18. Az ohnimom kezd fejlődni!

  

Mikor valahogy magamhoz tértem, Minho hangját hallottam meg kintről beszűrődni. Valakivel beszélgetett, ezért minden erőmet belevetve odafordultam a falhoz közelebbi részhez. Még mindig fájt a fejem, de már nem annyira, mint korábban. Migrénre jót tesz az alvás, és én úgy éreztem, hogy

- Tényleg sajnálom. Galibát okoztam? - ez nem Minho hangja volt. Nagyon nem. Sőt, mi több, még sosem hallottam senkit így beszélni. Volt egy kis akcentusa, de folyékonynak, és magabiztosnak tűnt a beszéde. Sok ész meg nem kellett hozzá, hogy rájöjjek; Minho szeretője volt ez a bizonyos személy.

- Nem mondott rá semmit, de tudom, hogy észrevette. Semmi gáz, én voltam a hülye. Rossz helyre tettem neked, amíg érte jössz - ez már határozottan Minho hangja volt. Egyértelműen rólam beszélt, hiszen én voltam az, akinek feltűnt, hogy egy melltartóval több volt a lakásban. Minho meg olvasott a gondolataimban, így aztán nagyon is jól tudta, hogy mindent tudtam.

- Remélem, el fogja hinni, azt, amit mondasz neki - ismételten a nő szólalt meg. Igazából egyre kíváncsibbá tett. Tudni akartam, hogy ki ez a nő, ki veszi el tőlem az én ohnimomat.

- Nem tudok hazudni, így az igazat mondom. Sok választásom nincs. Biztos meg fogja érteni. Nem olyan sötét típus, mi több, meglehetősen intelligens. Csak lusta, mint a bot, még ahhoz is, hogy lélegezzen - Minho kuncogására elmosolyodtam. Nagyon aranyos hangja volt, és nagyon kedveltem ezt benne.

- De itt vagy neki te, aki gondját viseli - a lány is kuncogott. Na, őt annyira nem tartottam aranyosnak, bár ki tudja... Minho szerintem megkapta Dél-Korea legszebb nőjét, mert azért elég jól nézett ki ahhoz képest, hogy hivatalosan egy macskából lett.

- Azt azért nem mondanám. Szerintem annyira nem igénytelen, mint amilyennek mutatja magát. Azt hiszem, megyek, megnézem, jó? - a háziállatom hangjára azonnal visszacsusszantam a helyemre, és becsuktam a szemeimet. Nem akartam, hogy megtudja, hogy hallgatóztam. Biztos nagyon meg fog sértődni akkor.

- Persze, menj csak - hallottam a lány hangját.

- Addig zuhanyozz le nyugodtan - Minho kinyitotta az ajtómat. Becsuktam a szemeimet, és arra vártam, hogy hitelesnek vegye az álcámat, aztán meg hagyjon békén.

- Már ég a pofám, hogy ma is itt fürdök... - motyogta a lány, aztán lépései egyre inkább kezdtek közeledni a fürdőszoba felé. Nem is tudtam ehhez mit hozzáfűzni. Kicsit haragudtam az ősi szörnyemre, de azért abban igaza volt, hogy nem szabályozhattam az életét, és el kellett fogadnom, hogy nem csak engem tartott az egyetlen emberének.

Éreztem, amint mellém feküdt, izmos karja a derekamon pihent meg. Hát, ez meglehetősen kellemetlen volt, tekintve, hogy az egészet csak szimuláltam. Nagyon reméltem magamban, hogy Minho nagyon hamar beleun abba, hogy mellettem fekszik, és kimegy a szobából.

- Tudom, hogy nem alszol. Érzem a féltékenységed - suttogta. Kipattantak a szemeim. Hát, ez nem volt túl kellemes lebukás, mit ne mondjak...

- Honnan...? - kezdtem bele, de félbeszakított.

- Tudod, olvasok a gondolataidban. Nem mellesleg remegett a szemhéjad. De semmi okod a féltékenységre, Wendy nem akar engem elvenni tőled. Nem is hagynám. Én a tied vagyok, és senki másé - mosolyogva a szemeimbe nézett, miközben karját lehúzta a derekamról. Magam sem tudtam, hogy miért, de beleremegtem abba, ahogy puha bőre az én testemhez ért.

- Ez kedves - halványan elmosolyodtam. Minho megpaskolta a combom, majd felállt.

- Gyere, egyél vacsorát. Főztem neked bulgogit, addigra Wendy is elkészül, és akkor majd bemutatlak titeket egymásnak - elindult az ajtó felé, de a kilincs hirtelen lenyomódott. Kíváncsian ültem fel, hátha meglátom ezt a híres "Wendyt", azonban nem ez történt. Az ajtó túloldalán ugyanis egy árva lélek nem ácsorgott, mi több, hallottam a víz csobogását.

- Ez meg hogyan történt? - döbbenten kikászálódtam az ágyból, és közelebb mentem a furcsa tárgyhoz. Az első gondolatom az volt, hogy elromlott a zár, azonban Minho kiábrándított.

- Én csináltam. Néhány dolgot már tudok a gondolataimmal irányítani. Például le tudom nyomni a kilincset, tudok egyik helyiségből a másikba átrepíteni kisebb cuccokat, meg ilyenek. Ja, meg most, hogy van erőm, elbarikáztam a szobádat, nehogy felkelj a kinti hangoktól - magyarázta lelkesen, bár ez inkább megrémisztett engem, mintsem megnyugtatott volna. Ennek oka az volt, hogy Seulgi megmondta, Minho ereje egyre nő, és ha ezt így folytatja, nemsokára elég fejlett lesz ahhoz, hogy nekikezdjen az emberek irtásának.

- Ez a Wendy is tudja? - kérdeztem, mikor kiléptem az ajtón. Nem igazán értettem a szobám elbarikádozását egészen idáig. Most azonban megvilágosodtam. A szakadó eső zaja beterítette az egész lakást, néha hirtelen minden kifényesedett, aztán meg beleremegett a lakás a mennydörgés hangjába. Ijesztő volt. Nagyon.

- Nyugi, reggelre eláll. Apropó, itt aludhat Wendy? - Minho kisiklott mögülem, és nagy, sötétbarna szemeivel igyekezett valami aegyo-combo-t bevetni, hátha sikerülni fog meggyőznie engem. Kinéztem az ablakon. Hatalmas vihar volt, ezért tudtam, hogy Minho nem fogadna el nemleges választ. Igaz, szegény lányt nagyon nehezen engedtem volna el még én is ilyen időben. Lehet, hogy nem kedveltem, és szimpatikusnak sem tartottam, de azért annyi még volt bennem, hogy ne engedjem őt ki megázni.

Minho szemei pedig sokat dobtak ezen a gondolatmenetemen.

- Jó, maradjon - sóhajtottam. Igazából valahol örültem annak, hogy az ohnimom barátkozott, de ezzel egy időben valami nem stimmelt.

- Köszi - szemei hirtelen felcsillantak, arcára pedig egy boldog vigyor ült ki.

- Egyébként te hivatalosan nem utálod az embereket? - gyanakvóan felvontam a szemöldököm. Minho válaszát egy bólintással fejezte ki.

- De. Nem is nekem lesz. Csak segítek neki berendezkedni - mondta végül, azzal betessékelt a konyhába. Nagy lelkesen elém tette a bulgogit, amit lelkesen kezdtem falatozni. Finom volt. Tisztára olyan, mint az, amit egyszer egy remek étteremben ettem. Gondolom, Minho kikutatta az emlékezetemből ezt az ízt, és megpróbálta olyanná megcsinálni. Nagyon is jól sikerült ez neki.

- Szokásodhoz híven mennyei étket adtál ki kezeid közül - vigyorogva ránéztem. Minho halványan visszamosolygott.

- Ezen bók számomra megtiszteltetés, uram - biccentett, majd kiszedett még két adagot. Egyszer ugyanannyit, mint amennyit én kaptam, egyszer pedig egy meglehetősen keveset, és leült mellém enni. Természetesen ő ette a keveset. Nem ez volt a fő tápláléka, csak szerintem nem akart a lánynak magyarázkodni.

Hallottam a fürdőajtó nyílását, hamarosan pedig megjelent ez a bizonyos Wendy is. Egyébként csinos volt. Hosszú, barna haját felkötötte, frufruja még kicsit nedvesnek tűnt, de ez nem számított. Egy egyszerű pólót, és farmernadrágod viselt, arca barátságos volt, magasságilag meg nagyjából akkora, mint Juhyeon. Tehát meglehetősen pici. Kissé megilletődve állt, szemmel láthatóan nem számított a jelenlétemre.

- Bemutatom Taemint - Minho azonnal felpattant a helyéről, és nagyjából kettőnk közé jött - Wendy, ő Taemin, Taemin, ő Wendy.

- Örvendek. Minho nagyon sokat beszélt rólad - a lány mosolyogva meghajolt, amit viszonoztam. Azért ez nagyon jól esett. Kicsit megkönnyebbültem, hogy talán én maradtam az ő kedvenc embere, és nem ez a liba.

- Én is örülök a találkozásnak - válaszoltam. Ezen idő alatt Minho letette a harmadik adag bulgogit is a pultra. Miután mindketten kiegyenesedtük, Wendy is leült enni, csakúgy, mint ahogyan én is visszatértem az ohnimommal megtömni a pocakom.

- Megbeszéltük, hogy maradhatsz. Nem lenne jó neked, ha kinn kellene császkálnod egy ilyen viharban - Minho hangja hirtelen felcsengett, ami kicsit megijesztett. Én ültem középen, Minho a bal, Wendy a jobb oldalamon.

- Nagyon szépen köszönöm - a lány meghajolt ismét. Igazából azt hiszem, megkedveltem volna, ha nem ilyen körülmények között ismertem volna meg. Így még van némi bizalmatlanságom vele kapcsolatban.

- Igazán nincs mit - válaszoltam, bár kissé még én is meglepődtem a zord hangomon.

- Te hol fogsz aludni? - a lány Minho felé fordult, aki kihúzta magát.

- Taemin mellett - válaszolta. Valamiért hirtelen megakadt bennem a levegő. Nem értettem, hogy miért kezdett velem ennyire kedvesen bánni, hogyan lett ilyen bújós. Egyébként én láttam, hogy a pálcikát a gondolataival irányította. A kezeit csak dísznek tartotta ott, mert nagyon nem mozgatta a kezeit.

- Rendben - Wendy elmosolyodott.

- Egyébként te mivel foglalkozol? - érdeklődtem. A lány felemelte a fejét, aranyos, kicsi szemeivel az enyémekbe nézett.

- Színésznő vagyok. Kanadában tanultam ki a szakmát, de itthon szeretném hasznosítani. Ez minden. Már tizenéves koromban csináltam - hiába akartam nagyképűnek tartani őt, nem sikerült. Még ezt is meglehetősen visszafogottan mondta.

- Értem - biccentettem. Minho felállt mellőlem, tányérját a mosogatógépbe tette, majd öntött mindenkinek vizet.

- Köszönöm - Wendy mosolyogva elfogadta a poharát, utána nekem is nyújtott egyet.

- Köszi - akaratlanul is ellenfélnek tekintettem a lányt, ezért igyekeztem jobban mosolyogni. Hogy erre mit kaptam? Egy értelmetlen nézést, mintha Minho ebben a másodpercben könyvelt volna el hülyének.

- Nincs mit - felemelte a saját poharat is, és inni kezdett. Egy meglehetősen kínos csend telepedett közénk. Senki nem szólalt meg, csak bámultunk magunk elé. Mi ketten ettünk, az ohnim meg a háttérben tevékenykedett.

- Minho mesélte, hogy régésznek tanulsz - a lány hirtelen, öt perc múlva szólalt csak meg.

-  Igen.

- Az remek - mosolygott - mindig is érdekelt a történelem, de nem nagyon értek hozzá.

- Mondtam, hogy vállaljon szerepet valami történelmi drámában - sóhajtottam.

- Annyira nem értek hozzá. Nem vagyok nagy színész. Majd egyszer. Egyelőre megelégszem egy kicsi szereppel is. A koreai filmes karrierem nem olyan fejlett az akcentusom miatt, de majd szeretnék rajta fejleszteni - magyarázta a lány nagy lelkesen. Még mindig nem volt szimpatikus. Nem tudtam, hogy Minho hol szedte őt össze, meg azt sem, hogy mit tervezett vele.

- Hol ismertétek meg egymást? - kérdeztem hirtelen. Mindent meg akartam tudni erről a kapcsolatról. A lány elhallgatott. Kicsit olyan érzésem kezdett lenni, mintha szégyellte volna az egészet.

- Az interneten ismerkedtünk meg. Mind a ketten álnévvel voltunk fenn a társkeresőn. Nagyjából a harmadik beszélgetés után elmondtam neki, hogy ki vagyok, mire ő is bevallotta, hogy színésznő. Aztán segítettem neki beköltözni, csak nincs neki bekötve a meleg víz, úgyhogy idejön zuhanyozni. Ne haragudj, hogy nem szóltam, de unalmamban jött az ötlet.

Nagyokat pislogtam. Minho nem volt tisztában azzal, hogy miket művelt. Megjegyzem, a lány sem...

- Te egyáltalán mit kerestél társkereső oldalon? - kérdeztem, miután sikeresen magamhoz tértem.

- Mondom... unatkoztam, és izgalmasnak tűnt. Tudom, hogy nem szabad, de szerencsére pont Wendyt fogtam ki, és összebarátkoztunk - látszódott, hogy kissé bűntudata volt, amiért nem mondta el nekem, hogy miket működött.

- Azért lehetőleg ezt ne folytasd - sóhajtottam. Ebben a pillanatban minden elsötétült. Nem, nem ájultam el, csak szimplán eloltódott a fény, majd egy hatalmas, égrengető mennydörgés rázta meg az épületet.

- Áramszünet van - állapította meg Wendy meglehetősen zseniálisan. Kétségbeesetten Minhora pillantottam, aki szintén rám nézett. Ekkor jött az újabb meglepetés. Az ohnim pupillái kissé kitágultak, nagy szemei enyhén vörösesen világítottak, mint a macskák szemei alkonyatkor. Megrezzentem a látványtól. Kezdett kicsit sok lenni Minhoból a mai nap. Tárgyakat is mozgatott, hozott egy lányt is, akivel jópofiskodnom kellett és még ez is...

- Hozom az elemlámpát - jelentette ki, azzal el is tűntek a szemei. Gondolom, elfordult. Az viszont meglepett, hogy olyan sötét lett, hogy nem is láttuk egymást. Tehát minimum este tízig aludtam.

- Mennyi az idő? - kérdeztem hirtelen. Tekintetem a faliórára szegeződött, de egyértelműen nem láttam semmit, de azért a szándék megvolt, hogy megnézzem az időt.

- Negyed tizenkettő - a lány elővette a telefonját, mely szinte az egész konyhát megvilágította.

- Ilyen sokáig aludtam? - pislogtam értetlenül. Ekkorta már megint megjelent Minho, aki a zseblámpával a kezében próbálkozott beüzemelni azt, de szerintem csukott szemmel, mert nem akarta megijeszteni a lányt.

- Igen, meglehetősen sokáig aludtál. Viszont nem ártana visszafeküdnöd, mert te holnap iskolába mész - magyarázta, aztán hirtelen kivilágosodott minden. Minho felkapcsolta a zseblámpát.

- Nekünk honnan van zseblámpánk? Soha nem vettem - gyanakodva a kis szörnyemre pillantottam, aki büszkén elmosolyodott.

- Én vettem tegnap - válaszolta, szemei ismét halványan villantak, amint a fény másképp érintette az arcát. Kissé megrezzentem, Minho ugyanis nagyon ijesztő volt. Most sokkal démonibban nézett ki, mint ahogyan szokott. Amit pedig mondott, szintén meglepett.

- Azt ne mondd, hogy meg tudod mondani azt is, milyen idő lesz... - gyanakvóan méregettem őt végig. Minho egyre több képességgel bírt, ez pedig kezdett megrémiszteni.

- Nem vagyok időjós, csak sosem árt egy zseblámpa.

Ezek után csend telepedett közénk. Minho a zseblámpával játszott, árnyékokat formált a kezével és nagyon jól érezte magát. Wendy valahogy belepakolt a mosogatógépbe, de szegény nagyon szenvedett, így inkább odarohantam segíteni neki, aminek az lett a vége, hogy majdnem borultunk mind a ketten, mert valamire ráléptem, és elcsúsztam, de szerencsére a lány elkapott engem időben. Ekkor ő is borulni kezdett, hiszen lényegesen több kilót nyomtam nála. Végül aztán az egyensúlyérzéke segített ki minket.

- Jól vagytok? - Minho azonnal odafordult a zseblámpával. Mi még mind a ketten rémülten néztük egymást Wendyvel.

- Persze - fújtatott a lány - azt hittem, hogy elvágódunk mind a ketten, mert elég rossz szögből kaptam utána, és ezért esélytelen is volt, hogy visszarántsam, de valami furcsa erő segített nekem. Ez most nagyon furán hangzik... - a lány zavartan lesütötte a szemeit.

Furcsa erő? Ami megállított engem? Minho! Egyértelműen ő volt. Biztos hamar kapcsolt, és mivel a lány is zuhanni kezdett, visszalökte őt valahogy. Hihetetlen, hogy a háziállatom mikre nem volt képes... legnormálisabb esetben tudnak trükköket, de az enyém az tárgyakat mozgatott a gondolatával.

- Akkor megnyugodtam. Szerintem most az lenne a legjobb, ha lefeküdnénk aludni. Mindnyájunkra ráfér egy kis pihenés szerintem, és holnap Taemin egyetemre megy, Wendy pedig meghallgatásra. Az lenne a legjobb, ha mindenki ki tudná magát pihenni rendesen – Minho ismét átváltott anya-módba, és mindenkit ágyba terelt.

Gyorsan elköszöntem Wendytől, és bemásztam a szobámba. Nem volt kedvem átöltözni, így ugyanúgy, ruhában dőltem le. Éreztem, hogy Minho befeküdt mellém, izmos karjával, szokásához híven, átkarolta a derekam. Nem szóltam semmit, már hozzászoktam, hogy ilyeneket csinált, és igazából örültem is neki. Lehet, hogy pasi téren nagyon szerencsétlen voltam, de Minho itt volt, és igaz, hogy csak a háziállatomként szalutált, de ugyanolyan érzésem lett tőle, mintha a párom lett volna. Észre sem vettem, hogy milyen hamar elaludtam.

Másnap reggel ismét finom illatokra ébredtem. Minho már rég a konyhában tevékenykedett. Gyorsan kinyomtam az ébresztőórámat, és átöltöztem. Nem volt kedvem elpakolni magam után, ezért csak mindent lehajítottam az ágyra, felvettem az új gönceimet, utána kisiettem a konyhába. Nem értettem, hogy miért volt ilyen sok energiám, de kihasználtam az alkalmat, és mosolyogva léptem be a kis helyiségbe.

- Jó reggelt! – köszöntem.

- Szia – Minho és Wendy együtt köszöntek vissza. A lány éppen a reggeli turmixát itta, amit az ohnim nekem is lelkesen a kezembe nyomott. Bele is kortyoltam. Már hozzászoktam, hogy Minho mindig valami mesterművet alkotott. Az ebédem is sült marhahús volt cézársalátával. Ráadásul a lány is ugyanilyet kapott. A kis szörnyem megint kitett magáért, mint mindig.

- Mennyei – dicsértem őt meg, mire arcán egy büszke mosoly keletkezett.

- Tudom – biccentett. Gyorsan bepakolt a táskámba, és a lánynak is csomagolt, aki megköszönte a kedvességet. Nemsokára pedig elindultunk. Minho kiharcolta magának, hogy hadd ő vezesse a kocsimat, amit nem igazán akartam neki odaadni, de bevetette a gyönyörű szemeit, úgyhogy végül én kerültem az anyósülésre, a lány meg hátra. Így indultunk el. Egyértelműen féltem Minho vezetésétől, hiszen még sosem csinálta azelőtt, csak tegnap, amikor engem kellett szerencsétlennek hazafurikáznia. Azonban kellemesen csalódtam benne. Minho nagyon is jól vezetett, pontosan úgy, mint ahogyan azt én csinálnám. Nemsokára pedig meg is érkeztünk. Nagy meglepetésemre Juhyeon ott állt a kapunál egy nagy tálca süteménnyel, és amint meglátta a kocsit, oda is rohant hozzánk.

- Sziasztok! – köszönt, mikor a szörny lehúzta az ablakomat.

- Hát te? Még a lóbőrt kéne húznod – csipkelődtem, de a lány csak finoman meglökte a vállam.

- Mondja az, aki tegnap itt haldoklott. Hova tehetem a süteményt? – kérdezte. Minho biccentett, hogy hátra tegye.

- Wendynek ma lesz az első napja a stábbal, és kell vinni sütit. Tényleg köszi, hogy elvállaltad. Tudom, hogy kicsit későn szóltam… - szegény ohnim teljesen megrettenve magyarázkodott. Nem csodálom, Juhyeon néha nagyon ijesztő tudott lenni. A lány hátul beadta az újoncnak a sütiket, megvárta, amíg kiszállok, majd együtt integettünk a kocsinak, mely szép lassan eltűnt a látókörünkből.

- Na, halljam, Minho csajozik, miközben a te pasid? – kuncogott fel hirtelen. Egy kicsit elgondolkoztam rajta. Semmi konkrétat nem mondtak… vagy legalábbis nem emlékszem. Miért ne járhatnának? És miért zavar ez a tény engem ennyire?

17. A melltartó

Reggel az órám csörgésére ébredtem. Ösztönösen az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és kinyomtam az ébresztőt.

Várjunk!

Milyen ébresztőt?

Legutóbbi emlékeim szerint a kanapén aludtam, és nem tudtam, hogyan kerültem a hálószobámba, ahol ezt a mozdulatot meg tudtam csinálni. Lassan kinyitottam a szemem és felültem. Tényleg a szobámban voltam, amit nem tudtam mire vélni... azaz de. Minho itt járt az éjjel, és engem átpakolt a kényelmesebb helyemre, hogy jobban ki tudjam magam aludni. Amint ez az egész realizálódott bennem, felpattantam, és kirohantam a szobámból. Látni akartam a szörnyetegemet, meggyőződni arról, hogy jól volt.

- Minho! - boldogan kiáltottam fel, de semmiféle válasz nem jött. Minho nem zörgött a konyhában, nem motoszkált az erkélyen, nem nézett tévét, nem zuhanyozott a fürdőszobában, nem volt a wc közelében. Nem volt itthon. Éreztem az azonnali elkeseredettségem, azt, hogy Minho mennyire meggyűlölt, azt, hogy hirtelen milyen üres volt minden. Csalódottan ballagtam a konyhába, ahol viszont kellemes meglepetés ért. Egy nagy tálnyi tojásrántotta várt rám kolbásszal, paradicsommal, oregánóval, paprikával és gombával. Még gőzölgött. Mellette a szokásos frissen facsart gyümölcslé ácsorgott, valamint egy nagy adagnyi becsomagolt kimbap. Összefutott a nyál a számban, és azonnal le is ültem enni. Már tudtam, hogy itt volt, csak biztosan elment valahová, esetleg titokban akart csak itt lenni. Tudtam, hogy még mindig haragudott rám, emiatt pedig nem is hibáztattam, mert én voltam az, aki ezt az egész hacacárét kezdte. A gondolataimba mélyedve ültem a széken, és gondolkoztam. Egyszerűen nem tudtam, hogy hova tűnhetett Choi Minho, az ohnim, és nagyon féltem, hogy talán soha nem találom meg.

- Szia - az ismerős, mély hangra azonnal felkaptam a fejem. Minho ott állt a konyha bejáratánál, felöltözve. Azonnal elmosolyodtam. Még soha nem éreztem magam ennyire boldognak, mint most, hogy megjelent. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy nem tehettem. Nem is voltam az a fajta, aki ilyeneket csinálna, de azért most jól esett volna egy ölelés. Nagyon aggódtam érte, a fajomért, meg mindenért.

- Szia. Hol voltál? - kérdeztem tőle. Valamiért csak ennyit tudtam kinyögni. Nem akartam nagyon bunkó lenni vele, főleg, hogy úgy éreztem, újra meg kell tanulnunk bízni egymásban.

- Hát, tegnap ettem, meg volt egy kis dolgom. Szerintem egyébként sem érdekel téged, hogy mi van velem - megvonta a vállát. A hangja rideg volt és tartózkodó. Ez pedig nagyon szíven ütött. Főleg, hogy nagyon is jól tudta, hogy ez nem volt így igaz.

- Ezt honnan szedted? Igenis fontos az, hogy jól érezd magad. A barátom vagy - válaszoltam neki őszintén.

- Aha, ezért akarsz megöletni.

Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Tudtam, hogy Seulgire célzott, de nem mertem megközelíteni a témát.

- Nem akartalak megöletni. Meg akart vizsgálni, Minho - sóhajtottam. Seulgi nem lehetett rossz ember, csak nem tudta kezelni az ohnimomat. Megjegyzem, én se nagyon.

- Aztán megtalálja a gyengémet és megöl. Taemin, ezt mindannyian tudjuk. Neki az a célja, hogy a ti fajotok békében legyen, és ne veszélyeztesse semmi. Nekem meg az a célom, hogy a Föld egy élhető bolygó maradjon, és ne egy olyan szennyes vödör, mint amilyen most. Csak azért, mert ti ezt nem látjátok, még így van minden. Elpusztítotok mindent, és igen, meg kell védenem a világot. Tőletek. De mintha ezt már mondtam volna.

- Azt soha nem mondtad, hogy ki akarod pusztítani az emberi fajt - ráztam meg a fejem, de Minho gúnyosan felnevetett.

- Mert ti még nem pusztítottatok ki semmilyen fajt. Jaj, Taemin! Olyan kis naiv vagy - kacagása hirtelen abbamaradt, és Minho meglepően ijesztően elkomorult - Te is tudod jól, hogy nem fogok mindenkit megölni. A Földnek kis mennyiségben szüksége van rátok. Egyértelműen az marad meg, aki érti a természetet. Te is megmaradsz, meg a barátaid is. Ne aggódj! De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok bántani senkit, ha elég erőm lesz. De lassan hét és fél milliárd emberhez sokat kell még fejlődnöm.

Kirázott a hideg is tőle. Minho borzasztóan ijesztő volt, mégis tudtam, hogy ellenem nem szegült volna semmi pénzért.

- Akkor miért nem ölted meg Seulgit? Ő az egyetlen, aki meg tud téged ölni, mégsem bántottad, hanem elmenekültél... - kérdeztem. Valamiért ez a kérdés régóta izgatott. Minho felsóhajtott.

- Akármennyire is nem bízol bennem, tudnod kell, hogy az, amit megfogadok a gazdámnak, be is lesz tartva. A te Sooyoung barátod... - itt tartott egy kis hatásszünetet – szemet vetett a kutatóra, és mivel megfogadtam, hogy nem bántok olyat, aki esetleg fontos lehet, nem nyúltam a lányhoz. Szívesen - flegmán elvigyorodott, amit én is megmosolyogtam. Igazából kedveltem Minho stílusát. Volt benne valami megnyerő, amitől szerintem mindenkit magába tudott bolondítani. Azonban a stílusa most eltörpült a szavai mellett. Azok, amiket mondott, megérintettek, és tudtam, ha a föld alá bújok, az sem elég ahhoz, hogy rendesen elszégyellhessem magam.

- Sajnálom. Azt hittem, Seulgi segíteni fog - lesütöttem a szemeimet. Tudtam, hogy egy bocsánatkéréssel nem úszom meg semmit, de azért szerettem volna, hogy tudja, tényleg sajnáltam. Nem az ironikus hangomat használtam, mint általában. Ez most tényleg a szívemből jött. Őt ismerve biztosan fújtat egyet, aztán meg kisétál a konyhából. Már vártam, hogy kiadjon magából valami hangot, de nem tette. Ehelyett két izmos kar fonódott a vállam köré, majd megéreztem azt a tipikus macskás férfi szagot. Tényleg, mintha a kettő keveredett volna. Az a kellemes macskaszag, és az a férfias illat, amely nem a dezodorokból származik, hanem a testünkből. Nos, ez volt az a megnyugtató ohnim-illat. Amióta Minho emberként a lakótársam volt, megszoktam, hogy mindenhol ez a szag terjengett a lakásban. Azonban ez az érzés többet váltott ki belőlem, mint hittem volna. Éreztem, hogy beszorult a levegőm, a szívem pedig hevesen kezdett verni. Minho néha átlépte azt a határt, amit csak a pasimnak engednék meg, és biztos voltam abban, hogy ezt ő nagyon is jól tudta.

- Ha gondolod, akkor indulhatunk tisztalappal - mormogta a fülembe. Libabőrös lettem, és beleremegtem a hangjába.

- Choi, ha így folytatod, elpirulok - igyekeztem valahogy kimenekülni a karmai közül, de szerencsémre ő is reagált, és hamarabb elengedett, minthogy tervemet meg tudnám valósítani.

- Már nem. Olyan vörös vagy, mint a pávián feneke - elégedetten elvigyorodott, de ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis életveszélyes támadást kapott. Megdobtam őt a szalvétámmal. A vigyorból röhögés lett, ami pedig engem is megmosolyogtatott.

- Csak óvatosan, nehogy valami bajom legyen a halálos szalvétától - kacagott. Ezt is aranyosan csinálta. Tisztára úgy viselkedett, mint egy igazi házikedvenc, mert minden egyes mozdulata aranyos volt.

- Ez volt kéznél. A kajámat nem dobom neked, mert finom, és jól esik - vigyorogtam zavartan.

- Akkor hagylak enni, mert indulnod kellene. Szerencsédre bepakoltam a cuccaidat - az orrom elől elemelte a becsomagolt ebédemet, majd kisétált. Az órára pillantottam, és megfagyott az ereimben a vér. Minho nem hazudott, tényleg késésben voltam. Rekordsebességgel bedaráltam a reggelit, megittam a narancslevem, szitkozódtam, hogy leittam magam, majd kirohantam a nappaliba, felkaptam a kanapén heverő táskámat, és nem is tűnt fel teljesen a háttámlán heverő melltartó. Csak száguldottam az ajtó felé, ahol Minho már készen állt a kabátommal, és egy esernyővel a kezében.

- Köszi - gyorsan elvettem tőle, majd magamra helyeztem, a táskát gyorsan áthajítottam a vállamon.

- Ma esni fog, vagy kocsival menj, vagy vigyél esernyőt. Tudom, hogy utálod, de a szükség nagyúr - a kezembe nyomta az említett tárgyat. Már nem lepődtem meg azon, hogy ismerte a tulajdonságaimat, a viselkedésemet, a dolgokhoz való hozzáállásomat.

- Köszi, szia! - megpaskoltam a mellkasát, és ki is rohantam a lakásból. Amint becsapódott az ajtó, hirtelen bevillant egy kép, amelyről valamiért nem vettem tudomást az előbb. A kanapén egy melltartó volt. Én nem hordok melltartót, és reményeim szerint Minho sem. Tehát akkor valaki volt itt... tudtam, hogy nagyon megkockáztattam az egész akciómat, de megfordultam. Nagyon halkan nyitottam csak be a lakásba, nehogy Minho meghallja, bár biztos voltam abban, hogy a jó fülének köszönhetően esélytelen voltam. Meg akartam arról győződni, hogy a háziállatom nem hoz fel nőket a lakásomra. Kezdtem magam egy kicsit a Family Guy-ban érezni, ott is mindenkit kufircol a kutya. Nos, nekem meg a macskám. Jó, ohnimom. Gyorsan beosontam a lakásba, és nem túl könnyen, de eljutottam a kanapéig. Valóban ott volt egy melltartó. Ráadásul az a szexibb fajta. Szép csipkés, igényes szabású, kellemes tapintású. Nem tudom, miért fogtam meg, de muszáj volt. Tudtam, hogy Minho hozta fel azt a lányt, ez pedig valahol rosszul esett. Mert... mi lesz, ha elszakad tőlem, ha a lány fogja hordani a medálomat, és ketten örökre világuralomra törnek? Eddig abban a hitben voltam, hogy Minho számára én voltam az egyetlen ember ebben az életében. Erre meg csajozott... komolyan, megállt az eszem!

- Itt hagytál valamit? - Minho hangjára azonnal felkaptam a fejem, majd arrébb léptem a bűnös tárgytól. Kicsit csalódott voltam, ugyanis a barátaim szerint Minho úgy viselkedett, mint egy igazi filmbeli meleg szereplő. Az a nyálas formájú. Ehelyett azonban hozta fel a nőket.

- Azt hiszem, kocsival megyek. Nagyon szakad az eső - dadogtam zavartan az első eszembe jutó okot, amiért esetleg vissza tudtam fordulni.

- Értem. Akkor igyekezz, mert eléggé késésben vagy - válaszolta. Gyorsan felkaptam a slusszkulcsomat, aztán egy köszönést követően el is siettem. Tényleg nem értettem Minho viselkedését, de egyre jobban csalódtam benne. Már kiderült, hogy az a célja, hogy kipusztítsa az emberiséget, erre még be is csajozik! Komolyan, teljesen más, mint amilyennek mutatta magát. Gyorsan bevágódtam a kocsiba, és a gondolataimba mélyedve haladtam az egyetem felé. Az ég nagyon szürke volt, és egyhangú, én pedig egyre jobban tudtam, hogy ez a későbbiekben nem fog nekem jót tenni, de akkor is be kellett mennem az iskolába. Nem tudom miért, de kezdtem féltékeny lenni. Minhora azért, mert ilyen hamar talált magának valakit, ami nekem egész életem során nem sikerült, a csajra meg azért, mert Minhonak én voltam az embere. Nem ő. Belőlem nyerte a táplálékát, én voltam ott az első vacsorájánál, nem pedig ez a liba. Ráadásul ő is mondta, hogy semmilyen embert nem szeretett, engem elismer, mert a gazdája vagyok, a többieket meg elfogadja,

mert tudja, hogy megtépem, ha bántja őket. Tehát nem értettem ezt az egész csajozást. Az is megfordult a fejemben, hogy csak villogni akart, de nem hinném, hogy ilyen miatt megkedvelne egy embert, tehát már eleve kellett lennie valamilyen megmagyarázhatatlan kapcsolatnak közöttük. Még parkolás közben is ezen járt az eszem. Minho lehet, hogy összejött egy lánnyal. Ez pedig nem fért a fejembe. Minho egy ohnim volt. Egy ohnim. Nem szerezhet magának lányokat, mert egy az, hogy nem egy fajba tartoznak, kettő az, hogy Minho nem tud olyat csinálni. Neki ez nincs benne az ösztöneiben. Nem tudhatja, hogyan kell szaporítani...

- Sziasztok! - a baráti társaságom az aulában ácsorgott, és beszélgettek.

- Szia, mizu? Meg lett Minho? - Juhyeon egyből letámadott. Néha olyan érzésem volt, mintha az anyám lett volna. Minho mellett elvégre elfért.

- Meg. Ma reggel megbeszéltük a dolgokat - biccentettem elégedetten - amúgy mi a téma?

- Jinki azt állítja, hogy minden pasinak le kell hajtania a wc-ülőkét. Szerintem meg ez a nő dolga. A pasi felhajtja, a nő meg le - magyarázta Kibum teljesen felháborodva. Hirtelen mindent értettem.

- Azt hiszem, nem szólok bele - sóhajtottam. Tudtam, hogy Kibum ebben az ügyben nem érintett, de azért nem hagyna ki egy vitát kedvenc partnerével.

- Esélyed nincs ellenük - kuncogott Sooyoung, miközben élvezettel a fiúkra nézett. Szerintem ennek a lánynak volt valami szellemi baja...

- Hogy jött ez a téma? - pislogtam. Jó, ezzel nem voltam képben.

- Jinki magyarázta az előbb, hogy a csaja apja nem hajtotta le az ülőkét, és ez mennyire zavarja az ő szépérzékét - magyarázta Juhyeon.

- Nem, mintha lenne neki - fújtatott Kibum unottan. Ebben valahol igaza volt, ugyanis Jinki tényleg nem a szépérzékéről lett híres. Nem tagadom, volt neki, de azért nem olyan nagymértékben, mint azt amilyennek állította.

- Igenis van nekem - háborgott a srác, én meg jobbnak láttam lelépni. Eleve alig volt két percem a becsöngetéshez, szóval igyekeztem sietni egy kicsit. Azonban valami megállított. Pontosabban valaki. Éreztem egy apró kéz gyengécske szorítását, aminek hatására hátrapillantottam.

- Hát te? - kérdeztem. Sooyoung volt az, ő nem hagyott véglegesen lelépni, csak kicsit félrevont beszélgetni, nehogy a többiek meghalljanak valamit.

- Mi lett Minhoval? - kérdezte kíváncsian. Jogos, neki mindent el kellett mondanom, ha már egyszer beavattam a legapróbb részletekbe...

- Ma hazajött, és megbeszéltük a dolgokat. Nagyon fél Seulgitől - magyaráztam neki, mire a lány felnevetett.

- Jogos, Seulgi az, aki bántani akar másokat. Nem sértésből mondom, meg bántásból, de igaza van valahol. Lehet, hogy meg kellene gondolnod, megéri-e egy olyan lényt rejtegetni, akinek az a célja, hogy kipusztítsa az emberiséget, csak azért, mert veled jelenleg aranyos. Minho valahol egy macska. Tudod, azt szereti, aki eteti... - még beszélt volna, de nem hagytam. Nem hagyhattam, hogy ezt tovább csinálja. Nem ismerte az én szörnyemet, nem tudhatta, hogy Minho nem volt ilyen. Hanem ő élvezte az életet. Most is becsajozott...

- Nem ilyen. Igen, tudom, hogy mik a tervei, tudom, hogy nem rejtegethetem örökké, de hidd el, hogy megérti azt, amit mondasz neki. Meg akarta ölni Seulgit is, de nem tette, mert megérezte, hogy ő neked fontos - egyből az ohnim védelmére keltem. Ő nem volt itt, hogy megtegye, így nekem kellett tennem valamit.

- Taemin, nem fejeztem be - sóhajtotta a lány - azt akartam mondani, hogy gondold át ezt az egészet, hogy megéri-e. Tudod, hogy mindig melletted fogok állni, ugye? Nélküled nem tudtam volna felállni, és ugyanolyan magányos lennék, mint eddig. A legjobb barátom vagy nekem, és elhiheted, hogy nem Seulgi meg Minho fognak a barátságunk közé állni. Majd féken tartjuk őket... de Minho honnan tudta, hogy Seulgi... tetszik? - a végén kicsit elpirult, ami megmosolyogtatott.

- Nem tudom, de tudta, és ez a lényeg. Nem?

- De - biccentett - szóval, csak gondoltam, nyomatékosítom, hogy azért Minho veszélyes.

Kissé elhalkultam.

- Tudom - sóhajtottam egy idő után - most azonban megyek órára.

- Rendben - biccentett mosolyogva. Gyorsan intettem neki, majd be is siettem órára. Tudtam, hogy nem akart nekem rosszat, csak aggódott értem, ezt pedig meg is értettem. Elmondta a véleményét, de nem szólt bele az életembe, nem kötözködött, nem akarta megváltoztatni a döntésem, ez pedig igazából tetszett. A változatosság kedvéért most sem figyeltem órán. Jelen pillanatban a melltartó terelte el minden figyelmem. Minho valakit felvitt a lakásomba, és azt hihette, hogy eltitkolhatja őt előlem. Hát, nem. Viszont szerintem tudta, hogy én nagyon is láttam azt a fehérneműt.

- Taemin? - óra után csak azt vettem észre, hogy Jinki szólongatott.

- Hm? - felkaptam a fejem, de meglehetősen nehéznek éreztem. Mintha nem aludtam volna ki magam rendesen, pedig szerintem egészen mély álomban voltam, hiszen az se tűnt fel, hogy Minho átcipelt a szobámba... amíg a csajszit tömködte.

- Beszélni szeretnék veled Minhoról. Nem tudom, hogy miért, de nekem nagyon furcsa - magyarázta. Felsóhajtottam. A mai nap címe "Mindenki Minho Ellen" nap lett. Magam sem tudtam, hogy mi ütött mindenkibe, de nagyon reméltem, hogy Jinkivel lezárul ez az egész.

- Kellemetlen. Szerintem aranyos - megvontam a vállam. Jinki felsóhajtott.

- Szerintem valamit titkol. Tegnap is biztosan amiatt ment el - a hangja egyre komolyabban csengett, ez pedig nagyon zavart. Persze, ő is csak jót akart nekem, de néha enyhén túlzásba tudtak esni fajtársaim.

- Hidd el, már mindenről tudok. Teljesen normális - igyekeztem őt megnyugtatni, hátha sikerrel járok, de nem igazán sikerült megmenekülnöm arról a beszámolóról, hogy Lee Jinki számára az orvosnak hitt ohnim nagyon is furcsa volt, ráadásul amióta "jártunk", azóta mennyire romlott a figyelőképességem, meg mindig kihúzom magam a társaságból. Ez egyébként nem volt igaz. Miután pedig ezt végighallgattam mindezt, Jinki elment, én meg rohanhattam az órámra. Kicsit tompának éreztem magam, de ráfogtam arra, hogy alig aludtam az éjjel normálisan.

Amint pedig beültem a terembe, kezdtem érezni magamon más furcsaságokat is. Tompának éreztem magam, mintha az agyam ki akarná iktatni a zajokat, azonban sokkal kevesebb sikerrel, mint szerette volna. Minden hang sokkal élesebben csengett a fülemben, mintha visításokat hallanék. Csak bevágódtam a helyemre, nem figyelve semmire és senkire. Meg akartam mutatni Jinkinek, hogy igenis figyeltem az órákon, így akkor és ott neki is álltam szavaimhoz híven cselekedni. Így aztán figyeltem. Nagyjából tíz percig. Aztán észrevettem egy kicsi lyukat, ahol már nem láttam. Ott csak egy nagy feketeség volt. Ez a lyuk pedig tágult. Minden pislogás után egyre több dolgot takart el a feketeség. De csak a bal oldalamon. A jobbon ilyet még szerencsére sosem tapasztaltam. Elég pocsék volt ez egy oldalon is. Fejemet a padra hajtottam, és megpróbáltam aludni. Tudtam, hogy ez migrén volt, de nem lehettem olyan pofátlan, hogy mindent itt hagyok, felállok a helyemről, és kilépek a teremből. Nem. Ezt nem tehettem, ezért csak fetrengtem a padon, és aludni próbáltam, de sajnos az sem ment. Egy idő után már szédülni is elkezdtem. Egyre jobban kezdtem kétségbeesni, hogy mi lesz, ha kiájulok a padból.

Csak azt hallottam, hogy kicsengettek, így a táskámat felkapva megindultam hazafelé. Azzal még nem voltam tisztában, hogy hogyan szeretnék hazajutni, hiszen Minhot nem hívhattam, a srácokat pedig nem akartam zargatni ezzel. Egészen az auláig jutottam az erőmmel, úgyhogy ott le is ültem az első padra. Ekkorra már forgott velem a világ, a hányinger kerülgetett, és a kétségbeeséstől késztetést éreztem a sírásra.

- Jézusom, Tae, jól vagy? - Jinki hangja is élesen hasított a fülembe, majd megláttam a haveri köröm lábait. Felpillantottam, és bár nem teljesen tiszta látással, de felismertem, hogy Jinki, Sooyoung, Juhyeon és Kibum is ott álltak velem szemben. Mind aggódtak értem.

- Persze, csak migrén - válaszoltam erőtlenül.

- Hívni kellene Minhot, hogy hazavigyen - Kibum megsimogatta a vállam.

- Nem lehet, ő egy ősi szörny. Nincs telefonja - ráztam a fejem, de hangom elég gyengén csengett.

- Persze... azt azért még én sem hiszem el - Jinki felröhögött.

- Tényleg nincs telefonja - Sooyoung a védelmemre kelt, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem tudják felhívni a szörnyeteget. Nem mellesleg vezetni sem tud, és biztosan csajozik is. Nem hinném, hogy az lenne a legnagyobb gondja, hogy engem pátyolgasson.

- Akkor? Hívjam fel Jongie-t, hogy jöjjön érted? - érdeklődött Kibum. Most, hogy aggódni kellett értem, kicsit vissza tudta magát fogni vitatkozás terén.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet iderángatni - Jinki megrázta a fejét - akkor inkább elviszem én.

Ekkor pedig, mint a derült égből villámcsapás, megjelent az ohnim. Biztos léptekkel, sietve haladt felénk, csinosan felöltözve, és ha nem lettem volna a hányás és az ájulás határán, biztosan éppen a szerelését dicsértem volna meg.

- Sziasztok - köszönt mindenkinek - Taeminért jöttem. Hallom, rosszul lett.

A srácok csak nagyokat pislogtak hol a szörnyemre, hol rám nézve. Minho úgy nézett ki, mint egy modern herceg, nagyon csinos volt, és senki nem tudta volna megállapítani róla, hogy emberhúst eszik.

- Én... én értesítettem Facebookon - dadogta Sooyoung zavartan.

- Én ezt nem értem. Facebookod van, de telefonod nincs? - rázta a fejét Kibum. Minho bólintott.

- Pontosan. A telefonom tönkrement, de Facebookom van.

Döbbenten néztem rá. Nem akartam hinni a füleimnek.

- Taemin azt makogta, hogy egy ősi szörnyeteg vagy, ezért nincsen mobilod - Jinki gyanakodva nézett Minhora. Nem igazán hitt a misztikus teremtményekben.

- Annak semmiképp nem mondanám magam - Minho megrázta a fejét, majd felemelt menyasszony-pózban. Annyira nem voltam képben az eseményekkel, hogy bármi értelmeset is ki tudjak nyögni, így csak elköszöntünk a többiektől, és elindultunk hazafelé. Minho könnyűszerrel kivette a kulcsot a zsebeimből, bepakolt a kocsiba, majd beült mellém.

- Nem is tudsz vezetni - makogtam, mikor beindította a járgányt.

- Tudni tudok, csak jogosítványom nincs - válaszolta vissza, és csendben elindult. Az út azzal telt, hogy egyik mellékutcából a másikba mentünk, Minho vezetett nyugalommal, én meg igyekeztem aludni, de túlságosan fájt hozzá a fejem. Mikor megérkeztünk, a számba adott fájdalomcsillapítót, megitatott, majd letett az ágyra. Azonban nem tudtam aludni. Egyszerűen nem ment.

- Minho - fájdalmasan nyögtem ki a nevét, de felfigyelt rá, és már szaladt is be.

- Mondd - bedugta a fejét az ajtón.

- Mellém fekszel? Nem tudok elaludni. - elég bizonytalan voltam, de általában ilyenkor megnyugtatott más közelsége. Régebben apukám mellett aludtam el, újabban Jonghyun volt a kiválasztott. Azonban most Minho is megfelelt. Sőt, kifejezetten örültem neki, mert ő volt az, akiről tudtam, hogy bármi történjék is, megvéd.

- Persze - biccentett. Felmászott az ágyra, izmos karjait átvetette rajtam. Mellkasához simultam, és úgy aludtam el, hogy hallgattam az egyenletes szívverését.