22. Három nap

Nem tudtam levegőt sem venni, egyszerűen elszorult a torkom. Minho annyira jól csókolt, hogy azt sosem tudtam volna überelni. Ez pedig meglepett, hiszen tudtommal sosem érintkezett még így senkivel, ráadásul ezt mindenképpen tőlem kellett, hogy tanulja, de én erre képtelen voltam. Azonban a csók másodpercek alatt véget ért, és Minho elhajolt tőlem. Hirtelen hatalmas hiány lépett fel az ajkaimnál, egyszerűen tovább akartam volna folytatni, még akkor is, ha a tulajdon macskám volt az első, akitől ilyet kaptam. Még mindig éreztem a szívem dobogását, mely szinte ki akart ugrani a helyéről. A szörny azonban nem engedett el, hogy esetleg elmenjek, és soha többet ne lásson. Hatalmas kezével belemarkolt a fenekembe. Kétszeresükre kerekedtek a szemeim. Nem értettem, hogy Minho éppen mi a csodát művelt, és bár utólag beismertem, hogy tetszett, azért elsősorban megijedtem tőle. Kezeit a derekam köré fogta, majd fejét a vállamra hajtotta.

- Tetszett? - mély, dörmögős hangja lágyan csilingelt a fülemben. Nem tudtam mit mondani. Egyszerűen lefagytam a csóktól, amely szerintem normális reakció volt egy ilyen alkalom után.

- Igen - dadogtam zavartan. Jobb kezével finoman a hajamba túrt, légzése tökéletes volt. Minden pillanatban, mikor kifújta a meleg levegőt, megremegtem.

- Tudom. Igazából féltem, hogy meg fogsz haragudni, de szerencsére nem tetted. Mi több, valahol vártad, hogy én legyek az első. Miért? Nem akartál abban csalódni, hogy átsétál rajtad az, aki először lekapott? - kérdezte, ahogy lágyan a vállamba fúrta a buksiját. Ismételten megdermedtem. Nem igazán voltam biztos abban, hogy erre mit tudtam volna válaszolni, hiszen azt hiszem, mind a ketten tudtuk, hogy nem csak emiatt vártam tőle a csókot. Nem csupán a félelem hajtott, hanem sokkal inkább valami mélyebb. Valami olyan, amire nem találtam szavakat. Minho elvileg olvasott a gondolataimban, ismert, minden egyes apró dolgot tudott rólam, mégis ezzel az idegtépő kérdéssel állt elő. Tudtam, hogy nem ez volt az egyetlen ok, amiért megcsókolt, mégis úgy csinált, mintha semmiről nem tudna. Karjaimat átfontam a nyaka körül, arcomat pedig a vállára hajtottam. Szerettem Minho illatát. Megnyugtatott.

- Miért kérdezel ilyeneket? - kérdeztem tőle. Az ohnim megsimogatta a derekam. Még sosem éreztem magam ennyire romantikusan senkivel, mint akkor és ott a házi kedvencemmel.

- Mert csak akkor van közöm hozzá, ha megosztod velem. Tudod, eddig te vagy a legjobb gazdám. Az, aki nem szörnyként kezel, hanem igyekszik emberként bánni velem. Ezért az a minimum, hogy hagyok neked egy kis teret, meg az, hogy eljátszom a pasid, és jó pofizom a barátaidnak. De azért soha ne feledd, hogy én a háziállatod vagyok, és nem egy igazi ember.

- Nekem annak tűnsz - sóhajtottam. Minho szavai nagyon fájtak. Mindig visszarántott a valóságba, amikor túlzottan elrepültem volna.

- Nem lehetek az, ami nem vagyok. Csinálhatok úgy, mintha más lennék, de ennyi. Annak mutatom magam, aminek a társadalom formál, annak, akit te akarsz látni. De a bennem lévő ohmim-erő nem fog felszívódni, hiába akarjuk mind a ketten. Tudom, hogy szeretsz. Én is szeretlek. De mi ketten nem vagyunk egy faj. Ezt szeretném, ha tudnád - felsóhajtott a végén, majd elengedett. Egy halvány mosoly kíséretében visszaballagott a pulthoz, majd belekortyolt az italába. Igazából az volt a gond, hogy igazat mondott. Mint mindig. Tudtam, hogy mindenben csak a segítségemre szolgált, de azért fájt az igazság. Felsóhajtottam, és utána mentem. Már tudtam, hogy mit akartam kérdezni tőle. Félénken mentem oda hozzá.

- Leülhetek? - nem, nem ez volt a nagy kérdés, de ezt is fel kellett tennem.

- Persze, a te helyed. - mosolyodott el, majd újra az italát kezdte forgatni - Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Csak félek, hogy nagyot fogsz csalódni az igazságban, ha nem rángatlak mindig vissza. Ettől függetlenül az, amit mondtam neked rólad, igaz. Tényleg te vagy a legjobb gazdám, és hálás vagyok neked - halványan elmosolyodott. Tudtam, hogy tisztában volt az érzéseimmel. Talán pedig ez zavart a legjobban. Az, hogy ennek ellenére határozottan vissszautasított. Felemeltem a poharam, hogy bánatomban beleigyak, de kiemelte a kezemből - tettek bele valamit. Inkább rendelj valami mást.

Így is tettem. Minho és én végül az egész éjszakát végigbeszélgettük, a kocsiban is, sőt, amikor az ágyban mellém bújt, akkor is folyton járt a szánk. Természetesen Seulgi székét ő mozgatta meg, de a kávébalesetet is a kis sunyi csinálta. Lejjebb tolta a gondolataival a tálcát.

Másnap reggel a napot a szokásos reggelivel indítottuk, majd kidobtuk Jonghyun húgát az iskolájánál. Az ohnim ezek után hazavitt, és megkezdődött a kettesben töltött két nap. Ami tanulással telt a részemről. Vagy valami olyasmivel.

- Gyere, segítek - Minho leült mellém, majd felvette az egyik kupac lapot, amit aztán olvasgatni kezdett. A meglepett arca megért volna egy misét, én ráadásul nagyon is jót nevettem rajta.

- Mi a baj, ohnim? - kuncogtam, mikor már végre lenyugodtam. Minho kinyitotta az egyik összetűzött jegyzetet.

- Ez rohadtul sok... - értetlenül olvasgatta Kibum irományait.

- Tudom - biccentettem mosolyogva - tudod, azért én is boldog vagyok, hogy megismertelek.

- Ezt örömmel hallom - jelentette ki, de közben már belemélyült az archeometria rejtelmeibe. Inkább nem folytattam a kommunikációt, hanem olvasgattam az anyagot. Meg közben leveleztem, de csak akkor, amikor az ohnim nem figyelt. Tudtam, hogy nagyon leszidott volna, így igyekeztem olyankor elzavarni őt. Szegénnyel minden házimunkát megcsináltattam annak érdekében, hogy mindenkivel beszélgethessek arról, hogy megbukom a zárthelyin. Mindenki biztosan örült nekem, főleg Minho, aki csak dolgozott egész nap.

Mondanom sem kell, hogy a második nap is így telt, csak sokkal stresszesebben, meg Yeri sem szerepelt benne. Minho egy könyvet olvasott a fotelban, én pedig szenvedtem. Szó szerint. A papírjaim már mindenfele hevertek, én meg közöttük hemperegtem az egyik témakört forgatva, amit már biztosan olvastam egy párszor, de egy szóra sem emlékeztem. Kellett nekem mindent az utolsó napra hagyni...

Már teljesen idegbeteg voltam, egyszerűen semmit nem tudtam abba az agynak nevezett izomtömegbe tömködni. Az pedig csak betetőzte az egészet, hogy azt a hangot hallottam folyamatosan, amit utáltam a csendben.

- Megtennéd, hogy nem lélegzel?! Nagyon idegesít! - ripakodtam rá Minhora. Tényleg nem akartam ilyen bunkó lenni vele, de már nem bírtam tovább a hangot. Csodák csodájára pedig Minho befogta. Egyszerűen nem vett levegőt, csak ült, és olvasott tovább. Ez azért ijesztő volt. Egy idő után az ohnimra pillantottam, aki olvasott. És ennyi. Egy árva hang nem jött felőle. - Minho? Élsz még? - óvatosan felültem, és elindultam felé. Az ohnim rám pillantott.

- Persze, csak rám szóltál, hogy ne lélegezzek hangosan. Megcsináltam - halványan elmosolyodott. Hát, ez meglepett. Nagyon.

- Hogy csináltad? - pislogtam értetlenül, miközben szorosan mellé ültem. Akármit is mondott a buliban, nem tudtam rá másképp gondolni, mint eddig.

- Bőrlégzés. Azt nem hallod, de megy kopoltyúval is. Mind a három megvan bennem, és elég erősek. Csak jobban szeretem a tüdőmet. Ez minden - válaszolta. Lehidaltam tőle. Megint. Minho nagyon bombabiztos volt, már-már halhatatlan, mégis veszélyben érezte magát. A képességei azonban megleptek, és a mindennapi életben nagy hasznát tudtam volna venni...

- Te, ohnim! Neked van az a furcsa, új szuperképességed. Tudod, hogy belebeszélsz a fejembe - ekkor valami csodálatos dolog villant be, s lámpaként gyúlt ki az agyamban. Nagyon izgatott lettem.

- Mi van vele? - mosolyogva megpaskolta a combom. Vitathatatlanul nagyon szeretett ott fogdosni. Megjegyzem, én is szerettem, hogy Minho ott tapogatott folyton.

- Mi lenne, ha felolvasnám a kérdéseket, te meg felolvasnád a válaszokat, és közösen összedobjuk a Zh-mat? - simán elképzeltem, hogy csillogtak a szemeim. Nem is beszélve arról, hogy nagy zseninek tartottam magam, amiért ez az eszembe jutott.

- Ki van zárva - Minho válasza villámcsapásként csapódott a kicsi világomba, s porrá zúzta azt. Az én ohnimom megtagadta gazdája kérését!

- Mi? Mert? Ez a kérésem, mint gazdádnak! - reklamáltam, de Minho csak kuncogott, és magasról tojt arra, amit mondtam neki. Megint.

- Az lehet, de nekem az az érdekem, hogy te a legjobbat kapd. Tehát nekem az nem jó, ha semmit nem tudsz vizsgára, mert később, ha esetleg nem leszek, akkor nem tudsz mit csinálni egymagad. Tehát azzal, hogy neked lesúgom a válaszokat, ártok a tudásodnak. Bocsi, de ez van - teljesen rezzenéstelen arccal magyarázott, ez pedig felidegesített. Miatta nem tanultam semmit, erre meg nem akar segíteni, hogy esetleg ne kelljen megbuknom... dehogy is! Ő nem vállalt felelősséget azért, hogy mindent elrontott. Mocsok...

- Minho! Ezt sosem fogom használni! - lecsúsztam a kanapéról, és nyivákoltam. Már dőlt belőlem a hiszti, olyan fáradt voltam, hogy aludni sem bírtam rendesen az elmúlt két napban, ráadásul azt a csókot sem tudtam kiverni a fejemből. Mindig újra és újra lejátszódott bennem az, hogy Minho ajka az enyémhez ért, finom, lágy bőre az enyémmel érintkezett, mézédes nyála az enyémmel keveredett, fürge nyelve az enyémmel táncolt... volna, ha vissza tudtam volna csókolni. Egyértelmű volt, hogy nem tudtam másra koncentrálni, hiszen még ezt sem bírtam feldolgozni.

- Tudtommal régészetet tanulsz. Akkor fogod később használni is. Ha középiskolás lennél, és matekot kellene tanulnod, amit utálsz, akkor oké, azt még megérteném. De ez kell neked, nyafkakirály - azzal felállt, és ott is hagyott a fenébe. Szenvedni. Egymagamban.

- Ne menj el! - nyávogtam utána, de Minho addigra eltűnt. Felsóhajtottam, majd kezembe vettem egy papírt, és olvasgatni kezdtem. Csak azt vettem észre, hogy hamarosan az ohnim felkapcsolta a lámpát.

- Elugrom vacsorázni. Hozzak neked valamit? - már fel volt öltözve. Mit meg nem adtam volna neki azért, hogy elmehessek vele! Még azt is végig tudtam volna nézni, ahogy megeszi az áldozatát. Még az is vonzóbbnak tűnt.

- Holnapra szabadnapot - sóhajtottam egy kis szünet után. Minho csak a fejét rázta, de végérvényesen nem szólt semmi rosszat. Egyedül a lesajnáló tekintetét láttam.

- Azt vállalom, hogy bepakolok neked a bőröndbe. Vasárnap este mentek Egyiptomba, és jobb lenne, ha nem stresszelnéd magad a pakolással is. Megcsinálom neked, holnap délután filmezünk egyet, csinálok neked valami finomat, aztán meg az eredeti terv szerint mész Jonghyun és Kibum lakására Juhyeonnal - Minho leült mellém a földre, úgy magyarázott. Nagyon kedveltem a hülye fejét, azt, hogy mindig gondoskodott rólam, szeretett, vigyázott rám. Azonban volt egy bökkenő, ami nem kicsit zavart. Fejemet az ohnim felé fordítottam.

- Veled mi lesz addig, amíg távol leszek? - kérdeztem tőle. Tudtam, hogy mi ketten összetartoztunk, és azt is, hogy Minho nem lehetett tőlem távol, mert az én energiámat szívta. Csak felsóhajtott.

- Van egy kis dolgom. Azt szeretném elintézni - válaszolta - ne izgulj, nem eszem meg semmit, nem bántok senkit. Csak... előások egy régi emléket. Ha nem gond persze...

Egy darabig csendben bambultam. Nem tilthattam meg neki azt, amit tenni szeretne, de nem is igazán örültem neki. Végül persze tudtam, hogy mit kell mondanom. Győzött Minho. Ismét.

- Persze, menj csak, de majd azért ugye fogunk Facebookon beszélni, ha már úgyis van neked? - kérdeztem tőle. Már előre hiányzott. Nem is tudtam elképzelni nélküle az életem, most mégis itt fogom hagyni őt egy teljes hétre. Az én háziállatom magára fog maradni.

- Természetesen - biccentett mosolyogva. Ezek után sarkon fordult, és kiment a lakásból. Fájdalmasan felsóhajtottam. Semmi kedvem nem volt tanulni, és nem is igazán figyeltem az anyagra. Csak bambultam magam elé, a szemeim meg csak nehezedtek.

- Taemin, ébredj! - Minho lágy hangjára, és finom rázogatására kinyitottam a szemem. Az ágyamban feküdtem, betakarva, mellettem a ruháim kikészítve. Szuper, megint nagyon elaludtam...

Alig észrevehetően figyeltem az ohnimot, aki mindig gondoskodott rólam, akit egyre jobban szerettem és tiszteltem. Természetesen már észrevette, hogy felébredtem, így gyorsan elengedett, sötétbarna szemei az enyémekkel találkoztak.

-  M-Minho – mormogtam. Kezeimmel gyorsan megdörzsöltem a szemeimet. Olyan voltam, mint egy élőhalott.

- Nem M-Minho! Öltözz, mert benn kell nemsokára lenned zárthelyi dolgozatot írni. Gyere ki, csináltam neked reggelit – olyan volt, mint egy anyuka. Még a beállása is illett ehhez. Lehet, hogy azért viselkedett így, mert nekem nem volt anyukám, és mivel hiányzott egy ilyen figura a képből, ezért olyanná formálta magát, mint amilyen anyukát tulajdonképpen szerettem volna. Vagy ha az azért nem is, akkor minimum elvártam volna. Most is azonnal a segítségemre volt, amikor egy ilyen nehéz zárthelyi közeledett, amire még csak nem is tanultam.

És ekkor villant be.

A zárthelyi!

Amire nagyon nem tanultam!

Magam sem tudtam, hogy hogyan, de szinte azonnal kipattantak a szemeim, és felültem. Szinte a másodperc töredéke alatt történt mindez.

- A Zárthelyi! – kiáltottam, és már le is rúgtam a takarót. Kirohantam felöltözni, majd mosdóba, és pillanatokon belül készen is álltam arra, hogy iskolába menjek. Minho csak nézett rám, mint borjú az új kapura, de nem szólt semmit, csendben figyelte a kapkodásom.

- Megvagy? – sóhajtotta fáradtan, mikor készen voltam, és kirohantam a fürdőből.

- Igen – biccentettem, de azonnal elbizonytalanodtam, hiszen semmit nem tudtam az egész dolgozatra – azaz nem. Én ezt nem akarom megírni!

Az ohnim nem válaszolt semmit, csak a kezembe nyomott egy tábla étcsokoládét, a szokásos furcsa turmixot, és egy nagy adagnyi húsos szendvicset kimcsivel.

- Ezt edd meg. Segíteni fog a koncentrálásban. Aztán meg rohanj. Gyalog menj, hogy kicsit kiszellőzzön a fejed, te pedig megnyugodj. A jegyzeteidet hagyd itt, amit eddig nem tanultál meg, azt most sem fogod – leült mellém a szokásos pohár vizével, és csendben iszogatott. Meg kellett hagynom, mennyei ételt csinált. Ha nem lettem volna egy idegroncs, akkor nm csak megettem volna ezt, de még repetáztam is volna. Most azonban ez nem ment. A gyomrom összeugrott, görcsölt, és nagyon nem tudtam enni, így a felénél abbahagytam.

- Ennyi. Ne haragudj, mennyei volt. Rohanok, szia – felpattantam. Meg sem vártam azt, hogy Minho akármit is reagáljon, csak megkaparintottam a táskámat és rohantam is be az egyetemre. Útközben megettem a csokim felét, és nem is igazán figyeltem másra, az átlagos reggeljeimmel ellentétben. Csak beviharzottam az épületbe, és azonnal megcéloztam a Sooyoungból és Kibumból álló bandát.

- Meg fogok bukni – jelentettem ki. A lány csak felsóhajtott, és magához húzott.

- Ha így állsz hozzá… - forgatta a szemeit Kibum.

- Te ezt nem érted. Két napon át tanultam, és semmi. Semmi! – panaszkodtam – Pedig még Minho is segített.

- Nyugi, semmi baj nem lesz. Megoldjuk. Figyelj, már egy kettes is jó – Sooyoung megveregette a vállam, mire elhajoltam. Talán volt benne valami. Elvégre két napon át csak azokat a papírokat nézegettem. Annyira meg nem lehettem idióta, hogy még egy kettesre sem tudtam összehozni a zárthelyimet… legalábbis nagyon reméltem.

- Remélem, menni fog – sóhajtottam.

- Biztos vagyok benne. De nem ártana menned, mert Jinki már rég a termében van. Én még megvárom azt az elvetemült nőszemélyt, mert biztos eltéved, de neked nem ártana sietned – Kibum is megveregette a vállam, majd finoman eltolt a termek irányába. Csak felsóhajtottam, és már rohantam is. Amilyen gyorsan csak tudtam, levágódtam a helyemre.

- Szia! – Minho mély hangja megint megszólalt a fejemben. Most már nem igazán ijedtem meg, de azért a meglepettség nem maradt el.

- Hát te? – kérdeztem nagyokat pislogva.

- Két dolog. Az egyik az, hogy sok sikert szeretnék kívánni. A másik az, hogy ha felolvasod valahogy hangosan a kérdéseket, akkor lediktálom neked a válaszokat. Valahogy bekönyörögtem magam Juhyeon lakásába. Ha kérdezi, akkor elugrottam tejért, te meg kizártál. Na, most pedig taktika. Kiosztják a dolgozatot. Szólsz, hogy fel akarod olvasni a kérdéseket. Hivatkozz Lu Hanra. Ha az nem megy, minden kérdést ismételj el. Nyugi, nem tessékelnek ki, nem engedem. Az elején írj le mindent egy piszkozatlapra, addig én kikeresem a válaszokat. Utána lediktálom őket. Na, légy jó baba, várom a lépésedet. Ha végeztél, akkor gyere ide, szerintem Juhyeon lepasszolta valakinek a kulcsot. Ja, és képzeld, kaptam sütit –hallottam, hogy vigyorgott, ezen pedig én is nevetni kezdtem. Ilyen krízishelyzetben a kajára gondolt ez a kis majom…

- Veled minden oké? Itt röhögsz magadban, mint egy retardált – az olyannyira emlegetett Lu Han megállt mellettem. Elég hülyén nézett rám, amit valahol megértettem. Mégis én mit szóltam volna ahhoz, ha valaki a helyén ül, beszélget magában, majd röhög?

Na, nagyjából ugyanazt.

- Csak eszembe jutott valami vicces – mentettem ki magam. Lu Han vállat vont, majd a helyére ült. Ekkor meg is jött a csodálatos ötlet, hogy mit csinálhatnék. Türelmesen vártam, míg megérkezett a tanár, aki gyorsan ki is osztotta a papírokat. Innentől kezdve könnyű dolgom volt.

- Professzor úr, fel szeretném olvasni a kérdéseket, hogy Lu Han is megértse az esetleges eltéréseket, amelyeket talán a szövegben nem ismerne fel – jelentkeztem. A tanár csak bólintott, innentől kezdve pedig nyert ügyem volt. Felolvastam az összes kérdést, amelyekre egy piszkozatlapon válaszoltam az én tudástáramból, Minho pedig ezeket kiegészítette. Minden teljesen simán ment, és bár igazából tudtam, hogy nagy valószínűséggel a szörnyecske keze benne volt abban, hogy a tanár megengedte a felolvasást azért ezt egy nagy sikernek könyveltem el. A vizsgáról úgy jöttem ki, mint aki mindent tudott, bár tisztában voltam azzal, hogy nagyon sokat köszönhettem Minhonak, és azzal is, hogy ez a segítség nem volt teljesen ingyen.

Nagyon büszke voltam magamra, és rá, amiért ilyen szép csoportmunkában tudtunk dolgozni.