29. A végleges döntés

Szívecskéim!
18+ a láthatáron ;)

Meg kell hagynom, nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy hogyan, s miképp döntsek a sorsom felől. Vagy a lelki társamat adom fel, vagy a barátaimat. De a kettő együtt nem működött. Minho veszélyt jelentett rájuk az ígérete ellenére. Túl nagy veszélyt. Rájöttem arra, hogy az ohnim nem volt tekintettel a kérésemre. Nem mondtam neki elég részletesen. Ő azt fogta fel, hogy a barátaimat nem bántja. De én arra is gondoltam, hogy semmi rosszat ne tapasztaljanak az ohnim megléte alatt. Igaz, egyelőre nem is történt komoly dolog. Minho tisztességesen betartotta a szavát, de ott volt Yerim is. Akit viszont megbolydított. Nem is kicsit. Egy hét telt el az eset óta, és a kislány csakis a világuralom átvételéről zagyvált. Őt már bántotta az ohnim. Ez vezetett arra, hogy feladjam a felesleges küzdelmem, és Minho sorsáról döntsek. Be kell vallanom, nagyon nem akartam őt elveszíteni, így inkább a megtartását akartam választani. Az elmúlt egy hétben minden nap vele voltam, együtt filmeztünk, együtt játszottunk, együtt aludtunk. Mindent vele csináltam. Megtanított főzni, és ez egy csodás dolog volt, mert legalább én is el tudtam készíteni a kedvenc ételeimet. Egyetem után mindig egyből jöttem haza, kivéve, amikor szólt, hogy inkább a kávéházba menjek. Olyan volt a kapcsolatunk, mint egy szerelmespáré. Minho mindig gyengéd volt hozzám, én pedig ezt kiélveztem. Bár ő csupán az ösztöneire hallgatott, én ténylegesen szerelmes voltam belé, és nagyon élveztem a törődését. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, a barátaim fontosabbak. Minho lehet csak egy futókaland is, hiszen ő sosem fogja viszonozni az érzéseimet. Ő csak egy ősi szörny, aki megjegyzi, miket szeretek, és azt teszi, hogy bízzam benne. Ő sosem lesz olyan, mint egy ember. A barátaim viszont a barátaim. Jonghyun, a legjobb haverom, aki középiskola óta kitartott mellettem. Jinki, aki mindig terel a jó felé, olyan, mintha az apám lenne. Minden szemszögből. Kibum, aki segített nekem választani, aki elősegíti folyton a munkámat. Juhyeon, aki mindig ott volt, ha kellett nekem valaki, aki egyből gondoskodni kezdett rólam, amikor beteg voltam. Aki anyám helyett anyám volt. Sooyoung, akire mindent rá mertem bízni. Segített nekem, és sosem próbált meg kioktatni. Yerim, aki egy kis seggdugasz, de mindig bearanyozta a napjaimat. Seulgi, akit utálok, de mindig igyekszik valamit segíteni Minhoval kapcsolatban. És Seunghwan, aki megtérítette a barátosnémat, és bár erről nem írtam részletesen, de ő tartotta egyben a csapatot. Ő lett az, aki mindig megteremtette a békét. Belőlük mind volt egy kicsi az ohnimomban is. De vele nem volt ugyanaz. Minho nem tudta helyettesíteni őket, nem is beszélve arról, hogy az ő árnyoldaluk negyedannyit nem tett ki, mint a szörnyé. Ők nem voltak életveszélyesek, nem akarták elpusztítani a világot. Ellenben Minho el akarta. Egy kegyetlen gyilkosként élte a mindennapjait, s ezzel minket veszélybe sodort. Tudtam, hogy mit kell tennem, és a sok gondolkodás meghozta a gyümölcsét. Mindenre rájöttem. Talán éppen ezért döntöttem úgy, ahogy. Élni akartam, és a barátaimat is élve akartam látni, ezért meg kellett tennem ezt a lépést. Mentálisan elég erősnek éreztem magam ehhez. Azonban nehéz volt titokban tartani. Minho minden gondolatomat jól ismerte, így nagyon mélyre kellett ásnom minden ezzel kapcsolatos elképzelésemet, és csupán tőle messze gondolhattam erre. Apránként mindent kitaláltam.

- Minho! - egy vasárnap reggelen végül úgy döntöttem, hogy eljött az idő. Talán mentálisan ekkor éreztem magam a legerősebbnek.

- Igen? - az ohnim csendben ücsörgött a kanapén. Mikor nevét meghallotta, azonnal felállt. Fürkészően a szemeimbe nézett.

- Mi lenne, ha kirándulnánk? Olyan kellemes az idő - mosolyodtam el. Elég nehézkesen ment, főleg, hogy az ohnim is elmosolyodott. Akkor olyan volt, mintha megszakadt volna a szívem.

- Rendben, menjünk! De... előtte leugrasz a boltba? Nincs itthon semmi folyadék, én meg addig elkészülök.

Csak némán bólintottam. Nem vittem slusszkulcsot magammal, csak lesétáltam. Három utcát még én is kibírtam gyalog. Igyekeztem elterelni a gondolataimat arról, amit tenni fogok. Zsebemben megforgattam a svájci bicskámat, amit Jonghyuntól kaptam kölcsön. Talán nem életem legjobb döntését hoztam meg, de muszáj volt választanom. Furcsa volt az, hogy miként határoztam. Egyáltalán nem tűntem ésszerűnek a saját szememben. Mi több, inkább idiótának. A boltban csak némán leemeltem Minho kedvenc vizét a polcról, majd kifizettem az árát. Már megszoktam, hogy hol találtam meg. Mindig a legfelső polcon voltak ezek a palackok. Ez volt a legtermészetesebb ásványvíz Koreában.

- Még valamit? - kérdezte a boltos. Csak megráztam a fejem.

- Nem kell, köszönöm - odaadtam a pénzt, majd elindultam hazafelé. Otthon csendben benyitottam a lakásba, és lepakoltam az üveget. Minho még készülődött. Izmos felső testén lévő inget gombolgatta éppen.

- Abban jössz? - kérdeztem. Csak bólintott. Olyan érzésem volt, mintha tudott volna mindent. Tudta volna azt, miképp döntöttem, miért viszem el sétálni, és miért voltam vele annyit az utóbbi időben. Talán ezért is lett nagyon visszafogott. Keveset beszélt, és annyira nem is volt bújós. Mikor elkészült, elindultunk. Az útra csomagolt szendvicseket, vittünk almát, és minden olyan volt, mintha csak egy romantikus túrára mentünk volna. Egyedül a hangulat volt borzalmas. Sem én, sem ő nem szólaltunk meg. Én csupán vezettem. Néztem az utat, azt, ahogyan elhagytuk a házakat, majd lassan jöttek a fák is. Minho ugyanezt tette. Bambult ki mellettem az ablakon, nem is foglalkozva semmivel. Szótlan volt, s nem ezt szoktam meg tőle. Minho mindig beszélt. Mindig mondott érdekességeket, mindig megosztott valami titkot. Mindig szeretgetett, mindig gondoskodott rólam, mindig megkérdezte, hogy vagyok. Minho sosem volt ennyire csendes. Biztosan tudta, hogy ez nem csak egy kirándulás volt. Képben volt azzal, hogy mit terveztem el, de nem ellenkezett. Talán abban reménykedett, hogy majd megenyhülök. Pedig nem. Nem akartam megenyhülni. Nem tudtam volna akkor többet a tükörbe nézni.

- Amúgy... hogyan találtad meg Yerit? - kérdeztem. Kicsit bökte a csőröm, hogy még ezt is elfelejtették velem közölni.

- Ne haragudj, de erre a kérdésre nem áll szándékomban válaszolni - mormogta, miközben a nadrágját cseszegette.

- Mert? - pislogtam értetlenül. Még felé is néztem. Az ohnim lehajtott fejjel ült, és birizgálta a nadrágot. A combjánál csinált vele valamit.

- Mert minden szavam meghazudtolod, holott tudod, hogy képtelen vagyok a hazudozásra - mormogta. Kissé csalódottnak tűnt a hangja.

- Nem igaz - vágtam rá azonnal. Az ohnim csak vállat vont.

- Nekem nem úgy tűnik. Soha nem hallgatsz végig. Soha nem hagyod, hogy elmondjam az igazat. A fejedbe vetted, hogy hazudok, és ezzel te most nagyon is megvagy. Pedig az ohnimtartás lényege a bizalom - még csak fel sem pillantott, ami azért rosszul esett.

- Minho, veszélyes vagy.

- Tudom. De rád nézve nem. Mondd, nekem mi érdekem lenne... - nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam. Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy mindenben én tévedtem. De már elhatároztam egy fontos dolgot. Elhatároztam, hogy megvédem a világot.

- Megérkeztünk - közöltem hirtelen. Az ohnim ösztönösen elhallgatott, majd kikapcsolta a biztonsági övet. Szó nélkül kiszállt. Igazából már tegnap jártam itt. Elkészítettem mindent a tervemhez, így tudtam, hogy nem bántam vele rosszul, és egészen szépre raktam neki össze mindent.

- Itt találtál meg - jelentette ki. Meglepően kedvtelen volt, mintha tudta volna, hogy mit akartam. De csak némán bólintottam, és elindultam befelé a sűrűbe. Minho szó nélkül jött utánam, míg az erdő közepébe nem értünk. Csak egyenesen kellett menni a kitaposott ösvényen, tehát nem volt nagy kunszt oda eljutni. Aztán megálltam egy kicsi barlanglyuk mellett. Nem nagyon eresztett át fényt, így tökéletes volt a macska számára. Ledobtam a táskámat, és szembe fordultam az ősi szörnyemmel.

- Itt vagyunk. Tudod, nagyon sokat gondolkoztam. Éjjel-nappal te jártál a fejemben. Mindig tűnődtem, hogy mitévő legyek. Tudod, félek tőled. Félek attól, aki vagy. Lehet, hogy engem nem bántanál, de lehet, hogy valakit igen. Szerintem rendben vannak az emberek. Fejlődnek, mert fejlődniük kell, de lehet, hogy jó irányba. Lehet, hogy megállítják a romlást. És ott vannak a barátaim, akiket nem látok mindennap, sőt, még nem is láttam őket soha. De a barátaim. Lehet, hogy indirekt módon, de ártanál nekik, és én ebben nem akarok a társad lenni. - ekkor a távolban recsegés-ropogás hallatszott. - De abban sem, hogy én adom neked ehhez az energiát. Sajnálom, Minho, de... sajnos választanom kell, és bár tiszta szívemből szeretlek, te maradtál alul. Mert... mert tőled félek. Lehet, hogy nem akartál megölni, de tudd, rettegek a tudattól, hogy pusztítani kezdesz. Beszéltem erről Seulgivel is, azt mondta, hogy mérgezzelek meg. Azt mondta, hogy halottnak kell lenned. - zsebemből kivettem a bicskát. Éreztem, ahogy szemeim megteltek könnyel, hangom meg-megakadozott - Meg is próbáltam, de nem tudtam véghezvinni. Olyan, mintha... mintha te lennél a szerelmem, az életem szerelme. Képtelen lennélek megölni téged. Ezért... úgy döntöttem, hogy... idehozlak. Tegnap be is rendeztem neked otthonosra. Ne haragudj, de a barátaim és a családom a legfontosabbak nekem, ezért őket kellett választanom. Nem hagyhatom, hogy rosszul éljenek azért, amiért te a munkádat végzed. Ezért... úgy döntöttem, hogy... el kell köszönnünk egymástól. Nem öllek meg, sőt, el sem felejtelek, mert... élveztem veled minden pillanatot. Imádtam veled lenni, jobban éreztem magam, mikor beteg voltam, és mellém bújtál, - itt már sírtam. A kést a medálomhoz emeltem, mely ekkorra már teljesen hozzáforrt a csontomhoz - boldog voltam, mikor hazamentem, és ott vártál rám, minden egyes ételed ízére emlékszem. Annyi, de annyi mindenre megtanítottál, megmutattad, hogy mindenben lássam a szépet, a titkaidat is felfedted nekem, vigyáztál rám mindig, és a barátaimra is. Veled volt az első csókom, ami az életem legszebb pillanata volt, mert minden emberséged, s gyengeséged éreztem, mit azelőtt senkinél. És a picsába is, szerelmes vagyok beléd! Még soha, senkit nem szerettem annyira, mint téged. Ha... nem jelentenél veszélyt másokra, akkor... akkor minden furcsa dolgot elfogadtam volna. Még emberre is segítettem volna vadászni. De nem lehet. Nem kérhetek tőled lehetetlent. Ezért... el kell válnunk - a kést nekifeszítettem, és remegve, az érzéseimre hagyatkozva nehézkesen levágtam azt a vacakot magamról. Sajnos jött vele a bőröm is egy-két húscafattal megtarkítva. Iszonyatosan fájt, de a szívemnél nem jobban. Hirtelen valami nagy fájdalmat éreztem a gyomromnál, amitől térdre borultam. Zokogni kezdtem. Tudtam, hogy megszakadt Minhoval a kapcsolatom. Immáron ő elkezdett visszafele fejlődni, az én szervezetem pedig lényegesen meggyengült a hiánya miatt. Minho egész végig szemben állt velem, szótlanul, mozdulatlanul. Most nem láttam őt, mert éppen összekuporodva zokogtam. A nyaklánc helyén levő fájdalom eltörpült a szívfájdalmam mellett. Ekkor két erős kar fonódott körém, majd megéreztem Minho illatát. Az ősi szörny finoman magához húzott, fejemet a mellkasára döntöttem. Hátamat gyengéden simogatta, miközben néha puszit is adott a fejem búbjára. - Annyira... annyira sajnálom - zokogtam. Hangom már remegett is az elcsuklás mellett.

- Semmi baj, Taemin, megértelek - mély hangja megnyugtatott. Tudtam, hogy nem igazán értett meg. Biztos voltam abban, hogy haragudott rám.

- Tényleg? - felpillantottam rá, mire némán bólintott. Hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet, s amint közelebb hajolt, összeérintette az ajkainkat. Nyelve pillanatokon belül utat tört magának a számban. És én engedtem neki, mi több, visszacsókoltam. Ismét elfogott az a kellemes érzés, ami minden fájdalmamat felülmúlta. S mikor ki akarta venni a nyelvét, én mohón utána kaptam az enyémmel, mintha félnék, hogy elmegy. S itthagy. Azonban a végén kihúzta valahogy.

- Mindig a szavamba vágtál, te, kismajom. Állandóan. Sosem hagytad, hogy szerelmet valljak neked. Hidd el, én sem viccből csókoltalak meg akkor - finoman megcirógatta az arcom.

- Miért nem mondtad, hogy szeretsz? Akkor... akkor nem szabadultam volna meg a lánctól!

Minho a szemeimbe nézett. Láttam, hogy már kezdett deformálódni. Szemfogai megduzzadtak, és ez feltűnőre sikerült. Mintha egy vámpír lett volna.

- Mert az befolyásolta volna a döntésed. Azt meg nem akartam. Mert igazad van, ha engem választasz, akkor sok dologról le kell mondanod, és lehet, hogy részedről egyszer kihűl ez a tűz, akkor pedig engem hibáztattál volna mindenért. Ezért inkább meghagytam neked a döntésed erejét - egy puszit adott a homlokomra. Ekkor eszembe jutott két nagyon fontos dolog. Az egyik egy kicsi nyakék volt, amit még Jonghyun adott nekem huszadik születésnapomra, hogy adjam oda a szerelmemnek. Színarany volt, és szívecske alakú, amit ketté lehet törni. Valamelyik nap belegravíroztattam a nevem és Minho nevét is. Ismét beletúrtam a zsebembe.

- Megteszel nekem két dolgot? - kérdeztem tőle hirtelen. Kicsit bunkóságnak éreztem azt, amit kérni fogok tőle. Az ohnim bólintott.

- Persze.

Kivettem a két medált, és azt, amelyikre az én nevem volt ráírva, odaadtam neki. Igazából soha nem tudtam, hogy melyik kinek való, de úgy éreztem, hogy az ő neve jobb, ha rajtam van, mert azt tudom, hogy Taemin vagyok, tehát akkor nekem Minho nevét kellett viselnem.

- Ezt tedd el. Nem kell hordanod, mert most biztos utálsz, hogy száműztelek. Csak tedd el. Talán, ha egyszer találkozunk, akkor majd megismerjük egymást - suttogtam. Nem volt erőm a rendes hangerőmhöz. Csak némán figyeltem, ahogy Minho nézegette a medált.

- Mindig emlékezni fogok rád - pillanatokon belül felrakta a nyakába, sőt, nekem is segített. Egy csodálatos pasi volt, de tényleg. Én a helyében biztosan haragudtam volna.

- Én meg rád - válaszoltam neki - nem vagy rám mérges?

- Nem. Kicsit inkább csalódott vagyok, mintsem mérges, de tiszteletben tartom a döntésed. - halványan elmosolyodott, mintha az igazát akarta volna bizonyítani - Mi a második kérésed?

Beleharaptam az ajkaimba.

- Nem kell elvállalnod. Arra mondj nyugodtan nemet, jó? - igazából nem voltam sem izgatott, sem biztos abban, hogy ezt biztosan meg akartam-e kérdezni. De tudtam, már késő volt.

- Azt majd eldöntöm, ne izgulj. Na, mondd, mert már nem nagyon tudok a gondolataidban kutakodni.

Felsóhajtottam. Seulgi mondta, hogy Minho nagyon hamar változik vissza. Először a képességeit, majd a kinézetét veszíti el. A fogakat leszámítva. Azok alakulnak vissza a leghamarabb.

- Lehetne, hogy... - itt tartottam egy kis szünetet - magadévá tegyél?

Csend.

Minho csak pislogott értetlenül, én meg elszégyelltem magam. Biztos voltam abban, hogy vele akartam elveszíteni a szüzességem, de... de valahogy sosem mertem erre még gondolni sem. Most viszont már nem volt veszítenivalóm. Persze, tudtam, hogy elutasít. Miért is tenne velem jót, miután ezt tettem vele? Azonban szerencsém volt, hogy a világ legjobb pasiját kaptam házi kedvencnek. Derekamat pillanatokon belül átkarolta, és finoman eldöntött a zöld fűben. Ezek után finoman lehúzta a véres felsőm. Éreztem, amint elhajolt tőlem, majd nyelvével a friss sebem kezdte nyalogatni. Az elején nagyon fájt, sőt, az ohnim nyála csípett is, de utána enyhülni kezdett.

- Na, beforrni nem fog, de kicsit érzéstelenít, amíg befejezzük a dolgot - elégedetten felpillantott.

- Ezt nem értem.

- Van egy kis érzéstelenítő a nyálamban. Ha hiszed, ha nem, utálom, ha az áldozataimnak nagyon fáj - finoman levette a felsőjét. Ez meglepett. Minhoról mindent el tudtam képzelni, de ezt nem.

- Hogyhogy? Nem úgy volt, hogy utálod az embereket? - pislogtam értetlenül.

- Nem utálom őket annyira. Amúgy azért kell, mert nem mindig tudom elsőre teljesen kiiktatni az áldozatomat, és akkor az bizony ordítani fog a fájdalomtól. Nem voltál ott akkor, de most is megesett, hogy le akartam vágni a fejét, mire az a mocsok pont lehajolt. Ha nem érzéstelenítem, sikoltozni kezd, így kénytelen voltam segíteni rajta. Meg magamon. De nagyon fog ez neked fájni, ha majd elmúlik a hatás.

- Nem baj - már nem tudtam mit reagálni erre, csak hagytam, hogy az ohnim vigyázzon rám, a történet részét pedig kiiktattam. A következő pillanatban már csókjaival hintette a sebesült részem, én pedig csak élveztem azt, amit kaptam. Ő maga is vetkőzni kezdett, majd ismételten csókolgatott, miközben csupasz felsőtesteink egymáshoz simultak. Minho bőre puha volt, és éreztem, hogy merevedni kezdtem. Már nem érdekelt, hogy egyáltalán a lényemnek volt-e olyanja, legalább együtt voltunk egy kis időre. Ezek után csupaszra vetkőztetett engem, majd

magát is. Mikor ismét hozzám simult, s fegyvereink érintkeztek, beletúrtam a hajába. Az is puha volt, mintha egy plüssállatot fogtam volna. S ez a plüssállat ismét megcsókolt. Mélyen. A szívem sokkal gyorsabban kezdett verni, miközben a két nyelv táncot járt egymással nyálaink tengerén. Utána az ohnim kicsit elhajolt, majd ujjait kezdte nyalogatni. - Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Nektek alacsony a fájdalom-küszöbötök, így egy kicsit megpróbálom csúszósabbá tenni az alagutat, hogy ne nagyon fájjon neked - magyarázta. Hamarosan újra felém hajolt. Most a nyakamat célozta meg, s miközben azt harapdálta finoman, megéreztem valami kellemetlenséget a fenekemben. Mintha valami kis kukac mászott volna be. Ez azonban nem tartott sokáig, Minho bedugta a második ujját is, amellyel aztán ollózni kezdett. Nagyon fájt. Mintha kezdtem volna szétszakadni, de még fel se tudtam fogni azt, ami történt, Minho már a harmadik ujját is berakta. Eközben persze csókolgatott, sőt, a nyakamon szerintem hagyott is harapásnyomot. Mintha megjelölt volna. Hamarosan a fülemet birizgálta a fogával, melynek során arca hozzásimult az enyémhez. S közben ujjait lassan kivette. Megkönnyebbültem, hiszen a fájdalom alábbhagyott. Bár tudtam, hogy most jött a feketeleves. Minho lassanként behelyezte a makkot, majd haladni kezdett befelé, miközben az én szerszámomat húzogatta, simogatta. Romantikus volt, de tényleg. Éreztem, hogy vigyázott rám, hogy szerelemből csináltuk azt, amit, s bár a fájdalom szinte belülről szétszakított, én élveztem minden egyes másodpercet. Mert ezek voltak az utolsó perceim vele. Bennem volt már teljesen, mintha már a lelkünk is egybeforrt volna a testünkkel együtt. Bevallom, sírtam. Nagyon fájt az, ahogy az ohnim haladt befelé, s közben hiába csókolgatott, vagy simogatta a hasam, nem igazán enyhült ez a rossz érzés. Pedig kicsit be is érzéstelenítőzte nekem a járatot, hogy ne érezzem őt annyira. Mikor beért, megszűnt körülöttem a világ. Mintha egy rózsaszín felhőbe csöppentem volna, amelyben az ohnim is ott volt. Egyszerűen nem éreztem a fájdalmat, mi több, jól esett, hiszen azzal az emberrel voltam, akibe beleszerettem. Aki a világot jelentette nekem. Ahogyan mozogni kezdett bennem, úgy állt rá a testem erre a ritmusra, s szinte eggyé váltunk, miközben ezt diktáltuk mind a ketten. A ritmus után azonban valahol egy borzasztóan erős, mégis kellemes érzés rántott vissza a valóságba. Annyira fájt, hogy az már tetszett. Mindent meg tudtam volna adni, hogy oda célozzon még egyszer. De mondanom sem kellett. Az ohnim tudta jól a dolgát, s ezzel nyögéseim egyre csak hangosodtak. Jobb kezével az én szerszámomat húzogatta, amellyel még inkább jól éreztem magam. Meglepően sokáig tartott ez a játék, mígnem valami furcsát nem éreztem magamban. Robbanásszerűen tört ki bennem Minho szaporítószerve, aminek nagy valószínűséggel semmi jelentős szerepe nem volt. Mégis, ettől úgy megtetszett az, amit Minho adott nekem, hogy én magam is kibocsájtottam ezt a fehér trutyit. Az ohnim még mozgott bennem egy kicsit, majd távozott belőlem.

Nem!

Ezt nem akartam.

Tudtam, hogy eljött a búcsú ideje. Szinte belé hasított az agyamba ez a rémkép. Nem akartam őt elveszíteni. Szerelmes volt belém, s én is belé.

Nem mehetett el!

Ismét előtörtek a könnyeim, melyek patakként törtek elő a csatornákból. Nem akartam, hogy elmenjen. Azonnal megragadtam az egyiptomi nyakláncot. Nekem szükségem volt rá, hiszen szeretett, s én is szerettem őt. Mellém feküdt, ezzel pedig tudtam, hogy mit kell tennem.

- Nem mehetsz el! - suttogtam, miközben magam felé húztam a földön heverő nyakláncot. Vele akartam lenni.

Minho az én ohnimom volt! A szerelmem! Nem engedhettem el.

- Taemin, mit művelsz?! - riadtan megragadta a kezem, mielőtt a nyakláncot újra a mellkasomhoz érintettem volna, hogy az egyesüljön a testemmel. Rosszul döntöttem. Nekem őt kell választani, hiszen ő a legfontosabb a világon. A barátok jönnek és mennek, de Minho marad.

- Visszateszem a nyakláncot. Nem akarom, hogy eltűnj az életemből! - kitört belőlem a zokogás. Ismét magamhoz húztam a láncot, de Minho gyorsabb volt, és erősebb. Kivette, s elhajította azt.

- Ne akard! Akkor meghalsz! A szervezeted le van gyengülve, ez meg akkor megöl - magyarázta idegesen, de nem érdekelt. Vele akartam lenni. Csak vele, s senki mással.

- Annyira sajnálom. Szeretlek, és nem akarom, hogy kilépj az életemből! Nem! Nem! Nem mehetsz el, Minho! Nem! Maradj! - zokogtam, miközben átkaroltam a nyakát, s a vállába fúrtam a fejem. Minho átölelt. Szegény hiába próbált megnyugtatni, nem ment, így csak mozgolódott valamit, majd felállt, s becipelt engem a barlangba a ruhákkal együtt. Leült a kényelmes cicakosárhoz, amit vettem neki, hogy jól aludhasson itt. Végig simogatta a hátam, volt, amikor puszit is adott a fejemre, hátha megnyugszom. De nem sikerült.

- Ha lesz új gazdám, megkereslek. Megígérem. Addig is légy boldog. Lehet, hogy már nem találkozunk, így ne várj rám. De megígérem, hogy mindent tűvé fogok érted tenni. Tudom, most rossz, azonban ott lesznek a barátaid, akikre mindig számíthatsz. Hidd el, igazam van. Csak néha ne legyél olyan makacs - suttogta a fülembe, miközben simogatott. Azonban ez hamarosan alább hagyott. Minho szorítása gyengült, mígnem teljesen rám nehezedett. A szervezete hibernálódott, mintha meghalt volna. Újra kitört belőlem a zokogás, majd miután elfogytak a könnyeim, lefektettem a kis ágyacskába, én meg hozzábújva pihegtem. Újra fájni kezdett a sebem, de nem érdekelt. Csak feküdtem a szerelmem mellett, akinek lassanként kinőtt a farka, a fülei a fejtetőre kerültek, s szőrösödni is kezdett. Csak azért mentem el mellőle, hogy igyak egy kicsit, a telefonomat meg kikapcsoltam. Nem akartam, hogy zavarjanak. Minho ritkán vett levegőt, de egyenletes volt, így nem aggódtam emiatt. Mikor fáradt voltam, elaludtam az oldalára téve a fejem.

Harmadik napja ültem ott, mikor már nem bírtam. Nem halhattam meg, hiszen akkor sosem látom őt többé, így nehézkesen felálltam. A sebem már be is gennyesedett, felforrósodott, és borzasztóan fájt, járni meg még mindig alig tudtam. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A lábamat húztam, koszos voltam, az egyetlen felsőmre pedig rászáradt a vér. Kimásztam a kis résen, amit szépen betömtem egy nagy kővel, hogy az ohnim ne kapjon napfényt. Benn hagytam a ruháját, meg egy kicsi levelet, amit Minho Taemines nyakláncához kötöttem.

"Kedves új Gazdi!

Most, hogy a medál a nyakadban van, felelőséggel tartozol egy misztikus lényért, aki teljesíti egy kívánságod. Ez a "cica" egy ohnim, tehát kérlek, ne etesd, csak hagyj neki egy kis rést, amin át ki-be járkálhat. (jó, inkább nagyot)

Ne izgulj, megszerzi a táplálékot magának. Tudod, te leszel neki a mindene. Amint felfejlődik (mert fejlődik), fog neked főzni, mosni, takarítani, segíteni szerelni, amit csak akarsz. Lemásolja azt, amit te tudsz, és tökéletesíti magának. Majd ne ijedj meg tőle! Alakváltó, egyszer felvesz egy emberi alakot, hogy ne legyen olyan bizarr. Nem igazán társasági lény. Kérlek, vigyázz rá, mert én hülye voltam, és elszakadtam tőle. Ha esetleg megtalálod, kérlek, keressetek meg engem is. Szeretnék vele találkozni.

Lee Taemin vagyok, régész. Apám Lee Sooman, egy milliomos céget vezet, lehet, hogy általa hamarabb megtaláltok. Majd mondd meg neki, hogy sajnálom, és szeretem.

Ja, igen! Én Minhonak neveztem el, de szerintem másra is fog hallgatni. Vigyázz rá, és szeresd!

Taemin, az előző gazdi"

Ez volt a kis levélben. Mikor már mindent elintéztem, megkerestem az egyiptomi medált, s felakasztottam az általam kialakított sziklafalra, ami mögött a szerelmem feküdt. Bekapcsoltam a telefonom, és kikerestem Jinkit, mert ő volt az első barátom a listában. Legalábbis ABC sorrendben ő hamarabb volt a többieknél. Sorjában jöttek a nem fogadott hívások. Jinki ötvenhárom, Jonghyun kilencvennyolc, Kibum huszonhat, Juhyeon negyvenkilenc, apám tizenegy. Ő biztos nem tudott az eltűnésemről. Ja, és Sooyoung hetvenkettő, Seulgi pedig hat. Nem is beszélve az SMS-ekről... amik csak özönlöttek. Nem is néztem meg őket, csak felhívtam Jinkit.

- Na végre! Hol voltál?! Három napja hívogatunk titeket, de te sem veszed fel a telefont, meg Minho sem! Mi a szar van veletek?! - nagyon mérges volt, ezt pedig valahol megértettem. Csak felsóhajtottam, és éppen mondani akartam az igazat, amikor rájöttem, hogy nem kellene bevallanom Minho kilétét, így elferdítettem a valóságot. Profi hazudós voltam, ment ez, mint a karikacsapás.

- Minho már nincs - magam is meglepődtem a gyenge hangomon. Mintha minimum haldoklottam volna.

- Mi? Miért? Várj! Mi van a hangoddal? Taemin, jól vagy? - hirtelen átváltott aggódó üzemmódba, ez idő alatt pedig én gyorsan kitaláltam a lehető legjobb hazugságot.

- Visszament Rómába, és... azt akarta, hogy menjek vele. Nem tettem, inkább maradtam Koreában veletek. Szakítottam vele... elment, és lehet, hogy többet nem jön vissza. Sőt, szerintem biztos - ismét sírni kezdtem, hiszen nagyjából tényleg ez történt - nagyon hiányzik. Én... nem tudok nélküle lenni...

- Jó, semmi baj! Nyugodj meg, ő csak egy pasi a sok közül. Azért tűntél el? - kérdezte. Ekkorra már megenyhült.

- Igen. Kijöttem az erdőbe, ahol anno voltam régészkedni. Egyedül akartam lenni - ahogy ballagtam a kitaposott ösvényen, nagyon meglepődtem. A fák, melyek eddig egyenesen álltak, most ki voltak csavarodva, főleg egy, amely szinte az egész erdőn át végigtarolta társait. Ez nem volt normális. Nagyon nem. Mintha valami természetfeletti dolog csavarta volna ki őket.

Minho?

Lehet, hogy ő volt?

Lehet, hogy meg akart ölni egy ilyen fával?

De ha szeretett, akkor minek tett volna ilyet?

- Taemin? Itt vagy? - Jinki aggódó hangjára visszatértem a telefonáláshoz.

- Igen, ne haragudj. Mondd, mit mondtál.

- Azt, hogy ott nagyon nem kellene lenned. Három napja valami furcsa dolog történt ott, és a fák maguktól kidőltek, mozogtak - magyarázta aggódva.

És bingo!

Meg is volt a magyarázat a sérüléseimre.

- Igen... izé... rám dőlt egy fa... azért is hívtalak, hogy... gyere értem, kérlek! - ismét elgyengültem. Néha alig tudtam magamról, hogy még éltem-e, vagy sem.

- Rendben.

- Várj, itt a kocsim. Tudsz magaddal hozni valakit? - kérdeztem.

- Tudok – válaszolta - addig gyere ki az útra, jó?

- Jó - biccentettem, ezek után kinyomott. Igyekeztem nem a szerelmemre gondolni, aki ott volt egy mély barlangban, elrejtve a világ elől. Csak mentem, és megpróbáltam a pólómmal a gennyes, gyulladt, égő sebemhez nem hozzáérni, miközben rázott a hideg, ráadásul még mindig fájt mindenem Minho farkától, nem is beszélve a tompa szédülésről.

Mikor kiértem, Jinki már az autómnál volt Juhyeon társaságában.

- Istenem, hogy nézel ki! - a lány azonnal felém rohant, és finoman átkarolt, hogy segíthessen nekem menni. Hamarosan Jinki autójában találtam magam. Juhyeonnak odaadtam a slusszkulcsomat, ő beült az én autómba, Jinki pedig mellém. Megpaskolta a combom.

- Elmegyünk a kórházba - közölte. Félig tudatlan állapotban biccentettem, majd elindultunk. Egy darabig bámultam a tájat, utána elsötétült minden.