23. Egyiptom

Mikor kiléptem az ajtón, megkönnyebbültem. Minho nagyon sokat segített nekem, ezért pedig hálás voltam. Igaz, nem tudtam, hogy milyen eredményre számítsak, de ennek ellenére úgy éreztem, megcsináltuk a négyest, bár nekem a hármas is megfelelt volna. Felsóhajtottam, miközben végigsétáltam a folyosón. Máshol tartottak még az órák, csak én flangálhattam az épületben.

- Köszönöm - mikor kellően eltávolodtam az ajtótól, boldogan felsóhajtottam. Ha Minho nem rendelkezett volna ezzel a szuperképességgel, akkor minden veszett volna.

- Van mit. Ezek után az a minimum, hogy megtanulod. Amúgy tettem bele néhány olyan dolgot, amikre emlékszem a múltból, remélem, nem baj. Még csak egyszer csináltam ilyet azelőtt, de akkor sem én írtam meg a komplett zárthelyit, hanem csak segítettem, meg az akkori gazdám tudatából szűrtem ki mindent. Utólag belegondolva nem is ez volt szerintem a neve akkoriban. Na, mindegy, valahogy csak sikerült - Minho szája úgy járt, mint a rokka. Csak mondta, és mondta a magáét.

- Juhyeon bezárt? - kérdeztem mosolyogva. Ez a bolond mindig ezt a gesztust érte el nálam. Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy nem egy fajba tartoztunk, és emiatt a kapcsolatunk esélytelenné vált. Emiatt kénytelenek voltunk megmaradni a gazda-háziállat kapcsolatnál.

- Nem. Odaadta a kulcsot, hogy ha elmegyek, zárjak be. Amúgy ez a sütemény valami mennyei lett! - ekkorra mindannyiunk kedvenc ohnimja már teli szájjal dumált nagy lelkesen. Ezek szerint Juhyeon megint tisztítókúrát, vagy mi a makit tartott, mert olyankor egy hétig csak természetes alapanyagokat használt. Olyanokat, amiket meglepően drágán árulnak, de ezer százalékban természetes, bio. Erre is csak azért jöttem rá, mert Minho finomnak találta. Kíváncsi voltam az arcára, hiszen tudtam, hogy nem nagyon ízlettek neki az emberi ételek.

- Ennek örülök. Felmegyek meglátogatni téged - jelentettem ki, és már ki is siettem az épületből. Minho már izgatottan várt az ajtóban, majd leültünk filmezni. Minden meghitt volt, egészen addig, amíg Juhyeon meg nem érkezett Jinki és Kibum társaságában. Akkor inkább élveztük az életet. Minho boldogan elcsacsogott a lánnyal. Talán vele jött ki a legjobban, ez pedig azért valahol egy kicsit zavart. Mondhatni, hogy féltékeny voltam. Talán a szörnynek nem is az volt a baja, hogy más fajba tartoztunk, hanem az, hogy fiú voltam, elvégre a jelenlévő lánnyal túlságosan is jól jött ki. Ez pedig zavart. Nagyon is. Bár tény, hogy egy idő után beavattak a beszélgetésbe, és együtt nyomtuk, azért elég sokat mellőztek engem. Ezek után minden úgy történt, ahogyan azt megbeszéltük eredetileg. Teljes egészében úgy.

Pedig azért titkon reméltem, hogy Minho udvarolgatni kezd nekem, vagy valami olyat csinál, amilyet én szeretnék, de a lehetőségeink tiltják. Azonban ez nem történt meg. Minho teljesen normálisan viselkedett, még a reptéren is csak egy ölelést engedett meg magának, hiába kértek a többiek egy csókot. Pontosabban kántálták, hogy hadd kapjak egyet, de Minho nem adott, ez pedig mélységesen elkeserített. A gépen sem szóltam egy árva szót sem.

- Minden rendben? - Juhyeon mellettem ült, Jinki és Kibum pedig előttünk veszekedtek azon, hogy a sütkrumpli mellé tegyék-e a ketchupot, vagy rá. Jinki rajta szerette, Kibum mellette, mert szerinte túl maszatos volt így a kaja. Logikus, én is mellette szerettem.

- Persze - felsóhajtottam, amint a lány felé fordítottam a fejem. Tudtam, hogy semmi nem volt rendben. Ő is tudta, de nem olyan részletesen, mint én. Nem ő volt szerelmes egy ősi misztikus lénybe, és nem ő sodorta bajba az egész világot emiatt. Hanem én.

- Ha te mondod… - felsóhajtott, de arcán azért megjelent egy kicsi mosoly. Igyekezett felvidítani engem, tehát az út nagy részében kártyáztunk, viccelődtünk, beszélgettünk, filmeztünk, meg minden ilyen zagyvaságot csináltunk.

- Hogy mennek a dolgok Wendyvel? - kérdeztem az elalvás előtti beszélgetés során.

- Jól - válaszolta egy ásítással megfűszerezve.

- Ennek örülök - biccentettem mosolyogva. Juhyeon viszonozta a gesztust.

- Tudod, ő tényleg olyan, mintha az igazi lenne. Főleg, hogy úgy néz ki, adunk egy esélyt a kapcsolatunknak. Egyszerűen túl sok közös tulajdonságunk van - mosolygott egy kissé elmerengve. Egy pillanatra megdöbbentett a hír. Ezek szerint Juhyeon és Wendy jártak? Mi a csoda?! Egyáltalán miért nem szólt nekem ez a makiparádé?!

- Összejöttetek? - kérdeztem döbbenten. A lány bólintott.

- Olyasmi. Szóhoz sem tudtam jutni. Kezdtem úgy érezni, hogy mindenki boldog lett körülöttem.

Jinki és a barátnője már régóta együtt voltak, csakúgy, mint Jonghyun és Kibum. Sooyoungnak ott lett Seulgi, Juhyeon és Wendy szintén egymásra találtak. Csak nekem nem ment. Egyszerűen nem. Túl béna voltam ehhez.

- Gratulálok - dadogtam kissé zavartan. Juhyeon még motyogott valami olyasmit, hogy "köszönöm", majd elaludt. Én csak bámultam magam elé. Mindenkinek csodás szerelmi élete volt, csak nekem nem, mert én hülye egy ősi lénybe voltam szerelmes.

Innentől kezdve a munkába fojtottam a bánatom. Nem érdekelt senki és semmi, amikor csak lehetett, a munkámmal foglalkoztam, de természetesen a barátaimat sem nélkülöztem. Minden tökéletes volt. Nem beszélgettünk a szerelemről, hanem elsősorban röhögcséltünk, új ételeket kóstoltunk, sőt, még kirándulni is voltunka szabadnapunkon. Minhot teljesen kizártam az életemből ezalatt a pár nap alatt. Nem érdekelt az, hogy mi volt vele, mert haragudtam rá. Bunkó volt velem, és kellemetlen helyzetbe hozott a barátaim előtt.

– Taemin, gyere gyorsan, ezt nézd! - Jinki a tévét bámulta a másik két barátommal. Kibum ölében ott hevert a telefon, látszott rajta, hogy nagyon belefeledkezett a tévébe, hiszen Jonghyun már vagy száz üzenetet küldött neki, amikre oda sem figyelt. Jinki az én ágyamon fetrengett eredetileg, de hirtelen felült, Juhyeon pedig csendben bambulta a képernyőt. Legalábbis ez a látvány fogadott, mikor lóhalálban kiszáguldottam a fürdőből Ádám kosztümben, csupa vizesen. Nem mondom, még meg is csúsztam egyszer, de sikerült nem teljesen elvágódnom.

- A híreket figyeld! Várj, ezután jön! - Kibum le sem vette a képernyőről a szemét, csak bámult, mint Rozi a moziban. A srácok reakciói alapján nagyon izgalmas hírről volt szó, tehát én is odapillantottam. Sajnos arabul nem tudtam, de miután azt hiszem, bemondták a tüntetésekről szóló híreket, hirtelen kidobott valami sokkal sötétebbet, és ijesztőbbet.

- Ez van most Németországban, de nem ez a lényeg. A helyi tudósítót figyeld majd - magyarázta Jinki, miközben felhangosította a televíziót. Hatalmas viharról volt benne szó. A fákat kicsavarta a helyükről a szél, a villámok egyszerre négy-öt helyen csaptak le, a házak égtek. S a szél hatására a tűz eszeveszettül terjedt tovább, mintha a zuhogó eső nem is létezett volna. Az ég szinte fekete volt, az ítéletidő pedig szedte sorjában az áldozatait. A helyi tudósító fedett helyről közvetített, bár nem sokat lehetett látni a fényhiány miatt. A háttérben azonban nagyon is ki lehetett venni egy bizonyos alakot, aki a szakadó esőben állt egy szál pólóban és rövidnadrágban.

- A háttérben lévő fickót figyeld! Mindjárt megfordul. Nem sok látszik az arcából, de tiszta olyan, mintha a pasid lenne ott - magyarázta Juhyeon. Nyeltem egy nagyot, de nem vettem le a szememet a képernyőről. A fickó megfordult. Arca kicsit homályos volt, de nem állt olyan távol, hogy ne lássuk őt. Ekkor lesokkoltam. A fickó elmosolyodott, és felismerhetővé tette magát. Minho volt az! Még soha semmiben nem voltam annyira biztos semmiben, mint akkor és ott. A mosolya, az alkata, mindene megegyezett a „pasimmal”. A mosoly után azonban fogta magát, és kisétált a kamera látóteréből, mintha épp hazafelé sietett volna egy munkanap után egy csodálatos, meleg, nyári délutánon.

- Ugye, hogy tiszta Minho a srác? Mintha csak ikrek lennének - kuncogott Jinki, majd hirtelen elkomorodott - azért nagyon durva, hogy mi van most Németországban. Szegény emberek! Biztosan épp most veszítik el mindenüket. Pedig Németországban ilyen nem lehet földrajzilag!

- Lehet, hogy Seulgi ohnimja tényleg létezik, és valamiért ott kezdte. Lehet, hogy Eva Braun után kutat - Juhyeon az idősebbik fiúra pillantott - a durva inkább az, hogy a pasi a háttérben olyan, mint Minho.

Persze, hogy olyan volt, mint Minho, hiszen ő volt Minho!

- Ez nagyon brutál - sóhajtottam.

- És tudod, mi brutál még? Az, hogy itt mutogatod a farkad mindenkinek, miközben itt van egy hölgy is - Juhyeon hozzám vágta a kispárnámat.

- Milyen hölgy? Hol? Juhyeon, Taemin nem lány! - Kibum értetlenül nézett körbe, mire Jinkivel röhögni kezdtünk. A következő pillanatban azonban egy párna repült Kibumhoz egy Juhyeon kíséretében. Igen, ő volt az a lány, akit tulajdonképpen fiúnak kezeltünk, mert nem igazán volt az a szelíd, pajkos kiscica, aki ötévesként viselkedett, mint az összes koreai lány. Juhyeon egzotikus volt, különleges, és elviselhető.

- Nem vagyok hölgy?! Az anyád kenyere nem az! - kiabálta, miközben egy párnával csapkodta szerencsétlen Kibumot, aki már sírt a röhögéstől, de meg sem próbálta lelökni magáról a „hölgyet", csak a mobilját próbálta védeni. Juhyeon minden erejét bevetette ugyanis ellene, így esélytelen harc lett volna.

Egyébként tudott nőies is lenni, én nagyon szerettem azt az énjét is, de megesett, hogy nem teljesen sikerült neki. Na, jó, általában nem sikerült neki. Volt egy sajátos stílusa, amiben nem fértek el a túlságosan nőies dolgok.

- Gyerekek – kuncogott Jinki. Tény, mi tény, legidősebb lévén sokkal aranyosabb, és hidegvérűbb volt, mint Kibum és Juhyeon. Kivéve, ha az előbbivel összeeresztették őt. Abban az esetben szinte megölték egymást, és Jinki ugyanolyan gyermekké változott át, mint amilyen Kibum volt, tehát totálisan ugyanott tartottunk. Egy ideig még röhögtem a kis csapaton, majd visszaballagtam a fürdőszobába befejezni egy nagyon fontos dolgot. Gyorsan befejeztem a törülközést, majd felvettem a pizsamámat, amit Minho pakolt el nekem. Csak mélyen felsóhajtottam, ahogy ismételten az eszembe jutott a kicsi szörnyem, aki most nagy valószínűséggel Németországban pusztított.

- Minho, mi a szart csinálsz te? – sóhajtottam, hátha meghallja. De nem reagált. A képessége vagy nem működött, ami nem tűnt nekem logikusnak, vagy csak szimplán köcsög volt, és nem állt szándékában válaszolni nekem. Na, ezt tartottam valószínűbbnek. Csak mélyen felsóhajtottam, majd visszasétáltam a barátaimhoz.

- Van valami kajád? – pillantott rám Juhyeon. Ekkor már Kibum ölében ült, mint egy boldog, szerelmes lány a pasijával, és olvasgatta azt, amiket a srác eközben levelezgetett Jonghyunnal. Az egész banda rám pillantott. Mindenki tudta nagyon jól, hogy ha valakinél, akkor nálam mindig volt valami kaja, amiből mondjuk sosem adtam szívesen, de mindig rákényszerültem ezen hálátlan feladatra.

- Kancho, édesburgonya-chips és gumicukor. Ez az összes felhozatal, amivel szolgálni tudok. Minho legalábbis tudtommal ilyeneket pakolt be nekem – lehuppantam a bőröndömhöz, és kiemeltem a dolgokat belőle. Onnan, ahova tudtam, hogy az ohnim bepakolt. Valóban ezek voltak benne, bár az egy kilós gumicukortól majdnem összepisiltem magam, amikor megláttam. A reptéren majdnem rá kellett fizetnem, nem sokon múlott az egész.

- Ez tökéletes lesz – Jinki ki is emelte a kezemből a nagy zacskót. Az egész csapat másodpercek alatt a gumicukrom köré gyűlt, és enni kezdte. Elmosolyodtam rajtuk. Még mindig a legjobb barátaimat szerettem a legjobban, és nagyon örültem annak, hogy sosem hagytak el. Még azt is elnéztem nekik, hogy az én dugi kajámat zabálták. Nem, nem ették, tényleg zabálták. Két pofára tömték a kaját, miközben valami furcsa, szappanopera-szerű műsort néztek. Pontosabban néztünk, mert néha-néha én is odapillantottam, de egy árva szót nem értettem belőle. Végig csak Minho járt az eszemben. Az a kép, ami olyan mély nyomot hagyott bennem, hogy másra gondolni sem tudtam. Állandóan csak az járt az eszemben, hogy ott állt a riporter mögött, belemosolygott a kamerába, majd kisétált. Németországban, ahol vihar volt. Ott, ahol a fákat csavarta ki a szél, a vizet dézsából öntötték, a villámok mindent felgyújtottak. Ott volt az én szörnyem, aki a világ pusztítására született, és nagyon is úgy nézett ki, hogy már el is kezdte a Föld pusztítását. Jó, az emberiség pusztítását, midőn pont az volt a „célja”, hogy megmentse a bolygót. Már maga a cél is nemes volt, de azért nem igazán örültem annak, hogy az egyiptomi „nyaralásom” közepe után fogja magát ez a kis köcsög, és nekiáll pusztítgatni, nem is beszélve arról, hogy ha ezt tényleg ő csinálta, akkor brutálisan nagy ereje lehetett már ekkorra annak ellenére, hogy nem igazán voltunk közel egymáshoz, márpedig elméletileg nélkülem gyenge volt és tehetetlen, mert belőlem szívta az energiát. Hát, ezek szerint már nem. Én is odatelepedtem a gumicukromhoz, és eszegetni kezdtem.

- Szerintetek Minho most mit csinál? – kérdeztem hirtelen. Nem bírtam őt kiverni a fejemből, csak ő járt a fejemben. Biztosan elfáradt már, de ettől függetlenül nagyon zavart az, amit elméletileg művelt.

- Hívd fel videochaten. Aztán mondd meg neki, hogy láttuk a hasonmását a televízió készülékben – Juhyeon kinyúlt, majd az ölembe hajította a telefonom. Felsóhajtottam, majd felemeltem a kis készüléket. Már napok óta nem beszéltem Minhoval, és nagyon hiányzott a hangja. Kibum mindig a telefonján lógott, amikor internet közelébe került, Jinki szintén gyakran levelezgetett, Juhyeon is egyre többet ült a telefonján. Erre itt voltam én. A bandának az a tagja, aki folyton az interneten lógott, akinek az volt az élete, aki nem tudott elszakadni a képernyőtől. Erre már lassan egy hete nem is beszéltem senkivel az interneten keresztül, csak kaptam sorjában az értesítéseket, de nem volt időm foglalkozni velük. Megjegyzem, kedvem se. Csak bámultam magam elé, és közben bekapcsoltam a telefonom. Az sem tűnt fel, hogy még nem kapcsoltam be az elmúlt pár napban. Gyorsan beírtam a kódot, miközben azért nyammogtam a cukorkát. Éljen az egészséges táplálkozás!

Egyből hívni kezdtem őt Facebookos videochaten. Igazából izgultam, hogy mit fog szólni, fog-e nekem örülni, esetleg rendesebb lesz-e, mint a reptéren.

Fenn volt. A kicsi, zöld gömb ott világított a nevénél. Ha jól emlékeztem, ő csinált minket ismerősöknek, ugyanis biztosan tudtam, hogy én nem jelöltem őt be ismerősnek, de el sem fogadtam az esetleges jelölését. Hívni kezdtem őt. Reméltem, hogy Minho el fogja játszani velem a szokásos szerelmes párt. Kicsit hencegni akartam, hogy az én pasim sokkal csodálatosabb volt, mint a többieké, valamint egy kicsit nekem is jól estek volna a bókjai.

- Szia! – Minho képe hirtelen felbukkant, és magamat is láttam. Még sosem videochateltem azelőtt, így kicsit érdekes volt. Meg kellett jegyeznem, hogy ő is eléggé sokat bénázott. Azt azonban már akkor is láttam,

- Szia! – elmosolyodtam. Nagyon örültem annak, hogy itt volt, és, hogy hallhattam a hangját.

- Egyedül vagy? – kérdezte. Ekkorra már sikeresen megszokta a kamerát, és olyan tökéletesen nézett ki, hogy menten úgy éreztem, le fogok olvadni a székről.

- Nem, itt vannak a spanok is – a többiek felé fordítottam a telefont, akik mosolyogva integetni kezdtek az ohnimnak.

- Képzeld, láttunk téged a tévében – mondta Jinki lelkesen.

- Valóban? – Minho hangján érezni lehetett a meglepettséget. Talán majd hazudik valamit, de nagyobb esély volt arra, hogy inkább elhallgatja az igazságot, vagy szokásához híven kertel. Az ő helyében biztosan nem vallottam volna be azt, hogy én pusztítottam el Európa egyik legbefolyásosabb országát.

- Igen. Németországban a riporter mögött egy pacák olyan volt, mint te – biccentett Kibum is, mire az ohnim kuncogni kezdett.

- Hűha! Ti ketten egyetértésben vagytok? Mi a fene? Akkor az a valaki vagy én voltam tényleg, vagy van valami az egyiptomi levegőben – mély hangja olyan szépen átjött a telefonom hangszóróin keresztül, mintha valóban itt lett volna.

- Ne reménykedj! Ma délután nem vitatkoztak egyedül. Reggel olyan ordibálást lenyomtak, hogy melyikőjük fogkrémje a jobb, hogy a fejemet fogtam már – Juhyeon megforgatta a szemeit. Hát, igaza volt. Egy nagyon durva vita történt a két fiú között, amin igazából már nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek. Nagyon durva volt az, amit műveltek.

- Hát, én sem vagyok Németországban, de tudom, hogy mi történt ott. Biztos Seulgi ohnimja tette – kuncogott Minho. Nem voltam hülye, tudtam, hogy ő csinálta, tudtam, hogy ő volt ilyen gonosz, és azt is tudtam, hogy miért. Enyhén szólva finoman utalt nekem, hogy ő csinálta.

- Persze, biztos – kuncogott a lány. Megint elfogott a féltékenység. Minho túlságosan jól kijött vele, ez pedig nagyon zavart. Borzalmasan idegesített a kettejük kapcsolata.

- Biztosan felismernék egy ilyen szörnyet gazdástul, és akkor nem kapna kegyelmet. Megölném úgy, ahogy van – Jinki felsóhajtott. Ha valakit, őt nagyon zavarták az ilyen dolgok. Érzékenyen érintették őt az emberek, és velem ellentétben ő nem gyűlölte őket annyira. Sőt, egyáltalán nem – Bár nem is léteznek ezek a valamik.

- Vagy ha mégis, akkor kapd össze magad, mert ezer százalék biztos vagyok abban, hogy nem ismernéd fel. Na, most beszélni szeretnék Taeminnel, sziasztok! – miután elköszönt a többiektől, magam felé ordítottam a telefonom, a fülesemet meg bedugtam a helyére, hogy a többiek ne hallják a társalgást, ami miatt kaptam pár nyafogást, de Minho is csak mosolygott rajta.  – Stresszesnek tűnsz.

Most erre nem tudtam mit reagálni. Stresszes voltam, igen, de nem mondhattam el neki, hogy miatta, viszont mást sem tudtam kitalálni.

- Inkább fáradt – sóhajtottam. Minho biccentett. Nem hitt nekem, ez lerótt róla.

- Jobb lenne, ha vigyáznál magadra. Ne izgulj, minden rendben lesz. Ha hazaérsz, akkor itt foglak várni téged, megígérem. Én leszek az első, akit meglátsz – mosolygott – most azonban mennem kell. Vigyázz magadra! Szia! – azzal kikapcsolt. Meg sem várta, hogy reagáljak. Csak fogta magát, és kilépett.

- Én is szeretlek, szia – sóhajtottam elkeseredetten. Gonosz volt. Nagyon gonosz, ez pedig elszomorított.

- Jaj, kiscsillag, tudom, hogy hiányzik – Juhyeon megsimogatta a vállam. Nem sokat segített, de azért rendes volt tőle, hogy meg akart nyugtatni.

- Ne félj, nemsokára találkoztok. Biztos hűségesen vár rád. Biztosan tanul az egyetemre, és alig várja, hogy az ő drága Taeminje visszatérjen – mosolygott Jinki is.

- Ja, igazi nyálasak vagytok. Nyugi, nem halt még meg, és ez is elősegíti a kapcsolatotokat – forgatta a szemeit Kibum, majd felmászott a saját ágyára. Igen, négyágyas szobákat kaptunk, és gyorsan ki is harcoltunk egy közöset, bár a vezetőség eléggé húzta a száját Juhyeon miatt, hiszen lány volt, neki lányokkal lett volna a helye, de nagy nehezen kiharcolta magának, hogy velünk lehessen.

- Ne aggódjatok, megleszek – mosolyodtam el, mielőtt valami furcsa fajzat nekiugrott volna Kibumnak. Egészen pontosan Lee Jinki.

- Bármi van, ránk számíthatsz – mondta a rangidős, majd ő is felmászott a saját helyére. Még egy darabig beszélgettünk, aztán én elsőként bealudtam.

Reggel, amire felkeltem, a többiek már rég lementek enni és várost nézni. Szabadnapunk volt, így mindenki szétszóródott. Úgy rémlett, hogy Juhyeon arab nyelvtanfolyamra ment, Kibum vásárolt ruhákat, Jinki pedig Kairóban kóválygott. Annyit beszéltünk meg, hogy délután ötkor az Al-Moallaqua mecsettemplom előtt találkozunk, mert találtunk arrafele egy menő éttermet. Addig szabadon kóvályogtunk egymagunkban, midőn nagyjából az összes turistalátványosságot bejártuk már a kötelező órák előtt, után, vagy esetleg éjszaka. Valamint egyszer csoportostul is voltunk kirándulni, így már nagyjából ismertük a fővárost. Nekem nem volt konkrét tervem, bár szívesen felkerestem volna valami eldugott, érdekes helyet, amiről alig tudtak bármit is az emberek. Így aztán felöltöztem, kivettem a kulcsot a helyéről, összepakoltam magamnak, majd mentem a dolgomra. Sétálni. Csak úgy. Majd kóválygom, és érdeklődöm, hátha van valami érdekesség valahol. Esetleg megnézek valami nevezetességet egyedül.

Kisiettem a hotelból, a kulcsot gondosan eldugtam, hogy nehogy valaki elvigye, majd elindultam.

- Szia, Taemin! – az ismerős, mély hangra felkaptam a fejem, és arra fordultam, ahonnan hallottam. Megállt bennem a levegő a meglepettségtől.

- Minho? Te mit keresel itt?