30. Epilógus, avagy Minho nélkül az élet

Sziasztok! Elérkezett az utolsó fejezet is, remélem, tetszeni fog ^^! Ha gondoljátok, dobjatok egy komit, vagy bármiféle visszajelzést :)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki elolvasta. A hibákért elnézést kérek, néha tudom, hogy figyelmetlen voltam, így külön köszönöm azoknak, akik végigolvasták, valamint azoknak, akik egyszer-egyszer írtak egy kis szösszenetet ^^   

Lexyy

Mikor magamhoz tértem, nem igazán hallottam semmit. Csend uralkodott körülöttem. Érdekes dolgot álmodtam, és magam sem tudtam megmagyarázni, hogy mi is történt pontosan. Hallottam a barátaimat, idegeneket, az édesapámat. Tudtam, hogy valamiről beszélgettek. Éreztem magam mellett Minho egyenletes légzését, ahogy aludt, vagy nem aludt, csak bambult maga elé, mint az esetek kilencven százalékában. Kinyitottam a szememet, de nem egészen a szobámban találtam magam. Egy fehér teret észleltem, mindenféle szín nélkül. A szemem sarkából láttam a jobb oldalamon levő lényt. Biztosan aludt. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek: egy kórházban feküdtem. Azonban semmi nem rémlett. Nem tudtam, mit kerestem itt, nem tudtam, mi bajom volt, nem tudtam semmit. Azonban tudtam, hogy amint Minho sem alszik már, mindent elmond nekem.

- Felébredt! - Sooyoung ismerős hangja szinte belesípolt a bal fülembe.

- Na, végre! - ez már Seulgi volt. Fáradtan feléjük fordítottam a fejem. A két lány mosolyogva, immáron megkönnyebbülve ült az ágyam mellett. Ez kezdett furcsa lenni. Seulgi biztos nem maradna meg Minho közelében.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid? - kérdezte aggódva Zöldike. Már éppen nyitottam volna a számat, amikor Seulgi közbevágott.

- Inkább az a fontos, hogy kényelemben vagy? Ha gondolod, lelökjük mellőled Jonghyunt.

Jonghyunt?! Nem Minho feküdt mellettem?! És ő hol volt?! Azonnal meg kellett kérdeznem. - Minho hol van? - kérdeztem gyenge hangon. Őt akartam. A kicsi ohnimomat, az én édes szerelmemet. A szörnyemet.

- Minho elment, Taemin - értetlenkedett Sooyoung - Inkább arra válaszolj, hogy te hogy érzed magad.

Nem értettem. Minho mindig mellettem volt a bajban. Sosem hagyott cserben, most mégsem volt itt. Lehet, hogy evett, de akkor miért nem ezt mondta a lány?

- Nem fáj semmim. Mikor jön vissza Minho? - kérdeztem. Egy kicsit fájt a mellkasom, és bár már egy-két dolog kezdett derengeni, még mindig nem tudtam biztosra, mi is történt pontosan.

- Taemin, megszakadt a kapcsolatotok. Minho hibernálódott - Seulgi a kezét az én kezemre tette. S ekkor bevillant minden. Minho nem volt többet. Soha többet. Ez a gondolat beindította az emlékeimet. Azt, ahogy az erdőben sétáltunk, ahogy csendben végighallgatta a beszédemet, hogy akkor sem hagyott el, amikor már megszakadt a kapcsolat, hanem lefeküdtünk, s ő vigasztalt engem. Az is rémlett, hogy megakadályozta, hogy újra felvegyem a láncot. Inkább feláldozta magát értem. Azért, hogy éljek. Lecsordult egy könnycsepp.

- Vissza akarom őt kapni - suttogtam.

- Figyelj, nagyon jól megúsztad annak ellenére, ami történt. Eddig mindenki meghalt az ohnim-támadástól, neked meg csak a nyakláncod helye sebesült meg, de az nagyon. Nem is baj, hogy másfél hétig kómában feküdtél. Legalább nem fájt annyira a gyógyulás. Az orvos szerint nagyon fájt volna minden egyes mozdulat. Most már kicsit jobb - Seulgi elővette a hátizsákját, majd pakolászni kezdett benne.

- Remek - sóhajtottam.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? - a lány fürkészően a szemeimbe nézett. Tudtam, hogy amint bármi rosszat mondok az ohnimról, ő kapva kap az alkalmon, tehát egyértelműen tudtam, mi a teendőm. Elmondtam nekik mindent. Azt, hogy türelmesen végighallgatott, hogy nem akadályozott, nem mondott semmi védőbeszédet, csak hagyta, hadd válasszam el magunkat egymástól. Ezek után ő vigyázott rám, habár semmit nem jelenthettem már neki. Legalábbis nem kellett volna. Már nem tartozott nekem szívességgel, mégis velem volt inkább. Mintha tényleg szeretett volna.

- Igazából ezt nem értem. - Seulgi a történet végén értetlen pislogásban tört ki - Nem akart megölni?

Egy pillanatra elhalkultam. Hogyan ölhetett volna meg? Neki abból semmi érdeke nem származott tudtommal, bár én már semmit nem értettem. Azonban a kidőlt fák nagyon zavartak...

- Amikor eltűntetek, aznap valami volt az egyik erdőben - Sooyoung is megpróbált rásegíteni, hátha emlékszem. És akkor összecsatoltam mindent.

- Talán megpróbált megölni. Igazából nem tudom, de amikor beszéltem vele, akkor recsegést-ropogást hallottam. Az erdőnek azelőtt semmi baja nem volt, utána azonban ijesztően megváltozott. A fák kidőltek, el voltak törve, mintha vihar zúdult volna a területre - magam sem értettem, hogy miért fecsegtem ennyit. Először is, talán egy orvost kellett volna keresni, hogy hahó! Felébredtem. Meg nagyon száraznak éreztem a szám, és nem ártott volna innom valamit. Utána pedig lehet, hogy még aludtam volna. Azonban ezt a tervemet akkor láttam meghiúsulni, mikor a kutató kiemelte a táskájából az ohnim-enciklopédiáját. Nekem annyi volt. Megint hallgathattam Minho ócsárolását...

- Ezt nem értem. A történelmi leletek alapján egyik sem volt ilyen béna. Az első, a földalfa. Ő sziklákat szabadított az emberekre, a föld növényeit ellenünk fordította, csakúgy, mint az állatokat. Gazdájával egy sziklaomlás végzett. Idézem, „az ember, ki kristályával irányította a veszedelmes szörnyeteget, megpróbált férfiként, bátran odamenni. Ő volt az utolsó esélyünk, midőn a gonosz lelkek ura ismételten megrengette alattunk a talajt, s utat nyitott egyenest az örök kárhozat kapujába. Bátor, fegyveres harcosaink hiába indultak harcba, a megbabonázott indák megragadták őket, s gyilkoltak, mint ahogyan az rendjén volt. Csupán a parancsolónak lett volna szava ellene, de a szörnyeteg egy hegyre menekült, s azt a gondolataival úgy morzsolta, ahogyan az istenek is tennék. Már azt hittük, nem volt remény, hisz' nyilaink lepattantak róla, s egyetlen esélyünk halott volt. S lőn, a szörnyszülött győzedelmeskedni látszott, ám egy bátor harcos, mielőtt kilehelte volna lelkét, hogy csatlakozhassék az istenekhez, kilőtt egy utolsó nyílvesszőt. Lám, a bokája mögött nem védte magát rendesen az alvilág lénye, s összecsuklott. Tudtuk, társai a közelben voltak, így hamar kellett cselekednünk. Valószínűleg nem így halt meg.” Minho neked mást mondott, de ahogy látod, nekik nem szent a gazdájuk. Akkor a víz ohnimja például cunamikat, viharokat bocsájtott a világra. Mikor meg akarták ölni, ő is védekezett. Eva Braun majdnem kinyírt egy hadseregnyi katonát. Tehát ne akarjátok nekem bemesélni, hogy Minho, akinek három eleme is van, nem ellenkezett.

- Nem akart ellenkezni. De ezt mondta is Taemin. Szerintem szerelmes volt belé - Sooyoung le akarta nyugtatni az idegeskedő kutatut, bár elég esélytelenül. Seulgi csak idegeskedett tovább.

- De ez nem logikus. Ő ösztönlény. Nem érezhet. Nem civilizált fajta. Nem ember.

- Szerintem csak szimplán megkedvelte Taemint, és megszerette. Elvégre a nyaklánc levétele után is kedveskedett vele. Le is feküdtek, biztos nem volt valami kegyetlen állat akkor - a lány igyekezett Minho védelmére kelni. Lehet, hogy Seulgi elfogult volt, de mindig lehetett találni valami igazságot abban, amit mondott.

- Jó, feltételezzük, hogy ez igaz. Most nem akarok senkit letörni semmivel. Neked viszont Taemin, hoztam valamit - a táskájából kiemelte a laptopomat. Hurrá! Nem fogok unatkozni! Seulgi egy angyal volt.

- Köszönöm - mosolyogtam. Még nem volt erőm felülni, vagy átvenni a gépet, így csak feküdtem tovább tehetetlenül.

- Van rajta egy kis meglepetés. Nem akartam turkálni, de amikor elmentem a cuccaidért, bekapcsolva találtam. Van egy mappa, ami szerintem neked tetszeni fog. Nagyon sok helyet foglal, de itt van öt pendrive, ez a mappához tartozik. Ja, meg itt egy levél, hogy a mappa mellett van egy videó, azt nézd meg először - Sooyoung mosolyogva odaadott nekem mindent. A levélen Minho kézírása volt. Bár már sokkal szebb volt, mint az elején, azért fel tudtam ismerni. Kicsit hanyag, de bájos. Valóban csak annyi volt rajta, amennyit Sooyoung is mondott. Azonban estig nem néztem meg őket, csak miután mindenki elment. Seulgi ismerte az orvost, így elintézte nekem, hogy hadd maradhassak fenn takarodó után is. Amikor pedig már csak én voltam a teremben, elővettem a laptopom, és megnyitottam a videót. Minho ült a kanapémon. A felvétel egészen pontosan azelőtt készült, hogy elindultunk volna az ohnim utolsó útjára. Mintha tudta volna, mi várt rá...

- Szia! Tudom, hogy újabban ritkán nyúlsz a gépedhez, ezért lehet, hogy ezt a videót csak sokára fogod megtalálni. Tudod, mikor megérkeztem hozzád, kitettél egy kamerát, hogy megfigyelj engem. Csak sajnos ezt elfelejtetted, ezért később, amikor már nagyjából felfejlődtem, átvettem a gépet, és minden napot rögzítettem neked, és rögzítek is, ameddig tudok. Mind számozva van, de beleírtam, hogy mikortól meddig éri meg nézni. Majd egyszer leülünk a videókat megkukkantani, vagy csak te a barátaiddal, vagy csak magányosan. Tudod, szép emlékek. - itt az ohnim elmosolyodott - Jó filmezést, gazdám!

A videó megszakadt. Egyből felkaptam egy zsebkendőt, és a szemeimet kezdtem törölgetni. Hiányzott Minho. A szívem szakadt meg, ahogy láttam őt. Tudtam, hogy soha többé nem kapom vissza. Seulgi és én erről is beszéltünk. A testem legyengült a nyaklánc miatt, s ezért többé nem fogom tudni felvenni azt, vagy megöl. Valamint majd sokkal betegesebb leszek, mint voltam, hiszen az immunrendszerem is pusztulásnak lett kitéve, és meglepően jól is haladt a teljes összeomlás felé. Legalább nyolcféle gyógyszert kellett szednem ahhoz, hogy folyamatosan erősödjek, így esélytelennek tűnt az, hogy a szervezetem egyszer talán ugyanolyan erős legyen, mint amilyen Minho előtt volt. Már az is csodának minősült, hogy még éltem.

Miután kipityeregtem magam, beléptem a mappába, és nekiálltam videókat nézegetni, amelyek mind több mint tíz órásak voltak, kivéve az elején, mert azokon egy-egy egész nap volt. Igaz, akkor még nem tudta kezelni a készüléket. Ezek a felvételek majdhogynem éjjel-nappal mentek. A barátaimat elzavartam, hadd nézzem a kis filmemet, s mikor hazaengedtek, akkor is a pótolgatás mellett felvételeket néztem, miközben sírtam. A legelső videón még én szerencsétlenkedtem a tökéletes beállítással. Természetesen nem néztem végig minden egyes pillanatot, csak azt, amelyekben a cica szerepelt. Minho egész nap fel-alá mászkált a szobában, szaglászgatott, és teljesen úgy viselkedett, mint egy cica. Izgett-mozgott, szaladgált, aludt a kanapén. Meg nem mondtam volna, hogy egy ohnim volt. Csak olyan, mint egy cica. Mikor megérkeztem én is, ő boldogan száguldott felém, bár az ételeket a kis sunyi lehúzta a vécén. Megjegyzem, azt is magától tanulta meg használni. Ilyenek voltak a cicaként töltött napjai. Az ablakokat, ajtókat figyelgette, nézegette a történelemkönyveimet, szerintem olvasgatott is, nézte a tévét, s mikor hazaértem, akkor szaladt hozzám, hogy foglalkozzunk egy kicsit egymással is.

Miután Sooyoung elment a cicalátogatásból, Minho beletúrt a cuccaimba rendesen, s a mobilomon olvasgatott.

Amikor vadászott, az erkélyen át távozott, majd visszaszökkent aludni.

Aztán egyik nap csak egy hatalmas macskát láttam ide-oda szaladgálni. Mintha már nem is macska lett volna, hanem kutya. Igaz, csak méreteiben volt hatalmas, de akkor is durván megnőtt. Ekkor vette észre a kamerát. Miután elmentem, ő visszaosont, s mielőtt elszaladt volna a szekrény mellett, megállt. A kamerához sietett, s értetlenül nézte. Még a fejét is félrebiccentette, mint ahogyan azt a kutyák csinálták. Nagy, barna szemei boldogan csillogtak. Még macskaként is gyönyörű volt az ohnimom.

A következő lépésben a feje kezdett torzulni, csakúgy, mint lábai. Ekkor egy darabig nem láttam, valószínűleg pihent, míg el nem érte azt a kinézetet, ami volt neki, mikor először találkoztunk. Igen, az az eset is rögzítve lett. Minho annyit mondott, hogy "Basszus" a csattanás után, bár hangja még kicsit érdes volt. Mivel a kamera nem látott be a konyhába, csak annyi látszott, hogy az ohnim bevitt engem a szobámba, majd kijött, s leült a kanapéra. Kikészített nekem mindent, amit aznap reggel kaptam, ezután pedig kiült a kanapéra, megírta a levelet, lerakta nekem, majd fel-alá járkálva gyakorolt beszélni. Elmosolyodtam. Aranyos volt, hogy így próbálkozott. Eközben pedig az utolsó szőrét is levedlette, a farka visszafejlődött, s felvette a végleges emberi alakját. Gyönyörű férfi volt. Túl gyönyörű.

Mosolyogva figyeltem a találkozásunkat, s mindent. Meglepődtem azon, hogy mennyire megkomolyodtam mostanra, pedig nem évek teltek el, csak hetek. Mégis... most sokkal több, logikusabb kérdést tennék fel akkor, ha akkor látnám őt először. Túlságosan is meg voltam szeppenve akkor.

Mikor pedig másnap elmentem, az ohnim keresett szakácskönyveket, majd az internet segítségével főzni kezdett. Vicces volt. Az ebéddel rendszeresen ki-be szaladgált. Szegénynek nagyon nem ment eleinte a főzés. Azonban amikor végzett vele, visszajött, leült a kamera elé, és mondatokat, bonyolult szavakat gyakorolgatott. Ekkor tűnt csak fel, hogy az elején mennyire más stílusban kommunikált, mint a későbbiekben. Akkoriban nem ismerte a szlenget, s csupán a nyelvtant sajátította el. Cifrásan, barokkosan fogalmazott, cseppet sem közvetlenül, barátságosan, hanem úgy, mint ahogyan minimum száz évvel ezelőtt beszéltek.

Ezek után már nagyjából tudtam, mi történt vele. Az ohnim boldogan tengette mindennapjait, vezette a kis naplóját, boldogan beszélt, s ecsetelte a fontos eseményeket. Ha elment valahova, akkor vitte magával a gépet is. Mindent, ismétlem, mindent megnézett, megvizsgált, lekamerázott. S ez így ment mindennap. Csak akkor nem kamerázgatott, amikor velünk volt a kávéházban. Azokat az emlékeket sajnos csak a fejemben tudtam visszajátszani, sehol máshol. Csupán az emlékeimben maradtak meg azok a beszélgetések.

Mikor azonban elmentem Egyiptomba, s Minho megérkezett, az megért egy külön tartalmat.

Az ohnim becsukta maga mögött az ajtót, kezébe vette a kamerát, majd leült a kanapéra.

- Tudod, hiányzol. Meglepően üres a ház nélküled. Azt azonban nem tudom, hogy ezt minek közlöm a kamerába, mert hiába rakosgatok neked mindent a gépre, meg a pendrivera, soha nem nézed meg őket, de akkor is... - halványan elmosolyodott a végére, majd letette a gépet, hozott egy fényképet rólam, s maga mellé tette - Holnap indulok Németországba, utána szerintem meglátogatlak. Addig is nézem veled a tévét, mert meglepően nagyon hiányzol. Nem tudok kit várni haza, csak szenvedek egymagam nélküled.

Elmosolyodtam rajta. Minho nagyon aranyos volt.

Másnap pedig egy nagyon érdekes dolog történt. Felkapta a kamerát, majd elindult Európába. De nem akárhogy. Egyszerűen fogta magát, besétált a reptérre a gépekhez, majd az első európai járatra felszállt. Akarom mondani, felkapaszkodott. Bár nem láttam sokat, mert a jobb kezében volt a gép, abban határozottan biztos voltam, hogy felmászott a vasóriás tetejére. München felett meg egyszerűen leugrott. Megkapaszkodott a növényekben, melyeknek ágai lépcsőt formáltak a lény lábai alá, aki egy idő után egyszerűen csak lesétált az égből. Egy idegig csak turistáskodott, majd bement a Fekete Erdőbe. Csendben haladt előre, miközben nekem filmezett mindent. Még sosem voltam Európában, így ámulva néztem a videót.

- Megjegyezted az utat, Taemin? - kuncogva maga felé fordította a kamerát, majd le a földre, mely hamarosan szétnyílt, s önmagától felfordult, ezzel kivetve magából két csontvázat. Egy férfit és egy nagyon női testhez hasonlító valamit. A női koponya roncsolódva volt, azonban maga a hulla nagyon is emlékeztetett valamire. Mintha Minho csontja lett volna női kiadásban.

Ez volt az... utolsó ohnim rajta kívül?

A nő mellkasában egy kicsike kő pihent, amit az ohnim szó nélkül kivett, majd a pasi nyakáról leakasztotta a citromsárga, fényes kristályt. Ami szintén ismerős volt.

- Segítek - az ohnim maga felé fordította a kamerát, miközben a csontokat a földbe forgatta, s elindult visszafele -  Tudod, én nem tudok nélküled élni. Nagyon hiányzol minden áldott nap, és azt hiszem, hogy nagyon kedvellek. Eddig még nem mertem a kamerába sem elmondani. A fürdőben gyakoroltam, hogy mit is mondhatnék neked. Te más vagy, mint a többi ember. Te szeretsz engem, de félsz tőlem. Nem akarsz tőlem elszakadni, s én sem tőled. Most viszont lelövöm a poént. Ezek Adolf Hitler és Eva Braun testei. Tudod, hogy senki nem találta meg őket, de szerintem ez így jó. Nem kell tudniuk, hogy a nő ohnim volt. Szeretném, ha te is ohnim lennél, így most elviszem a szél-kristályt hozzád. Tudod, az ohnim-kristályok szétszedik egymást, csak nagyon nehezen kompatibilisek. Olyan, mint a mágnes. Ha magamba ültetem ezt a kis golyót, akkor tökéletesen együtt fog működni a többi kristályommal. Azonban én most nem ezt fogom tenni. Tudod, veled akarok lenni, senki mással. Szeretnélek téged is halhatatlanná tenni. Van egy biztos módszerem arra, hogy hogyan ne halj meg a beavatkozás közben, hiszen magamon is így csináltam eddig. Már csak az a küldetésem, hogy én ne haljak meg. Ne feledd a mágnes-elvet. Most pusztítja a testem. Ez a kristály az egyetlen, amely meg tud engem ölni - itt felszisszent, majd bal kezét felmutatta. Vérzett. Nagyon. A csontja kilátszott, húsa elhalva lógott - elkezdődött, úgyhogy amint tudok, rohanok hozzád, nehogy késő legyen. Csak előbb egy kis ohnim-munkát végzek - kacsintott, majd kikapcsolta a gépet.

Megrökönyödve ültem az ágyban. Minho nem akart megölni, hanem halhatatlanná akart tenni. Én pedig ellene fordultam. Iszonyatos bűntudatot éreztem, s emiatt nem is tudtam aludni. Miközben egész éjjel sírtam, döntöttem magamba a kávét, s néztem a videókat. Nem sokat fogtam fel belőlük, de igaz, az is meglepett, hogy ennyire nem mondta ki, mit akart. Mert nem akarta megváltoztatni a döntésem.

Persze, ezek után sokkal komorabban kamerázott, s pár nap múlva eljutottunk oda, ami szintén egy furcs nap volt. Yerim felhívott engem telefonon. Mindenki aludt, nagyon hajnal volt még, így a televíziót néző ohnim vette fel a készüléket.

- Halló?...Mert?...Rendben... Nem, alszik... Igen... ott vagyok... - azzal kinyomta a telefont. Felöltözött, felvette a kamerát, majd elrohant. Ekkorra már nagyon ügyesen fel tudta szerelni a gépecskét bizonyos helyekre. Mikor Egyiptomban voltunk, az övére csatolta, most is, de egy-két felvétel hátizsákról készült. Még azt is felvette, ahogyan a pasi megsebesítette őt.

Aztán bement a bárba, fizetett, majd elhozta a kislányt.

- Minho, nem akarok hazamenni - nyöszörgött Yerim.

- Jó, akkor menjünk le a tengerpartra - válaszolt a szörnyeteg.

- Taemin nem jött? - kérdezte a lány.

- Nem akartam felkelteni, hadd pihenjen. Nem árt neki, mert mindig nagyon stresszes szegényem - hallatszott Minho mély hangja, majd hallottam az autó indexelését is.

- Ez kedves. Jó dolog, hogy ennyire sokat törődsz vele - a kislány ásított.

- Remélem, hogy ez nem zavarja őt. Mindig aggódom, hogy valamit rosszul csinálok. Egyszer vétettem, és azóta azzal kapcsolatban sohasem hagy beszélni engem.

- Tudom, hogy ilyen. De szerintem eddig te vagy az egyetlen olyan ember, akit ennyire közel enged magához. Nem igazán szereti mutogatni az intim magát.

- Tudod, Yerim, én is szeretem őt. Még sosem voltam szerelmes, túl nagy feneket kerített mindenki ennek az érzésnek, de már tudom, miért. Taemin az első olyan ember, akit szeretek. Teljes szívemből.

Itt ismét elakadt a lélegzetem. Minho nagyon meglepett ezzel, s megint elérte, hogy sírjak.

Nagyon sok dolog kimaradt, de a fontos beszélgetésre ismét rákoncentráltam.

- Szóval, ez a történet - Yerim leült a homokba, Minho pedig mellé.

- Figyelj, a szüleid nem akarnak rosszat. Csak rossz a módszerük - az ohnim elmosolyodott, miközben megsimogatta a kislány vállát.

- Azt tudom.

- Mi lenne, ha nem nekik akarnál megfelelni? Hanem magadnak. Tanulj, s hidd el, megnyílnak neked a kapuk. Veszíteni nem fogsz vele, csak nyerni. Még nem kell eldönteni, mi szeretnél lenni. Én például a világ ura akartam lenni, de már nem. Miután megismertem ezt a kis Indiana Jonest, azóta megváltozott az életcélom, és csak azt akarom, hogy neki legyen jó. Ne nekem - mosolygott.

Ismét elszorult a szívem. A világ úrnője dolog tehát így jött a kislánynak, nem azért, mert Minho irányította. Ekkor azonban már nem bírtam lelkileg a filmezést, így a legutolsó felvételt nyitottam meg. Ez is az utolsó pillanatban készült. Minho a kanapén ült letörten.

- Hát, eljött ez az idő is, bár reméltem, sosem történik meg. Tudom, hogy félsz tőlem, tudom, hogy a barátaidat választottad, tudom, hogy most kamerázom utoljára. Ezt pedig gyorsan ki is használom. Nem tudom, melyik videókat láttad eddig, de most mindent elmondok. Igen, az elején veszélyes gondolataim voltak. Nem akartam mást, csak gyilkolni. De akkor még nem hittem volna, hogy szerelmes leszek. Azt meg főleg nem, hogy beléd. Azt hittem, a másik ohnim csak viccelt, mikor ilyet mondott. Neki Adolf volt a szerelme, nekem Taemin. A kristályt szuperül elveszítettük, de megkerestem volna, hogy te is ohnim legyél, s örökké egymáséi lehessünk. Csináltunk volna valami kicsi, gyenge vírust, amire egy éven belül meglett volna az ellenszer, s így az ösztöneinknek is eleget tudtunk volna tenni. Azonban nem így döntöttél, s én ezt tiszteletben tartom. Ígérd meg, hogy boldogan fogsz élni, nem foglalkozva velem, és a múlttal. Mindig előre nézz, mert ha hátranézel, nem látod magad előtt a kavicsot, amiben aztán elesel. Nem akarok nyálas lenni, így most csak annyit mondok: szia! Nem búcsúzom el végleg, mert talán még találkozunk. Szeretlek, és vigyázz magadra! Ja, és csak, hogy tudd, ismerlek annyira, hogy tudjam, neked a múlttól nem lesz könnyű elszakadni. - integetett egyet, majd kikapcsolta a kamerát.

Attól kezdve minden megváltozott. A régi Taemin meghalt, helyébe egy új lépett. Egy olyasvalaki, aki igazából soha nem akartam lenni. Az iskolába fojtottam bánatom, régészkedtem, tanultam, s gyakoroltam. A barátaimtól véglegesen elszakadtam. Az elején igyekeztem velük lenni, de fájt, hogy csak szerelmespárok voltak ott. Rossz volt facérként velük lebzselni, így lassanként majdnem minden kapcsolatot megszakítottam velük. Jonghyun és Kibum csak zavartak az összhangjukkal, Seunghwan és Juhyeon Minhora emlékeztettek, csakúgy, mint Sooyoung és Seulgi. Yerim szintén a rossz döntésemet sugallta, Jinki meg... nos, vele meg nem akartam tartani a kapcsolatot. A többivel sem tettem, nem lett volna fair.

Azonban az ohnimomhoz minden héten kijártam kétszer-háromszor. Csak ültem mellette, s olvastam. Vagy csak a barlangnál voltam, és meséltem neki. Teljesen magamba fordultam, és úgy éreztem, csak ő maradt nekem.

Amikor unatkoztam, gépelni kezdtem. Legépeltem az egész történetet, így lett belőle ez a regény. A kristályt is kerestem, de nem találtam, ellenben Adolf Hitler csontvázának megtalálása hatalmas sikert aratott, s nekem milliárdokat hozott a házba. Az egyiptomi palotát titokban hagytam. Talán egyszer Minho és én újra találkozunk. És akkor talán még lehetünk mind a ketten ohnimok. Talán még szeretni fog. Mert én szeretni fogom őt életem végéig, s azon túl.

VÉGE