6. A cicaszerű cucc, és a medál

Egy ezüstszínű medál volt, belevésve miniatűr egyiptomi hieroglifák, középen pedig Amon szeme. A Nap istenének szemgolyója valami érdekes, eddig még sosem látott kék drágakővel lett jelölve, és ez a valami teljesen a hatalmába kerített. Mozdulataimat még kontrollálni sem tudtam, csak ösztönösen kaptam a tárgy felé. Mikor megragadtam őt, valami új érzelem kerített hatalmába. A fanatizmus.

- Gyönyörű vagy - jelentettem ki remegő hangom. Nem tudtam, hogy mi történt velem, a lánc teljesen megbabonázott - Meg kell mutatnom téged Park tanár úrnak.

A nyaklánc, mintha ezt értette volna, leszakadt az őt tartó valamiről, így teljes súlya a kezembe került. Nehéz volt, meglepően nehéz. Ez nem csak ezüstre színezett bizsu volt. Nem, ez tényleg egy ezüst nyaklánc volt. Gyorsan végigfuttattam a kezem ezen a kis tárgyon. Ha nem tanultam volna régésznek, akkor elhaladtam volna a képírás mellett, de itt nem tudtam. Minden tudásomat be kellett vetnem, hogy megértsem.

„Isteneink ősi védője, Amon Ra kegyelete, Birodalmunk bukása" - ez volt a szöveg, meg még volt egy jel egy emberről, amelyik félig macska volt, de nem Básztet, a macskaalakú istennő, hanem valaki teljesen más. Ez ugyanis férfi is volt, és nem is volt igazán macskafeje. Sőt, meglepően emberien nézett ki. Döbbenten figyeltem azt a bizonyos alakot, amellyel még sosem találkoztam. Olyan seprűszerű farka volt, mint az angóra macskának, mégis inkább egy hiúzhoz hasonlított. Kivéve a szemei. Azok teljesen másmilyenek voltak. Sokkal emberibbek, amint én magam is meglepődtem. Úgy nézett rám ez a valami, mintha meg akart volna babonázni. Sőt, meg is tette.

- Vagy az is lehet, hogy megtartalak - szinte öntudatlan állapotban beszéltem a dologhoz, amely már-már válaszolt a nézésével. Feltettem a nyakamba, és gondosan a felsőm alá rejtettem. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen róla, mert ez egy ősi valami volt. Mondjuk, azt nem tudtam, hogy mit keresett Szöul mellett, de itt volt, és az enyém lett.

Egy borzalmas hang csapta meg a fülemet, mintha a barlang beomlott volna. Kezeimet védekezésképp a fejem elé kaptam, nehogy valami bajom legyen. A sziklák borzalmas hangokat kibocsájtva zuhantak, gördültek egymáson, mint ahogyan az a tipikus filmekben szokott lenni. Azokban, amelyekben a főhős kirohan a barlangból, miután elvitte a medált. Nos, ezek a filmek fantasztikusan szürrealisták voltak, mert amikor a való életben megindul a föld a fejed felett, akkor mindenki először berezel. Az én lábam egyből a földbe gyökerezett, meg sem bírtam mozdulni. Minden másodperc olyan volt, mintha órákon át tartott volna, de ezekben az órákban a tested képtelen mozdulni, és hiába állsz be abba a bizonyos pózba, hogy védd a fejed, a tudatod alatt felkészülsz a halálra, az örökös sötétségre, miközben a másodperc töredéke alatt játszódnak le benned nyomorult életed apró örömei. De szerencsére nem történt semmi, pedig még egy sor imát is lenyomtam. Cipőmnek valami nekiütközött, amitől valamiért ösztönösen megrezzentem, semmi több. Megkönnyebbülten engedtem le a kezeimet. Biztos voltam abban, hogy ez valami borzalmas átok volt, amit magamra sóztam ezzel a medállal. Ujjaim ösztönösen az új ékszeremet futtatták körbe. Meg akartam tőle szabadulni. Tudtam, hogy nem volt jó ötlet az, amit tettem. Ott kellett volna hagynom az egész vacakot, ahol volt, így ösztönösen vissza akartam tenni, azonban valamiért nem bírtam megszabadulni tőle. Úgy éreztem, hogy megbabonázott az az ezüst valami. Valahogy belehatolt a tudatomba, és nem hagyta, hogy megszabaduljak tőle. Egyszerűen nem bírtam letépni magamról, hiába akartam. Csak szorítottam a kis dolgot, és bámultam magam elé. A föld porzott a frissen lezúgott kövektől. Tekintetem lassan a fal felé tévedt, pontosabban, a már lebomlott fal felé. Ösztönösen elengedtem a kis tárgyat, mikor megpillantottam a sok szikladarabot. Nem tudom, mi történt, de ösztönösen elindultam feléjük. Lábaim magamtól vittek, amit még én magam sem értettem. Éreztem, hogy égett bennem a régészszellem. Tudni akartam, hogy mi volt a falon túl, mitől omlott le, és ennek mi köze volt a nyaklánchoz. Egyszerűen eltompult a külvilág, csak a kövekre terült minden figyelmem. Felléptem egy biztonságosnak tűnőre, és átkukucskáltam arra a bizonyos túloldalra.

Egy nagyon apró térséget véltem felfedezni, mégsem az volt a legmeglepőbb, hogy a barlang egyik fala mögött egy másik fal volt. Nem. Annál sokkal meglepőbb dolgot láttam.  

Elképedve bámultam az apró lényt, amely egy szőrgombóccá csavarodva aludt. Lélegzett, háta fel-le mozgott. Szegényben nem sok élet lehetett, hiszen egy fal nem nő csak úgy magától. Biztos valaki fentről bedobta ide, és szegény hiába akart menekülni, nem tudott, és hangkiadását senki nem vette figyelembe. Hogy is vette volna? Egy ilyen kihalt helyen nagyjából senki nincs, még egy kósza állat sem. De az is lehet, hogy beesett egy lyukon, és eltörte valamijét. Azonnal körbenéztem, hátha látok valami lyukszerűséget, azonban semmi nem volt ott. A barlang minden irányban tökéletesen be lett falazva, így minden elméletem lehetetlennek bizonyult, ami eléggé megzavart. Annyira nem tudta volna magát hibernálni egy állat, hogy évezredekig éljen, mindenféle létszükséget mellőzve. Tehát döglött volt. A levegő hiánya miatt nem tudott megrohadni, leszakadni róla a hús, így megmaradt teljes egészében, ami csodálatosan hihetetlen dolog lenne. Akkor meg pláne, hogy ha ez a lény valami régészeti felfedezésnek számíthatna. Össze volt kuporodva, mint egy cica. Igen, biztosan elpusztult, hiszen a lélegzése nem látszott túlzottan, szerintem csak beképzeltem az egészet, és igazából meg sem moccant. Vagy az is lehet, hogy kaptam egy nagy ütést, és ezt csak álmodtam, mert igazából kórházban feküdtem. Vagy a barlangban agyoncsapott egy szikla, és továbbálmodtam ezt az egészet, mintha mi sem történt volna. Felsóhajtottam. Egyszerűen semmilyen értelmes választ nem találtam erre a jelenségre. A sziklák pedig meglepően fiatalok voltak a barlanghoz képest. Igaz, nem voltam geológus, de régészként ismertem nagyjából a földeket is, és a leomlott fal maximum kétszáz éves lehetett, de szerintem már azzal nagyon sokat mondtam, ellenben a barlang legalább ezer éve itt volt, tehát azt a földet valahonnan szerezték, vagy valami ilyesmi, mert egyáltalán nem volt idevaló.

Még tovább elmélkedtem volna a falak és földek izgalmas tömegéről, azonban a kicsi, fekete pamacs megmozdult. Automatikusan odakaptam a fejem. A lény elemelte a farkát a feje elöl, ezzel láthatóvá téve az ábrázatát. A fülei nagyok voltak, végénél elnyúlt a bőr, mint egy hiúznál. Tulajdonképpen teljesen olyan volt, mint egy hiúz, bár fekete példánnyal még sosem találkoztam, és ennek hosszú farka volt. Kicsit olyan lompos, mint egy mókusnak, ami elég viccesen hatott. Megálltam, és csendben figyeltem a lényt. Nem volt erőm és bátorságom odamenni hozzá, de valamiért az ösztöneim teljesen elromlottak. Nem bírtam elfutni, sőt, nem is féltem tőle. Legnagyobb meglepetésemre inkább némi vonzalmat éreztem iránta. Nem tudom megmagyarázni, hogy pontosan mit, de valamiért olyan volt, mintha évekkel ezelőtt itt hagytam volna, és most, hogy visszatértem, örülünk egymásnak, mert ő szívem kedves rózsája.

Azonban volt egy kis bökkenő. Ez a cicaszerű cucc nagyon nem volt az ismerősöm, és meglehetősen féltem tőle, bár magam sem tudtam, hogy miért. Mindenesetre nem volt valami szimpatikus nekem ez az alvó lény, mégis vonzott magához.

Lelkünk szinte ugyanaz volt, és nagyon megdöbbentem, hogy mennyire közelinek éreztem ezt az izét.

A cica kinyitotta a szemeit, ami újabb meglepetés volt a számomra. Ugyebár a cica pupillája szűkös, szemszíne zöld, sárga esetleg kék. Nem úgy, mint ennek. A két szivárványhártya ugyanis hatalmas volt, szinte semmi más nem látszott a szeméből. A színét már meg sem említem, de meglehetősen ijesztő volt.

Az állatka felállt, nyújtózkodott egyet, majd szép fejét felém fordította. Tényleg elbűvölő pofázmánya volt, és nagyon szépen nézett rám azokkal a hatalmas, csokoládészín szemeivel. Lassanként felém kezdett lépkedni, amitől összehúztam magam. Féltem tőle, mégsem bírtam elfutni.

Lompos farkát jobbra-balra legyezgette, miközben viszonylag nagy mancsaival a földet verdeste. Bajsza nem volt, azonban amikor ásított, láttam a fogait. Fogait? Agyarait! Mindene éles volt, és rettentően veszélyes, mégsem bírtam elfutni, hogy mentsem magam. Csak arra eszméltem fel, hogy a lény bénácskán felmászott hozzám. Igaz, léptei még mindig bizonytalanok voltak, mikor ugrált fel a ledőlt sziklákon, akkor eléggé sokat szerencsétlenkedett, de most itt volt. Nagy, barna szemeit le sem vette rólam, majd mikor megbizonyosodott arról, hogy nem rohanok el, puha orrát a kezemhez tolta finoman. Nem tudtam, hogy mit csináljak, de hirtelen mozdulatot nem akartam tenni, nehogy megrémüljön. Egyébként meglepően nagy volt. Kicsit nagyobb lehetett a maine coon fajtánál, ami nagyon meglepett, tekintve, hogy az a cica volt mindig is a rekorder. Elmosolyodtam a kisgombóc láttán.

- Szia, cica - bal kezemet felemeltem, majd puha hátára tettem. Nem dorombolt. Szerintem nem tudott ilyen hangokat kiadni, de az egész teste követte kezeim vonalát, tehát nagyon élvezte a simogatást. Vagy csak szimplán veszett volt, és ezzel próbált meg magához csalni, hogy utána megharapjon.

Meglepően puha szőre volt, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Azt pedig főleg nem értettem, hogy hogyan nem volt csont sovány. Mert meglepően jó alakja volt, lehetett rajta érezni, hogy soha nem volt éheztetve.

- Szia, cica - megcirógattam az állát, amit nagyon boldogan hagyott. Hihetetlenül puha volt a szőre. Mintha egy úri cicát simogattam volna, nem pedig egy barlangban talált izét. És nagyon jól éreztem magamat, mintha csak ketten lettünk volna a világon.

Aztán eszembe jutott.

- Figyelj, most mennem kell. Kiszabadultál, rám meg várnak – még utoljára megsimogattam a buksiját, majd felkapaszkodtam a barlang bejáratához. Másodpercek alatt kijutottam a földalatti lyukból. Nem tudtam, hogy mennyit időztem ott, de Jinki szerintem meg fog ölni, mert biztosan nem két percig tartott.

Kaparást hallottam, ezért gyorsan visszafordultam.

A cica is ki akart jönni. Nagy, kétségbeesett tekintettel bámult rám, és teljesen megsajnáltam. Kiemeltem őt.

- Viszont most tényleg mennem kell - mondtam neki, amint letettem a földre. Meglepően nehéz volt a kis dög, bár a méretéhez képest talán annyira mégsem.

Mikor letettem őt, ismételten elindultam. A lépteim azonban egyre csak bizonytalanodtak. Nem tudtam, hogy merre menjek, bár az út nagyon láthatóan előttem feküdt. Azonban valamiért képtelen voltam elindulni arra. Hiányérzetem lett, mintha valami nem lenne nálam. Természetesen tudtam jól. Nem bírtam elszakadni a kis izétől. Volt benne valami... furcsa... ami megragadott, ami miatt vonzódtam hozzá.

Megfordultam. A cicaszerű lény csendben ült a barlang bejáratánál, amitől maximum fél méterrel sikerült eltávolodnom, bár szerintem ezzel a számmal sokat mondtam.

- Jössz velem haza? - kérdeztem tőle zavartan. Igaz, hogy nagy valószínűséggel egy árva szót nem értett, de azért megpróbáltam.

A lény a hangomra felkapta a fejét. Sötétbarna szemei az enyémekkel találkoztak, mintha a gondolataimban akart volna olvasni. Felsóhajtottam.

- Gyere - intettem neki, hátha jön, és csodák csodájára ez így is történt. A cica felállt, majd bizonytalan lépteivel felém bandukolt. Azért sajnáltam szegényt. Bármi is történt vele, nagyon rossz lehetett neki. Egyedül volt, és túlélni próbált. Szerencsére időben érkeztem, így nem kellett meghalnia.

Megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy követni kezdett. Amint a lábamhoz ért, leült; fejét finoman a lábszáramhoz dörgölte. Mint egy cica. Aki nem tud dorombolni.

- Sietnünk kell, szóval viszlek - felemeltem őt, és haladni kezdtem. Az ő tempójában sosem értünk volna a faluba, így kénytelen voltam cipelni őt, amit nagyon élvezett. Én már kevésbé, de valamiért megnyugtatott az állat közelsége. Talán ezt rendelte nekem a sors. Kaptam egy cicát... vagy valami hasonló izét. Kezeim szinte imádták a selymes szőrét, farkával játékosan jelzett nekem. Nem volt sem ideges, sem félénk. Biztonságban érezte magát a karomban. Megmentője voltam, ezért ezt tartottam normálisnak.

A falu határánál azonban lepakoltam őt, amit szerintem nagyon zokon vett. Csak egy baj volt. Jinki autójában nem lehetett semmilyen lényt tartani, ami nem homo sapiens sapiens volt. Na, jó, talán egy homo erectus, vagy egy homo sapiens neandertelensis biztos elfért volna ott, de utálta az állatokat a kocsijában.

- Tudom, hogy nem fogod szeretni, de haza kell valahogy vinnem téged...

Az volt a szerencsém, hogy viszonylag nagy táskát hoztam magammal. Kipakoltam a szendvicseimet, irataimat, meg minden felesleges dolgot, majd beraktam az állatot. Hagytam neki enni, de minden más a zsebemben végezte, rosszabb esetben a kukában, vagy hagytam, hadd egyék meg a vadak. A zipzárt nagyjából behúztam, de hagytam neki levegőt, így folytattam az utam. Nem tartottam magam normálisnak, hogy ilyet tettem, elvégre ez egy vadállat volt, igaz, még sosem láttam ehhez hasonlót azelőtt. Lehet, hogy felfedeztem egy új állatfajt, ami azért elég meghatározó lehet az életemben. Éreztem, hogy a táskámban mocorgott ez a valami. Egyébként tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy ez nem volt macska, azonban nekem már csak az maradt, amíg nem találtam semmilyen fajnevet ehhez a lényhez. Mert hiúznak sem akartam őt nevezni, hiszen a nem lehetett a farka miatt.

Miközben csendben sétáltam a szűkös utcán, hátizsákomban egy furcsa lénnyel, nyakamban pedig egy ősi medállal, valaki rám dudált. Riadtan kaptam fel a tekintetem. Az autó tisztára olyan volt, mintha Jonghyuné lett volna, így homlokomat ráncolva figyeltem a benne ülő alakot. Hasonlított is a legjobb barátomra, de ő nem lehetett, hiszen Jinki jött értem... elvileg...

Az autó kikanyarodott a helyéről, majd lassanként mellém gurult. Nyeltem egy nagyot. Igyekeztem figyelmen kívül hagyni, de nem tudtam, mert állandóan követett. Csak egy megoldás maradt arra az esetre, ha bántani akarna: bemászni valaki kertjébe. A cicát ott szabadon kell majd engednem, és minden jó lesz.

- Taemin, az ég áldjon már meg, itt vagyok! - Jonghyun hangja szinte áttörte a fülhallgatóm által kibocsájtott zajt. Rémülten pillantottam rá, fülemből kitéptem a zsinórt.

- Ne haragudj, nem ismertelek meg - dadogtam zavartan. Jonghyun felnevetett. Ez szép teljesítmény volt tőlem, elvégre a baráti társaságomból őt ismertem a legjobban, erre tessék!

- Hadd gratuláljak - röhögött. Csak megvontam a vállam, majd beültem mellé. A cicás táskámat óvatosan a lábaim közé tettem, majd bekötöttem magam.

- Mi van a táskádban? - kérdezte hirtelen, miközben elindult. Homlokráncolva néztem rá.

- Ami szokott. Miért?

- Mert mozog - mondta. Igen, tudtam. Tisztában voltam azzal, hogy ez a lény mozogni fog a táskámban, de arra nem számítottam, hogy ezt Jinki, vagy Jonghyun észre is venné. Apropó! Mit keresett itt Jonghyun, amikor Jinkit hívtam?

- Te mit keresel itt? - ráncoltam a homlokomat.

- Jinki hívott, hogy jöjjek érted, mert benn kellett maradnia az egyetemen. Kibum fogorvosnál van, szóval jöttem én. Remélem, nem baj - mosolyogva rám pillantott, amit viszonoztam. Meglepően szerettem őt, hiába nem beszéltünk olyan sokat. A kapcsolatunk nem abban mutatkozott meg, hogy folyton egymás nyakán lógtunk. Hagynunk kellett egymásnak egy kis teret. Neki ott volt Kibum, akivel mégiscsak jártak, nekem meg volt más dolgom is, mint folyton vele lenni. Persze, hívhattam volna őt is bárhová, és jött is volna, de magunkban nyugtázva volt ez az egész. És bár az orrom előtt mindig szidott, ismertem annyira, hogy tudjam: szeret. Sokszor mesélte Kibum, hogy órákon át tartó ódákat hallgatott rólam. Jonghyun szeretett, és én is szerettem őt, de nem függtünk egymástól. Nem viselkedtünk úgy, mint a divatmajmok, nem lógtunk folyton egymáson, mert az szerintünk undorító. Azonban eljött velem akárhova, és mindig sokat segített. Sosem akartam volna elrontani ezt a barátságot. Általában azonban Jinki jött velem mindenhova. Nem tudom, hogy mi hogyan lettünk barátok, de azok voltunk. Sokat segítettünk egymásnak, pontosabban, ő nekem, és elég sok pénzzel is lógtam neki. Mellette máshogy oldódtam fel, mint Jonghyun mellett, és valamiért benne bíztam meg elsősorban, holott semmi közös nem volt bennünk. De mind a kettő ugyanolyan fontos volt a számomra, csakúgy, mint Juhyeon és Kibum. Őket is nagyon imádtam. Nem véletlenül lettünk mi barátok.

- Nekem az sosem baj, ha látlak - mondtam neki, s közben azon imádkoztam, hogy felejtse el a táskát. Egyelőre nem akartam őket beavatni abba, hogy miket találtam. Megfordult a fejemben, hogy a nyaklánc meg a macska összefüggtek valamilyen módon.

- Helyes - biccentett Jonghyun, közben ráhajtott az autópályára. Azért rendes volt Jinkitől, hogy szerzett nekem valakit, és nem hívott fel, hogy mégsem tud jönni. Jonghyun meg egy isten volt, amiért eljött értem, bár azt sem tudta, hogy hova.

- Kibumnak valami baj van a fogával? - kérdeztem. Nekem nem is mondta, hogy fogászatot tervezett be estére.

- Csak rutinellenőrzés. Nem hiszem, hogy bármi baja lenne. Naponta hétszer mos fogat, és nem viccelek. Nagyon furcsa. Nekem a napi kettőt is rettentően nehéz betartanom, bár meg kell hagynom, hogy Kibum sokszor figyelmeztet - nevetett fel.

Elmosolyodtam. Néha nekem is kiment a fejemből a fogmosás, de havi egy alkalmat kibírtak a fogaim.

- Nem baj az - legyintettem vigyorogva.

- Egyébként csinálj valamit a telefonoddal, mert Jinki vagy hússzor hívott, én meg harmincnégyszer - olyan hirtelen váltott át komoly hangnemre, hogy még én is megijedtem.

A telefonom teljesen kiment a fejemből. Nehézkesen kicibáltam a zsebemből, majd feloldottam a zárat. Volt hat SMS-em, tíz nem fogadott hívásom Jonghyuntól, Jinkitől meg tizenhárom. Gyorsan bekapcsoltam a mobilnetet is. Sejtettem. Jinki küldött vagy száz üzenetet (na, jó, csak nyolcat, de tőle az már nagy dolognak számított), hogy hol vagyok. Azt hiszem, kicsit elcicáztam az időt.

- Úgy voltam vele, hogy hívom a rendőrséget, ha nem jössz fél órán belül - fújtatott. Egy kicsit elszégyelltem magam. Szegények biztosan aggódtak értem, ami miatt nagyon kellemetlenül éreztem magam.

- Felhívom Jinkit, hogy nyugodjon meg - dadogtam. Jonghyun azonban csak fújtatott. Kiskutya szemeivel futólag rám pillantott.

- Szerintem inkább küldj neki SMS-t.

- Rendben - biccentettem, és már írtam is neki, nehogy azt higgye, hogy meghaltam. Bár szerintem így is lógni fogok neki valamivel.

Őt ismerve legalábbis biztosan. Vagy nekem lesz annyira bűntudatom, hogy fizetek neki valamit.

Miután ezzel végeztünk, Jonghyun és én nagyon jól elbeszélgettünk.

Az út végén már röhögtünk, és nem sok kedvem volt kiszállni otthon, de sajnos nem lehetett más választásom, elsősorban a cica miatt. Megköszöntem a fuvart, és kipattantam a kocsiból. Mivel a lépcsőzéshez fáradt voltam, és az állat sem volt könnyű, a liftet választottam. Nemsokára megérkeztünk. A lény meglepően higgadt volt, és lényegesen felülmúlta az elvárásaimat. Azt hittem, hogy ki fog ugrani a táskából, ehelyett egészen jól viselte az utat.

Amint beértem, kinyitottam a táskát. A cica szinte kipattant onnan, és érdeklődve figyelte az új otthonát.

- Üdv itthon. Ha valamit szétkarmolsz, agyon foglak csapni - mondtam neki - Várj csak! Gyere, csináljunk egy selcát - felkaptam őt, majd lefényképeztem magunkat. Eléggé utálta, de nem ellenkezett. Mikor hagytam őt menni, azonnal elbújt a konyhában. Közben persze fotóztam. Nagyon furcsa lény volt, és információt akartam róla szerezni.