17. A melltartó

Reggel az órám csörgésére ébredtem. Ösztönösen az éjjeli szekrényemhez nyúltam, és kinyomtam az ébresztőt.

Várjunk!

Milyen ébresztőt?

Legutóbbi emlékeim szerint a kanapén aludtam, és nem tudtam, hogyan kerültem a hálószobámba, ahol ezt a mozdulatot meg tudtam csinálni. Lassan kinyitottam a szemem és felültem. Tényleg a szobámban voltam, amit nem tudtam mire vélni... azaz de. Minho itt járt az éjjel, és engem átpakolt a kényelmesebb helyemre, hogy jobban ki tudjam magam aludni. Amint ez az egész realizálódott bennem, felpattantam, és kirohantam a szobámból. Látni akartam a szörnyetegemet, meggyőződni arról, hogy jól volt.

- Minho! - boldogan kiáltottam fel, de semmiféle válasz nem jött. Minho nem zörgött a konyhában, nem motoszkált az erkélyen, nem nézett tévét, nem zuhanyozott a fürdőszobában, nem volt a wc közelében. Nem volt itthon. Éreztem az azonnali elkeseredettségem, azt, hogy Minho mennyire meggyűlölt, azt, hogy hirtelen milyen üres volt minden. Csalódottan ballagtam a konyhába, ahol viszont kellemes meglepetés ért. Egy nagy tálnyi tojásrántotta várt rám kolbásszal, paradicsommal, oregánóval, paprikával és gombával. Még gőzölgött. Mellette a szokásos frissen facsart gyümölcslé ácsorgott, valamint egy nagy adagnyi becsomagolt kimbap. Összefutott a nyál a számban, és azonnal le is ültem enni. Már tudtam, hogy itt volt, csak biztosan elment valahová, esetleg titokban akart csak itt lenni. Tudtam, hogy még mindig haragudott rám, emiatt pedig nem is hibáztattam, mert én voltam az, aki ezt az egész hacacárét kezdte. A gondolataimba mélyedve ültem a széken, és gondolkoztam. Egyszerűen nem tudtam, hogy hova tűnhetett Choi Minho, az ohnim, és nagyon féltem, hogy talán soha nem találom meg.

- Szia - az ismerős, mély hangra azonnal felkaptam a fejem. Minho ott állt a konyha bejáratánál, felöltözve. Azonnal elmosolyodtam. Még soha nem éreztem magam ennyire boldognak, mint most, hogy megjelent. Szívem szerint a nyakába ugrottam volna, de tudtam, hogy nem tehettem. Nem is voltam az a fajta, aki ilyeneket csinálna, de azért most jól esett volna egy ölelés. Nagyon aggódtam érte, a fajomért, meg mindenért.

- Szia. Hol voltál? - kérdeztem tőle. Valamiért csak ennyit tudtam kinyögni. Nem akartam nagyon bunkó lenni vele, főleg, hogy úgy éreztem, újra meg kell tanulnunk bízni egymásban.

- Hát, tegnap ettem, meg volt egy kis dolgom. Szerintem egyébként sem érdekel téged, hogy mi van velem - megvonta a vállát. A hangja rideg volt és tartózkodó. Ez pedig nagyon szíven ütött. Főleg, hogy nagyon is jól tudta, hogy ez nem volt így igaz.

- Ezt honnan szedted? Igenis fontos az, hogy jól érezd magad. A barátom vagy - válaszoltam neki őszintén.

- Aha, ezért akarsz megöletni.

Egy pillanatra kihagyott a szívverésem. Tudtam, hogy Seulgire célzott, de nem mertem megközelíteni a témát.

- Nem akartalak megöletni. Meg akart vizsgálni, Minho - sóhajtottam. Seulgi nem lehetett rossz ember, csak nem tudta kezelni az ohnimomat. Megjegyzem, én se nagyon.

- Aztán megtalálja a gyengémet és megöl. Taemin, ezt mindannyian tudjuk. Neki az a célja, hogy a ti fajotok békében legyen, és ne veszélyeztesse semmi. Nekem meg az a célom, hogy a Föld egy élhető bolygó maradjon, és ne egy olyan szennyes vödör, mint amilyen most. Csak azért, mert ti ezt nem látjátok, még így van minden. Elpusztítotok mindent, és igen, meg kell védenem a világot. Tőletek. De mintha ezt már mondtam volna.

- Azt soha nem mondtad, hogy ki akarod pusztítani az emberi fajt - ráztam meg a fejem, de Minho gúnyosan felnevetett.

- Mert ti még nem pusztítottatok ki semmilyen fajt. Jaj, Taemin! Olyan kis naiv vagy - kacagása hirtelen abbamaradt, és Minho meglepően ijesztően elkomorult - Te is tudod jól, hogy nem fogok mindenkit megölni. A Földnek kis mennyiségben szüksége van rátok. Egyértelműen az marad meg, aki érti a természetet. Te is megmaradsz, meg a barátaid is. Ne aggódj! De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok bántani senkit, ha elég erőm lesz. De lassan hét és fél milliárd emberhez sokat kell még fejlődnöm.

Kirázott a hideg is tőle. Minho borzasztóan ijesztő volt, mégis tudtam, hogy ellenem nem szegült volna semmi pénzért.

- Akkor miért nem ölted meg Seulgit? Ő az egyetlen, aki meg tud téged ölni, mégsem bántottad, hanem elmenekültél... - kérdeztem. Valamiért ez a kérdés régóta izgatott. Minho felsóhajtott.

- Akármennyire is nem bízol bennem, tudnod kell, hogy az, amit megfogadok a gazdámnak, be is lesz tartva. A te Sooyoung barátod... - itt tartott egy kis hatásszünetet – szemet vetett a kutatóra, és mivel megfogadtam, hogy nem bántok olyat, aki esetleg fontos lehet, nem nyúltam a lányhoz. Szívesen - flegmán elvigyorodott, amit én is megmosolyogtam. Igazából kedveltem Minho stílusát. Volt benne valami megnyerő, amitől szerintem mindenkit magába tudott bolondítani. Azonban a stílusa most eltörpült a szavai mellett. Azok, amiket mondott, megérintettek, és tudtam, ha a föld alá bújok, az sem elég ahhoz, hogy rendesen elszégyellhessem magam.

- Sajnálom. Azt hittem, Seulgi segíteni fog - lesütöttem a szemeimet. Tudtam, hogy egy bocsánatkéréssel nem úszom meg semmit, de azért szerettem volna, hogy tudja, tényleg sajnáltam. Nem az ironikus hangomat használtam, mint általában. Ez most tényleg a szívemből jött. Őt ismerve biztosan fújtat egyet, aztán meg kisétál a konyhából. Már vártam, hogy kiadjon magából valami hangot, de nem tette. Ehelyett két izmos kar fonódott a vállam köré, majd megéreztem azt a tipikus macskás férfi szagot. Tényleg, mintha a kettő keveredett volna. Az a kellemes macskaszag, és az a férfias illat, amely nem a dezodorokból származik, hanem a testünkből. Nos, ez volt az a megnyugtató ohnim-illat. Amióta Minho emberként a lakótársam volt, megszoktam, hogy mindenhol ez a szag terjengett a lakásban. Azonban ez az érzés többet váltott ki belőlem, mint hittem volna. Éreztem, hogy beszorult a levegőm, a szívem pedig hevesen kezdett verni. Minho néha átlépte azt a határt, amit csak a pasimnak engednék meg, és biztos voltam abban, hogy ezt ő nagyon is jól tudta.

- Ha gondolod, akkor indulhatunk tisztalappal - mormogta a fülembe. Libabőrös lettem, és beleremegtem a hangjába.

- Choi, ha így folytatod, elpirulok - igyekeztem valahogy kimenekülni a karmai közül, de szerencsémre ő is reagált, és hamarabb elengedett, minthogy tervemet meg tudnám valósítani.

- Már nem. Olyan vörös vagy, mint a pávián feneke - elégedetten elvigyorodott, de ez az állapot nem tartott sokáig, ugyanis életveszélyes támadást kapott. Megdobtam őt a szalvétámmal. A vigyorból röhögés lett, ami pedig engem is megmosolyogtatott.

- Csak óvatosan, nehogy valami bajom legyen a halálos szalvétától - kacagott. Ezt is aranyosan csinálta. Tisztára úgy viselkedett, mint egy igazi házikedvenc, mert minden egyes mozdulata aranyos volt.

- Ez volt kéznél. A kajámat nem dobom neked, mert finom, és jól esik - vigyorogtam zavartan.

- Akkor hagylak enni, mert indulnod kellene. Szerencsédre bepakoltam a cuccaidat - az orrom elől elemelte a becsomagolt ebédemet, majd kisétált. Az órára pillantottam, és megfagyott az ereimben a vér. Minho nem hazudott, tényleg késésben voltam. Rekordsebességgel bedaráltam a reggelit, megittam a narancslevem, szitkozódtam, hogy leittam magam, majd kirohantam a nappaliba, felkaptam a kanapén heverő táskámat, és nem is tűnt fel teljesen a háttámlán heverő melltartó. Csak száguldottam az ajtó felé, ahol Minho már készen állt a kabátommal, és egy esernyővel a kezében.

- Köszi - gyorsan elvettem tőle, majd magamra helyeztem, a táskát gyorsan áthajítottam a vállamon.

- Ma esni fog, vagy kocsival menj, vagy vigyél esernyőt. Tudom, hogy utálod, de a szükség nagyúr - a kezembe nyomta az említett tárgyat. Már nem lepődtem meg azon, hogy ismerte a tulajdonságaimat, a viselkedésemet, a dolgokhoz való hozzáállásomat.

- Köszi, szia! - megpaskoltam a mellkasát, és ki is rohantam a lakásból. Amint becsapódott az ajtó, hirtelen bevillant egy kép, amelyről valamiért nem vettem tudomást az előbb. A kanapén egy melltartó volt. Én nem hordok melltartót, és reményeim szerint Minho sem. Tehát akkor valaki volt itt... tudtam, hogy nagyon megkockáztattam az egész akciómat, de megfordultam. Nagyon halkan nyitottam csak be a lakásba, nehogy Minho meghallja, bár biztos voltam abban, hogy a jó fülének köszönhetően esélytelen voltam. Meg akartam arról győződni, hogy a háziállatom nem hoz fel nőket a lakásomra. Kezdtem magam egy kicsit a Family Guy-ban érezni, ott is mindenkit kufircol a kutya. Nos, nekem meg a macskám. Jó, ohnimom. Gyorsan beosontam a lakásba, és nem túl könnyen, de eljutottam a kanapéig. Valóban ott volt egy melltartó. Ráadásul az a szexibb fajta. Szép csipkés, igényes szabású, kellemes tapintású. Nem tudom, miért fogtam meg, de muszáj volt. Tudtam, hogy Minho hozta fel azt a lányt, ez pedig valahol rosszul esett. Mert... mi lesz, ha elszakad tőlem, ha a lány fogja hordani a medálomat, és ketten örökre világuralomra törnek? Eddig abban a hitben voltam, hogy Minho számára én voltam az egyetlen ember ebben az életében. Erre meg csajozott... komolyan, megállt az eszem!

- Itt hagytál valamit? - Minho hangjára azonnal felkaptam a fejem, majd arrébb léptem a bűnös tárgytól. Kicsit csalódott voltam, ugyanis a barátaim szerint Minho úgy viselkedett, mint egy igazi filmbeli meleg szereplő. Az a nyálas formájú. Ehelyett azonban hozta fel a nőket.

- Azt hiszem, kocsival megyek. Nagyon szakad az eső - dadogtam zavartan az első eszembe jutó okot, amiért esetleg vissza tudtam fordulni.

- Értem. Akkor igyekezz, mert eléggé késésben vagy - válaszolta. Gyorsan felkaptam a slusszkulcsomat, aztán egy köszönést követően el is siettem. Tényleg nem értettem Minho viselkedését, de egyre jobban csalódtam benne. Már kiderült, hogy az a célja, hogy kipusztítsa az emberiséget, erre még be is csajozik! Komolyan, teljesen más, mint amilyennek mutatta magát. Gyorsan bevágódtam a kocsiba, és a gondolataimba mélyedve haladtam az egyetem felé. Az ég nagyon szürke volt, és egyhangú, én pedig egyre jobban tudtam, hogy ez a későbbiekben nem fog nekem jót tenni, de akkor is be kellett mennem az iskolába. Nem tudom miért, de kezdtem féltékeny lenni. Minhora azért, mert ilyen hamar talált magának valakit, ami nekem egész életem során nem sikerült, a csajra meg azért, mert Minhonak én voltam az embere. Nem ő. Belőlem nyerte a táplálékát, én voltam ott az első vacsorájánál, nem pedig ez a liba. Ráadásul ő is mondta, hogy semmilyen embert nem szeretett, engem elismer, mert a gazdája vagyok, a többieket meg elfogadja,

mert tudja, hogy megtépem, ha bántja őket. Tehát nem értettem ezt az egész csajozást. Az is megfordult a fejemben, hogy csak villogni akart, de nem hinném, hogy ilyen miatt megkedvelne egy embert, tehát már eleve kellett lennie valamilyen megmagyarázhatatlan kapcsolatnak közöttük. Még parkolás közben is ezen járt az eszem. Minho lehet, hogy összejött egy lánnyal. Ez pedig nem fért a fejembe. Minho egy ohnim volt. Egy ohnim. Nem szerezhet magának lányokat, mert egy az, hogy nem egy fajba tartoznak, kettő az, hogy Minho nem tud olyat csinálni. Neki ez nincs benne az ösztöneiben. Nem tudhatja, hogyan kell szaporítani...

- Sziasztok! - a baráti társaságom az aulában ácsorgott, és beszélgettek.

- Szia, mizu? Meg lett Minho? - Juhyeon egyből letámadott. Néha olyan érzésem volt, mintha az anyám lett volna. Minho mellett elvégre elfért.

- Meg. Ma reggel megbeszéltük a dolgokat - biccentettem elégedetten - amúgy mi a téma?

- Jinki azt állítja, hogy minden pasinak le kell hajtania a wc-ülőkét. Szerintem meg ez a nő dolga. A pasi felhajtja, a nő meg le - magyarázta Kibum teljesen felháborodva. Hirtelen mindent értettem.

- Azt hiszem, nem szólok bele - sóhajtottam. Tudtam, hogy Kibum ebben az ügyben nem érintett, de azért nem hagyna ki egy vitát kedvenc partnerével.

- Esélyed nincs ellenük - kuncogott Sooyoung, miközben élvezettel a fiúkra nézett. Szerintem ennek a lánynak volt valami szellemi baja...

- Hogy jött ez a téma? - pislogtam. Jó, ezzel nem voltam képben.

- Jinki magyarázta az előbb, hogy a csaja apja nem hajtotta le az ülőkét, és ez mennyire zavarja az ő szépérzékét - magyarázta Juhyeon.

- Nem, mintha lenne neki - fújtatott Kibum unottan. Ebben valahol igaza volt, ugyanis Jinki tényleg nem a szépérzékéről lett híres. Nem tagadom, volt neki, de azért nem olyan nagymértékben, mint azt amilyennek állította.

- Igenis van nekem - háborgott a srác, én meg jobbnak láttam lelépni. Eleve alig volt két percem a becsöngetéshez, szóval igyekeztem sietni egy kicsit. Azonban valami megállított. Pontosabban valaki. Éreztem egy apró kéz gyengécske szorítását, aminek hatására hátrapillantottam.

- Hát te? - kérdeztem. Sooyoung volt az, ő nem hagyott véglegesen lelépni, csak kicsit félrevont beszélgetni, nehogy a többiek meghalljanak valamit.

- Mi lett Minhoval? - kérdezte kíváncsian. Jogos, neki mindent el kellett mondanom, ha már egyszer beavattam a legapróbb részletekbe...

- Ma hazajött, és megbeszéltük a dolgokat. Nagyon fél Seulgitől - magyaráztam neki, mire a lány felnevetett.

- Jogos, Seulgi az, aki bántani akar másokat. Nem sértésből mondom, meg bántásból, de igaza van valahol. Lehet, hogy meg kellene gondolnod, megéri-e egy olyan lényt rejtegetni, akinek az a célja, hogy kipusztítsa az emberiséget, csak azért, mert veled jelenleg aranyos. Minho valahol egy macska. Tudod, azt szereti, aki eteti... - még beszélt volna, de nem hagytam. Nem hagyhattam, hogy ezt tovább csinálja. Nem ismerte az én szörnyemet, nem tudhatta, hogy Minho nem volt ilyen. Hanem ő élvezte az életet. Most is becsajozott...

- Nem ilyen. Igen, tudom, hogy mik a tervei, tudom, hogy nem rejtegethetem örökké, de hidd el, hogy megérti azt, amit mondasz neki. Meg akarta ölni Seulgit is, de nem tette, mert megérezte, hogy ő neked fontos - egyből az ohnim védelmére keltem. Ő nem volt itt, hogy megtegye, így nekem kellett tennem valamit.

- Taemin, nem fejeztem be - sóhajtotta a lány - azt akartam mondani, hogy gondold át ezt az egészet, hogy megéri-e. Tudod, hogy mindig melletted fogok állni, ugye? Nélküled nem tudtam volna felállni, és ugyanolyan magányos lennék, mint eddig. A legjobb barátom vagy nekem, és elhiheted, hogy nem Seulgi meg Minho fognak a barátságunk közé állni. Majd féken tartjuk őket... de Minho honnan tudta, hogy Seulgi... tetszik? - a végén kicsit elpirult, ami megmosolyogtatott.

- Nem tudom, de tudta, és ez a lényeg. Nem?

- De - biccentett - szóval, csak gondoltam, nyomatékosítom, hogy azért Minho veszélyes.

Kissé elhalkultam.

- Tudom - sóhajtottam egy idő után - most azonban megyek órára.

- Rendben - biccentett mosolyogva. Gyorsan intettem neki, majd be is siettem órára. Tudtam, hogy nem akart nekem rosszat, csak aggódott értem, ezt pedig meg is értettem. Elmondta a véleményét, de nem szólt bele az életembe, nem kötözködött, nem akarta megváltoztatni a döntésem, ez pedig igazából tetszett. A változatosság kedvéért most sem figyeltem órán. Jelen pillanatban a melltartó terelte el minden figyelmem. Minho valakit felvitt a lakásomba, és azt hihette, hogy eltitkolhatja őt előlem. Hát, nem. Viszont szerintem tudta, hogy én nagyon is láttam azt a fehérneműt.

- Taemin? - óra után csak azt vettem észre, hogy Jinki szólongatott.

- Hm? - felkaptam a fejem, de meglehetősen nehéznek éreztem. Mintha nem aludtam volna ki magam rendesen, pedig szerintem egészen mély álomban voltam, hiszen az se tűnt fel, hogy Minho átcipelt a szobámba... amíg a csajszit tömködte.

- Beszélni szeretnék veled Minhoról. Nem tudom, hogy miért, de nekem nagyon furcsa - magyarázta. Felsóhajtottam. A mai nap címe "Mindenki Minho Ellen" nap lett. Magam sem tudtam, hogy mi ütött mindenkibe, de nagyon reméltem, hogy Jinkivel lezárul ez az egész.

- Kellemetlen. Szerintem aranyos - megvontam a vállam. Jinki felsóhajtott.

- Szerintem valamit titkol. Tegnap is biztosan amiatt ment el - a hangja egyre komolyabban csengett, ez pedig nagyon zavart. Persze, ő is csak jót akart nekem, de néha enyhén túlzásba tudtak esni fajtársaim.

- Hidd el, már mindenről tudok. Teljesen normális - igyekeztem őt megnyugtatni, hátha sikerrel járok, de nem igazán sikerült megmenekülnöm arról a beszámolóról, hogy Lee Jinki számára az orvosnak hitt ohnim nagyon is furcsa volt, ráadásul amióta "jártunk", azóta mennyire romlott a figyelőképességem, meg mindig kihúzom magam a társaságból. Ez egyébként nem volt igaz. Miután pedig ezt végighallgattam mindezt, Jinki elment, én meg rohanhattam az órámra. Kicsit tompának éreztem magam, de ráfogtam arra, hogy alig aludtam az éjjel normálisan.

Amint pedig beültem a terembe, kezdtem érezni magamon más furcsaságokat is. Tompának éreztem magam, mintha az agyam ki akarná iktatni a zajokat, azonban sokkal kevesebb sikerrel, mint szerette volna. Minden hang sokkal élesebben csengett a fülemben, mintha visításokat hallanék. Csak bevágódtam a helyemre, nem figyelve semmire és senkire. Meg akartam mutatni Jinkinek, hogy igenis figyeltem az órákon, így akkor és ott neki is álltam szavaimhoz híven cselekedni. Így aztán figyeltem. Nagyjából tíz percig. Aztán észrevettem egy kicsi lyukat, ahol már nem láttam. Ott csak egy nagy feketeség volt. Ez a lyuk pedig tágult. Minden pislogás után egyre több dolgot takart el a feketeség. De csak a bal oldalamon. A jobbon ilyet még szerencsére sosem tapasztaltam. Elég pocsék volt ez egy oldalon is. Fejemet a padra hajtottam, és megpróbáltam aludni. Tudtam, hogy ez migrén volt, de nem lehettem olyan pofátlan, hogy mindent itt hagyok, felállok a helyemről, és kilépek a teremből. Nem. Ezt nem tehettem, ezért csak fetrengtem a padon, és aludni próbáltam, de sajnos az sem ment. Egy idő után már szédülni is elkezdtem. Egyre jobban kezdtem kétségbeesni, hogy mi lesz, ha kiájulok a padból.

Csak azt hallottam, hogy kicsengettek, így a táskámat felkapva megindultam hazafelé. Azzal még nem voltam tisztában, hogy hogyan szeretnék hazajutni, hiszen Minhot nem hívhattam, a srácokat pedig nem akartam zargatni ezzel. Egészen az auláig jutottam az erőmmel, úgyhogy ott le is ültem az első padra. Ekkorra már forgott velem a világ, a hányinger kerülgetett, és a kétségbeeséstől késztetést éreztem a sírásra.

- Jézusom, Tae, jól vagy? - Jinki hangja is élesen hasított a fülembe, majd megláttam a haveri köröm lábait. Felpillantottam, és bár nem teljesen tiszta látással, de felismertem, hogy Jinki, Sooyoung, Juhyeon és Kibum is ott álltak velem szemben. Mind aggódtak értem.

- Persze, csak migrén - válaszoltam erőtlenül.

- Hívni kellene Minhot, hogy hazavigyen - Kibum megsimogatta a vállam.

- Nem lehet, ő egy ősi szörny. Nincs telefonja - ráztam a fejem, de hangom elég gyengén csengett.

- Persze... azt azért még én sem hiszem el - Jinki felröhögött.

- Tényleg nincs telefonja - Sooyoung a védelmemre kelt, amiért nagyon hálás voltam neki. Nem tudják felhívni a szörnyeteget. Nem mellesleg vezetni sem tud, és biztosan csajozik is. Nem hinném, hogy az lenne a legnagyobb gondja, hogy engem pátyolgasson.

- Akkor? Hívjam fel Jongie-t, hogy jöjjön érted? - érdeklődött Kibum. Most, hogy aggódni kellett értem, kicsit vissza tudta magát fogni vitatkozás terén.

- Nem hiszem, hogy jó ötlet iderángatni - Jinki megrázta a fejét - akkor inkább elviszem én.

Ekkor pedig, mint a derült égből villámcsapás, megjelent az ohnim. Biztos léptekkel, sietve haladt felénk, csinosan felöltözve, és ha nem lettem volna a hányás és az ájulás határán, biztosan éppen a szerelését dicsértem volna meg.

- Sziasztok - köszönt mindenkinek - Taeminért jöttem. Hallom, rosszul lett.

A srácok csak nagyokat pislogtak hol a szörnyemre, hol rám nézve. Minho úgy nézett ki, mint egy modern herceg, nagyon csinos volt, és senki nem tudta volna megállapítani róla, hogy emberhúst eszik.

- Én... én értesítettem Facebookon - dadogta Sooyoung zavartan.

- Én ezt nem értem. Facebookod van, de telefonod nincs? - rázta a fejét Kibum. Minho bólintott.

- Pontosan. A telefonom tönkrement, de Facebookom van.

Döbbenten néztem rá. Nem akartam hinni a füleimnek.

- Taemin azt makogta, hogy egy ősi szörnyeteg vagy, ezért nincsen mobilod - Jinki gyanakodva nézett Minhora. Nem igazán hitt a misztikus teremtményekben.

- Annak semmiképp nem mondanám magam - Minho megrázta a fejét, majd felemelt menyasszony-pózban. Annyira nem voltam képben az eseményekkel, hogy bármi értelmeset is ki tudjak nyögni, így csak elköszöntünk a többiektől, és elindultunk hazafelé. Minho könnyűszerrel kivette a kulcsot a zsebeimből, bepakolt a kocsiba, majd beült mellém.

- Nem is tudsz vezetni - makogtam, mikor beindította a járgányt.

- Tudni tudok, csak jogosítványom nincs - válaszolta vissza, és csendben elindult. Az út azzal telt, hogy egyik mellékutcából a másikba mentünk, Minho vezetett nyugalommal, én meg igyekeztem aludni, de túlságosan fájt hozzá a fejem. Mikor megérkeztünk, a számba adott fájdalomcsillapítót, megitatott, majd letett az ágyra. Azonban nem tudtam aludni. Egyszerűen nem ment.

- Minho - fájdalmasan nyögtem ki a nevét, de felfigyelt rá, és már szaladt is be.

- Mondd - bedugta a fejét az ajtón.

- Mellém fekszel? Nem tudok elaludni. - elég bizonytalan voltam, de általában ilyenkor megnyugtatott más közelsége. Régebben apukám mellett aludtam el, újabban Jonghyun volt a kiválasztott. Azonban most Minho is megfelelt. Sőt, kifejezetten örültem neki, mert ő volt az, akiről tudtam, hogy bármi történjék is, megvéd.

- Persze - biccentett. Felmászott az ágyra, izmos karjait átvetette rajtam. Mellkasához simultam, és úgy aludtam el, hogy hallgattam az egyenletes szívverését.