25. Egy perc nyugalom sem lehet

 Minho miatt az egész nyaralásom tönkrement. Hiába igyekeztem ismét a munkára koncentrálni, vagy a barátaimmal elfoglalni magam, nem ment. Mindig Minho járt a fejemben. Nem is ő, sokkal inkább a keze meg a sebei. Valamiért az nagyon megmaradt nekem. A mély sebekből előbugyogó vér azt bizonyította, hogy az ohnim nagyon is élt, és érzett. Mégis meg akart ölni. Talán nem akart nekem ártani. Legalábbis abban reménykedtem, hogy Minho csak segíteni akart nekem abban, hogy ne lássam az emberek halálát. Azonban a gyilkolási kísérlete akkor is zavart. Talán jót akart nekem, talán csak útban voltam neki, és el akart takarítani. Mindenesetre a nyaralás végének közeledésével egyre jobban féltem. Kettesben leszek az ohnimmal az én otthonomban, és biztosan meg akar majd ölni. Tudtam, hogy majd valamit ki fog találni. Nagyon okos lényről volt szó, így neki aztán nem telt sokba előrukkolni egy jó ötlettel, mellyel megölhet engem.

A repülőút egy katasztrófa volt. Nem történt semmi probléma, a gép teljesen rendben haladt. Juhyeon vigyorogva mutogatta az általa készített fényképeket. Nem tudom, hogyan csinálta, de mindent megörökített, és a minden alatt a munkától elkezdve a közös televízió-nézésen át egészen az összes turista-látványosságig mindent dokumentált. Nekem megnézni sem volt időm, nemhogy lefényképezni az egészet…

- Nézd, ez akkor készült, amikor tegnap vacsoráztunk – nyomta az orromba az új képet. Tényleg az orromba nyomta, mert én pont emeltem volna fel a fejem, ő meg pont azt akarta, hogy megnézzem az újabb emléket. Nagyon örültem neki, mit ne mondjak. Talán éppen ezért mondanom sem kell, hogy nagyon vártam a leszállást. De csak ebből a szempontból. A másik szempont viszont Minho volt, és ez megrémisztett. Ha választanom kellet volna az ohnim és a fényképek között, az utóbbit választanám. Azonban ez nem igazán valósulhatott meg. Sajnos a repülőgép hamarosan landolt, és szabályosan. Nem volt kényszerleszállás, nem volt semmi fennakadó probléma, nem volt semmi. A leszálláskor sem volt semmi fennakadás, amely miatt esetleg nem tudtunk volna földet érni. A bőröndökkel is minden rendben ment, és egyre erősebben dobogó szívvel haladtam kifelé. Persze, igyekeztem higgadt lenni, és a barátaimra koncentrálni, de nagyon is megzavart az, hogy amint kiléptünk, egyből találkoztunk a csapattal. A bejáratnál egy nagyon aggódó Jonghyun, egy fel-lejárkáló Wendy, egy mosolygós Sooyoung, egy unott Seulgi, és egy Minho, aki mindenkire tojt magasról, és csak akkor emelkedett fel, amikor meghallott minket.

- Sziasztok! Istenem! Éltek! – Jonghyun egyből vigyorogva a nyakunkba repült, és alkarjával átkarolta a nyakam. És Kibumét. Nem is értettem, hogy miért haladtunk mi ketten egymás mellett, mert ezt az ölelést mindig megkaptam a legjobb barátomtól. Most azonban sokkal szorosabbra fogta ezt az egészet, és szó szerint fojtogatni kezdett.

- Én is örülök neked, szívem, de mi a fene van veled? – nyöszörgött Kibum. Szegényem igyekezett menekülni, és kiszabadulni Jonghyun karmai közül, de ugyanolyan sikertelen volt, mint én Egyiptomban Minho ellen. Bár a feltevés, miszerint az ohnim legalább nagyobb volt, mint én, míg Jonghyun lényegesen kisebb, igaz, a törpinek is volt ereje. Nem is kicsi.

- Annyira aggódtam értetek! – hirtelen elengedett minket, aminek hatására Kibum és én egyszerre sóhajtottunk fel, hogy valami levegő a tüdőnkbe is jusson.

- Pontosabban aggódtunk – Seunghwan azonnal végigölelgetett mindenkit, csakúgy, mint Sooyoung. Nagyon aranyosak voltak mind a ketten, de semmit nem értettem ebből a felhajtásból, és ahogy elnéztem, a többiek sem.

- Mondtam, hogy semmi bajuk – fújtatott unottan Minho. Ekkor tűnt csak fel, hogy elsősorban magához beszélt, és nem máshoz, egészen pontosan csak maga elé bámult, és igyekezett nem gonosznak tűnni. Így társaságban egészen normális volt, de azért már előre összeugrott a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy ezzel az izével kettesben leszek majd otthon.

- Én sem mondtam, hogy nem élnek – tiltakozott Jonghyun, miközben átvette szerelme bőröndjeit. Minho csak elmosolyodott. Gyorsan felpattant a helyéről. Amint észrevettem, hogy közeledni kezdett felém, nyeltem egy nagyot. Nagyon féltem tőle, és őszintén be kellett vallanom, hogy már-már a nyilvános gyilkossági kísérlet is megfordult a fejemben. Mármint az, hogy ő öl meg engem, és nem én őt.

- Tudom, azért nem tudtam semmit csinálni az éjjel, mert te este negyed kilenckor kitaláltad, hogy videochatelni akarsz velem, ami szép és jó, de egész végig ugyanazon a témán lovagoltál, és még a mosdóba sem mehettem ki miattad – az ohnim átvette a bőröndömet, amit szó nélkül hagytam neki. Nem akartam, hogy esetleg valahogyan megöljön csak azért, mert ellenkezni mertem vele egy ilyen piti dolog miatt. Azonban az már nagyon zavart, hogy az egész beszélgetésből egy árva szót sem értettem.

- Na jó, miről beszéltek? – szerencsémre Jinki sem igazán tudta összekötni a dolgokat, így szerencsére feltette mindannyiunk helyett a nagy kérdést. Legalább neki volt némi tekintélye rangidős lévén.

- Tegnap bemondták a hírekbe, hogy öt napja két srác eltűnt Egyiptomban. Nem tudni, hogy hogyan, s miért. Aztán tegnap megtalálták a csontvázaikat. Teljes mértékben ugyanaz, mint ami itt szokott újabban Koreában történni - magyarázta Jonghyun. Már meg sem rémültem. Egyértelműen tudtam, hogy Minho tette. Reményeim szerint éhes volt, bár a csuda sem tudta már.

- Mondtam, hogy az ohnim bűne - fújtatta Seulgi. Ő és Sooyoung Kibum bőröndjét vette át, míg Wendy húzta a kedveséét. Így mentünk a kocsikhoz.

- Seulgi, ha itt lenne egy ohnim, akkor azt felismernénk. Ezt már megbeszéltük - sóhajtotta Jinki. Sooyoung bizonytalanul rám nézett. Tisztában voltunk azzal mind a ketten, hogy Minho meglehetősen jól titkolta az igazi kilétét, bár néha igazán ráfért volna egy kis nevelés.

- Szerintem meg nem. Simán mondhatnám, hogy van közöttünk egy ohnim - magyarázta a kutató. Kezdett egyre jobban égni bennem a vágy, hogy valahogy megfojtsam őt. Komolyan, másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy Seulgi szétkürtöli a világnak Minho másságát.

- Ha ez igaz lenne, azt mondanám, hogy te vagy a szörny. Csak te beszélsz róla, de úgy, mint egy idióta papagáj. Csak azért, hogy róluk beszélhess, megpróbálod őket bemocskolni, de valahol kedveled ezt a fajt - magyarázta Jonghyun. Eddigre pont kiértünk a két kocsihoz. Az egyik Jonghyuné volt, a másik Jinkijé.

- Mi?! - Seulgi teljesen kiakadt, miközben kinyitotta Jinki autóját. Arra emlékeztem, hogy ezt még a nyaralás elején megbeszélték. Jinki megengedte, hogy Seulgi vezesse az autóját, amikor a reptérre jönnek értünk, mert a lányé egy kész katasztrófa.

- Én meg akkor azt mondanám, hogy Minho az ohnim - a rangidős fiú kinyitotta a csomagtartót, majd pakolászni kezdett. Nyeltem egy nagyot. Honnan jöhetett rá? Mi árulhatta el a szörnyemet?

- Miért? - vonta fel a szemöldökét Kibum.

- Mert ő indította be ezeket a furcsaságokat - hallatszott a válasz. Az ohnim nem mondott semmit, ő Jonghyun társaságában pakolt be a másik gépjárműbe.

- Úgy fogunk ülni, hogy fiúk és lányok. Az megfelel? - kérdezte Sooyoung, hogy elterelje a témát. Szegényemet már nagyon zavarta ez az ohnim-téma.

- Szerintem Minho nem egy ohnim - fújta Kibum - akkor már inkább Sooyoung, mert ő is ugyanúgy megváltoztatott minket.

- Szerintem meg hagyjátok abba ezt az egészet. Nincsenek ohnimok, vagy ha van is, akkor nekünk nem fog ártani - már kezdtem ideges lenni. A barátaim teljesen beleélték magukat ebbe az ohnim-dologba, ami csak azért pocsék, mert még a végén kiderül, hogy Minho ténylegesen egy ősi szörnyeteg volt. Akkor pedig itt lenne sírás-rívás, mindenki mindenki ellen fordulna, és lehet, hogy a nagy kavargások közepette nem igazán lennék képes arra is felügyelni, hogy a lény megeszi-e a barátaimat, vagy sem.

 Aztán beültünk Jinki és Kibum nagyon beleélték magukat a vitákba, így közös megegyezés alapján beraktuk őket a csajokhoz, cserébe Juhyeon és Wendy átjöttek hozzánk. Sajnáltam, hogy Sooyoungot nem tudtam sehogy sem kiharcolni magamnak, mert azért hiányoltam őt az egyiptomi út alatt. Annak mondjuk örültem, hogy ott maradt Seulgivel, így az a banya nem tudta kifecsegni a titkunkat. Reményeim szerint nem is akarta. Mi a következőképp ültünk: Jonghyun vezetett, mellette Minho, aztán Seunghwan, középen Juhyeon, Minho mögött pedig én.

- Szóval, milyen volt a nyaralás? - érdeklődött Jonghyun. Már hozzászokott ahhoz, hogy Kibum mindig Jinki közelében tevékenykedett, hiszen a vita volt az elsődleges opciója Kibum-robotnak.

- Remek. Mi nem is tudtunk erről az egészről - válaszoltam.

- Komolyan, egész végig csak aggódtunk. - sóhajtott Seunghwan fájdalmasan - Németországban akkor volt vihar, amikor Minho volt ott. Nálatok emberek tűnnek el. Normális esetben maximum valami kisebb tragédia történik. Nálatok meg végig izgultunk.

- Igaz - biccentett Jonghyun.

- Neked milyen volt az óvóbácsis vizsgád? - érdeklődtem én is. Szegénytől szerintem senki nem kérdezte, hogy neki hogyan telt el az a fontos dolog, ami miatt nem tudott velünk jönni.

- Remekül. Majdnem tökéletes volt, és ha minden igaz, szeptemberben már kezdhetek is. Rendesek, mert el is helyeztek már valahova.

- Valóban? Na, és hol? - Juhyeon szemei felcsillantak.

- Valahol a belvárosban. Egyelőre két hely van, ahova el tudok menni, de még nem tudom, hogy melyik lenne a legjobb. Minho szerint azt válasszam, amelyik közelebb van az otthonomhoz. Végül is semmiben nem különbözik a másiktól, sőt, a fizetése is jobb. Egy szó, mint száz, lehet, hogy igaza van, és nekem oda kellene mennem, de sajnos nem az én döntésem. Kibum már tud róla.

- Te tényleg Minho tanácsát kérted ki az óvodákkal kapcsolatban? – Juhyeon felkuncogott – Annyira régóta nem lakik itt, hogy ezt tudja.

Ezzel egyet tudtam érteni. Minho, az emberevő tanácsát kérni a gyerekekkel kapcsolatban maga volt a katasztrófa. Lehet, hogy Jonghyun nem tudott erről, de engem azért nagyon zavart, hogy a barátaim jóban voltak vele. Talán most elértem arra a szintre, hogy bezárjam a szörnyemet egy szobába, és soha nem engedném ki.  

 Egyre veszélyesebb játékot űzött, és ha a fiúk nem lennének ilyen szkeptikusak és irónikusak az ohnimokkal kapcsolatban, akkor komoly bajban lennék most a szörnyemmel.

- Na, itt is vagyunk az egyetemnél. Csajok? Kiszálltok? - Jonghyun leparkolt az egyetem előtt. Juhyeon és Seunghwan kipattantak az autóból, kivették a bőröndöt, elköszöntek, és leléceltek. Jonghyun csendben továbbhajtott. - Valami iszonyú csend volt nélkületek. Egyszerűen a kávéházba sem volt kedvem elmenni. Kibum nem vitatkozott Jinkivel, Juhyeon nem verte már a fejét az asztalba, Mi meg nem beszélgettünk valami aktuális baromságról. Yerim is hiányolt titeket. Úgyhogy áthívtam a lányokat, és társasoztunk. Activity-t. Izgalmas volt, de többen jobb lett volna. Amúgy is tízen vagyunk, ha nem számítjuk, hogy Jinkinek van egy barátnője, aki mindig elfoglalt. Elég pocsék volt egyedül pasiként ott rohadni.

- Miért nem hívtátok Minhot? - érdeklődtem. Igaz, nem nagyon örültem annak, hogy jóban voltak a lényemmel, de ha már egyszer ez bekövetkezett, akkor az azért gazság volt, hogy Jonghyun nem hívta öt el játszani. Mintha Minho nem is létezne.

- Akkor voltam külföldön - válaszolt a lényem. Ettől megkönnyebbültem.

- Igaz. Pedig hívtam őt.

- Az biztos. Nem is beszélve arról, hogy tegnap egész éjjel fenn kellett lennem miatta, mert valaki rémtörténeteket képzelgett. Nem mintha nagyon tudtam volna aludni a csevegés helyett, de azért kicsit túlaggódtad magad, haver - Minho a végén felröhögött, mire elmosolyodtam. Ez a kettő nagyon aranyos volt együtt. Nem úgy értem, hogy aranyos pár, hanem úgy, hogy aranyos barátok.

- Jó, izgultam értetek, a lányok meg aludtak. Már hiányzott, hogy pasival érintkezzem. Még a suliban is mindenki nő! - Jonghyun a végén elnevette magát, csakúgy, mint Minho.

- Mondjuk, ezt el tudom hinni. Nem hiszem, hogy sok férfi van ebben a szakmában.

- Nagyjából csak én vagyok. - kuncogott Jonghyun, majd leparkolt a lakásom előtt - A Jonghyun-taxi ezennel megérkezett a kívánt célponthoz. Köszönjük, hogy velünk utaztak, viszontlátásra! Minho is és én is röhögni kezdtünk ezen. Jonghyun nagyon beleélte magát ebbe a taxisofőrös helyzetbe, ez pedig nem csupán vicces volt, de eléggé jól illett hozzá.

- Köszönjük a fuvart - megveregettem a vállát, majd kipattantam. Minho pontosan ugyanígy tett. Szerintem az ohnimnak már nagyon elege volt belőle, elsősorban talán azért, mert Jonghyun egész éjjel a társasága volt, és szerintem Minho megunta.

- Igazán nincs mit - a jelenlegi rangidős belevigyorgott a képünkbe. Minho szó nélkül kivette a bőröndömet.

- Ja, tényleg, köszi - mosolygott - szia!

 - Sziasztok! - integetett, majd elhajtott. Természetesen mi egészen addig integettünk neki, amíg be nem fordult a sarkon. Ezek után egy meglepően szorongó érzés kerített a hatalmába. Remegni kezdtem, és félni, hiszen kettesben maradtam azzal a valakivel, aki nem is olyan rég még meg akart ölni.

- Mehetünk? Csináltam neked Galbit és Japchae-t. Biztosan jobban esnek most a koreai ízek. Remélem, jól főztem. Nem akarom, hogy csalódj bennem - mosolyogva megpaskolta a vállam, majd elindult felfelé. Csendben siettem utána. Még mindig haragudtam rá, és azzal tisztában voltam, hogy Minho is képben volt ezzel. Beszálltunk a liftbe, de nem szóltunk egymáshoz. Szerintem Minho hozzám akart szólni, csak nem tudta, hogy hogyan kezdjen bele. Csendben nézte a kezem, és igyekezett kicsit közelebb csúszni hozzám. Vagy valami olyasmi. Nekem viszont nem volt hozzá hangulatom. Igazából azon is elgondolkoztam, hogy egyáltalán megegyem-e a japchae-t, és a galbit. Féltem, hogy valamelyikbe mérges gombát tett, vagy valami olyat, ami megöl.

- Itt vagyunk - amint megállt a lift, kipattantam onnan, és máris rohantam a lakáshoz. Igaz, a kulcs Minho tulajdonában volt, de addig sem kellett látni az arcát. Nem akartam őt látni, mert elegem volt belőle, és féltem tőle. Ja, ráadásul pisilnem is kellett.

- Nyughass, Villám McQween! Ennyire sietős lett a dolgod? - az ősi szörny hangja még messzi volt, holott a kulcsot már a lyukba helyezte a gondolataival, majd elforgatta azt. Amint beértem, sorjában mindent lehajítottam, majd beszáguldottam a fürdőbe, ahol felhívtam apukámat, hogy neki is elmeséljem a napomat. Minho addigra megérkezett, és beosont a konyhába, hogy készítse nekem az ebédet. Apukám persze nagyon örült nekem, így rengeteget trónoltam az ülőkén. Természetesen megbeszéltünk egy találkozót, amelyen átadom neki a szuveníreket, illetve megmutatom a képeket, amikből nekem legfeljebb száz darab volt, így elhatároztam, hogy Juhyeon barátosnémtól majd elkérek pár olyan remekművet, amikhez én is hozzá tudok szólni, így majd apám is megnyugodhat. Nagyjából egy óra elteltével kivánszorogtam onnan. Már letettem a telefont.

- Minho, én nem hiszem, hogy éhes vagyok - bizonytalanul kimentem a konyhába, ahol a szörny már várt rám a megterített pulttal, az ételt pedig nagyon stílusosan előkészítette.

- De, az vagy. Csak félsz, hogy esetleg megmérgezlek. Pedig nem akartalak bántani, sőt, segíteni akartam neked - öntött egy kis vizet nekem, majd magának is. Félénken leültem a helyemre, és falatozni kezdtem. Nem tudtam, hogy hogyan, de Minho eszméletlenül jól tudott főzni, ráadásul mindig azt az ízt találta el, ami nekem kedves emlék volt egy luxusétteremből. Már tudtam, hogy a gondolataimban lévő ételt lebontotta elemeire, és az alapján főzött.

- Nagyon finom - mondtam, de azért féltem, hogy hirtelen elszorul a torkom, majd leájulok a székről. Ennek ellenére nem éreztem, hogy bármi kellemetlen mellékhatása is lett volna annak, hogy én ettem ebből az ételből. Minho csendben iszogatta mellettem a vizet.

- Ennek örülök. Figyelj, az a kristály nem azért sebzett meg engem, mert rád veszélyes, hanem azért, mert rám az - igyekezte kimagyarázni a dolgokat, de sajnálatos módon nem sikerült. Csak unottan felsóhajtottam.

- Mi lenne, ha ezt a témát hanyagolnánk? Láttam a két szememmel, hogy mit tett veled, és már ne is haragudj, de te szinte halhatatlan vagy. Az a csoda, hogy amikor elhajítottam, akkor nem haltam meg. Akkora különbség meg nincs közöttünk, hogy rád veszélyes legyen, rám meg nem - fújtattam unottan. Minho már éppen mondta volna a monológját, de akkor szerencsére megcsörrent a mobiltelefon-készülékem.

- Nesze - Minho a kezembe nyomta a kicsi készüléket.

- Halló? - szóltam bele, holott soha nem így köszöntem. Az "Igen? Tessék!" nálam sokkal tipikusabb volt, csak néha az előbbi jobban jött a számra.

- Szia - Sooyoung belelihegett a telefonba, amely remegett is. Biztos futott. De minek? És honnan?

- Szia... - elbizonytalanodva az ohnimra néztem, aki csak érdeklődve figyelt engem.

- Megint itt az a srác. Üldöz, és rohanok az egyetemhez. Van nála kés is, lehet, hogy meg akar ölni - hangja remegett, mintha sírt volna.

- Mi? Hogyan? Az egyetemig csinálj vele valamit, kimegyek, megkereslek. Majd hívj fel, jó? Vagy tudod, mit? Tartsuk a kapcsolatot! Ne tedd le, ha bármi van, akkor azt tudjam - daráltam neki idegesen. Felkaptam a slusszkulcsot, majd rohanni kezdtem lefelé, miközben tanácsokkal láttam el, hogy mit csináljon, és mit ne. Amilyen gyorsan csak tudtam, beültem az autóba, majd elindultam az egyetem felé. Nagyjából fél kilenc lehetett, így az emberek már nem nagyon jártak az utcákon. Ez pedig megkönnyítette a helyzetem. Csak száguldottam, mint valami őrült, miközben igyekeztem tartani a kapcsolatot Sooyounggal. Elmondta, hogy melyik háztömbnél tartózkodott, így odaszáguldottam a gépjárművel. Természetesen semmit nem láttam.

- Sooyoung, te hol vagy?! - kérdeztem - Itt vagyok az egyik blokknál autóban, gyere ide, és pattanj be!

- Jó - lihegte, és hallottam, hogy rákapcsolt - A fenébe!

Csak ennyit hallottam.

- Sooyoung! Mi történt?! - hiába üvöltöttem a telefonba, csak az hallatszott, ahogyan a lány sikított. Bajba került. Tudtam. Talán ezért is volt az, hogy pillanatokon belül elhagytam a járművet, majd berohantam az utcába. - Segítség! Felkaptam a fejem, hogy halljam, honnan jött a kiáltás. Hiába rohantam volna egyenesen, az utca egyszerűen elfogyott, és csak egy nagy falnak ütköztem. A következő pillanatban pedig megjelent Sooyoung, amint rohant felém, majd a nyakamba vetette magát. Remegett, így magamhoz húztam. Abban a pillanatban felbukkant a pasi is. Magas volt, és izmos. Nagyon izmos. Kezében egy nagy kés állt készenlétben arra, hogy megölhesse a lányt, amennyiben ő nem akarná azt tenni, amit ez az állat mond neki.

- Na, mi az, kiscica? Menekülünk? Nem szép dolog az - hangja ugyanolyan kéjesen gonosz volt, mint a filmekben az ilyen fazonoké.

- Hagyd őt békén! - szóltam rá a pasira, a lányt pedig védelmezésképp a hátam mögé toltam.

- Te ne szólj bele! - a pasi hirtelen felordított. Csak annyit láttam, hogy meglendült a keze, a kés pedig repülni kezdett felém. Elkerekedtek a szemeim, két karomat automatikusan a fejem elé tettem, de nem történt semmi, csupán egy puffanást lehetett hallani. Félénken kikukucskáltam. Valaki állt előttem, aki megfogta a repülő veszedelmet.

- Ha egy haja szálát is meggörbíted, halott vagy - az ohnim elhajította a kést.

- Minho? - csak pislogni volt erőm. A szörnyeteg nem szólt semmit, továbbra is a védekező állást tartotta.

- Ne szólj bele! - a pasi nekirohant a lényemnek, aki azzal a lendülettel a falhoz is vágta.

- Hagyd őket békén! - igyekezett higgadt maradni, és nagyon úgy nézett ki, hogy ez sikerült is neki. A pasi azonban ekkorra teljesen felbőszült, és idegesen rohant neki a szörnynek. Minho izmai megfeszültek, és meg sem moccant, a támadót mégis a falhoz nyomta, mintha valami széllökést használt volna.

- Mi a szar ez? - dünnyögött. Minho csak elégedetten elmosolyodott, de ekkor egy nem várt fordulat jött létre. A támadó kutakodott a hátsó zsebében, hamarosan pedig elő is került az a valami. A fémen megcsillant a lámpák fénye.

- Minho, vigyázz! - Sooyoung kétségbeesetten felkiáltott. Azonban mire az ohnim megfordult, már késő volt. Egy fülsüketítő durranást hallottunk csak, majd láttam, ahogy Minho teste megdobódott egy kicsit. Pólóján, a mája felett pillanatokon belül egy sötétvörös, már-már fekete folt keletkezett. Nemsokára pedig összecsuklott.