5. Ásatás

Ez volt számomra a Mennyország. Semmi ember, csak én, a virtuális barátaim, és a televízió. Minden tökéletesre sikerül a nap végére. Juhyeon írt nekem, hogy miért nem megyünk, mire megadtam az egyszerű választ, miszerint Sooyoung nálam aludt, és közben utánajártam a pasinak, de sehol semmi. Egyszerűen nem találtam meg az illetőt, bár nem is tudtam róla semmit, igaz, volt némi elképzelésem a fickóról. Fekete, rövid haja lehetett, nagy orra, és felettébb antipatikus pofázmánya. Meglehetősen sportosan öltözött, és szerintem még nem volt egyetemista, vagy csak valami nagyon gyenge suliba járt, ahova Szöul minden söpredékét felvették. Megpaskoltam a mellettem levő kartámlát. Azért egy cicát, vagy kutyust, vagy nyuszit el tudtam volna viselni magam mellett. Néha ideszaladt volna, hogy megsimizzem, vagy egész nap mellettem fetrengett volna, vagy valami. Azonban szörnyen undorodtam az ürüléktől, így nem mertem bevállalni semmilyen állatot. A sorsra bíztam az egészet. Ha azt akarja, hogy legyen valami állatom, akkor úgyis összefutok eggyel, amit haza kell vinnem, megetetem, megitatom, nevelgetem. Azonban eddig nem igazán tűnt úgy, hogy lesz kis kedvencem, amit azért annyira nem is bántam. A kutyákat le kell vinni sétálni, nevelgetni kell, hogy ne kattanjon meg. A macskák folyton ugrálnak, szétkarmolnak mindent, nagyon fontos nekik a pontosság, ami tőlem elég távol állt. Nem tudtam mindig ugyanakkor felkelni, csak azért, hogy megetessem az állatot, vagy időben hazaérni. Az nagyon nem az én műfajom volt. Biztos, hogy én soha nem lennék képes felkelni egy másik lény kedvéért. Így aztán állat nélkül maradtam.

Gondolkoztam azon, hogy hogyan tudnék felszedni valakit, de rá kellett döbbennem, hogy nem voltam lány. Nálam nem váltak be azok a módszerek, hogy nekifutok az utcán álmaim hercegének, vagy a szomszéd srác pont belém habarodik. Azért Koreában elég kevesen voltak a melegek, és általában bárokban gyűltek össze, holott én valami eszméletlenül rühelltem bárokba járni. Így aztán megbukott az egész. Jonghyunt nem akartam lenyúlni, mert az esetem sem volt, a minimális mérete is zavart, ja, és volt ott egy Kibum, aki szerette. Kibum pedig pontosan azért nem kellett, mert Jonghyuné volt, és az biztos, hogy nem tudtam volna elviselni a hisztijeit. Természetesen sosem fordult meg a fejemben, hogy bármelyikkel is járjak, csak tisztázni akartam az okokat. Nem szeretném, ha egy kiváló barátság tönkremenne a szerelem hülyeségei miatt. Mondjuk, azért valahol kellemetlenül éreztem magam, elvégre huszonkettő évesen még nem volt senkim, holott az emberek nagy része már kiskamaszként elveszíti a szüzességét.

Az órámra pillantottam. Már dél volt, így felkeltem. A fagyasztóban volt egy kevés halrúd, azt megmelegítettem, közben elővettem a tanszereimet, és tanulgattam. Elég nagy volt a verseny Koreában az egyetemeken, így kellett tanulnom, hogy versenyben maradhassak. Szerencsére jó volt a beszélőképességem, így hamar feltaláltam magam minden helyzetben, még akkor is, ha halványlila gőzöm sem volt arról, hogy mit mondtam, vagy mi volt a témám. Gyorsan átfutottam, hogy mit vettünk a héten, és már el is dobtam a felszereléseimet. Visszatértem a Hell Gate Londonhoz, és öltem a mindenféle ronda szörnyetegeket. Természetesen a karaktereim fejlesztésével elment rengeteg idő, de nagyon szépen néztek ki, és öröm volt bámulni őket. Komolyan ott ültem a gép előtt, és néztem a szépségeimet. Volt egy Taem nevű, egy Lauri meg egy Juhyeon, mert az a boszi megcsinálta magát is, de nem játszott vele. Semmi probléma, nagyon szépen felfejlesztettem a karakterét, öröm volt vele játszani, bár messzemenően saját magam voltam a kedvencem. Egyszerűen a legjobb felszerelést aggattam rá, és imádtam vele harcolni, mert nagyon ügyes volt. Laurival annyira nem játszottam, mert őt a végére hagytam, de nagyon szuper cuccokat gyűjtöttem neki is össze. Ezt a játékot csak ajánlani tudtam mindenkinek, bár nem adtam volna kölcsön senkinek semmi pénzért. Az enyém volt, és kész.

Miután ezzel eltelt a napom nagy része, lezuhanyoztam, hajat mostam és lefeküdtem. Vagy éjfélig dumáltam még a többiekkel. Utáltam, ha nagyon időhöz volt kötve az elalvásom. Alapból rossz alvó lettem középiskolában, és éjjel is mindig felkeltem legalább kétszer a semmiért, aztán mindenféle agyatlanságon járt az agyam, így lehetetlen volt visszaaludnom. Egyesek szerint a stressz volt, szerintem ez szokás kérdése lett. Keveset kellett aludnom akkor, mert messze volt a középiskolám, így nem tudtam rendesen sokat aludni.

Ez az éjjelem is ilyen szokásosan telt, majd reggel felkeltem, felöltöztem, és rohantam is iskolába. A parkban bedugtam a fülembe a fülhallgatómat. Imádtam zenével a fülemben órákig sétálni. Megnyugtatott, bár szerintem ezzel nem voltam egyedül.

Mikor az iskolához értem, csendben megálltam valahol a csoport egyik szélénél. Nem igazán voltam jóban az itteniekkel, sőt, a barátaimon kívül senkivel nem voltam jóban. Nem barátkoztam könnyedén, mert nem igazán voltam az a népszerű, divatos srác a hiedelemmel ellentétben. Így csak csendben álltam, és vártam a tanárra a busszal. Szerettem ezt a szervezést, de komolyan. Szerzett nekünk buszt az ásatási területig, aztán meg jussunk haza úgy, ahogy akarunk, de a buszon lesz a névsorolvasás.

Tökéletes. Majd felhívom Jonghyunt, hogy jöjjön értem, elvégre ő volt a legjobb barátom, de ha nem ér rá, akkor jön a többi haverom. Egy azonban biztos volt. Nem fogok hazabuszozni. Ez nekem nagyon abszurd volt. Nem fogok este nyolckor még buszozgatni. Jó, nem addig tart az ásatás, de nagyon sokszor kell átszállni, ráadásul magamat ismerve fix volt, hogy eltévedek.

Így inkább nagyon szépen fogok a haverjaimra nézni, hátha lesznek olyan cukorborsók, hogy megkegyelmeznek rajtam. Vagy legrosszabb esetben megkérek valakit onnan. Más ötletem sajnos nem nagyon volt, bár titokban reménykedtem abban, hogy egy lovat találok, és az majd hazavisz. Na, akkor nem kellene senki mással foglalkoznom, bár a lovat nem nagyon tudtam volna hova tenni.

Legfeljebb a parkolóba, mint egy kocsit.

- Szia, Taemin - Kibum vigyorogva vállon veregetett.

- Szia - visszamosolyogtam rá. Azért örültem, hogy találkoztam vele, mert ha valamit utáltam, az az állás volt.

- Várod Mr. Park varázslatos felbukkanását? - kérdezte, miközben megigazította a kapucnimat, ami az ősellenségem volt, mert soha nem úgy állt, mint kellett volna.

- Pontosan. Valami információ esetleg? - vontam fel a szemöldököm, hátha kapok valami használati útmutatót Park tanár úr viselkedéséhez. Ő mindig ugyanazt az évfolyamot vitte ugyanoda, szóval a srácok sokban segítettek, ha elmondtak bizonyos tudnivalókat.

- Van a tér, oda vannak műanyag csontmásolatok elrejtve, valamint egy kutyának a csontváza. Ha azt megtalálod, akkor pluszpontot kapsz, de ne menj egyből oda, mert szinte kizárt, hogy megtaláld elsőre. Várj - elővette a telefonját, majd mutogatni kezdett - ez a terület. Ti itt fogtok keresgélni az elején. Aztán lesz az önálló kutatás. Indulj el erre, majd gyere kicsit erre. Este hétkor indultok haza, fél hétkor van a gyülekező. Háromnegyed ötkor menj el ide. Ott lesz a csontváz. Sok sikert.

- Köszi - vigyorogtam rá hálásan. Még Jinkinek mondta el valaki, aztán ő tovább adta Kibumnak és Juhyeonnak, ők nekem, én meg majd Sooyoungnak. Jaj, Sooyoung! Róla még akartam beszélni a csapatnak!

- Nincs mit - visszapakolta a telefonját.

- Akartam veletek beszélni egy fontos dologról - kezdtem bele, mire Kibum felnevetett. Igaz, velük nem lehetett komoly dolgokról beszélgetni, mert majmok voltak.

- Elfelejtetted, mi? - röhögött. Egy páran értetlenül nézték őt, amit nem csodáltam. Kibum úgy tudott röhögni, mint egy retardált, oxigénhiányos fóka. Felsóhajtottam. Ennyit nézett ki belőlem az egyik legjobb barátom. Azt, hogy mindent elfelejtek. Jó, ebben volt valami, de ez akkor is gonosz megnyilvánulás volt velem szemben.

- Nem felejtettem el. Emlékszel Zöldikére? - kérdeztem. Kibum biccentett. Szerintem nem lehetett rá nem emlékezni, mert elég jellegzetes arca volt, de ha másról nem is, a hajáról meg lehetett jegyezni őt.

- Nem lehet nem elfelejteni a mentazöld haját, de mi van vele? Bejön? A nagy homoszexuális Taemin beleszeretett egy lányba? - Kibum felnevetett. Jó, lehet, hogy nem fogalmaztam meg rendesen a szituációt, de azért még ki lehetett volna találni, hogy nem egészen a nemi hovatartozásomról szeretnék dumálni a suli előtt...

- Nem. Azt szeretném megkérni, hogy legyetek vele kedvesek. Elég nehéz neki, és szombaton nagyon sok dolog összejött neki.

- Te tulajdonképpen mi a francot műveltél az állatkert után? - ráncolta a homlokát, de leintettem.

- Nem arról van szó. Csak vegyétek úgy, hogy ő is csapattag, jó?

- De... Jinki kivételével...

- Ő is az - megnyugtattam az én drága Kibum barátomat, aki halványan elmosolyodott. Tudtam, hogy segíteni fog nekem, mert ismertem őt, és meg mertem benne bízni. Sooyoung védve lesz a gaztevőtől és kaptunk egy új lányt a bandába.

- Hogyhogy ennyire a szárnyaid alá vetted? - Kibum a homlokát ráncolva meredt rám.

- Majd elmesélem, vagy kérdezd meg, de finoman, nehogy megbántsd - válaszoltam. Ilyenkor Kibum nagyon szeretett. Nem adtam neki semmi konkrét választ, és láttam rajta, hogy meg akart ölni a tekintetével. Igyekeztem nem megijedni, de ő tipikusan az a srác volt, akitől ilyenkor félni kellett.

- Szép jó reggelt! - intett Jinki.

- Neked is - elmosolyodtam, de ez csak álca volt. Igazából, ott mélyen, legbelül már nagyon vártam a busz felbukkanását, mert három másodpercen belül megtörtént az, amitől rettegtem.

- Tudod, a "jó reggelt" egy nagyon relatív fogalom. Mi van, ha nekem pont rossz reggelem volt? - vonta fel a szemöldökét Kibum. Reménytelenül felsóhajtottam. Én ezt nagyon nem bírtam már elviselni, Jinki azonban szinte látványosan felizgult erre.

- Nem érdekelsz - mondta - nekem jó napom van, és pontosan azért köszönök így, hogy neked is jó reggeled legyen a sok pozitív hatástól.

- Kivéve, ha valami trauma történt - folytatta Kibum, és ekkor csodák csodájára megjött a busz. Ennyire még sosem örültem semminek.

- Ha trauma történt volna, most otthon bőgnél az ágyadban - folytatta Jinki.

Mr. Park intett, hogy menjünk, ami nagyon nagy boldogságot jelentett a számomra.

- Mennem kell skacok, sziasztok! - intettem nekik, és siettem a buszra, hogy szerezhessek magamnak egy jó helyet. Igazából a menő lelkek szerettek hátul ülni, én azonban nem tartoztam közéjük, így általában az első, vagy a második sorban foglaltam helyet. Ráadásul utáltam hátul ülni, csak ezt nem mertem bevallani senkinek, mert az nem menő.

Így kerültem a második sorba. Megint. Fülembe dugtam a fülhallgatómat, és már ment is a zene. Szerencsére nem voltam olyan elöl a névsorban, így nem kellett egyből résen lennem, hogy felszólítanak-e. Szerencsére kisiskolában sok Kim nevű ismerősöm volt, így általában velük szívózott minden tanár. Mindig úgy kezdte, hogy a felelőből csak annyit mondott, hogy Kim, és amikor az aktuálisan nem tanuló Kim behúzta fülét-farkát, akkor azt hívta ki. Nagyon cseles és gonosz trükk volt. Szerencsére az én vezetéknevem nem volt ilyen gyakori, így nyugodt voltam mindig. Nem, mintha tanultam volna bármilyen órára is. Még törire sem, pedig azt szerettem a legjobban.

Természetesen ez már lecsengett, és a jelenlegi anyag felettébb érdekelt. Minden egyes szavát ittam az óraadóknak, és imádtam az egészet.

- Lee Taemin.

A nevem hallatán felemeltem a kezem, és benyögtem a szokásos "itt vagyok" szópárt. Nem tudom, miért mondtam állandóan, de folyton hozzátettem. Ez is egyfajta rossz szokássá nőtte ki magát. Csendben bámultam az utat. Tulajdonképpen semmi extra nem volt, de mivel mindig rosszul lettem a buszozástól, ezért muszáj volt bámulnom a szürke aszfaltot. Néhány autó jött velünk szembe, egy piros, egy kék és egy ezüstszínű volt az első három, így azokat megemlítettem. A forgalom meglepően nem volt valami nagy, így a több órás ácsorgás helyett viszonylag simán tudtunk haladni.

Egyre kijjebb mentünk a nagyvárosból, így az autók száma is folyamatosan csökkent. Csendben figyeltem az egyre tradicionálisabb épületeket, míg ki nem kanyarodtunk az autópályára. Igyekeztem nagyon figyelni, hogy merre mentünk, hátha a srácok már elfelejtették, hogy hogyan juthatnak el ide, és el kell nekik magyarázni, de meglepően segghülye voltam a tájékozódáshoz. Férfi létemre.

Amikor a busz lehajtott, igyekeztem nagyon arra koncentrálni, hogy lássam az irányt jelző táblát, de sajnos ez nem jött össze. Így aztán máris elveszetten figyeltem az út másik részét. Pár épülettel arrébb balra kanyarodtunk, és kimentünk a világ másik végére. Az egy szem kiépített autóúton kívül semmi nem volt, csak puszta. Felsóhajtottam, és figyeltem a mindenféle növényeket, fákat, marhákat, míg el nem értünk egy bizonyos helyre. Ez el volt kerítve, mindenhol lyukak és gödrök borították. Baloldalon padok voltak, körülötte meg erdő. Na, itt állt meg a busz. A tanár leszállt a diákokkal együtt, majd a padokhoz siettünk. Mindenki helyet foglalt valahol, miközben Mr. Park valami buckára állt, hogy mindenki jobban láthassa őt. Mint Farkas Piroskát abban az elvont mesében.

- Nos, köszöntöm minden kedves diákomat az első terepgyakorlatán. Ugyebár az alapokat már elsajátítottuk az egyetemen, tavaly is tanulták, így elértünk ahhoz a pillanathoz, amikor kipróbálhatják a tudásukat. Mindannyiuk felszerelése nálam van. A földben különféle műanyag csontok vannak, valamint a meglepetés. Aki az utóbbit megtalálja, plusz pontot számítunk fel neki, abban az esetben, ha

El tudja mondani a csontok eredetét, korát, és minden egyebet. Aki emiatt rosszul lesz, attól viszont pontot kell levonnom. Világos? Csodás. Nos, ez itt a gyakorló pálya. Ez a kicsi. Mindannyiuknak van egy buckája, ezen lehet gyakorolni. Pontosítok, ezen kell gyakorolni. A jó hírem az, hogy sokkal hamarabb ideértünk, mint ahogy kalkuláltam, így már négykor elmehetnek. Ebédszünet délben. A gyakorlatot én tartom, ez lesz másfél óra. Csodás, akkor mindenki jöjjön a felszerelésért - Mr. Park ismét felsorolta az egész osztályt, és figyelte, hogy ki jött magánúton. Voltak, de látszott a tanáron, hogy ezeknek le fog vonni a jegyükből.

Gyorsan elvettem az enyémet, miközben elejtettem egy üzenetet Jinkinek, hogy jöhet értem már négyre is, mert hamarabb értünk ide. Nagyjából azonnal visszaírt, ami elég ritkaságnak számított. Hogy miért? Mert utálta a Facebookot, és ő maga sem tudta, hogy minek regisztrált fel, mert nem érdekli őt ez az egész. Amikor egyszer ezt mesélte, akkor Juhyeon beszólt neki, hogy az öregemberek nem is értenek nagyon a modern technikához, és kerülik a változást. Erre Kibum beindult, és vitába szállt, mert igenis voltak olyan idős emberek, akik pozitívan reagáltak a változásokra. És ekkor kitört a harmadik világháború, mert mindenki vitatkozott mindenkivel. Egész élvezetes volt.

Szóval, Jinki azt írta, hogy legalább a lehajtóig buszozzak el, hogy felvehessen engem ott, és ezt személyes sértésnek vettem, mert rühelltem a buszozást, de nem igazán tudtam mást tenni.

Már az is rendes dolog volt tőle, hogy hajlandó volt eljönni értem. Felsóhajtottam, majd mikor a nevemet szólították, rohantam is a felszerelésemért. Volt kesztyűm, meg mindenféle kicsi eszköz, amikkel ki tudtam ásni a csontokat. Miután lement a teljes sor, odaálltunk a saját kis buckánkhoz. A tanár végig sorolta a teendőket, mi pedig igyekeztük őt követni, bár nem mindig sikerült. Volt egy kétbalkezes lány, aki miatt mindig mindent meg kellett ismételni. A baj csak az volt, hogy amikor segíteni akartam neki, akkor nagyon bunkó stílusban koppintott le. Egy hülye díszpicsa is volt, aki több farkat fogott, mint kilincset. Soha nem értettem, hogy ezen mit esznek a pasik, de ha hetero lennék, akkor lehet, hogy nekem is tetszene, mert a középiskolában is bejött az egyik divatmajom, de szerencsére nem lett belőle semmi. Főleg, hogy hivatalosan ellenségek voltunk. Sőt, főellenségek, mert mindig cseszegetett a melegségem miatt. Én meg visszacseszegettem, hogy én legalább tudok öltözködni, meg ő nagyobb melegnek tűnt, mint én. Ilyenkor általában feldühödött, és ordibálni kezdett velem, de szerencsére a sok yaoi-mániás csaj, meg az akkori barátaim kiálltak mellettem, és Jonghyun is nagyon sokat segített az ilyesfajta problémáim megoldásában.

- Mint már mondtam, sosem lehetünk elég óvatosak. Mikor találunk egy fosszíliát, nagyon fontos, hogy először körülötte kitisztítsuk. Ne felejtsétek, hogy minden egyes apró vacak nagyon fontos, így most ezalatt a másfél óra alatt ki fogtok ásni egy csirkecsontvázat, és össze kell majd raknotok. Együtt. A csontvázak ugyanis az évek során már teljesen el is kavarodhattak egymástól, így arra is nagyon figyeljetek.

Lehet, hogy az egyik csirkeláb a jobb oldalon van, a másik meg a balon.

- Biztos lement spárgába - jelentette ki valaki, mire mindenki felröhögött. Ezeket a barmokat!

- Nagyon vicces, Kim, értékelem a humorát - morgott Mr. Park - visszatérve, ne felejtsék el a higiéniai szabályok alapjait, amit azt hiszem, elég részletesen átvettek. Önök közül ki megy Egyiptomba?

Néhányan felemeltük a kezeinket. Még tavaly az egyiptomi testvériskolánk felajánlotta, hogy néhányan mehetünk oda gyakorolni egy hétre, és természetesen mi négyen jelentkeztünk is. Jonghyun nagyon nem akart jönni, amit nem igazán értettünk. Aztán kiderült, hogy nagyon el lesz havazva az óvóbácsis vizsgája, vagy mije miatt, de majd mindennap beszélünk az interneten. Én már alig vártam, mert a piramisok ugyanolyan fontosak voltak nekem, mint Athén... na jó, Athént sokkal jobban szerettem.

Ezt a vitát másfél óra alatt vezettem le magamban. Közben megtaláltam a csirke fejét, összeraktuk a csontvázat, majd kezdődött a szabad ásatás. Egyből megcéloztam a Kibum által megmutatott helyet. Természetesen az első egy órában még csak a környéken mozogtam, aztán egyre kijjebb haladtam, míg meg nem találtam a kutyacsontváz egy darabját. Minden színészi tudásomat bevetettem, és úgy hívtam magamhoz a tanárt, mintha megijedtem volna, hogy ez már nem az ásatási terület volt, és véletlenül egy kutyát találtam. Természetesen megdicsért, és büszkén adott bónuszpontokat nekem, aminek nagyon örültem.

- El sem hiszem, hogy megtalálta, Lee. Nagyon nem volt egyszerű dolga - magyarázta lelkesen Mr. Park, mikor már letelt az idő, és összegyűjtött minket, hogy pakolásszunk, majd menjünk haza.

- Nagyon szépen köszönöm, tanár úr - nagyon mélyen meghajoltam, és közben igyekeztem figyelmen kívül hagyni a mindenféle megjegyzéseket, miszerint csaltam.

- Nos, akkor én itt is hagyom magukat. Nagyon szépen köszönöm a munkát, öröm volt önökkel dolgozni. Viszont látásra! - Mr. Park felkapta a táskáját, és elballagott a legközelebbi parkolóig, ahol valaki várt rá. Beült a kocsiba, majd szuperül elhajtott a társa. Felsóhajtottam, és felhívtam Jinkit.

- Szia - köszönt bele, mikor felvettem

- Hali, hol vagy?

- Nemsokára indulok. A kisvárosig juss el valahogy, ott majd felveszlek, rendben? - kérdezte.

- Rendben - felsóhajtottam, majd kisétáltam az ásatási területről. A falu, vagy mi a cucc, innen egy kilométernyi távolságra helyezkedett el, de semmiféle buszmegállót nem láttam a közelben, így le kellett gyalogolnom. A társaim leléptek kocsival, vagy elindultak a másik irányba, így egyedül kellett mennem. Hát, legalább nem szakadt az eső...

Merülő telefonomba bedugtam a fülhallgatómat, majd csendben sétálni kezdtem az út mentén, az erdő mellett. Utáltam, ha a telefonom merült. Mármint... ezt minden ember utálta, de én máshogy. Már attól rosszul voltam, ha a készülékem hetven százalék alá merült. Egyszerűen idegileg megviselt, ezért vettem is mobiltöltőt, amit lehetett cipelni magammal, és azt használtam folyamatosan. Mondjuk, ősi hibám volt, hogy mindig elaludtam, mikor esténként rendes töltőre tettem a gépecskét, és utána elaludtam. Akkor nagyon sokat töltődött feleslegesen, amire szintén allergiás voltam. Magamban azon gondolkoztam, hogy vajon miért Jinki volt az első ember, akit felhívtam, és nem Jonghyun, vagy Kibum, vagy Juhyeon. Aztán rájöttem. Az öregember volt az első a barátaim névsorában, aztán azért találtam meg mindig szerencsétlent. Annak mondjuk örültem, hogy nem bánta a folytonos zaklatásomat.

Halványan elmosolyodtam, és hallgattam tovább a zenét. Aztán hirtelen olyan volt, mintha valami belevilágított volna a szemembe. Szemhéjaim azonnal összezárultak védekezésképpen, hátha az éles dolog elmúlik, de nem így volt. Kicsit kihajoltam a hatássugárból. Nem akartam, hogy valaki más esetleg vezetés közben kapja meg ezt a dózist, vagy kigyulladjon az erdő, így elindultam a fény felé. Bizonytalan léptekkel haladtam a kicsi, villogó dolog felé, míg észre nem vettem egy félig betakart gödröt. Onnan jött a vakító fény, biztos visszaverte a nap sugarait. Letérdeltem, majd szinte belehajoltam a lyukba, ekkor azonban éreztem, hogy valami csúszósra támaszkodtam. Másodpercek töredéke alatt zuhantam bele a lyukba, amely nagyjából embermagasságú volt.

- Anyám - gyorsan felálltam, és körbenéztem. Egy nagy, földbe vájt barlang volt, semmi különlegességgel. Talán a tisztaság volt az egyetlen, ami feltűnt, meg az, hogy semmilyen állat nem lakott itt, de semmi több. Aztán megpillantottam azt a csillogó dolgot. Ámulva figyeltem a rajta levő szem-alakzatot.