16. Hol van az Ohnimom?

- Azonnal meg kell keresni! - kiáltottam fel ellentmondást nem tűrő hangon. Vigyáznom kellett rá, nehogy valami bajba keveredjen. Főleg most, hogy éhes volt.

- Várj, biztosan visszajön. Szüksége van rád, nem? Addig ápoljuk le Seulgit, főleg, hogy Minho kitörte az ablakát - Sooyoung egy bíztató mosollyal pillantott rám, miközben a kutató arcához nyomott egy papír zsebkendőt - Minho nem normális...

- Már ne is haragudjatok, lányok, de még soha nem vettek tőle vért - igyekeztem megvédeni a szörnyetegemet, habár kicsit későnek éreztem az egészet. Szuperül leírtam magam előtte. Hirtelen én lettem a gonosz, holott neki kellett volna lennie annak.

- Pedig ez még nem is fájt volna. Meg akartam volna vizsgálni a vérét, hogy miben különbözik az emberekétől. Kellett volna egy kiindulási pont. Elhihetitek, hogy nem viccből adtam erre az életem. Meg kell mentenem a világot! - Seulgi remegve lépkedett a szétrongált csaphoz, a zsebkendőt a szökőkútként csobogó víz alá nyomta, majd azt az arcához érintette.

- Ez egy rossz vicc - mordultam fel - Minho nem bánt senkit, csak amikor táplálkozik.

Seulgi felnevetett. Olyan volt, mintha éppen egy filmben szerepeltem volna. Egy olyan filmben, amelyben mindkét gonosz igazából jó volt.

- Most igen, mert erőt gyűjt. Ez a „Minho" nem egy ember, Taemin. Ez egy szörnyeteg. Nem tudom, mit mesélt neked, de egy szavát se hidd el, mert kertel. Amióta a világ a világ, léteztek nagyhatalmú lények. Például a titánok. Úgy van a mondákban, hogy halhatatlanok, pedig nem. Ők őrizték a Föld faunáját. Csakhogy megjelentünk mi, emberek, és kipusztítottuk a titánokat, mert ők is halandóak, csak nekik ezek az évek meg sem kottyannak. Ezért az egyik gonosz titán készített négy őrzőt, mikor már ő is úgy érezte, hogy haldoklik. Ezek lettek az ohnimok. A legnagyobb erőt kapták meg a titán által, de csak a kristályokon keresztül voltak képesek ébren lenni. A legenda úgy tartja, hogy a titán bevonult egy hegy mélyébe meghalni, és magával vitte a Halhatatlanság kristályát, amivel az ohnimod is rendelkezik, és ami a nyakadban fityeg. Ezek csak töredékek, ezért a titán elzárta minden kincsét. A hiányzó láncszemet, a kristályt, és a mindenség tudását. Ez most mesebelinek tűnik, de figyeljétek a magyarázatot. Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy honnan származunk. Semmi biztos bizonyíték. Csupán elméletek. Mi mind félünk a haláltól, ezért a halhatatlanságot keressük. Minden lény el tudja fogadni ezt, csak mi nem, tehát mi sejtjük, hogy ezt valahogyan meg lehet úszni. Tudjátok honnan? Mert bennünk van, a tudatalattinkban, hogy mi már láttunk ilyet. Csak a titán elrejtette a föld mélyére, oda, ahova még soha senki nem jutott be. Az ohnimokat pedig megbízta azzal, hogy folytassák az ő feladatát. A te Minho barátod egy kis piti gyilkos, hiszen egy ohnim nem képes egymaga mindenkit elpusztítani. Egyiptom bukása, az európai hódítások, a spártai kivégzések, a világháborúk... mind-mind ohnimok által kitervelt aljas kis gyilkosság volt. Ezeknek egy feladatuk van. Megölni az embereket. Szerintetek miért csak az emberhús ízlik nekik? Mert azt diktálja a kristály. Mert neki az a feladata, hogy kevesebb legyen az ember. A vírusok, halálos betegségek... mind tőlük vannak. Az őseink ezeket tudták, ezért gyilkolták őket. Tudták, hogy egy ilyen lény mindenkit le tud mészárolni. Az ohnim ereje hatalmas. Parancsol a szélnek, a tűznek, a földnek, a víznek. Tudja, hogy meg kell védenie a titánt, azért gyilkolja az embereket, hogy kevesebbre kelljen odafigyelnie. Ha egyszer elérünk arra a szintre, hogy mindent lássunk a bolygónkon, akkor megtaláljuk a titánt is. A te ohnimod éppenséggel ezt fogja megakadályozni, amint lesz elég ereje. Ki fogja pusztítani az emberi fajt.

- Na, elég ebből a meséből! - dühösen a pultra csaptam. Ez a nő semmit nem tudott az ohnimokról! Minho jól mondta, senki nem ismerte őket eléggé, de nagy szavakkal dobálózott mindenki - Minho nem fogja elpusztítani az emberiséget! Egyedül van, mi meg hétmilliárdan!

- A lény ereje növekszik. Belőled felméri a gyengepontokat, és ott támad. A lepra is így keletkezett, meg a pestis is. Elég egy embert megfertőznie, a többi már megy tovább. Mit gondolsz, ki vette rá az amerikai katonákat, hogy ne bennszülött nőket, hanem majmokat keféljenek Afrikában? Egy ohnim. Mert ő egy láthatatlan gyilkos. Terjeszti a betegségeket, házakat dönt össze, földrengést, cunamit okoz. Vulkánkitörést. Az ohnim a tíz csapás megteremtője. Addig kell megvédeni a fajunkat, amíg ez az utolsó nem fejlődik. Ha már fog tudni tárgyakat mozgatni az elméjével, akkor veszett ügyünk van. Ráadásul a te ohnimod különösen gyorsan fejlődik. Ezt nézd - leemelt egy könyvet a polcról. Nagyon rossz állapotban volt már szegény, mintha legalább kétszáz évig vergődött volna a semmiben. Seulgi kinyitotta egy bizonyos oldalon, ahol megpillantottam egy ugyanolyan lényt, mint amilyen Minho volt. Mindenben hasonlított rá, leszámítva a szemét. Ennek a lénynek ugyanis sokkal világosabb volt. Azonban a fekete-fehér, összekarcolt, régi képen nem nagyon látszódott semmi.

- Ez egy túlságosan is ismert német ember gyerekkori naplója. Édesapám találta még régen Németországban. Hazahozta, mert kellett a kutatásaihoz. Ez egy ohnim, Minho társa. Ez pedig egy szegény kisfiú volt.

- Mitől másak a szemei? - pislogott értetlenül Sooyoung. Seulgi behajtotta a könyvet.

- Minden ohnim rendelkezik a négy elem valamelyikével. Ez csupán annyit jelent, hogy négyen voltak, ezért mindnek más színű volt a szeme. A sárga volt a szél, a kék a víz, a zöld a föld, a barna pedig a tűz. Ha mind a négy kristályt egyberakná valaki, az elméje brutális szinten elmutálódna, és mindent irányítani tudna a puszta nézésével. Ezek a szörnyetegek valahol emberek voltak, de a kristály szinte megátkozta őket. Egymaguk képtelenek élni, de egyből emberi formát öltenek. A kristály az agyukba van beleépítve, amely teljesen behálózta őket, immáron beleolvadt. Ez ennek az ohnimnak az agya - Seulgi egyből a géphez szaladt, ami szintén meg lett roncsolva, de nem olyan brutális szinten. Valamit bepötyögött, és fél perc múlva meg is jelent egy ábra. Minho arcáról. A koponya majdhogynem ugyanolyan volt, mint a miénk, leszámítva a furcsa fogakat, valamint a visszacsonkult fülcsontot. Az agya viszont elég érdekes volt. Mintha egy szimpla emberi agyat láttam volna, körbekötözve egy madzaggal. Mindenfele a vékony kis vonalak vezettek, de mégis... sokkal bonyolultabbnak tűnt, mint ahogyan első ránézésre mondtuk volna.

- Az ő agya kicsit másabb, de amennyiben egy ilyen kristály emberi agyba kerül, az illető halhatatlan lesz. Ezért ő és fajtársai mindet olyan helyre dugdosták, hogy soha senki még véletlenül se találja meg. Ohnim már nem lehetsz, hiszen ahhoz teljesen másképp kell alkalmazkodnia a csontjaidnak, de nem halnál meg, ha az ohnim és te egymás medálját hordanátok...

- Na jó, ezt most fejezd be! - nem hittem a nőnek, hiszen még soha nem találkozott egy rendes ohnimmal - Én most elmegyek, megkeresem Minhot és hazamegyünk mind a hárman, mert te hibbant vagy! Minho nem egy tárgy, hanem egy ugyanolyan érző lény, mint mi. Lehet, hogy betegségeket terjeszt, lehet, hogy az a célja, ami és lehet, hogy nagyon csodálatosan természetfeletti lény, de te semmit nem tudsz róla, csak azt, amit az ősi könyvek írnak! Én viszont megtapasztaltam azt, hogy milyen vele lenni, és rendes, csak meg kell bízni benne. Az egyik legjobb barátomat szíve szerint felzabálná, mert jó az illata, de nem teszi. Tudod, miért? Mert megígérte nekem. Szerintem maradj ki abból, hogy eldöntsük, mi legyen a sorsa. Csak bízz benne, ennyi a lényeg - a végére elhalkultam. Megszakadt a szívem, hogy most mekkora pofám lett, holott ugyanilyen voltam, és vagyok is. Minho megbízott bennem, én képtelen voltam erre, de mostanra tudtam, hogy ugyanolyan volt, mint egy ember - azért jöttünk ide, hogy segíts. Neked is jó lenne, mert tanulmányozhatnád a lényt, meg nekünk is, mert megbízhatnánk egymásban. Megígérem, hogy nem fog bántani senkit, csak akkor, amikor táplálkozik, de akkor is jelentéktelenebb embereket. Csak adj neki egy esélyt.

Seulgi némán ácsorgott, tekintetével a betört ablakot bámulta.

- Mi lenne, ha te is csatlakoznál a csapathoz? Mármint, a baráti társaságunkhoz. Ott mindenki azt hiszi, hogy Minho és Taemin járnak, meg azt, hogy Minho orvos. Egy kicsit kimozdulnál innen, és felszabadulnál, kikapcsolódnál, közben tudod tanulmányozni Minhot, és ha valami olyan van, akkor megbeszélnétek kettesben Taeminnel az egészet. Ha így folytatod, Minho meg fog vadulni, és lehet, hogy Taemin hatással van rá. Na? Mit szólsz hozzá? - Sooyoung ötlete nem is volt olyan rossz, bár engem nagyon meglepett.

- Nem ijesztettelek el magamtól? - kérdeztem hitetlenkedve, de a lány csak megrázta a fejét.

- Megfordult a fejemben, hogy elmenjek, de szükséged van rám, és nekem is rád. Amíg Minho nem bánt senki fontosat, addig maradok, és lakat a számon. Azt hiszem, hálás vagyok, amiért beavattál ebbe az egészbe. Majd falazok neked - rám mosolygott, és ekkor hirtelenjében minden érzelmem elragadott. Arcomon végigcsordultak a könnyek, ráadásul egyszerűen nem bírtam visszafogni magam. Magamhoz húztam a lányt, arcomat a vállába fúrtam. Most jött ki belőlem minden. Minho megtalálása, titkolása, az iskolai stressz, az emberevés, a hazugságok, Seulgi és minden, ami az elmúlt időben történt. Talán még anyukám halála is. Ő meg csak hagyta. Végig simogatta a hátamat, és csendben állt.

Egy nyomorultnak éreztem magam, hiszen annyi férfiasságom nem volt, hogy ezt ne egy vadidegen előtt csináljam. Tényleg túl sok stressz ért mostanában, mindet Minho váltotta ki, de tudtam, ha nem találom meg, stresszesebb leszek.

- Megyek, megkeresem az ohnimomat - finoman ellöktem magamtól Sooyoungot, és letöröltem a könnyeimet.

- Segítek neked - halványan elmosolyodott - addig indulj el, én lekezelem Seulgi sérülését, aztán megyek utánad.

- Nem hagyhatom, hogy egyedül mászkálj az utcán - teljesen megrémültem. Még nem volt este, de ki tudja, hogy Minho már hol járt. Túl sok időt vesztegettem el.

- Tudjátok, mit? Ha nem lesz meg, akkor aludhattok itt is. A szüleim holmijait felvehetitek, van egy franciaágy is. Ha megvan... akkor is maradhatnátok, de szerintem ő nem akar nagyon a közelemben maradni. Pedig nem akartam bántani. Előbb tanulmányozni akartam, és csak aztán megakadályozni, hogy bajt tegyen - Seulgi bizonytalanul elindult az ajtó felé, de minden lépésénél azt hittem, hogy össze fog csuklani, így minden haragomat félre kellett tennem, hogy segíthessek neki kimenni a nappaliba. Sooyoung lelkesen jött utánunk, útja egyenest a konyhába vezetett, majd a fürdőszobába. Ekkor éreztem úgy, hogy el kell indulnom. Szó nélkül hagytam ott mindent és mindenkit, miközben elindultam a számomra ismeretlen úton, hogy megtaláljam a kis szörnyemet.

- Minho! - kiáltoztam, de eredménytelenül. Az ohnim felszívódott, vagy csak szimplán nem akart előjönni nekem, amit nagyon is megértettem. Az ő helyében én sem foglalkoztam volna velem, mert egy utolsó, gusztustalan dög voltam. Sokkal jobb gazdát érdemelt volna, aki nem szúrja őt hátba.

- Minho! Gyere ide! A gazdád vagyok és hívlak! - egyre kétségbeesettebben szólongattam, hátha egyszer felbukkan, de nem tette. Semmiféle jelet nem adott magáról, még egy árva pisszenést sem. Pedig szükségem lett volna rá. Egyre nagyobb ürességet éreztem magamban, ugyanis Minho nem volt meg. Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Rohantam, és kerestem őt, de nem válaszolt. Pedig minden egyes apró zegzugot átnéztem, hátha csak elaludt, vagy nem figyelt. De nem. Minho nem akart válaszolni nekem, ez pedig egyre jobban bántott. Elvégre a barátom volt, de nem foglalkoztam vele akkor, amikor kellett volna, pedig számára csak én léteztem, engem ismert, engem tekintett a mindenségnek, hiszen belőlem nyerte az erejét. Én meg odaadtam Seulginek, és akkor sem ellenkezett. Nem, csak némán követte az utasításom.

- Minho! Sajnálom! - kiáltoztam. Ismét semmi. Némán hallgattam a csendet, hátha meghallok egy neszt.

Azonban az egyetlen dolog, amit hallottam, a kutyák ugatása volt. Úgy éreztem, feladom. Már át is értem egy kisebb faluba, de ott sem hallottam semmiféle olyan neszt, amely Minho jelenlétére utalt volna. Egyszerűen felszívódott, bár nem adtam fel a reményt, ismételten körbejártam a vidéket. Kiáltoztam a nevét, hátha egyszer felbukkan, de nem tette. A telefonomra pillantottam. Negyed egy volt. Minho nem hívott, nem keresett az interneten, nem csinált semmit.

Felhívtam Sooyoungot. Egyre jobban vert a szívem, amint Minhora gondoltam, és arra, hogy a lány esetleg megtalálta.

- Szia - Sooyoung beleszólt a telefonba.

- Szia. Megvan Minho? - kérdeztem, azonban a neve kimondása közben elszorult a torkom. Hiányzott ez a kis szörnyeteg. Már megszoktam, hogy mindig a közelemben volt, akkor, amikor nem az iskolapadban ültem.

- Nincs - sóhajtotta - kerestem, de nem jön elő. Seulgi megnézte a kertjében, hátha megtalálja, de nem látta, pedig ő nagyon figyelte, hogy hátha meglátja.

- Szerintem menjünk vissza. Már nem fog előkerülni, és hajnalok hajnala van - sóhajtottam lemondóan. Sooyoung egy darabig hallgatott.

- Biztos? - kérdezte egy idő után bizonytalanul.

- Igen, biztos - sóhajtottam - Minho már nem jön elő. Nekünk viszont alvásra van szükségünk.

- Ahogy gondolod. Akkor majd a házban találkozunk. Szia - Sooyoung kinyomott. Eltettem a telefonom, irányomat pedig Seulgi háza felé fogtam. Csalódottan ballagtam az utcán. Igyekeztem mindent megnézni alaposan, utoljára. Sehol senki. A szívem szakadt meg. Ha Minho egyszer előkerül, elviszem őt valami jó helyre, sőt, süteményt is sütök neki, hátha nem kritizálja az általam felhasznált alapanyagokat, mint ahogyan azt szokta.

A rozoga kapu nyitva állt. Egyáltalán nem értettem, hogy egy ilyen fiatal lány hogyan lehetett ennyire igénytelen. A gaz már lassan a térdemig ért, kivéve azon a kicsi, kikoptatott helyen, ahol besétáltam a házba. Mindenhonnan régi, rozsdás kerekek, szekerek, vas darabok meredtek rám, ez pedig megrémített. Én biztosan nem mertem volna egy ilyen házban lakni, nem is beszélve a házban fellelhető portengerről. Nem mondanám magam túlzottan tisztaságmániásnak, de volt egy szint, ami alá nem tudnék még én sem süllyedni. Seulgi pedig jóval a szint alatt volt. Annyira elhanyagolt volt az egész épület, hogy szívem szerint menten visszafordultam volna, be a kocsiba, és az sem érdekelne éppen, hogy menten elaludnék a volán mögött, de semmi gusztusom nem volt itt maradni.

- Na, van valami? - Seulgi kilépett a konyhából, kissé aggódva nézett rám. Csak megráztam a fejem.

- Semmi. Egyszerűen elnyelte a föld.

A lány lesütötte a szemeit. Láttam rajta, hogy mindent megbánt.

- Sajnálom. Láttam, hogy frusztrált volt, de elvakított az, hogy találkozhattam vele. Annyira... csodálatos teremtmény. Tudod, hihetetlenül intelligens, szorgalmas, magabiztos. Mint egy tigris. Érted? Maga a nemesség. Csak az a baj, hogy ő is ösztönlény... ha nem lenne az, sokkal jobb lenne a világ - teljesen belemerült Minho imádásába, ami nem kicsit lepett meg. Szerintem ez a lány nagyon nem volt kóser, és biztosra véltem, hogy fel tudnám fedezni, hogy valami szellemi baja lett a sok portól.

- Eddig még utáltad... - homlokomat ráncolva néztem rá, de Seulgi csak felsóhajtott.

- Tudod, az ohnimod olyan, mint egy tigris. Távolról nemes, szép, büszke. De közelről egy kegyetlen vadállat, amely tönkreteszi az emberiség munkáját. Éppen ezért meg kellene vizsgálnom, hogy mindent tudhassak róla. A vérvétel pedig elengedhetetlen lenne - itt bizakodva rám nézett, mire elkerekedtek a szemeim. Egészen biztos voltam abban, hogy nem fogok ebben segédkezni. Így is magam ellen fordítottam az ohnimomat.

- Ki van csukva! Nem segítek. Az sem biztos, hogy idehozom. Most is megijesztetted.

- Igen, feltűnt. Kénytelen leszek egyelőre megfigyelni őt, de szeretném, ha tudnád, az ohnim veszélyes. Mindennel tisztában van, az ereje meg nő. Valahonnan akkora akaratot kellene szerezned, hogy le tudd szedni magadról a nyakláncot. Ha te nem vagy elég erős, akkor ez a valami elszabadul.

- Már mondtad. Majd meglátom, mit tehetek. Azt hiszem, a legjobb az lesz, ha Sooyoung és én hazamegyünk. Jó lenne otthon lenni, hátha Minho elindult hazafelé - ez az ötlet csak ekkor ugrott be, és hihetetlenül hálát adtam az agyamnak, amiért ilyenek az eszembe jutottak. Seulgi kicsit gógyis volt, és nem akartam, hogy az éjszaka közepén egyszer csak felbukkanjon, és megfojtson minket.

- Arról volt szó, hogy itt alszotok. Mindegy is, rendeltem spagettit

magunknak, mert már nem tudtam volna nekiállni főzni - magyarázta. Hirtelen egy teljesen szimpatikus ember állt előttem, és nem egy hibbant tudós.

- Nem hiszem, hogy tudnék enni. Egyébként egyedül élsz itt? - bizonytalanul leültem a poros kanapéra, ahol még látszott a fenekem nyoma. Oké, ez durva volt...

- Igen.

- És honnan tudsz az ohnimokról? Még az internet se ír róla semmit - a lány szemébe néztem. Seulgi leült velem szembe a fotelba.

- Tudod, a nagypapám még harcolt a Második Világháborúban. Volt egy kedves amerikai ismerőse, aki tanítgatta őt angolul, meg miegyebek. Gyakran látott vele egy fiatal, fess fiút, aki valahogyan sosem sérült meg. Senki nem tudta, hogy miért. A srác nagyon letargikus állapotban volt, de sosem támadott. Aztán egyszer elfogták az oroszok a katonát, és elrángatták magukkal. Nagyapám rohant utánuk, de ekkor valami olyat látott, amire nem volt felkészülve. A fák kicsavarodtak, új alakokat vettek fel, mind-mind az oroszokat fojtogatta. Mikor azok kipurcantak, hatalmas vihar keletkezett egész Dél-Koreában. Egyik percről a másikra. Nagyapám ekkor meglátta az amerikai katonát a földön. Vérzett, szíven lőtték. Aztán a semmiből felbukkant a fiatal, és varázsolt magának egy kisebb barlangrendszert. A nagyapámnak azt mondta, hogy rejtse el jól az érmét, és maradjon vele a barlangban. A srác lassanként visszaváltozott ohnimmá. Nagypapám mindig ezt mesélte apukámnak, aki kutató lett, és keresni kezdte a sírt. Soha nem találta meg. Nekem is mesélt, én is így ismertem meg az ohnimot. Tudod, apukám nagyon sokáig kereste, de ő azért, hogy megköszönje. Azonban neki nem tűntek fel az összefüggések. Nem tudta, hogy a világháborúkat is az ohnimok robbantották ki, hogy ne nekik kelljen gyilkolni, hanem majd a hülye emberek elintézik maguknak - a végére Seulgi dühösen fújtatott egyet. A vége annyira nem maradt meg, hiszen egyből ráismertem Minhora. Ő mondta, hogy volt egy amerikai gazdája is. Tehát... megpróbálta őt megmenteni...?

- És miért nem mesélted ezt el Minhonak is? Talán jobban megértene mindent - Sooyoung bizonytalanul ácsorgott az ajtóban, ami csak azért volt kellemetlen, mert sem Seulgi, sem én nem vettük észre, hogy belépett az ajtón, így nem kicsit ijedtünk meg.

- Mert nem vagyok hálás. Lehet, hogy egy embert megmentett, de milliókat megölt. Mi van a kezedben? - Seulgi ismét átváltott normálissá, felpattant, és már oda is rohant a Sooyoung kezében tartott nejlonzacskóhoz.

- Valami futár a kezembe nyomta, hogy te rendelted, és felírta a számládra - Sooyoung felemelte a szatyrot, és a másik lány kezébe nyomta, aki mosolyogva vette azt át.

- Szuper, itt a spagetti! - kiáltotta boldogan, mint egy gyermek. Nem is értettem, hogyan tudott így viselkedni. Azt meg főleg nem, hogy hogyan bírt enni ilyenkor - Gyertek be a konyhába, adok nektek evőeszközt, és akkor ehettek is.

- Nem vagyok éhes. Inkább felmegyek lezuhanyozni, és aludni - gyorsan felpattantam, majd szinte rohanni kezdtem a szobához.

- A baloldali a tietek, pizsama az ágyon - szólt utánam Seulgi. Szerintem nem igazán foglalkozott velem, meg annyira én sem vele. Az ágyra szépen ki volt készítve a pizsama, amit fel is kaptam, majd megindultam a fürdőszoba felé, ahonnan ugyanazzal a lendülettel jöttem is vissza. A labor meg a két hálószoba kivételével minden, ismétlem, minden meglehetősen igénytelen volt, így csak gyorsan átöltöztem, majd bebújtam az ágyba. Mobilnetről elmeséltem, hogy találkoztunk ezzel a csajszival, utána visszatértem a szokásos levelezéseimhez. Hiába próbáltam meg aludni, nem sikerült.

Egy idő után kopogtattak, majd felbukkant Sooyoung egy szál törülközőben, valamint Seulgi még ruhában.

- Nem baj, hogy együtt kell aludnotok? - kérdezte kicsit zavartan.

- Nem - vágtuk rá szinte egyszerre, ami nagyon meglepett. Kicsit féltem attól, hogy Sooyoungot majd győzködni kell, de szerencsére nem így volt.

- Akkor megnyugodtam. A wi-fi neve OhNom, jelszava Pringles94. Nagy P. Aludjatok jól - vigyorogva integetett, aztán becsukta az ajtót.

- Elfordulsz, kérlek? - Sooyoung kicsig bizonytalanul nézett rám, de csak biccentettem, és elfordultam.

- Annyira furcsa nekem Seulgi... - mormogtam.

- Szerintem rendes, csak nagyon beleásta magát az ohnim-ügybe, emiatt nem nagyon tud emberekkel kommunikálni. De nekem szimpatikus.

- Skizofrén - sóhajtottam, eközben pedig begépeltem a jelszót.

- Ha sokat lesz velünk, jobb lesz. Ugye, nem baj, ha meghívtam a csapatba? - éreztem, hogy befeküdt mellém, így visszafordultam, és kicsit félretettem a telefonomat.

- Engem nem zavar, Minhot már lehet, hogy fogja, bár ő nem igazán szeret emberek között lenni - sóhajtottam. A lány mellettem kuncogni kezdett.

- Képzeld el magad a kedvenc kajáddal körbevéve, és közben bájcsevegsz velük.

Elmosolyodtam.

- Na, ez azért vicces volt - finoman megböktem a lány vállát - ha én nem lennék meleg, te meg nem lennél leszbi, akkor ez egy remek szituáció lenne arra, hogy összejöjjünk.

Sooyoung ismét kuncogni kezdett. Ezek után még beszélgettünk, ő hamarosan elaludt, én meg egész éjjel szenvedtem. Az ágy sem volt túl kényelmes, meg Minho miatt is izgultam. Talán éppen ezért voltam egész vasárnap egy zombi, de akkor sem adtam fel a keresést. Minden barátomat riasztottam, hogy keressék a szörnyemet, Seulgi és Sooyoung pedig körbejárták velem a vidéket, de senki nem tudott nyomokkal szolgálni. Már azt is felvetettem, hogy elmegyek a rendőrségre, de a lányok nem engedték. Minho hamis adatokkal rendelkezett, így csak rontottam volna a helyzeten. Így történt az, hogy vasárnap este tizenegykor keveredtem haza egyedül, és miután meggyőződtem arról, hogy Minho nem volt a lakásban, elterültem a kanapén, és elaludtam. Annyira kimerültem, hogy nem bírtam semmire se koncentrálni, csak az alvásra.