kisétáltunk a lánnyal. Most kicsit sietni kellett, meg eleve ketten voltunk, így az autóhoz kellett nyúlnom jelen pillanatban. Az út most csendben telt, hallgattuk a kedvenc együttesemet, és figyeltük a tájat, amíg meg nem érkeztünk a kávéházhoz.

- Na, itt vagytok - intett Jonghyun boldogan, mikor beestünk az ajtón. Gyorsan leültünk a csapathoz.

- Bocsi, csak bankban voltam. Azt hittem, hamarabb elintézem, ezért kocsival mentem. Aztán összefutottunk Sooyounggal - hazudtam, és éreztem magamon a társam kíváncsi tekintetét, de végül megerősítette a mondatomat. Tudtam, hogy erre majd rá fog kérdezni, de nagyon nem akartam semmi részletet megosztani vele. Ez volt minden, amit közölni akartam a világgal. A többi már az én titkom volt, nem tartozott senkire, még akkor sem, ha igazából ezzel nagy hibát követtem el...

8. Az embergyilkos

Szótlanul álltam a férfival szemben. Éreztem, hogy kiült az arcomra a rémület. Az a kis valami egy szörnyeteg lehetett, és én mégis a lakásomba engedtem. Nem lett volna szabad befogadnom, vagy hazavinnem őt, hiszen semmit nem tudtam róla. Bűnösnek éreztem magam az előttem fekvő halott haláláért, és egyszerűen elöntött a félelem. Befogadtam magamhoz ezt a lényt, és lehet, hogy nekem hálás volt ezért, emiatt nem is bántott, de megölt egy ártatlan embert, akinek annyi bűne volt csak, hogy az utcán téblábolt az adott időpontban. Ezek után mégis mit csináljak? Hogyan fogok tudni egyáltalán ránézni erre a démoni teremtményre? Akármikor rá fogok pillantani, ez a látvány fog megjelenni előttem.

- Nagyon sajnálom a történteket - sóhajtottam fel. Mindent meg kellett tennem, hogy ne bukjunk le, mert én is börtönbe kerülhetek a macska miatt.

- Én is. Mindenesetre remélem, megtalálják ezt a démont. Annyi bizonyos, hogy kóbor állat, és arra ment - fejével az ellentétes irányba mutatott, ami megdöbbentett, mert a macska teljesen az én irányomban lakott.

- Valóban? - pislogtam, miközben az utat bámultam. Volt ebben valami furcsa. Nem hinném, hogy egy macskának olyan magas lenne az intelligencia-szintje, hogy elindulna a másik irányba, majd valahogy visszaosonna csak azért, hogy ártatlannak tűnjön ebben az egészben, és átterelje a gyanút egy nem is létező lényre. Ezt valamiért kizártnak tartottam, még akkor is, ha ez a valami meglepően okos állat volt.

- Igen, valóban. Nem értem, hogy került ide, de elég hamar kiismerte a tájat. Nem lehet rendes állat. Vagy természetfeletti, vagy génmanipulált.

- Remélem, többet nem fog lecsapni - mondtam monoton hangon. A férfi bámulta tovább a nyomozást, így elköszöntem. Nem akartam tovább erről a lényről beszélgetni, mert féltem, hogy le fogom magam buktatni.

Azért azt furcsálltam, hogy nem engem bántott. Szerintem egy állat nem lehet ennyire hálás, főleg nem azért, mert nem tettem semmit, csak hazavittem szerencsétlent. Ettől függetlenül engem is megölt volna, ha annyira éhes, mégsem tette. Kimászhatott az ablakon, és mivel a hajléktalan volt az első, akit meglátott, őt ette meg. Egyébként a bácsit mindenki kedvelte, mert aranyosan, és illemtudóan viselkedett mindenkivel. Egyáltalán nem felelt meg a sztereotípiának, amiben részeges, gusztustalan embereknek ábrázolták őket. Ez a bácsi csak szimplán nem kapott elég nyugdíjat semmihez. Egy éven belül elkobozták a lakását, és az utcára került. Pontosan annyi pénzt kapott havonta, hogy nagyjából rendbe tudja magát szedni, tehát ilyenkor kivett egy hostelszobát, lezuhanyozott, borotva, meg minden. Ezzel ment el a pénze háromnegyede, a maradékból meg enni, inni vett magának. Igaz, a hónap végére teljesen kifogyott, és olyankor azért a környékbeliek vittek neki maradékokat, így nem mondhattam volna, hogy ez a bácsi bárkit is zavarna. Igaz, voltak, akik nem rajongtak érte, de általánosságban nem okozott semmi problémát.

Erre egy fekete valami megölte őt elég brutális módon. Ez a fekete valami pedig ezer százalék, hogy az én állatom volt. Lehet, hogy mindent és mindenkit meg fog ölni lassanként. Lehet, hogy ő az átok, amit magamra szabadítottam.

Most még zenét hallgatni sem volt kedvem. Egyszerűen túl nagy sokként ért az, ami tegnap történt. Mégis mit fogok majd csinálni vele? Bezárom? Akkor meg engem zabál fel.

Igazából féltem tőle, hiszen ez olyan volt, mintha kobrát melengettem volna az ölemben. Rettegéssel töltött el az, hogy megosztom vele a lakásomat. Ennyi erővel már be is mehettem volna a tigrisketrecbe, és ott reménykedhetek, hogy nem esz meg a csúcsragadozó.

Egyszerűen remegtem már attól is, ha a lényre gondoltam. Már az elején tudtam, hogy ez a valami nem volt átlagos, és számítottam is valami extra dologra, amivel kitűnik a többi állat közül, ez azonban felülmúlta minden elképzelésemet. Ez a lény egyszerűen kinyírt egy embert, holott akkora volt, mint egy kisebb fajta kutya, ráadásul macskaként harcolt, így teljesen más volt, mint egy eb. Azért egy macskától jobban meg tudja magát védeni az ember, főleg, hogy ez a valami nem is a szemét kaparta ki az áldozatának, hanem kitépte a belső szerveit. Milyen gusztustalan dolog volt már ez? Egyszerűen undorodtam a tudattól is. Az a valami azonban megtette, és kizártnak tartottam egy másik lényt, hiszen őt tegnap hoztam haza, semmit nem tudtam róla, majd reggelre meghalt egy közelünkben élő ember egy fekete, macskához hasonló lény által. Nem lehetett minden ennyire véletlen. Sőt, lehet, hogy Sooyoungnak is köze volt ehhez az egészhez, hiszen ő is csak úgy berobbant a környezetembe, elrontva ezzel az átlagos, megszokott mindennapjaimat. Talán minden egymásból következett, és ez a sok véletlen egybeesés meg fog őrjíteni előbb-utóbb. Bele fogok zakkanni ebbe a sok új dologba.

De tisztában voltam azzal, hogy tartanom kellett magam. Nem adhattam fel az egészet ilyen hamar, hiszen itt volt a cica, akiről gondoskodnom kellett, még akkor is, ha egy sátánfajzat volt. Valamiért nem tudtam még csak arra sem gondolni, hogy utálom, esetleg elengedem őt. Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem volt lelki erőm egyáltalán erre gondolni, mert kedveltem ezt az állatot. Különleges volt, mint én, és pontosan ugyanúgy kellett neki is egy támasz, mint nekem. Neki én voltam ez a valaki, nekem pedig Jonghyun és Jinki, akikre elsősorban számíthattam. Meg persze apa, meg Juhyeon, Kibum és szerintem most már Sooyoung is. De elsősorban ez a két vadmarha volt a két legjobb barátom. Sőt, Sunyoungot is beszámíthattam volna, de vele nem találkoztam olyan gyakran, legfeljebb akkor, amikor Jinkihez átmentem. Egyébként ő volt az említett személy barátnője, és nagyon komoly kapcsolatnak tűnt. A lány az elején nem volt szimpatikus, mert folyton erőltetettten mosolygott, de a végére megkedveltem. Az meg egyenesen lenyűgözött, hogy gépészmérnöknek tanult. Komolyan. Én és a matektudásom a közelében sem voltunk egy gépészmérnöki diplomának, ez a csaj meg a kisujjából kirázott mindent, ami nem kicsit lepett meg. Szóval, csodáltam a csajszit, de valamiért nem beszéltünk olyan gyakran. Egyszerűen nem volt közös témánk, pedig engem érdekelt a gépészmérnöki dolog. Tulajdonképpen engem minden érdekelt, szóval el tudtam tárgyalni bárkivel bármiről, igaz, a matematika, fizika, kémia dolgaihoz nem igazán tudtam hozzászólni, így olyankor csak csendben asszisztáltam, és hallgattam az izgalmas dolgokat, amiket meg sem tudtam jegyezni.

Fel sem tűnt, hogy máris az iskolához értem. Egyszerűen elveszett az időérzékem, és nem gondoltam, hogy mennyi ideig jártam Másvilágban, mélyen, a gondolataim legsötétebb gödreiben.

Gyorsan besétáltam az épületbe. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a macskáról, de nem igazán ment. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a kis valamit. A félelem minden percben átjárta a testem, nem bírtam kontrollálni magam. Csak rettegtem, mint egy nyúl a rókalyukban. Már ott tartottam, sok sírva fakadok a lény miatt. Éreztem, hogy én leszek a következő, akit meg akar ölni. Szinte biztos voltam benne, hogy ez csak egy jel volt, és a soron következő ember én leszek.

Utam automatikusan nem abba az előadóterembe vezetett, amelyikbe szoktam járni, hanem abba, ahol Kibum és Juhyeon kezdett minden reggel. Általában ott találkoztunk, mert ők mégiscsak ketten voltak, én meg mégiscsak egyedül az én termemben. Jinki szintén egyedül szenvedett az ő termében, ezért inkább az ő helyük lett a találkozási pontunk az egyetemen belül. Nem kellett sokat vándorolnom, mert a régészek egy emeleten voltak, ráadásul Kibumék még a közelben is. Nem minden reggel voltak benn. Szerdánként ugyanis Juhyeon csak második órára jött be, viszont azt az előadást pénteken nulladikra vállalta be. Nekem pedig csütörtökön nem kellett korán bejönnöm, és beraktam az egyik lyukas órára, így magamat nevezhettem az egyik legszerencsésebb embernek.

- Sziasztok - berobogtam a terembe, ahol a szokásos látvány tárult elém. Kibum és Jinki veszekedtek, Juhyeon pedig szenvedett a fiatalabb mellett.

- Szia - intett vissza, de fejét nem emelte fel a füzeteiről, amiken feküdt.

- Látod, Taemin is "sziasztok"-kal köszön - jelentette ki Kibum, és bizonyítékképp rám mutogatott. Egyből leesett a tantusz, így inkább csak beültem Juhyeon mellé, és hallgattam.

- Mert nem mer máshogy köszönni, mivel akkor leordítod a fejét - morogta Jinki unottan. Kibum felsóhajtott, majd lassan, türelmesen és segítőkészen nekiállt elmagyarázni, hogy mennyire bunkó dolog "jó reggelt"-et mondani köszönésképpen.

- Azt hittem, hogy ezt már tegnap lebokszolták - sóhajtottam, mert határozottan emlékeztem egy ehhez hasonló jelenetre, ami tegnap történt.

- Csak félig. Most folytatják, mert Jinki ma is úgy köszönt - sóhajtotta a lány, majd felém fordította a fejét - elég szarul nézel ki.

- Tudom. Pocsék napom van - sóhajtottam fel, mire Kibum törvényszerűen felkapta a fejét. Szuper, elszóltam magam.

- Látod, most milyen bunkóság neki "jó reggelt"-tel köszönni!

- Az még ennél is nagyobb bunkóság, hogy ti ketten nem is köszöntetek neki - vágta rá Juhyeon, de még mielőtt egymásnak ugrottak volna Kibummal, Jinki szerencsére megfékezte őket.

- Most egy kicsit hagyjuk ezt - hangja idegesen csengett, mégis nyugodtan, amit nem tudtam, hogy hogyan csinált. Lassan felém fordult, tekintetében megcsillant az aggodalom. Ha egy dologban biztos voltam, akkor azt a macska eltitkolásához kapcsoltam. Elhatároztam, hogy azt az életem árán sem mondom el senkinek.

- Valami állat megölte az utcánkban lakó csövest.

- Szörnyű az emberi faj - morogta Juhyeon. Szerintem kicsit félreértette a mondandómat, mert kivételesen tényleg egy állatra gondoltam. Egészen pontosan a cicára, aki nálam lakott.

- Szerintem egy állatról van szó, nem egy emberről, aki retardált, és azon élvezkedik, hogy fajtársait gyilkolja - Kibum halálosan nyugodtan jelezte a lánynak, hogy ő megértette a mondatomat, és emiatt lógok neki egy vitával. Tényleg nem értettem, hogy mit élvezett ezen a sok veszekedésen, de ez éltette, most nem fogok neki belekötni ebbe.

- Legalább fél percet bírj ki - Jinki boldogan csapott le a lehetőségre, és hiába csillogott a szeme a vitatkozás vágyától, türtőztette magát.

- A pasin elvileg karmolásnyomok voltak. Igazából fura lesz nélküle az utca, de másban annyira nem érint. Mondjuk, az ijesztő, hogy valami fenevad erre járkál - magyaráztam, csak azért, hogy mindenki lenyugodjon. Valahol azért vártam már a délutánt. Látni akartam a cicát, megbizonyosodni arról, hogy nem tett semmit. Azonban ahhoz még nagyon sok időnek kellett eltelnie.

- Szerintem jobb lenne, ha hazamennél. Biztosan átnéznek pár lakást, mert nem tudhatod, hogy az a valami hova mászott be az éjjel - Juhyeon megveregette a vállam, azonban nem segített. Teljesen megrémültem. Az a macska az én lakásomban volt! Én vittem haza, én kerülök majd miatta börtönbe! Nem szerezhettek róla tudomást, nehogy ennek súlyos következményei legyenek.

- Azért ne túlozzunk! Nem hiszem, hogy bármilyen állat be tudna mászni az ablakon, miután gyilkolt egy jót. Ez azért enyhén szólva irónikus, és lehetetlen. Az emberek nem nyitják ki az ablakaikat éjjelre, legfeljebb bukóra, esetleg akkor, ha nagyon magasan laknak, és nem kell félniük a betörőktől. Odáig meg semmiféle állat nem tud felmenni csak úgy, talán akkor, ha madár, vagy tud repülni.

Kicsit megnyugtatott Jinki beszéde, és igazából el is gondolkoztatott. Igaza volt abban, hogy ez a macska sem lehetett szuperhős, így nem ugrálhatott talajról háztetőre, márpedig nem a földszinten laktam. Ez annyit jelentett, hogy hiába felelt meg tökéletesen a leírásoknak, nem lehetett ő, mert nem tudott volna kiugrani a lakásomból, és vissza is mászni mindenféle sérülés nélkül. A bukóra nyitott ablakon keresztül pedig főleg nehezen ment volna a nagy szökés. Meg akkor minek jött vissza? Ez egyszerűen túlságosan abszurd volt számomra, és talán ennek köszönhetően szerencsére megnyugodtam. Lehet, hogy voltak fajtársai, és csupán véletlen egybeesés lehetett az, hogy egy pontosan ugyanolyan állat ölt meg bárkit is.

- Igazad lehet - reagáltam Jinki szövegelésére, aki elégedetten elmosolyodott. Annak örültem, hogy nem haragudott rám a tegnapi miatt, vagy ha tette is, mostanra megbocsájtott, és nem kellett itt könyörögnöm neki. Ilyenkor elég szörnyű barátnak éreztem magam, de szerencsére ő sosem hagyott cserben a hülyeségeim miatt.

- Na, jól van, csajok, szerintem mennetek kellene, mert hamarosan kezdődik az óra - nyújtózkodott egyet Juhyeon mellettem. Nem igazán értettem, hogy miért nem jött be sokkal később, hiszen az iskola mellett lakott. Én biztosan kihasználtam volna a lakóhelyem adta lehetőségeket, és mindennap későn értem volna be. Juhyeon ehelyett mindig itt volt időben, mert szerinte ez így volt korrekt minket tekintve. Ha ő mondta, akkor ez így is volt.

- Igaz. Délután a kávéházban találkozunk - biccentett Jinki. Na, most semmi kedvem nem volt menni teázni. A macskával kellett volna foglalkoznom, nem ártott volna beszerezni almot, tálat, ennivalót, kaparófát. Nem mellesleg meg akartam arról győződni, hogy tényleg egy gyilkossal kellett-e osztozkodnom a lakásomon, mert hiába zártam ki logikailag ennek a lehetőségét, azért féltem, és tudat alatt éreztem, hogy csak magamat akartam valahogy megnyugtatni ezzel kapcsolatban, és igazából az a valami tényleg meggyilkolt valakit.

- Nem hiszem, hogy el tudok menni. Dolgom van - dadogtam zavartan. A csapat úgy nézett rám, mintha bevallottam volna, hogy nagy valószínűséggel egy gyilkost tartogatok a lakásomban.

- Na, ne szórakozz! Tegnap is ellógtad! - morgott Kibum, és sajnos igazat kellett neki adnom, bűntudatom is volt emiatt rendesen.

- Tudom, de be kell ugranom a bankba, az meg tudjátok, hogy mennyi időbe telik - füllentettem, és meglepően jól ment. Az évek alatt nagyon jól megtanultam hazudni, és néha még én sem tudtam, mikor mondtam igazat, és mikor nem. Sőt, volt, hogy annyira belezavarodtam egy hazugságomba, hogy az eredeti szövegemre nem is emlékszem, vagy arra, hogy hova mentem, mit csináltam, mi volt az igazság. Erre mondta Jinki mindig, hogy legyek politikus, mert ezt a tehetséget nem szabad elpazarolnom. Persze, csak akkor mondta, ha tudott arról, hogy nem mondtam igazat. Például apukámnak szoktam füllenteni sokat, ami nem szép dolog, de amikor egyetemista lettem, egyfolytában felhívott mindenért, hogy még éltem-e, vagy magamra robbantottam esetleg a lakást. Fő a bizalom. Mármint, értem én, hogy csak nagyon aggódott, ez is volt a dolga, de néha valami brutális módon be tudott csavarni a bubokékfóliájába, és onnan nem szabadulhattam. Szent meggyőződése volt, hogy életképtelen vagyok, és az önellátási képességem nem létezett, ami csak azért volt valamilyen formában igaz, mert a nagymamámmal éltünk együtt, ő csinálta a házimunkát, apukám meg adta a pénzt és a nevét mindenhez. Kivéve, amikor nyaralni kellett menni. Olyankor fizikailag is mindig ott volt, engem meg az őrületbe kergetett azzal, hogy semmilyen nyelven nem beszélt, és nem is akart ez ellen tenni, mert neki az nagyon komfortos volt, hogy volt egy fia, akit élő szótárnak használhatott, ráadásul az sem érdekelte, hogy ez a bizonyos fiúgyermek nem igazán bírta a meleget, és mindig rosszul volt, így neki a nyaralás emléke általában abból állt, hogy éppen melyik nap nem lett rosszul. De nem baj, mert az ő szavaival szólván a nyaralás létszükség, de amikor én el akartam menni Jonghyunnal meg a régi bandával moziba, akkor mindig annyi összeget adott, amennyiből pont kijött a mozijegy. Úgyhogy mindig hozzá kellett csapnom a saját zsebpénzemből, amit meg számolgatott, mert nem költhettem el. Logikus. Szerintem pedig a szociális életem fejlesztése is van olyan fontos, mint a forró helyeken való rosszullét.

Egyébként Egyiptomtól is féltem, mert ott is nagyon meleg lesz, és azért nem akarom, hogy a barátaim aggódjanak értem. Szóval, azt majd meg kell valahogy oldanom.

Éljen...

Szerintem viszek magammal hat doboz gyógyszert, és mindennap beveszek egyet.

- Nem mehetsz ma bankba, mert tegnap is ellógtad a kávét - mormogott Kibum. Ettől megijedtem, mert ha engem választott, akkor nem csak teljes megalázásban szenvedtem, hanem még csatlakoznom is kellett a hülyeségéhez, amit utáltam. Mindig igyekeztem elkerülni a vitatkozós-játékát, de sajnos néha nem jött össze.

- Ez nem választási lehetőség. A héten el kell mennem, és annyira nem érek rá, hogy bármikor megtegyem azt a fél órás utat.

- Akkor legyen az, hogy beülsz fél órára, aztán mehetsz. Jó? - nyaggatott Juhyeon, ezzel sikeresen megmenekítve engem a szóháborútól.

- Jó - sóhajtottam végül. Igazából azt nem tudtam, hogy meddig volt nyitva az állatkereskedés, ahová el kellett mennem vásárolni a cicának dolgokat. Mindenesetre azért reménykedtem abban, hogy sikerül majd odaérnem, mielőtt bezárna. Szerencsére gyakran elkísértem Kibumot, vagy Jonghyunt kutyatápot venni, ráadásul voltak ott macskáknak és halaknak is felszerelések, úgyhogy azt még meg akartam látogatni.

- Helyes - biccentett Juhyeon, mire Jinki elmosolyodott.

- Tudom, hogy az vagyok - büszkén megtapogatta a láthatatlan borostáját, majd integetve eliszkolt, mielőtt bárki is azt merné mondani, hogy a lány nem arra gondolt, mint ahogyan azt ő értelmezte.

- Gonosz, beképzelt Csirke - fújtatta Juhyeon nevetve.

- Nem is csirke - Kibum behajtotta a könyvet maga előtt.

- Hát, amennyi csirkehúst eszik... én egyelőre csodálkozom rajta.

Elmosolyodtam a társalgáson. Kibum néha tudott normális is lenni, csak olyankor szigorúan tilos volt Jinkit a közelbe engedni, mert vele vitatkozott elsősorban.

- Na, én megyek, srácok. Majd találkozunk a kávéházban - mosolyogtam rájuk, majd én is elsiettem, mert kezdődött az előadás. Gyorsan berohantam, és lehuppantam valahol a középső sorban.

Az előadás elkezdődött, de nem igazán tudtam koncentrálni. Valamiért csak a macska járt a fejemben. Folyton arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhatott éppen, kit gyilkolgatott, vagy aludt-e. Ijesztő volt, hogy ennyire körülötte kavarogtak a gondolataim, de egyszerűen nem tudtam visszakalandozni az órára. Néha elkaptam egy-egy szót, azt leírtam, mintha jegyzeteltem volna, bár a felét nem értettem annak, ami történt körülöttem, még akkor sem, ha Nam tanár úr ki fog nyírni ezért. Előre féltettem magamat. Komolyan.

Azonban egyszerűen nem tudtam mit csinálni, teljesen elveszett a koncentrálási képességem.

Ez pedig így ment egész nap. Minden percemben a macskán járt az eszem, és bármit csináltam, ez nem múlt el. Elsősorban a félelem miatt, másodsorban pedig azért, mert szerettem a kis vacakot. Bár azt nem tudtam, hogy miért. Aztán meg rádöbbentem arra is, hogy a pénztárcámat otthon hagytam, mert nem volt ott, ahol kellett volna.

Így telt el az egész napom. Teljesen megkönnyebbülten léptem ki az egyetem ajtaján, mert legalább vége volt ennek a borzalomnak. Ennyire még sosem éreztem magam kellemetlenül egész nap, hiszen mindig igyekeztem legalább félig figyelni az órákon. Most meg nem ment. Nem, mert a macskán járt az eszem. A gondolataimba mélyedve fordultam be a sarkon, amikor valami fekete árnyat vettem észre. Rémülten felkaptam a fejem, tekintetemmel a mozgó dolgot kerestem. Valamiért féltem, de mégis kíváncsi voltam. Megint. Olyan déjà vu érzésem lett, mintha tegnap is ugyanez történt volna. Most azonban nem mozdultam meg. Nem is kellett. A fekete valami mellém pattant. Homlokomat ráncolva néztem rá értetlenül. Nagy, barna szemek, mókusfarok, hiúzfülek. Ráadásul a szájában az én pénztárcámmal. Elkerekedtek a szemeim. Nem emlékeztem arra, hogy kivettem-e a pénztárcámat a táskámból, de szerintem elfelejtettem. Mint mindent. Az iratokat a kabátzsebemben tároltam, így az nálam maradt... de a tárca biztosan nem került este a kezeim közé.

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem a furcsa lénytől, aki letette elém az általa elhozott kis tárgyat. Értetlenül néztem rá, de azért felvettem. Most komolyan elhozta utánam a tárcát? Honnan tudta, hogy nekem erre szükségem van? Vagy azt, hogy hol tartózkodtam éppen akkor, amikor megtalált?

- Izé, köszi - remegő kezekkel megsimogattam a fejét. Kimászott az emeleti lakásomból. Akkor biztosan ő ölte meg a hajléktalant is, hiszen most is megjelent. Féltem tőle, de nem mutathattam ezt ki, nehogy megtámadjon. Tudtam, hogy ő az én cicám volt, és nem egy újabb adag furcsaság. Éreztem a közelségét, és valami összekötött minket.

Még egy darabig hagyta magát babusgatni, majd elrohant. Kiegyenesedtem, és zsebre tettem a pénztárcámat. Ez a macskaszerű dolog nagyon ijesztő volt. Egyre jobban megijesztett, és hiába akartam magammal elhitetni, hogy ennek normális viselkedésnek kellett lennie, nem tudtam. Rémülten fordultam meg, hogy visszamehessek az iskolába. Talán ott majd biztonságban lehetek, és nem fog egy macska terrorban tartani, követni, és halálra rémiszteni. Féltem tőle, de nem mutathattam előtte a gyengeségemet. Valamiért azonban elengedni sem akartam, mert kedveltem őt ennek ellenére. Éreztem a szívem mélyén, hogy engem soha nem bántana, és ebben nagyon is reménykedtem.