26. Minhomia

 Abban a pillanatban a szívem apró darabokra szakadt. Minho a földön feküdt mozdulatlanul, mintha halott lett volna. Emlékszem, hogy egyszer mesélte az utolsó társa elvesztését. Negyven katona kísérte őt utolsó útjára. Ekkor hatalmas vihar támadt, és a katonák repülni kezdtek. Az ohnim küzdött magáért, amennyire csak tudott, a golyókat is sikerült elrepítenie maga mellett. Aztán egy katonának szerencséje volt, és hátulról fejbe lőtte. Akkor a lény meghalt, és minden elcsendesült. A negyven katonából harminckilenc meghalt, egy pedig eltemette az akkorra már macskává változott nőt, akit Minho elismert, és bevallotta, hogy tényleg Eva Braun volt. Most meghalt az utolsó ohnim is.

- Minho! - kiáltottam kétségbeesetten. Azonban csak a lányt támadó fickó hangját hallottam.

- Már nincs. Ha él is, nem fog sokáig. És most add ide a nőt! - a pisztolyt rám szegezte, és nagyon úgy festett, hogy meghúzza a ravaszt. A semmiből hirtelen becsapott egy villám, a pisztoly pedig elrepült, a férfi felsikított.

- Na? Mi van? Megijedtél? - Minho rekedtes hangja megrázta a lelkem. Még élt! Remegni kezdtem, és elöntött a boldogság.

- Mi a szar?! Te meghaltál! - a pasi ijedten kapta közelebb magához vérző kezét, míg a ballal továbbra is a pisztolyt kereste.

- Ó, én halhatatlan vagyok. Ezt jobb, ha tudod - Minho gonoszul felnevetett, amitől átfutott a gerincemen a hideg. Az ohnim ekkor megfeszítette az izmait. Nagy, sötétbarna szemei kéken kezdtek villogni. A következő pillanatban a betonok betonszemcsékké alakultak, melyek a férfinek repültek. - És most mondd, hogy viszlát! - egy gonosz mosoly kíséretében az ohnim kinyújtotta a karját, a pasi pedig összecsuklott. Megkönnyebbültem. Mindent elfelejtve odarohantam a szerelmemhez, és megöleltem őt.

- Jól vagy? Nagyon fáj? Elvigyelek kórházba? - aggódva néztem a sebét. Nagyon nagy áldozatot hozott értem és Sooyoungért.

- Persze, semmi bajom. A testem lassanként beforrasztja magának a golyót, így legfeljebb szédelegni fogok pár napig, de semmi komolyabb bajom nem lesz. Nem ez az első alkalom. Igazából tetszett ez a játék. - elvigyorodott - Ha nagyon akartam volna, akkor már az első pillanattól kezdve halott lenne. Hát, ez van.

- Mi?

- Egy kicsit szórakozni akartam vele. A franc se hitte volna, hogy van neki pisztolya. Viszont, ha nem bánjátok, megenném a hullát - a szörny adott egy puszit a homlokomra, majd letérdelt az emberhez. Fogai kiengedtek, karmai megnyúltak, úgy zabálta le cafatonként a húst. Felsóhajtottam.

- A kocsiban megvárunk - mondtam neki. Csak intett, ezzel hagyva, hadd menjünk arra, amerre szeretnénk. Így mi ketten elsiettünk, majd behuppantunk az autóba. Sooyoung hátra, én a vezetőülésbe.

- Ez nagyon durva - sóhajtott a lány. Biccentettem. Tényleg az volt.

- Brutális, de nagyon ügyes - egyet kellett értenem a lánnyal. Minho valami eszméletlen gyilkológép volt.

- Nem, gondolj bele abba, hogy milyen mágiákat használt! Meg úgy mindenbe. Minho készen áll a világ elpusztítására. Most ugyanazokat csinálta kicsiben, mint amiket nagyban fog. Seulgi azt mondta, hogy Minho vértani ábrája szerint ő brutálisan erős. Láttad? A föld és a tűz erejét használta, holott ő csak a tűz ohnimja. Összekapcsolta a többi kristályt is, és ezzel már legalább három erő az övé. Azért mondta, hogy halhatatlan, mert az is. Ő már eljutott arra a szintre, hogy megölhessen mindenkit. Ezt most nem rosszindulatból mondom. Számolnod kell azzal, hogy Minho hamarosan ölni fog. Vagy rávesz téged arra, hogy a te nevedben tehesse - a lány halálosan elkomolyodott. Nekem pedig be kellett látnom, hogy igaza volt. Minho mindennek tudott parancsolni, már semmi nem akadályozta meg abban, hogy világuralomra tegyen szert.

- Igazad lehet. Most is bevallotta, hogy csak játszadozott. Akkor ez annyit tesz ki, hogy sokkal több hatalma van, mint mutatja. Ez pedig rémisztő - még a gondolatba is beleremegtem, hogy Minho vajon mikre volt már képes. Minden olyan hihetetlennek tűnt, hogy már engem ijesztett meg, pedig miattam jutottunk oda, ahol tartottunk.

- Itt vagyok - az ohnim hirtelen bepattant mellém, én pedig megrezzentem. Annak örültem, hogy Sooyoung ennyire elfogadó volt a lényemmel kapcsolatban, de annak jobban örültem volna, ha még azt is el tudtam volna neki mondani, hogy Egyiptomban is találkoztam az ohnimommal, és ott meg akart ölni a kis sunyadék. Csak erre már nem volt időm, mert Minho nagyon gyorsan befejezte a táplálkozást.

- Te mindig így eszel? - pislogott Sooyoung értetlenül.

- Igen. Régebben nagyon gyorsnak kellett lennem, hogy nehogy észrevegyék azt, hogy emberhúst eszem - magyarázta. Sooyoung végig bólogatott.

- Nagyon érdekes vagy. De komolyan - kissé előre dőlt - amúgy nagyon köszönöm a mentést, fiúk.

- Ugyan. Minho érdeme. - lassan elindítottam az autót. Velem a lány semmire nem ment volna. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy felbukkant az ohnim - Egyáltalán mit kerestél ott? Semmilyen információt nem kaptál.

- Dehogynem. Tőled. Az elején nem kerítettem neki nagy feneket, de aztán jöttem utánad, biztos, ami biztos alapon. Meg kell hagyni, jó ötlet volt.

- Ja, csak megsérültél - mormogtam. Igyekeztem az utat bámulni, és nem az ősi szörnyemet. Érdekes módon nem vérzett tovább a seb.

- Nem vészes. Kiégettem, és már nem is fáj. Nem vérzik nagyon, úgyhogy megvagyok vele.

- Majd otthon átkötözöm. Nem akarom, hogy elfertőződjön, vagy bármi.

- Kiégettem. Az ugyanaz. Tudod, még mielőtt ezek a méreggel teli vackok megjelentek volna, az embereknek ki kellett égetniük a sebeiket. Szóval, nyugi. Volt már ennél szarabb is - megvonta a vállát, miközben a májánál levő sebre tette a kezét - majd kihalászom a golyót. Ennyit tehetek a nyugalmad érdekében.

- Fúj - megborzongtam. - Te amúgy melyik ohnim vagy? A víz, a tűz, a szél, vagy a föld?

- kérdezte hirtelen Sooyoung. Gondolom, pontosítani akart a kedvemért.

- A víz, a tűz és a föld. Hivatalosan csak a tűz ohnimja voltam, de összegyűjtöttem a társaim kristályait, és magamba raktam őket, valamint a kristályomba, így megtanultam használni a másik kettőt is. Na, az rohadtul fájt.

- Igazán? - pislogtam. Erről még sosem mesélt nekem. Igaz, azzal tisztában voltunk, hogy a négyféle lény közül mindnek megvolt a saját képessége. Sőt, azzal is tisztában voltunk, hogy Minho több dologra, volt képes, mint amennyire kellett volna. Ez is azt bizonyította, hogy az én kicsi lényem már nem csupán egy ősi lény volt, hanem sokkal fejlettebb. Ő már egymaga képes lett volna elpusztítani a világot.

- És a negyedik erő? - érdeklődtem.

- Azt nem volt időm megtalálni. Amikor őt is fejbe lőtték, engem elvittek máshova. Azóta nem sikerült magamhoz csatolni a kristályt. Megjegyzem, szerintem meg sincs. - megvonta a vállát - De most én kérdezek. Egyikőtök sem blokkolt le attól, hogy megöltem azt az embert?

Nem, dehogy... senkit nem kavart fel lelkileg, ez az egész egyáltalán nem volt bizarr.

- Még nem fogtam fel - rázta a fejét Sooyoung - valahol jó, de mégis meghalt, és ennek szemtanúja voltam. Keresni fogják...

- Nem tudtok semmiről. Ez ilyen egyszerű. - Minho felsóhajtott. Csak a szemeimet forgattam. Ez nem volt ilyen egyszerű. Nem feledkezhettem meg egy ember haláláról csak úgy. - Mondhatni, önvédelem volt. Meglőtt, ezért megöltem. De nem szenvedett...

Még mielőtt bármi is folytatódott volna, leparkoltam. Megérkeztünk hozzám. Igazából szívesebben tartottam volna most nálunk a lányt, hiszen mindez megzavarta az ő lelkét. Nos, az enyémet nem. Már nem. Egyszerűen nem tudtam már aggódni az ilyeneken, sőt, szerintem már meg sem ijedtem azon, hogy Minho ilyeneket művelt. Kezdett természetes lenni, hogy mindenkit megölt, hogy mindent a gondolataival irányított, nem is beszélve az egyéb képességeiről.

- Itthon vagyunk. Sooyoung, te itt alszol, ugye? - érdeklődtem. A lány bizonytalanul bólintott. Vagy félt a szörnyetegtől, vagy csak szimplán nem akart zavarni.

- Persze, ha nem gond... - dadogta. Elmosolyodtam, csakúgy, mint az ohnim. Persze, hogy nem volt baj.

Mind a hárman kiszálltunk a gépjárműből, amit ezek után bezártam. Csak azt láttam, hogy Minho nagyon nehezen mozgott. A bal oldalán sokkal jobban szenvedett, lábát alig bírta emelni, sőt, igyekezett ráhajolni a sérülésére. Már nekem fájt nézni azt, ahogyan szenvedett. Teljesen legyengültnek tűnt, úgy éreztem, hogy segítenem kell neki. Elvégre ő az életünket mentette meg, ennyivel tartoztam neki. Jobb kezemmel a derekát átkaroltam.

- Gyere, együtt felmegyünk. Támaszkodj rám nyugodtan. Már rossz látni azt, ahogy szenvedsz - mondtam neki. Minho halványan elmosolyodott, de azért rám támaszkodott.

- Köszönöm - sóhajtotta elégedetten. Nem mondom, hogy könnyű volt, de ezért a mosolyért megérte ez a teher. Szerencsémre Sooyoung is sokat segített nekünk. Benyomta a gombot, segített Minhonak kiszállni és az ajtót is kinyitotta nekünk. Minho ezalatt csendben haladt mellettem, bár néha felsóhajtott.

- Jól van, nemsokára megérkezünk - a kanapéhoz vittem a lényem, majd leültettem őt.

- Egyébként hogyan működik egy ilyen kristály dolog? - érdeklődött Sooyoung, mikor már becsukta az ajtót.

- Egyszerűen. Felvágom magam, és belerakom. A kristályok meg összeforrnak. Aztán a nyakláncomban lévő kristályt is megszerkesztem. Ez a nagy titok. - válaszolta az ohnim.

- És az utolsó kristályt bele tudnád ültetni mondjuk Taeminbe? - érdeklődött tovább a lány. Inkább kimentem a konyhába, ugyanis semmi kedvem nem volt ehhez. Azok után, hogy meg akart ölni, már nem érdekeltek a bolondságai. Még akkor sem, ha szerettem őt.

- Bele. Viszont az én szervezetem másképp funkcionál, mint az övé, tehát esélyes, hogy amíg a kristály a magáévá változtatja a testet, addig Taemin kómába esik, sőt, elvileg meg is halhat. Éppen ezért ahhoz, hogy egy ilyen beavatkozást megcsináljunk, szükség van arra, hogy mindkettőnk ereje a maximumon legyen. Egyszer valaki megpróbálta magába ültetni. Meghalt. Az emberi szervezet nem tud befogadni egy ilyen hatalmas erőt. Meg... annyira sosem lesz ohnim, mint az elődje, hiszen csak átalakult, így az agy bizonyos része tudott csak fejlődni. Mi, akik ohnimok vagyunk a kezdetektől, sokkal fejlettebbek vagyunk. Ha most Taemin megkapná ezt a dózist, és kivételesen én adnék neki energiát, de nem halna meg, akkor a macskaképesség lenne az övé, meg talán valami kezdetleges kis erő, amivel nem menne semmire. Tehát legfeljebb halhatatlanná tudok tenni egy embert - magyarázta az ohnim. Érdekes volt az, amit mondott.

- Azta... és mi ez a macskaképesség? Bocsi, hogy ennyit faggatlak, de nagyon izgalmas vagy - Sooyoung hangja boldogan csivitelt. Nagyon aranyos kis boszorka volt, így megmosolyogtam őt. Talán a lány a helyzetében még Juhyeon tudott volna rendesen viselkedni. Csak ő nem ilyen nagy lelkesedéssel. Inkább komolyabban vette volna ezt, és sokkal kacifántosabb kérdéseket tenne fel. Jinki biztosan engem zaklatna, hogy állítsam meg a lényt, míg Jonghyun és Kibum kifecsegnének egymásnak, majd az egész világnak azt, hogy nekem mim volt.

- Nem sok, csak annyi, hogy macskaként a szervezeted átalakul, és mindened lelassul. Mondhatni, hibernálod magad, így nagyon lassan öregszel. Nagyjából négyezer év akkor, ha azelőtt harminc éves voltál. Most vagyok nagyjából huszonöt, huszonhat. Ez annyit tesz ki, hogy amennyiben most megszakadna Taeminnel a kapcsolatom, és megtalálnának ötezer év múlva, akkor még simán használható lennék. Zseniális, nem?

- De. És te mindig ilyen csinos fiú vagy? Tehát te mindig is ázsiai voltál? - érdeklődött a lányzó. Mosolyogva hallgattam a beszélgetést. Minho nagyon sok titkot megosztott vele, ami annyit tett ki, hogy kezdte megkedvelni az embereket. Talán nekem volt igazam.

- Nem! - Minho felnevetett - Minden gazdám másképp alakítgat engem. Általában van egy elképzelésük. Mondok egy példát. Az én fáraóm Kleopátra apja, akinek minden álma egy olyan írnok volt, akit saját fiaként szerethetett. Igazából nem csak írnokot akart, hanem egy szolgálót is. Így, amikor ő lett a gazdám, akkor majdhogynem önmagát kapta vissza, ugyanis elképzeléseiben így festett egy tökéletes írnok. Akkor rá hasonlítottam. Most pedig Taemin álmai férfija vagyok.

Egy pillanatra megrökönyödtem. Eddig talán fel sem tűnt az, amit mondott, de most, hogy Sooyoung is fültanúja volt ennek, jobban megértettem. Minho tényleg álmaim pasija volt, ezért vonzódtam hozzá. Már kicsi koromban ilyennek képzeltem el a hercegemet, aki hirtelen fogja magát, és betoppan az életembe. Pont, mint ő.

- Tényleg? - Sooyoung kuncogását jól lehetett hallani.

- Igen - biccentett Minho.

 - Lehet még egy kérdésem? - itt már a lány kissé megkomolyodott, így átéreztem a kérdés súlyosságát.

- Persze. Nyugodtan - az ohnim igyekezett kedvesebb lenni, hogy a leányzó is meg tudjon benne rendesen bízni.

- Miért nem eszel meg minket? Mert Taemint az megértem, hiszen ő adja neked az erőt. De mi? Minket miért nem eszel meg? - a lány komoly kérdése engem is meglepett.

- Mert Taemin ezt kérte tőlem. Azt akarta, hogy a szeretteit ne bántsam. Nos, ennyit megteszek neki. Mondjuk ez olyan, mintha te sonkákkal beszélgetnél, vagy egy tál Bulgogival, de kibírom. Rendesek vagytok, főleg te, hisz nem ítélsz el, és Taemint is ugyanúgy szereted, pedig tudom, hogy megrémiszt a helyzet, amibe keveredett. Ezért neked nagyon hálás vagyok. Nekem az ő boldogsága a legfontosabb.

Elmosolyodtam. Minho szavai komolyak voltak, és boldoggá tettek. Szeretett engem, és ez a szeretet nagyon sokat jelentett nekem, mert én is szerettem őt. Gyorsan kiöntöttem poharakba vizet, majd kivittem nekik.

- Tessék, igyatok. Főleg te, Choi Minho! Neked folyadékra van szükséged. Az lenne a legjobb, ha most valahova lefeküdnél, és ott aludnál - aggódva néztem rajta végig.

- Nem kell. Nem szoktam aludni. Ti aludjatok nyugodtan, én meg leülök a fotelba, és olvasok. Nekem az tökéletesen meg fog felelni. Nem haldoklom. Már mondtam, hogy a szervezetem fel tudja ezt dolgozni. Csak egyet kaptam. Nem húszat - igazából nem tudom, hogy ezt kioktatásnak szánta-e, vagy megnyugtatásnak, de hatásos volt. Inkább nem ellenkeztem vele, csak csendben álltam, és az átvérzett felsőjét néztem. Nagyon ronda volt az a folt. Nagyon féltem, hogy esetleg tényleg elfertőződik, és meghal a kicsi szörnyem.

- Akkor is aggódom érted - sóhajtottam, majd leültem mellé, fejemet a vállára hajtottam. Éreztem Minho remegését. Tudtam, hogy az ohnim nagyon nagy áldozatot tett meg értünk.

- Tudom, de felesleges. Az aggódással csak a saját szervezeted rontod, az enyémet nem javítod, tehát felesleges. Most szerintem menjetek zuhanyozni, majd aludni. Mindenkinek jót fog tenni. Én pedig megleszek - halványan elmosolyodott, láttam a szemem sarkából. Ez pedig engem is boldoggá tett. Minho egy igazi kis hős volt, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban tiszteltem ekkorra. Tényleg mindent leküzdött azért, hogy engem ne változtasson meg teljesen. A barátaimat igyekezett elfogadni, beilleszkedett, és még talán az sem zavarta, hogy szerelmes voltam belé. Vagy csak nem mutatta ki. Ennek ellenére mindent megtett értem.

- Akkor én megyek, ha nem gond - Sooyoung felállt, majd kivánszorgott a fürdőszobába. Szegényemet ez már sokkal rosszabbul érintette, mint engem. Mondhatni, hogy én már hozzászoktam Minho furcsaságaihoz, megtanultam ezekkel együtt élni, és sikerült is... nagyjából. Azért az étkezési szokásai engem is megleptek néha. Nagyon nehéz volt feldolgozni azt, hogy emberhúst evett.

- Szólj majd neki, hogy Juhyeon tisztasági felszerelését nyugodtan használhatja. Érzem a szagát, hogy az éjjel problémák lesznek. És még mielőtt megkérdezed, igen, kiszagoltam. Érezni az ilyet - az ohnim felállt, majd a nappaliban lévő tükörhöz cammogott. Na, jó, inkább vonszolta magát. Felhúzta a pólóját, és a sérülését kezdte nézegetni. Nagyon ronda volt. A golyó mélyen behatolt a testébe, a sérülés helyén egy fekete lyuk tátongott, körülötte minden vöröslött.

- Ki kellene venni a golyót - szólaltam meg váratlanul. Nem tudtam levenni a szememet a sérülésről.

- Nem kell. Jobb ez így. Majd átalakítom lassanként. Viszont most nem fogok tudni egyből ugrani mindenre - sóhajtotta. Aggódva figyeltem őt. Zavart ez a tehetetlenség.

- Legalább hadd kössem át. Van géz az autóban. Átkötlek, és az egy kicsit megtart, jó? - próbáltam kialkudni valamit, de nem sikerült. Csak figyeltem, ahogy az ohnim finoman megtapogatta a sebet az izmos pocakján. Ennek hatására elfintorodott.

- Hihetetlen, hogy a nyilakat le tudom pattintani magamról, a közelharci fegyvereket meg tudom buherálni, de ezzel a szarral semmihez nem bírok kezdeni - motyogta magának, majd felém fordult - legyen. Hozz gézt, de utána ezt a témát felejtsük el, jó?

Egy halvány mosoly kiült az arcomra, így biccentettem.

- Jó - megkönnyebbülten bújtam bele a papucsomba, majd leszáguldottam az autómhoz. Pillanatokon belül kiemeltem az elsősegélyes dobozkámat. De amikor kiegyenesedtem volna, megpillantottam az anyósülést. Minho azt is összevérezte. A sötétvörös folyadék lecseppent egy kicsiny foltot képezve. Kezemet végigfuttattam rajta.

Az én kicsi ohnimom.

Csak az járt a fejemben, hogy mennyire szerettem őt, és az, hogy mindent megtettem volna érte. A szerelmemért. Inkább felsiettem, hiszen fenn várt rám. A liftet nem akartam megvárni, így csak száguldoztam fel a lépcsőn, ami enyhén balesetveszélyes volt.

- Itt vagyok - bevágtam magam mögött az ajtót, majd rohantam is a nappaliba, ahol Minho és Sooyoung nézték a tévét.

- Ez gyors volt. Miért lihegsz? - fordult felém a lány. Szegényre Minho ráakasztotta az egyik pólómat, valamint egy tiszta alsógatyát. Milyen jó, hogy tele voltam felbontatlan kisnadrágokkal, így mindig tudtunk adni egyet a leányzónak.

- Rohantam - lihegtem, majd kivettem a kis tekercset. Óvatosan az ohnim felé lépkedtem, és felhúztam a felsőjét. Csendben tekergetni kezdtem a gézt, sőt, nyomókötést is alkalmaztam.

- Csak óvatosan - Sooyoung szintén segített bekötözni a sérültet, aki hősiesen tűrte a megpróbáltatást. Mosolyogva figyeltem az ohnimot. Megnyugtatott, hogy hagyta magát kezelni, így nem kellett aggódnom érte.

- Mindjárt megvagyunk a kötözéssel - igyekeztem jó hírrel szolgálni, de nem hittem úgy, hogy a kicsi lényt ez nagyon megnyugtatta volna. Szerintem ha valakit, akkor őt nagyon zavarta ez a kötögetés. Szegény a végére úgy nézett ki, mint egy félmúmia.

- Nagyon szexi vagyok, de szerintem ennyi elég lesz - egy idő után a lény megunta a dolgot, és finoman utalt arra, hogy abba kellene hagyni. Gyorsan eltekertem az anyagot, majd befejeztem a Minhomiám készítését.

- Nagyon csinos lettél - kuncogott Sooyoung. Én is elmosolyodtam, majd elrohantam zuhanyozni, elvégre nekem holnap iskolába kellene mennem. Gyorsan letusoltam, majd elvonultam aludni. Jobbnak láttam nem foglalkozni az ohnim sérüléseivel, így csak lefeküdtem az ágyamba, és becsuktam a szemeimet. Azonban nem telt bele sok idő, máris kipattantak a szemeim. Csak a hulla járt a fejemben, az, ahogy megpróbálták megölni a lényemet. Teljes mértékben visszajött az, ahogyan Minho megtántorodott a lövés hatására. Amikor összecsuklott, akkor a kép is lassult. Nem tudtam aludni. Akárhogy próbáltam, nem sikerült.

Még bárányokat is számoltam.

Ezerháromszáznál tartottam, amikor hirtelen valaki kopogott. Kíváncsian pillantottam fel. Már majdnem mondtam, hogy szabad, amikor az ajtó kinyílt.

- Szia - Minho behajtotta maga mögött az ajtót, kezében egy kis pohárka volt.

- Szia - dünnyögtem. Túl fáradt voltam a beszédhez. Ez pedig az ohnimnak is feltűnt. Leült az ágyam szélére, a poharat pedig a kezembe adta.

- Ezt idd meg. A meleg tejtől fogsz tudni aludni - megvárta, míg felültem, majd megitatta velem a folyadékot, ami meglehetősen jól esett. Nem szoktam tejet fogyasztani, de kifejezetten kellemes volt a lágy melegsége. Jót tett a kiszáradt torkomnak. Amikor megittam, leraktam az éjjeliszekrényemre, majd visszabújtam a helyemre.

- Köszönöm - mosolyogtam rá.

- Nincs mit. Gyere, mesélek neked mesét - az ohnim elfeküdt mellettem, nagy, barna szemeivel engem nézett - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy múmia, Minho. Ő nem volt átlagos múmia, inkább csak félmúmia. És volt egy nagyon jó barátja, Taemin. Ő maga Amon Ré fia, az utolsó új fáraó. Sokkal csodálatosabb volt, mint az elődei. A múmia ezt nagyon jól tudta, hiszen ismerte mindegyik fáraót. De Taemin más volt. Ő tökéletes volt. Mindenkinek segített, mindenkivel kedveskedett, mindenkit szeretett. És a múmia ámulva nézte a fáraót. Mindennap hálát adott Amon Rének, hogy egy ilyen csodálatos fiat küldött le hozzá. Mindig titokban figyelte a fáraót, ugyanis a múmiának volt egy kicsi lyuk, amin be tudott lesni a palotába. Egy napon, amikor a múmia ott leselkedett, a fáraó éppen arra sétált... Még hallgattam volna a mesét, de szemeim nehezedtek, és elhalkult az, amit Minho mondott.

Mikor reggel felébredtem, egyedül voltam az ágyban. Azonnal kimásztam az onnan, és felöltöztem. Minél hamarabb ott akartam lenni az ohnimnak, hogy szegény ne dolgozzon a sérülésével.

Azonban csak Sooyoung ücsörgött a konyhában.

- Szia - köszöntem neki - hogy aludtál?

- Szia, viszonylag jól. Minho elment. Amire felkeltem, már nem volt itt. De csinált reggelit - csendben falatozott, én meg ettem vele.

- Hova ment? - érdeklődtem - Nem írt semmit?

- Nem. Felszívódott. De éjjel hallottam, hogy mesélt neked - halványan elmosolyodott.

- Te sem tudtál aludni?

- Nem - megrázta a fejét - Nem aggódsz Minhoért?

- Nem zárhatom be a lakásba. Elvileg tud magára vigyázni - sóhajtottam lemondóan. Ekkor megrezzent a konyhapulton lévő telefonom. Nem tudtam, hogy hogyan került oda, de ott volt. Odakaptam, és megnyitottam az üzeneteimet. A barátaimmal való csoportban voltak posztok. Visszatekertem az elejéig.

"Nem kopogott át valakihez Yeri???? A szüleim hívtak, hogy megszökött. Már mindenhol kerestük, de nincs meg!!!! T^T" - ez volt Jonghyun üzenete hajnali negyed kettőkor. Megállt a szívverésem. Eltűnt a feleségem!