21. Az első...

- Mi az az ohnim? - ráncolta a homlokát Jinki. Hirtelen megfeledkeztek egymásról Kibummal, és csak a két lányra figyeltek. Éreztem, hogy Minho megfeszült mellettem, mintha ugrani akart volna, de nem tette. Csak csendben figyelt, miközben láttam, hogy Seulgit bámulta. Tudtam, hogy nekem kell majd visszatartanom, ha megvadul, így a combjára tettem a kezem. Nem akartam, hogy bármi baja essen.

- Az ohnimok ősi lények voltak, mára már szinte teljesen kihaltak - magyarázta Seulgi. Aki eddig állt, az is helyet foglalt, és hallgatta a kutatót.

- Tehát ilyen halszerű cucc? - Wendy érdeklődve dőlt előre. A történelmet sem vágta annyira, és szerintem a szókincse sem volt megfelelő egy ilyen beszélgetéshez.

- Nem. Misztikus lények - válaszolt készségesen Seulgi. Jinki felsóhajtott.

- Na, innentől fogva nem érdekel. Pincér! - felemelte a kezét, hogy hozzánk hívjon valakit. Mindenki leadta a szokásos kívánságokat, még Jonghyunnak is rendeltünk, utána megszakadt a szünet. Seulgi újra belekezdett.

- Tudom, hogy nem hiszel az ilyenekben, de nagyon is léteznek. Azaz... létezik, mert már csak egy maradt.

- Akkor hamarosan kipusztul a faj. Meddig élnek ezek? - vonta fel a szemöldökét Juhyeon.

- Ameddig meg nem öli őket valaki. - mikor Seulgi ezt kinyögte, mindenki elhalkult - Ezek a lények rendkívül szívósak, és hihetetlenül erősek. Összesen négy volt, mint a négy elem. Az a feladatuk, hogy kipusztítsák az emberiséget...

Még folytatta volna, de valaki közbeszólt.

- Ne mondj hülyeségeket. Nem ez egy ohnim feladata. Csupán kontrollálja az emberek számát, vagy előbb-utóbb elpusztítotok, akarom mondani, elpusztítunk egy egész bolygót. Erre az esetre mindig azt mondom, hogy képzelj el egy rákos beteget. Először csak kicsi helyen van a csomó, nem is tud róla. Aztán egyre jobban terjed. A sok kis csomó elszívja a sejtektől a tápanyagot, és lassan elpusztítja a testet. Ugyanezek az emberek a Földdel. Az ohnim pedig a kezelés. A gyógymód, hogy a bolygó élhessen. Néha kipusztít egy kis mennyiségű embert. A Föld fellélegzik, aztán idővel megint. Nem az egy ohnim feladata, hogy öljön, hanem az, hogy rendet teremtsen. Vigyázzon a világra. A faunára - Minho olyan komolyan beszélt, hogy egy pillanatra még én is támogatni kezdtem az ohnim-tevékenységeket - amúgy meg nem halhatatlanok, hanem mindnek van egy kicsi kristálya. Amint egy ember megtalálja ezt a kristályt, az magába szerelmesíti, ezért felveszi. Innentől kezdve az ohnim és a gazdája összetartoznak.

- Túl szépen fogalmazol. - forgatta a szemeit Seulgi. A többiek csak pislogtak, mint hal az erdőben - Egy ilyen lény elszívja a gazdája energiáját, majd könnyűszerrel megöli. Szó sincs itt semmiféle barátságos társi kapcsolatról.

- Soha, egyetlen egy ohnim-tulajdonos nem halt meg a lény kezei által. Egy sem! Két fogadalmuk van. Az, hogy soha nem bántják a gazdájukat, és az, hogy egy kívánságukat teljesítik - ellenkezett tovább az ohnimom. Szerencsére nem akart szó szerint támadni, csupán szájháborút vívott a lánnyal.

- Te honnan tudsz ennyit az ohnimokról? Te orvosnak tanulsz, ő meg misztikus lények után kutat... - szólt közbe Kibum. A szívem ezerrel verni kezdett. Minden olyan hirtelen történt. Minho egyre inkább a lebukás felé haladt, de nem szólhattam neki, hogy hagyja abba. Kénytelen voltam hallgatni a különleges eszmecserét, és valahogy segíteni neki.

- Rómában tanult róluk. Ott népszerű ez a téma - ez volt az első dolog, amit ki tudtam találni. Biztosan volt benne valami, hiszen az európaiak körében nagyon is népszerű téma volt ez a vámpír-vérfarkas dolog, amit Minho faja képviselt. Kibum csak némán bólintott, majd figyelte tovább a háborút Seulgi és Minho között. Mind a ketten gyilkos szemekkel néztek egymásra, ami nem kicsit ijesztett meg engem. Oké, be kellett látnom, hogy egy elég érdekes beszélgetés volt, hiszen megtapasztalhattam mind a két fél szempontját a világgal kapcsolatban, ami felettébb felcsigázott.

- És mi van Adolfkával? Hm? - Seulgi felvonta a szemöldökét. Minho elégedetten hátradőlt a székben.

- Mi lenne? - kérdezte higgadtan. Esküszöm, ha lett volna nála egy szál cigaretta, melynek füstjét kifújná, akkor iszonyúan szexin nézett volna ki. Mint egy igazi istenség.

- Ő mit kért?

- Németország ura akart lenni. Megkapta. Volt egy jó nője, aki nem mellesleg mindent megtett neki.

- Most kiről beszélünk? Hitler? - Jinki értetlenül nézett ránk.

- Igen. Eva Braun egy ohnim volt - biccentett Seulgi.

- Amíg az emberek kegyetlenül ki nem nyírták. Igaz, hogy túlzásokba esett, de nagyon szerette azt a férfit - tette hozzá Minho.

- Persze, ha egy ilyen kegyetlen szörny tudna szeretni, akkor talán hihető lenne a meséd - Seulgi szkeptikus nevetése azonban jobban megdöbbentett mindenkit. Igazából be kellett vallanom, hogy inkább Minho beszélt hihetően. Sokkal magabiztosabban adta elő a történteket, büszkén, és hihetőbben. Tisztában volt azzal, hogy munkásságát nem nagyon lehetett dicséretre méltónak nevezni, de meglepően jól elmagyarázta a tevékenységét. Közben megjelent a pincér is az italokkal. Na, ekkor kellett volna lecsapnom a szörnyemet, mielőtt még valami rosszat csinált volna. Csak hülye voltam, és elkéstem.

- Csak azért, hogy tudd, tudnak szeretni. Viszont én a helyedben vigyáznék, nehogy a túl sok zagyvaságod bajba sodorjon - Minho gonoszul elvigyorodott. Seulgi abban a pillanatban kissé kiegyenesedett, aminek hatására kicsit meglökte a pincér tálcát tartó kezét. A nagy adagnyi jegeskávé, melyet Sooyoung rendelt, és a szélen volt, hirtelen felborult. Az egész csupán fél másodperc töredéke alatt zajlott le, reagálni sem volt időnk, és a sötétszínű ital pillanatok alatt végigfolyt a kutató fején, majd nyakán. Seulgi felsikított, Minho boldogan mosolygott a bajsza alatt, mindenki más pedig lefagyva ült tovább.

- Mi a fene?! - a lány azonnal felpattant, testéről igyekezett leszedni a folyadékot. Na, ebben a másodpercben tört ki mindenkiből a röhögés, még belőlem is. Nagyon vicces látvány volt szegény Seulgi, aki csak idegesen csapkodott, mint egy retardált fóka a sivatagban - Te csináltad! Belemásztál a fejembe, hogy meglökjem a pincért, és leöntsem magam!

Minho abbahagyta a röhögést. Arca kissé komolyabb lett, de azért még nem volt az igazi.

- Hidd el, ha ilyenre képes lennék, már rég megtettem volna - igyekezett higgadtan válaszolni, de a végére megint felnevetett. Sooyoung azonnal felpattant a lányhoz segíteni, aki végig csak az ohnimomat szidta.

- Nézd már meg, hogy nézek ki! - háborgott a kutató. Ekkorra már az egész kávéház minket nézett, a pincér nem győzött bocsánatot kérni, mindenkit kiszolgált, majd elrohant rongyokért.

- Ugyanolyan igénytelenül nézel ki, mint általában - vont vállat az ohnim - csak most legalább finomabb az illatod.

Lehet, hogy ezt nem kellett volna. Seulgi arca hirtelen elvörösödött, hiszen ő maga is tudta, hogy Minho nem viccelt, hanem ezt a sértést nagyon is komolyan gondolta.

- Te utolsó, mocskos dög - sziszegte, miközben lassanként le akart ülni.

- A nagy szitkozódások közepette el ne felejtsd megnézni, hogy hova ülsz le - kacsintott az ohnim, mire Seulgi eltűnt, csupán egy puffanást lehetett hallani. Egyértelműen félreült a széknek, bár szerintem Minho is közrejátszott ebben. Minden esetre a csapat jót nevetett ezen, míg Sooyoung csak szó nélkül segített neki felállni.

- Jól vagy? - kérdezte Juhyeon, bár még mindig nem tudta letörölni a vigyort a képéről.

- Persze - sóhajtotta a kutató, azzal a zöldike társaságában elment megmosakodni.

- Szeretem ezt a lányt, nagyon nagy forma - kuncogott Jinki.

- Nekem annyira nem szimpatikus. Kicsit elvont, meg mindig a szörnyeiről beszél - forgatta a szemeit Kibum.

- Pedig kinézetre olyan, mint te, csak lányban - Jinki finoman megbökte a barátját, akinek elkerekedtek a szemei.

- Ilyen igénytelen azért nem vagyok - kétségbeesett arccal nézett ránk - Ugye?

- Nyugi, nem vagy - Minho belekortyolt a forró csokijába - Seulgi sem lenne az, ha nem állandóan az ohnimokkal foglalkozna. Néha nem árthat kijönni a házából, és elfelejteni a kutatásait. Ha nagyon hangoztatja ezt az ohnim-elleneskedést, akkor talán a szörnyecske meg találja őt ölni. Csak ebbe nem gondol bele.

Nyeltem egy nagyot. Minho ilyenkor számomra nagyon ijesztő volt, tekintve, hogy én tudtam, Minho egy ohnim volt.

- Lehet, hogy ő egy ohnim. Aztán ezzel leplezi, hogy nyugodtan tevékenykedhessen - filózott Kibum is. Csodálatos témát találtunk... komolyan...

- Ha te egy ilyen izé lennél, akkor beolvadnál, hogy ne kísérletezzenek rajtad, nem? Ember akarnál lenni, ez logikus. Én biztos, hogy nem szólnék senkinek, ha ohnim lennék. Csak én tudnék róla, meg a gazdám - Juhyeon most úgy érezte, hogy ideje volt beleszólni a vitába.

-  Teljesen igaz. Egy ohnim nagyon ritkán beszél a fajáról, mert nem akar feltűnő lenni. Gondoljatok bele, hogy mi lenne, ha mindenki tudná, hogy mondjuk Seulgi egy ohnim. Na? Ötlet? Semmi. Mindenki fellázadna ellene, és nem tudná folytatni a dolgát, mert menteni kellene a saját bőrét, és a gazdájáét is, hiszen belőle nyer energiát. És mivel az elsődleges táplálékuk az emberhús, ezért nagy valószínűséggel nem mennek emberek közelébe. Eva Braun sem tette soha. Ugye, milyen érdekes? - Minho úgy beszélt, hogy sokkal hihetőbbnek tűnt az általa kreált megváltó szerep, mint az, ami a valóság volt. Azonban tudtam, hogy meg kellett őt védenem, mert nagyon közel volt ahhoz, hogy lebuktassa magát, így benyögtem az első dolgot, ami az eszembe jutott.

- Jut eszembe, nincs valakinek kölcsönbe valami jegyzete? Nagyjából semmit nem tudok a ZH-ra, jegyzetem meg nincs.

- Szégyelld magad - mormogott Minho. Azért ez gonosz volt tőle. Miatta nem foglalkoztam semmi mással, erre meg leszid...

- Már szóltam Jonghyunnak - Kibum felém fordult - sejtettem, hogy semmilyen jegyzeted nincs. Odaadom, de ígérd meg, hogy mostantól figyelsz.

- Rendben, és köszi - hálásan biccentettem neki, mire halványan elmosolyodott. Egyértelműen igyekezte támogatni a kapcsolatomat, de szerintem csak azért, mert Jinki ellenezte. Pontosabban a nem létező kapcsolatomat, hiszen Minho és én nem jártunk. Nem is terveztem, hogy összejöjjek vele, tekintve, hogy nem ugyanabból a fajból származtunk, és abban sem voltam biztos, olyan szép nagy fegyvere volt, mint amilyet megálmodtam az álom pasimnak.

- Egyébként én továbbra sem hiszek az ohnimicsodákban. Semmi bizonyíték nincs a létezésükre, csak kitaláltak valami mesét, hogy semelyik gonosz történelmi személy ne tűnjön gonosznak. Ugyanolyan mese, mint a vérfarkasok, vámpírok, elfek. Egyik sem létezik. Seulgi hülyeségre tette fel az életét szerintem. Inkább menne kutatni a rák ellenszerét. Az esze meg is lenne hozzá - sóhajtotta Jinki. Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni. Nem állhattam fel, hogy rámutassak a "pasimra", mint az ohnimok utolsó egyedére, hogy aztán mindenki ellenünk forduljon.

- Szerintem mi megyünk. Minho még disszertációt kell, hogy írjon az orvosi diplomájához, meg addig is elkezdek tanulni - dadogtam. Éreztem, hogy távoznunk kellett, még mielőtt az ohnim nekiáll dumálni a zagyvaságairól, így azonnal felpattantam.

- Igen? - Minho értetlenül ráncolta a homlokát, mire megragadtam izmos felkarját, és álló helyzetbe rángattam.

- Igen. Nekem mondtad tegnap. Nem emlékszel? - bár nekem nagyon jól ment a hazudozás, neki nem teljesen, így csak lehúzta a maradék italát, majd a kettőmk összegét kirakta az asztalra.

- Nem teljesen - mondta végül. Reménytelenül felsóhajtottam, azzal el is indultam kifele, de ez a marha macska nem jött utánam. Bezzeg, amikor nem akartam, hogy kövessen, akkor meg tette. Nagyon rosszul volt beállítva - Yeri is jön.

Megpördültem a tengelyem körül. Igaza volt, így felkaptam a kislány holmiját.

- Igaz is. Gyere, Yeri, mi megyünk haza. Ez a ZH nagyon nem hiányzott nekem - morogtam, azzal elindultam a cuccokkal. Minho boldogan köszönt mindenkinek, csakúgy, mint Yeri, azzal le is léceltünk. El is indultunk mindannyian hazafele. Minho gyalog jött, így azon nyomban a park bejáratához indultam.

- Sziasztok! Hát ti? Már mentek is? - Jonghyun egy másodperc töredéke alatt robbant ki az autójából, kezében minden cucc ott volt.

- Igen. Seulgi meg Minho kicsit vitatkoztak, és Seulgit nyakon öntötték véletlenül.

- És azt hiszi, Minho volt az. Megesik, hogy a fásli elfeslik. Csak szimpla túlzásokba esett. Mindegy is, nem az én bajom. Reggel el tudjátok dobni Yerit a suliba? Bocsi, hogy rátok sóztuk, de épp átfestjük a szobáját, a szüleim meg a legjobbkor léptek le megint - darálta. Na, igen, ez volt Jonghyun. Az igazi Jonghyun. Amikor nem volt a közelében Kibum, annyit tudott dumálni, hogy az ember elunta az életét mellette. Csak a párja mellett inkább csendben maradt, amit személyes meglátásaim szerint helyesen is tett.

- Semmi gáz. Megírja a leckéjét, játszunk vele egy kicsit, aztán megy aludni. A szokásos - vontam vállat. Szokásosan nem ez volt a menet, de annyi baj legyen.

- Akkor jó. Hoztam neked jegyzeteket - azzal Jonghyun odanyújtott egy hatalmas füzetet, mely tele volt jegyzetekkel, kicsi, ragasztható papírocskákkal, mindennel.

- Köszi - mosolyogva átvettem a szerzeményem, majd gyorsan elköszöntünk Yeri bátyjától, és már rohantunk is hazafelé. Egyértelműen én szárnyaltam elől, Yeri meg Minho hátul beszélgettek kettesben. Azt hiszem, ekkor már nem aggódtam a barátaim épségéért. Minho tisztességesen bebizonyította, hogy megbízhattam benne, hiszen nem ölt meg senkit, mi több, még szerzett is barátnőt Juhyeon számára. Tehát szerintem nem jelentett veszélyt a legjobb barátom húgára.

- Minho? Majd elviszed Yerit bulizni? Ő tudja, hogy mit kell csinálni, te csak maradj a közelében, rendben? - megfordultam, hogy a szemébe nézhessek. Szerintem én voltam a világon az egyetlen ember, aki a háziállata felügyeletére bízott egy gyereket egy buliban, de annyi baj legyen!

- Persze, hova? Vagy mindegy?

- Ő tudja, hogy hova kell menni, ne aggódj! - finoman a kislányra néztem, aki mosolyogva bólintott.

- Akkor jó. Te nem jössz? - aggódva rám nézett, majd a jegyzeteimre. Tudta a választ a kis sunyi, ebben biztos voltam. Ennek ellenére Yeri miatt el kellett mondanom.

- Tanulnom kell, és akkor legalább csend lesz - válaszoltam.

- Nem fog tanulni, efelől megnyugtatlak. Nagyon nem vagy az a fajta, aki tud tanulni. Ma gyere el velünk, holnaptól meg tanulsz. Jó? - bevetette az ellenállhatatlanul csábos mosolyát. Most komolyan, hogyan tudna egy ilyenre bárki is nemet mondani?

- Igen - biccentettem.

- Szupi! - Yeri szemei felcsillantak. Igaz, nem nagyon ismerte Minhot, szerintem ezen a napon találkoztak első alkalommal. Lehet, hogy Yeri annyira nem díjazta volna az ötletet, hogy kettesben kellett lennie Minhoval.

- Jó, megyek veletek - biccentettem.

Így történt az, hogy elmentünk mindannyian buliba. Yeri azonnal elvonult, mi meg a pultnál ültünk Minhoval. Ő elszórakoztatta magát egy whisky társaságában, én meg ittam a szokásos kólát.

- Nem értelek. Holnap nem fog tudni felkelni. Tudom, hogy milyen a háttere, de akkor is... - hirtelen hozzám szólt. Egyértelműen nem számítottam rá, így kissé megrszzentem.

- Sajnálom őt. Mindenkinek joga van a saját döntéseihez - válaszoltam neki. Ez így is volt. Yeri is megérdemelte, hogy eljárhasson bulizni a barátaival.

- Azért csinálod, mert apád mindenbe beleszólt. Mivel ő határozatlan személy, azt akarja, hogy te is ilyen legyél. Vagy azt hiszi, ilyen vagy. Ezért te fellázadtál, és elköltöztél, mert te akartad megmutatni, hogy kettőtök közül egyikőtök már felnőtt. Yerinél pedig ugyanúgy gondolkodsz, mint magadnál - miután megkaptam a pszichiáter úrtól minden fontos információt az életemről, belekortyolt az italába - bocs, csak féltem, hogy esetleg ezzel nem vagy tisztában. Mindegy is. Jössz táncolni?

A kérdés felettébb meglepett, a levegő pedig belém szorult. Mi a fene történt velem?

- Mármint veled? - kérdeztem zavartan. Megint olyan voltam, mint egy ártatlan kislány.

- Igen. De ha mással akarsz, akkor hajrá, csak nagyon szánalmasan nézünk ki így. Na, gyere! - megragadta a csuklómat, és elrángatott. Meg kellett hagyni, az én béna táncolásom ellenére ő nagyon jól nyomta.

- Nézd, így - mutatta, közben pedig kacagott. Nagyon élvezte ezt a programot. Ez pedig megmosolyogtatott. Igyekeztem utánozni a mozgását, ami meglehetősen jól sikerült. Minho hátulról átkarolt. Izmos karjait a derekam köré fonta, s miközben ő mozgott, segített nekem is a ritmust rendesen diktálni. Nekem azonban ennél fontosabb dolgom volt. Például kétszázzal vert a szívem. Egyszerűen kénytelen voltam valamit csinálni, de nem ment, teljesen lefagytam, és csak hagytam, hogy maga a megtestesült tökéletesség igazgasson engem. Minden teljesen romantikus volt. Egyszerűen túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mintha csak egy filmben találtam volna magam, a körülöttünk levőek szerintem megismertek engem, mert megálltak, és csodálva nézték a táncomat az ősi szörnyemmel, aki már tényleg egyre jobban hasonlított a pasimra, mintsem a háziállatomra.

- Csókot! Csókot! Csókot! – kántálták. Minho azonnal elengedett, majd magával szembe fordított. lehunytam a szemeimet. Éreztem, hogy a szívem egyre hevesebben kezdett verni, mi több, a víz is kivert. Minho húsos, mézédes ajkai pillanatokon belül az enyémekre tapadtak, melyek csupán utat engedtek a határozott, erősebbik fajtának azzal, hogy kinyíltak. Minho nyelve gyorsan be is iszkolt, még mielőtt meggondoltam volna magam. Azonban én leblokkoltam. Még soha nem csókolóztam azelőtt. Ez volt az első alkalom, és nagyon nem tudtam, hogy mit kell csinálni.