8. Az embergyilkos

Szótlanul álltam a férfival szemben. Éreztem, hogy kiült az arcomra a rémület. Az a kis valami egy szörnyeteg lehetett, és én mégis a lakásomba engedtem. Nem lett volna szabad befogadnom, vagy hazavinnem őt, hiszen semmit nem tudtam róla. Bűnösnek éreztem magam az előttem fekvő halott haláláért, és egyszerűen elöntött a félelem. Befogadtam magamhoz ezt a lényt, és lehet, hogy nekem hálás volt ezért, emiatt nem is bántott, de megölt egy ártatlan embert, akinek annyi bűne volt csak, hogy az utcán téblábolt az adott időpontban. Ezek után mégis mit csináljak? Hogyan fogok tudni egyáltalán ránézni erre a démoni teremtményre? Akármikor rá fogok pillantani, ez a látvány fog megjelenni előttem.

- Nagyon sajnálom a történteket - sóhajtottam fel. Mindent meg kellett tennem, hogy ne bukjunk le, mert én is börtönbe kerülhetek a macska miatt.

- Én is. Mindenesetre remélem, megtalálják ezt a démont. Annyi bizonyos, hogy kóbor állat, és arra ment - fejével az ellentétes irányba mutatott, ami megdöbbentett, mert a macska teljesen az én irányomban lakott.

- Valóban? - pislogtam, miközben az utat bámultam. Volt ebben valami furcsa. Nem hinném, hogy egy macskának olyan magas lenne az intelligencia-szintje, hogy elindulna a másik irányba, majd valahogy visszaosonna csak azért, hogy ártatlannak tűnjön ebben az egészben, és átterelje a gyanút egy nem is létező lényre. Ezt valamiért kizártnak tartottam, még akkor is, ha ez a valami meglepően okos állat volt.

- Igen, valóban. Nem értem, hogy került ide, de elég hamar kiismerte a tájat. Nem lehet rendes állat. Vagy természetfeletti, vagy génmanipulált.

- Remélem, többet nem fog lecsapni - mondtam monoton hangon. A férfi bámulta tovább a nyomozást, így elköszöntem. Nem akartam tovább erről a lényről beszélgetni, mert féltem, hogy le fogom magam buktatni.

Azért azt furcsálltam, hogy nem engem bántott. Szerintem egy állat nem lehet ennyire hálás, főleg nem azért, mert nem tettem semmit, csak hazavittem szerencsétlent. Ettől függetlenül engem is megölt volna, ha annyira éhes, mégsem tette. Kimászhatott az ablakon, és mivel a hajléktalan volt az első, akit meglátott, őt ette meg. Egyébként a bácsit mindenki kedvelte, mert aranyosan, és illemtudóan viselkedett mindenkivel. Egyáltalán nem felelt meg a sztereotípiának, amiben részeges, gusztustalan embereknek ábrázolták őket. Ez a bácsi csak szimplán nem kapott elég nyugdíjat semmihez. Egy éven belül elkobozták a lakását, és az utcára került. Pontosan annyi pénzt kapott havonta, hogy nagyjából rendbe tudja magát szedni, tehát ilyenkor kivett egy hostelszobát, lezuhanyozott, borotva, meg minden. Ezzel ment el a pénze háromnegyede, a maradékból meg enni, inni vett magának. Igaz, a hónap végére teljesen kifogyott, és olyankor azért a környékbeliek vittek neki maradékokat, így nem mondhattam volna, hogy ez a bácsi bárkit is zavarna. Igaz, voltak, akik nem rajongtak érte, de általánosságban nem okozott semmi problémát.

Erre egy fekete valami megölte őt elég brutális módon. Ez a fekete valami pedig ezer százalék, hogy az én állatom volt. Lehet, hogy mindent és mindenkit meg fog ölni lassanként. Lehet, hogy ő az átok, amit magamra szabadítottam.

Most még zenét hallgatni sem volt kedvem. Egyszerűen túl nagy sokként ért az, ami tegnap történt. Mégis mit fogok majd csinálni vele? Bezárom? Akkor meg engem zabál fel.

Igazából féltem tőle, hiszen ez olyan volt, mintha kobrát melengettem volna az ölemben. Rettegéssel töltött el az, hogy megosztom vele a lakásomat. Ennyi erővel már be is mehettem volna a tigrisketrecbe, és ott reménykedhetek, hogy nem esz meg a csúcsragadozó.

Egyszerűen remegtem már attól is, ha a lényre gondoltam. Már az elején tudtam, hogy ez a valami nem volt átlagos, és számítottam is valami extra dologra, amivel kitűnik a többi állat közül, ez azonban felülmúlta minden elképzelésemet. Ez a lény egyszerűen kinyírt egy embert, holott akkora volt, mint egy kisebb fajta kutya, ráadásul macskaként harcolt, így teljesen más volt, mint egy eb. Azért egy macskától jobban meg tudja magát védeni az ember, főleg, hogy ez a valami nem is a szemét kaparta ki az áldozatának, hanem kitépte a belső szerveit. Milyen gusztustalan dolog volt már ez? Egyszerűen undorodtam a tudattól is. Az a valami azonban megtette, és kizártnak tartottam egy másik lényt, hiszen őt tegnap hoztam haza, semmit nem tudtam róla, majd reggelre meghalt egy közelünkben élő ember egy fekete, macskához hasonló lény által. Nem lehetett minden ennyire véletlen. Sőt, lehet, hogy Sooyoungnak is köze volt ehhez az egészhez, hiszen ő is csak úgy berobbant a környezetembe, elrontva ezzel az átlagos, megszokott mindennapjaimat. Talán minden egymásból következett, és ez a sok véletlen egybeesés meg fog őrjíteni előbb-utóbb. Bele fogok zakkanni ebbe a sok új dologba.

De tisztában voltam azzal, hogy tartanom kellett magam. Nem adhattam fel az egészet ilyen hamar, hiszen itt volt a cica, akiről gondoskodnom kellett, még akkor is, ha egy sátánfajzat volt. Valamiért nem tudtam még csak arra sem gondolni, hogy utálom, esetleg elengedem őt. Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem volt lelki erőm egyáltalán erre gondolni, mert kedveltem ezt az állatot. Különleges volt, mint én, és pontosan ugyanúgy kellett neki is egy támasz, mint nekem. Neki én voltam ez a valaki, nekem pedig Jonghyun és Jinki, akikre elsősorban számíthattam. Meg persze apa, meg Juhyeon, Kibum és szerintem most már Sooyoung is. De elsősorban ez a két vadmarha volt a két legjobb barátom. Sőt, Sunyoungot is beszámíthattam volna, de vele nem találkoztam olyan gyakran, legfeljebb akkor, amikor Jinkihez átmentem. Egyébként ő volt az említett személy barátnője, és nagyon komoly kapcsolatnak tűnt. A lány az elején nem volt szimpatikus, mert folyton erőltetettten mosolygott, de a végére megkedveltem. Az meg egyenesen lenyűgözött, hogy gépészmérnöknek tanult. Komolyan. Én és a matektudásom a közelében sem voltunk egy gépészmérnöki diplomának, ez a csaj meg a kisujjából kirázott mindent, ami nem kicsit lepett meg. Szóval, csodáltam a csajszit, de valamiért nem beszéltünk olyan gyakran. Egyszerűen nem volt közös témánk, pedig engem érdekelt a gépészmérnöki dolog. Tulajdonképpen engem minden érdekelt, szóval el tudtam tárgyalni bárkivel bármiről, igaz, a matematika, fizika, kémia dolgaihoz nem igazán tudtam hozzászólni, így olyankor csak csendben asszisztáltam, és hallgattam az izgalmas dolgokat, amiket meg sem tudtam jegyezni.

Fel sem tűnt, hogy máris az iskolához értem. Egyszerűen elveszett az időérzékem, és nem gondoltam, hogy mennyi ideig jártam Másvilágban, mélyen, a gondolataim legsötétebb gödreiben.

Gyorsan besétáltam az épületbe. Igyekeztem elterelni a figyelmemet a macskáról, de nem igazán ment. Nem bírtam kiverni a fejemből azt a kis valamit. A félelem minden percben átjárta a testem, nem bírtam kontrollálni magam. Csak rettegtem, mint egy nyúl a rókalyukban. Már ott tartottam, sok sírva fakadok a lény miatt. Éreztem, hogy én leszek a következő, akit meg akar ölni. Szinte biztos voltam benne, hogy ez csak egy jel volt, és a soron következő ember én leszek.

Utam automatikusan nem abba az előadóterembe vezetett, amelyikbe szoktam járni, hanem abba, ahol Kibum és Juhyeon kezdett minden reggel. Általában ott találkoztunk, mert ők mégiscsak ketten voltak, én meg mégiscsak egyedül az én termemben. Jinki szintén egyedül szenvedett az ő termében, ezért inkább az ő helyük lett a találkozási pontunk az egyetemen belül. Nem kellett sokat vándorolnom, mert a régészek egy emeleten voltak, ráadásul Kibumék még a közelben is. Nem minden reggel voltak benn. Szerdánként ugyanis Juhyeon csak második órára jött be, viszont azt az előadást pénteken nulladikra vállalta be. Nekem pedig csütörtökön nem kellett korán bejönnöm, és beraktam az egyik lyukas órára, így magamat nevezhettem az egyik legszerencsésebb embernek.

- Sziasztok - berobogtam a terembe, ahol a szokásos látvány tárult elém. Kibum és Jinki veszekedtek, Juhyeon pedig szenvedett a fiatalabb mellett.

- Szia - intett vissza, de fejét nem emelte fel a füzeteiről, amiken feküdt.

- Látod, Taemin is "sziasztok"-kal köszön - jelentette ki Kibum, és bizonyítékképp rám mutogatott. Egyből leesett a tantusz, így inkább csak beültem Juhyeon mellé, és hallgattam.

- Mert nem mer máshogy köszönni, mivel akkor leordítod a fejét - morogta Jinki unottan. Kibum felsóhajtott, majd lassan, türelmesen és segítőkészen nekiállt elmagyarázni, hogy mennyire bunkó dolog "jó reggelt"-et mondani köszönésképpen.

- Azt hittem, hogy ezt már tegnap lebokszolták - sóhajtottam, mert határozottan emlékeztem egy ehhez hasonló jelenetre, ami tegnap történt.

- Csak félig. Most folytatják, mert Jinki ma is úgy köszönt - sóhajtotta a lány, majd felém fordította a fejét - elég szarul nézel ki.

- Tudom. Pocsék napom van - sóhajtottam fel, mire Kibum törvényszerűen felkapta a fejét. Szuper, elszóltam magam.

- Látod, most milyen bunkóság neki "jó reggelt"-tel köszönni!

- Az még ennél is nagyobb bunkóság, hogy ti ketten nem is köszöntetek neki - vágta rá Juhyeon, de még mielőtt egymásnak ugrottak volna Kibummal, Jinki szerencsére megfékezte őket.

- Most egy kicsit hagyjuk ezt - hangja idegesen csengett, mégis nyugodtan, amit nem tudtam, hogy hogyan csinált. Lassan felém fordult, tekintetében megcsillant az aggodalom. Ha egy dologban biztos voltam, akkor azt a macska eltitkolásához kapcsoltam. Elhatároztam, hogy azt az életem árán sem mondom el senkinek.

- Valami állat megölte az utcánkban lakó csövest.

- Szörnyű az emberi faj - morogta Juhyeon. Szerintem kicsit félreértette a mondandómat, mert kivételesen tényleg egy állatra gondoltam. Egészen pontosan a cicára, aki nálam lakott.

- Szerintem egy állatról van szó, nem egy emberről, aki retardált, és azon élvezkedik, hogy fajtársait gyilkolja - Kibum halálosan nyugodtan jelezte a lánynak, hogy ő megértette a mondatomat, és emiatt lógok neki egy vitával. Tényleg nem értettem, hogy mit élvezett ezen a sok veszekedésen, de ez éltette, most nem fogok neki belekötni ebbe.

- Legalább fél percet bírj ki - Jinki boldogan csapott le a lehetőségre, és hiába csillogott a szeme a vitatkozás vágyától, türtőztette magát.

- A pasin elvileg karmolásnyomok voltak. Igazából fura lesz nélküle az utca, de másban annyira nem érint. Mondjuk, az ijesztő, hogy valami fenevad erre járkál - magyaráztam, csak azért, hogy mindenki lenyugodjon. Valahol azért vártam már a délutánt. Látni akartam a cicát, megbizonyosodni arról, hogy nem tett semmit. Azonban ahhoz még nagyon sok időnek kellett eltelnie.

- Szerintem jobb lenne, ha hazamennél. Biztosan átnéznek pár lakást, mert nem tudhatod, hogy az a valami hova mászott be az éjjel - Juhyeon megveregette a vállam, azonban nem segített. Teljesen megrémültem. Az a macska az én lakásomban volt! Én vittem haza, én kerülök majd miatta börtönbe! Nem szerezhettek róla tudomást, nehogy ennek súlyos következményei legyenek.

- Azért ne túlozzunk! Nem hiszem, hogy bármilyen állat be tudna mászni az ablakon, miután gyilkolt egy jót. Ez azért enyhén szólva irónikus, és lehetetlen. Az emberek nem nyitják ki az ablakaikat éjjelre, legfeljebb bukóra, esetleg akkor, ha nagyon magasan laknak, és nem kell félniük a betörőktől. Odáig meg semmiféle állat nem tud felmenni csak úgy, talán akkor, ha madár, vagy tud repülni.

Kicsit megnyugtatott Jinki beszéde, és igazából el is gondolkoztatott. Igaza volt abban, hogy ez a macska sem lehetett szuperhős, így nem ugrálhatott talajról háztetőre, márpedig nem a földszinten laktam. Ez annyit jelentett, hogy hiába felelt meg tökéletesen a leírásoknak, nem lehetett ő, mert nem tudott volna kiugrani a lakásomból, és vissza is mászni mindenféle sérülés nélkül. A bukóra nyitott ablakon keresztül pedig főleg nehezen ment volna a nagy szökés. Meg akkor minek jött vissza? Ez egyszerűen túlságosan abszurd volt számomra, és talán ennek köszönhetően szerencsére megnyugodtam. Lehet, hogy voltak fajtársai, és csupán véletlen egybeesés lehetett az, hogy egy pontosan ugyanolyan állat ölt meg bárkit is.

- Igazad lehet - reagáltam Jinki szövegelésére, aki elégedetten elmosolyodott. Annak örültem, hogy nem haragudott rám a tegnapi miatt, vagy ha tette is, mostanra megbocsájtott, és nem kellett itt könyörögnöm neki. Ilyenkor elég szörnyű barátnak éreztem magam, de szerencsére ő sosem hagyott cserben a hülyeségeim miatt.

- Na, jól van, csajok, szerintem mennetek kellene, mert hamarosan kezdődik az óra - nyújtózkodott egyet Juhyeon mellettem. Nem igazán értettem, hogy miért nem jött be sokkal később, hiszen az iskola mellett lakott. Én biztosan kihasználtam volna a lakóhelyem adta lehetőségeket, és mindennap későn értem volna be. Juhyeon ehelyett mindig itt volt időben, mert szerinte ez így volt korrekt minket tekintve. Ha ő mondta, akkor ez így is volt.

- Igaz. Délután a kávéházban találkozunk - biccentett Jinki. Na, most semmi kedvem nem volt menni teázni. A macskával kellett volna foglalkoznom, nem ártott volna beszerezni almot, tálat, ennivalót, kaparófát. Nem mellesleg meg akartam arról győződni, hogy tényleg egy gyilkossal kellett-e osztozkodnom a lakásomon, mert hiába zártam ki logikailag ennek a lehetőségét, azért féltem, és tudat alatt éreztem, hogy csak magamat akartam valahogy megnyugtatni ezzel kapcsolatban, és igazából az a valami tényleg meggyilkolt valakit.

- Nem hiszem, hogy el tudok menni. Dolgom van - dadogtam zavartan. A csapat úgy nézett rám, mintha bevallottam volna, hogy nagy valószínűséggel egy gyilkost tartogatok a lakásomban.

- Na, ne szórakozz! Tegnap is ellógtad! - morgott Kibum, és sajnos igazat kellett neki adnom, bűntudatom is volt emiatt rendesen.

- Tudom, de be kell ugranom a bankba, az meg tudjátok, hogy mennyi időbe telik - füllentettem, és meglepően jól ment. Az évek alatt nagyon jól megtanultam hazudni, és néha még én sem tudtam, mikor mondtam igazat, és mikor nem. Sőt, volt, hogy annyira belezavarodtam egy hazugságomba, hogy az eredeti szövegemre nem is emlékszem, vagy arra, hogy hova mentem, mit csináltam, mi volt az igazság. Erre mondta Jinki mindig, hogy legyek politikus, mert ezt a tehetséget nem szabad elpazarolnom. Persze, csak akkor mondta, ha tudott arról, hogy nem mondtam igazat. Például apukámnak szoktam füllenteni sokat, ami nem szép dolog, de amikor egyetemista lettem, egyfolytában felhívott mindenért, hogy még éltem-e, vagy magamra robbantottam esetleg a lakást. Fő a bizalom. Mármint, értem én, hogy csak nagyon aggódott, ez is volt a dolga, de néha valami brutális módon be tudott csavarni a bubokékfóliájába, és onnan nem szabadulhattam. Szent meggyőződése volt, hogy életképtelen vagyok, és az önellátási képességem nem létezett, ami csak azért volt valamilyen formában igaz, mert a nagymamámmal éltünk együtt, ő csinálta a házimunkát, apukám meg adta a pénzt és a nevét mindenhez. Kivéve, amikor nyaralni kellett menni. Olyankor fizikailag is mindig ott volt, engem meg az őrületbe kergetett azzal, hogy semmilyen nyelven nem beszélt, és nem is akart ez ellen tenni, mert neki az nagyon komfortos volt, hogy volt egy fia, akit élő szótárnak használhatott, ráadásul az sem érdekelte, hogy ez a bizonyos fiúgyermek nem igazán bírta a meleget, és mindig rosszul volt, így neki a nyaralás emléke általában abból állt, hogy éppen melyik nap nem lett rosszul. De nem baj, mert az ő szavaival szólván a nyaralás létszükség, de amikor én el akartam menni Jonghyunnal meg a régi bandával moziba, akkor mindig annyi összeget adott, amennyiből pont kijött a mozijegy. Úgyhogy mindig hozzá kellett csapnom a saját zsebpénzemből, amit meg számolgatott, mert nem költhettem el. Logikus. Szerintem pedig a szociális életem fejlesztése is van olyan fontos, mint a forró helyeken való rosszullét.

Egyébként Egyiptomtól is féltem, mert ott is nagyon meleg lesz, és azért nem akarom, hogy a barátaim aggódjanak értem. Szóval, azt majd meg kell valahogy oldanom.

Éljen...

Szerintem viszek magammal hat doboz gyógyszert, és mindennap beveszek egyet.

- Nem mehetsz ma bankba, mert tegnap is ellógtad a kávét - mormogott Kibum. Ettől megijedtem, mert ha engem választott, akkor nem csak teljes megalázásban szenvedtem, hanem még csatlakoznom is kellett a hülyeségéhez, amit utáltam. Mindig igyekeztem elkerülni a vitatkozós-játékát, de sajnos néha nem jött össze.

- Ez nem választási lehetőség. A héten el kell mennem, és annyira nem érek rá, hogy bármikor megtegyem azt a fél órás utat.

- Akkor legyen az, hogy beülsz fél órára, aztán mehetsz. Jó? - nyaggatott Juhyeon, ezzel sikeresen megmenekítve engem a szóháborútól.

- Jó - sóhajtottam végül. Igazából azt nem tudtam, hogy meddig volt nyitva az állatkereskedés, ahová el kellett mennem vásárolni a cicának dolgokat. Mindenesetre azért reménykedtem abban, hogy sikerül majd odaérnem, mielőtt bezárna. Szerencsére gyakran elkísértem Kibumot, vagy Jonghyunt kutyatápot venni, ráadásul voltak ott macskáknak és halaknak is felszerelések, úgyhogy azt még meg akartam látogatni.

- Helyes - biccentett Juhyeon, mire Jinki elmosolyodott.

- Tudom, hogy az vagyok - büszkén megtapogatta a láthatatlan borostáját, majd integetve eliszkolt, mielőtt bárki is azt merné mondani, hogy a lány nem arra gondolt, mint ahogyan azt ő értelmezte.

- Gonosz, beképzelt Csirke - fújtatta Juhyeon nevetve.

- Nem is csirke - Kibum behajtotta a könyvet maga előtt.

- Hát, amennyi csirkehúst eszik... én egyelőre csodálkozom rajta.

Elmosolyodtam a társalgáson. Kibum néha tudott normális is lenni, csak olyankor szigorúan tilos volt Jinkit a közelbe engedni, mert vele vitatkozott elsősorban.

- Na, én megyek, srácok. Majd találkozunk a kávéházban - mosolyogtam rájuk, majd én is elsiettem, mert kezdődött az előadás. Gyorsan berohantam, és lehuppantam valahol a középső sorban.

Az előadás elkezdődött, de nem igazán tudtam koncentrálni. Valamiért csak a macska járt a fejemben. Folyton arra gondoltam, hogy vajon mit csinálhatott éppen, kit gyilkolgatott, vagy aludt-e. Ijesztő volt, hogy ennyire körülötte kavarogtak a gondolataim, de egyszerűen nem tudtam visszakalandozni az órára. Néha elkaptam egy-egy szót, azt leírtam, mintha jegyzeteltem volna, bár a felét nem értettem annak, ami történt körülöttem, még akkor sem, ha Nam tanár úr ki fog nyírni ezért. Előre féltettem magamat. Komolyan.

Azonban egyszerűen nem tudtam mit csinálni, teljesen elveszett a koncentrálási képességem.

Ez pedig így ment egész nap. Minden percemben a macskán járt az eszem, és bármit csináltam, ez nem múlt el. Elsősorban a félelem miatt, másodsorban pedig azért, mert szerettem a kis vacakot. Bár azt nem tudtam, hogy miért. Aztán meg rádöbbentem arra is, hogy a pénztárcámat otthon hagytam, mert nem volt ott, ahol kellett volna.

Így telt el az egész napom. Teljesen megkönnyebbülten léptem ki az egyetem ajtaján, mert legalább vége volt ennek a borzalomnak. Ennyire még sosem éreztem magam kellemetlenül egész nap, hiszen mindig igyekeztem legalább félig figyelni az órákon. Most meg nem ment. Nem, mert a macskán járt az eszem. A gondolataimba mélyedve fordultam be a sarkon, amikor valami fekete árnyat vettem észre. Rémülten felkaptam a fejem, tekintetemmel a mozgó dolgot kerestem. Valamiért féltem, de mégis kíváncsi voltam. Megint. Olyan déjà vu érzésem lett, mintha tegnap is ugyanez történt volna. Most azonban nem mozdultam meg. Nem is kellett. A fekete valami mellém pattant. Homlokomat ráncolva néztem rá értetlenül. Nagy, barna szemek, mókusfarok, hiúzfülek. Ráadásul a szájában az én pénztárcámmal. Elkerekedtek a szemeim. Nem emlékeztem arra, hogy kivettem-e a pénztárcámat a táskámból, de szerintem elfelejtettem. Mint mindent. Az iratokat a kabátzsebemben tároltam, így az nálam maradt... de a tárca biztosan nem került este a kezeim közé.

- Te meg mit keresel itt? - kérdeztem a furcsa lénytől, aki letette elém az általa elhozott kis tárgyat. Értetlenül néztem rá, de azért felvettem. Most komolyan elhozta utánam a tárcát? Honnan tudta, hogy nekem erre szükségem van? Vagy azt, hogy hol tartózkodtam éppen akkor, amikor megtalált?

- Izé, köszi - remegő kezekkel megsimogattam a fejét. Kimászott az emeleti lakásomból. Akkor biztosan ő ölte meg a hajléktalant is, hiszen most is megjelent. Féltem tőle, de nem mutathattam ezt ki, nehogy megtámadjon. Tudtam, hogy ő az én cicám volt, és nem egy újabb adag furcsaság. Éreztem a közelségét, és valami összekötött minket.

Még egy darabig hagyta magát babusgatni, majd elrohant. Kiegyenesedtem, és zsebre tettem a pénztárcámat. Ez a macskaszerű dolog nagyon ijesztő volt. Egyre jobban megijesztett, és hiába akartam magammal elhitetni, hogy ennek normális viselkedésnek kellett lennie, nem tudtam. Rémülten fordultam meg, hogy visszamehessek az iskolába. Talán ott majd biztonságban lehetek, és nem fog egy macska terrorban tartani, követni, és halálra rémiszteni. Féltem tőle, de nem mutathattam előtte a gyengeségemet. Valamiért azonban elengedni sem akartam, mert kedveltem őt ennek ellenére. Éreztem a szívem mélyén, hogy engem soha nem bántana, és ebben nagyon is reménykedtem.