15. Egy Ohnim találkozása egy Ohnim-kutatóval

Egyből a megadott telefonszámra tévedt a tekintetem. Minho éppen valamit csinált a fürdőszobában, így én kimehettem a vécére anélkül, hogy gyanút fogna. Beszélni akartam ezzel a nővel, hátha tudott valamit az általam rejtegetett lényről. Azonnal felpattantam. Egyébként ez Minho hibája volt, ugyanis akármikor meg akartam nézni az e-mailjeimet, ő kitalált valami teljesen más elfoglaltságot, mintha tudta volna, hogy ez a bizonyos Kang Seulgi írt nekem, és ő ezt nagy lelkesen meg akarta akadályozni.

Amint kisétáltam a mosdóba, benyomtam a számot, a készüléket pedig a fülemhez emeltem. Kicsöngött. Szívemet már a nyakamban éreztem dobogni, főleg, amikor leültem a lehajtott fedélre. Igaz, hogy én is mindig elfelejtem visszahajtani, meg szerintem Minho is, de azért sosem vagyok olyan feledékeny, hogy ezt a fontos dolgot ne ellenőrizzem. Nem is beszélve arról, hogy most a teljes fedőre ültem rá.

- Kang Seulgi telefonja - a lánynak meglehetősen fiatalos hangja volt, ami nem kicsit lepett meg. Én egy olyan ötvenes éveiben járó hölgyre számítottam, aki az egész életét az ohnimokra áldozta, és már beleőrült abba, hogy nem találta meg az utolsó egyedet. Ez meg legfeljebb huszonöt éves volt.

- Üdvözlöm, Lee Taemin vagyok, én tettem fel a képet az internetre - a hangom remegett, ahogy ezt elmondtam. Éreztem magamon, hogy le akartam tenni a telefont, megakadályozni, hogy ez a párbeszéd létre jöjjön. Azonban erősnek kellett lennem, hogy mindent megtudhassak erről a bizonyos szörnyetegről. A fiatal hölgy megköszörülte a torkát. Kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaki vagy valami figyelt volna. Egész testemben remegtem ekkorra, és nem túlzok, megszédültem.

- Az ohnimról? - Kang Seulgi elbizonytalanodott.

- Róla. Az üzenetei alapján azt szűrtem le, hogy jobb macskaállapotban tartanom. Ezt hogyan tudom elérni, és ez miért jó? Mit tud az ohnimomról? Mit csináljak vele? - tenyereim izzadni kezdtek, így alig tudtam tartani a telefont. Nem voltam hülye, rájöttem arra, hogy ezt Minho csinálta velem. Nem akarta, hogy Kang Seulgi elmondjon bármit is, de azt nem tudtam, hogy miért.

- Sikerült macskaállapotban tartani? - a nő hangja meglehetősen szigorú volt, ami kicsit megijesztett.

- Nem - őszintén be kellett vallanom mindent, így nem titkolhattam el semmiféle apró részletet.

- Értem. Ettől függetlenül jöjjenek el az általam megadott címre. Elküldöm SMS-ben az útvonalat is. Szeretném kivizsgálni őt. Tudja, ohnim-kutató vagyok, arra áldoztam az életem, hogy ezeket a szörnyeket tanulmányozzam, de élő példánnyal még nem volt szerencsém. Mennyi ideje van magánál?

- Nagyjából kettő és fél hete - gyorsan utánaszámoltam, és ennyi jött ki.

- Az sok... mozgat tárgyakat gondolattal? - ez a kérdés teljesen meglepett engem. Minho soha nem mondta, hogy valami ilyesmire képes lenne, így aztán percekig csak nagyokat pislogtam.

- Nem hiszem... még soha nem láttam, hogy ilyet tett volna, és meg sem említett semmiféle hasonló képességet - nagyon sok időbe telt kinyögnöm egy értelmes választ.

- Akkor még van remény. Az ohnimok meglehetősen veszélyesek akkor, amikor tárgyakat tudnak mozgatni. Az az utolsó fázis, mielőtt kimutatja a foga fehérjét.

Nyeltem egy nagyot, Kang Seulgi ugyanis rettentően ijesztően hangzott. Mintha az én szörnyem egy pusztító lenne, vagy valami hasonló.

- Miféle bajt hozhatna bárkire is? - kérdeztem, ekkor azonban meghallottam lakótársam közeledését. Egyre hangosabban csendültek fel biztos léptei - Várjon, erre jön.

- Minél hamarabb hozza nekem ide, hogy kivizsgálhassam őt. Még soha nem találkoztam ohnimmal, de nagyon szeretnék. Diktálom a címet - Kang kisasszony hirtelen sokkal összeszedetlenebbül viselkedett, mint eddig. Már majdnem megijedtem tőle, hiszen ez a magaviselet közel sem volt olyan, mint amilyet eddig produkált.

- Nem tudná SMS-ben elküldeni? Egyáltalán mikor menjünk? - összekuporodtam, és suttogni kezdtem, nehogy Minho gyanút fogjon, bár szerintem nagyon is jó füle volt, és ebből kifolyólag nagy valószínűséggel az egész beszélgetést kihallgatta.

- Amilyen hamar csak tudnak. Visszhall - azzal letette a telefont. Még válaszolni sem volt időm, teljesen eltűnt, amitől megkönnyebbültem. Gyorsan belecsúsztattam a telefont a zsebembe, majd elindultam az ajtó felé, ami furcsamód kinyílt előttem. Ráadásul Minho állt mögötte. Szuper, mindent kihallgatott. A szívem a torkomban kezdett dobogni, hiszen ebben az esetben nagyon is sok oka volt valami kárt tenni bennem.

- Minden rendben? - kérdezte. Imádtam, amikor ilyen volt, de komolyan. Olvasott a gondolataimban, azonban mindig megkérdezte, hogy én mit gondolok, mintha nem tudná ez a szerencsétlen.

- Persze - biccentettem - van kedved csavarogni?

Minho arcán megjelent egy boldog, elégedett gyermeki mosoly.

- Igen. Megyek is öltözni - azzal tojt is a világra, és elszáguldott. Néha kételkedtem abban, hogy tényleg olvasott a gondolataimban, mert most is túl naiv volt. Én biztosan ellenőrizném, hogy hova akar vinni az emberem. Szerencsére azonban Minho nem akart bizalmatlannak tűnni, ezért nem kutakodott.

A kezemben megrezzent a telefonom. Gyorsan feloldottam a zárat, majd el is olvastam a Seulgi által kapott címet, GPS-koordinátákat, valamint egy kis üzenetet pluszban: "jobb lenne, ha hoznál magaddal valakit, hogy figyeljen a szörnyre, amíg mi beszélünk"

Szuper... mégis honnan szüljek most egy embert, aki vigyázna Minhora, amíg én a kutatónővel beszélgetek? Egyáltalán mit mondjak neki? "Szia, gyere velünk az ohnim-kutatóhoz vigyázni az ősi szörnyemre?" Persze, biztosan...

- Sooyoungot hívd magunkkal - hallottam Minho ordítását a fürdőszobából. Elkerekedett szemekkel néztem az ajtót. Tehát tudta, hogy hova megyünk? Akkor miért volt ilyen lelkes?

- Miért pont őt? - gondoltam, megkérdezem ezt a profit, hogy miért éppen az új lányra esett a választása.

- Ő akadna ki a legkevésbé. Jinki nem szeret, neki furcsa vagyok, ha megtudná az eredeti fajom, kiakadna, és tűzzel-vassal védekezne ellenem. Kibum szét fogja kürtölni a baráti körödben, Juhyeon ne legyeskedjen sokáig a környezetemben, mert akkor bajok lesznek, Jonghyun pedig ugyanaz lesz, mint Jinki. Szóval Sooyoung legyen az, ha már nagyon muszáj - szépen sorolgatta a neveket, én meg csak ott álltam, és azon gondolkoztam, hogy Minho honnan a csudából tudott megállapítani ilyeneket egy találkozás után.

- Az ő gondolatukban is olvasol? - kérdeztem nagyokat pislogva.

- Nem. Csak a tiédben. Te viszont ismered a barátaidat, ami hiányosságod van, azt egyszerűen ellenőriztem akkor, amikor itt voltak.

- Ez meglehetősen ijesztő - megráztam a fejem, és jobbnak láttam bevonulni a szobámba felöltözni. Gyorsan megdobtam Sooyoungot egy SMS-sel, hogy jöjjön velem. Valamiért hittem Minhonak. Lehet, hogy én Jonghyunt kértem volna meg, de igaz volt az, hogy amennyiben megtudja, ki Minho, elítéli mindkettőnket.

- Kocsival megyünk? - hallottam Minho kérdését, és be kellett látnom, hogy tényleg jobb megoldás volt, mint végigbuszozni a fél fővárost.

- Mehetünk kocsival is. Majd ülsz hátul? - nem akartam Sooyoungot nagyon kizárni, Minho pedig hivatalosan a háziállatom volt, szóval neki alapjáraton hátul volt a helye.

- Mert? - bekukkantott hozzám, amint éppen az ingemet gomboltam be - Jó tested van, csak elhanyagolod. Ha kicsit sportolnál, igazi macsó lennél.

Felkaptam a fejem. Még soha, semmilyen hímnemű élőlény nem mondott nekem ilyet. Jó, az apámat leszámítva. Most pedig itt állt előttem ő, és hízelgett nekem.

- Erre... nem is tudom... hogy mit tudnék mondani - dadogtam zavartan, de

Minho csak elvigyorodott, majd kisétált. Gyorsan begomboltam az ingem, és már száguldottam is ki a szobából. Már nem igazán tudtam volna megenni a reggelim maradékát, így csak kirobogtam a nappaliba, ahol tekintetem megakadt a kamerán. Még akkor tettem ki, amikor a cica eltűnt, hátha felvesz valamit a hollétéről, de teljesen elfeledkeztem róla. Igaz, töltőre tettem, meg az akkumlátort kivettem, így csak az áramot fogyasztottam... már egy ideje. Mindegy, úgy voltam vele, hogy majd este kiveszem, most már nem sokat árthatok semminek.

Ismét csörögni kezdett a telefonom. Gyorsan kikaptam a zsebemből, és felvettem.

- Halló?

- Szia, itt Sooyoung. Hol találkozzunk, és minek?

- Elvisszük Minhot egy professzorhoz, majd mindent elmesélek, de majd vigyáznod kell rá - suttogtam, nehogy az ohnim is meghallja.

- Rendben... hol találkozzunk?

- Útban van neked a parlament?

- Meg tudom oldani, hogy útban legyen - kissé bizonytalan lett a hangja, nagy valószínűséggel nem igazán lakott arrafelé.

- Négyes busz? - kérdeztem, hátha az valahogy jobban útba esett neki. Elvégre a busz egyik megállója nagyon közel volt a Parlamenthez, de kocsival macerásabb volt odajutni, így meg csak elsuhanok a parlament előtt, és felveszem Sooyoungot.

- Az inkább.

- Rendben, akkor elindulok az útvonalán. Nagyjából fél óra, és megtalállak - azzal kinyomtam a telefont. Szinte az előtérbe száguldottam, ahol Minho már felszerelve várt engem, indulásra készen.

- Hol vesszük fel a csajt? - érdeklődött, miközben leakasztotta a kabátomat a görög oszlopomról.

- Nem tudom. Valahol a négyes busz vonalán - gyorsan bekötöttem a cipőmet. Minhora néztem, aki halványan elmosolyodott. Az egész arca bizalmat sugárzott, és hirtelen nagyon szemétnek éreztem magam. Ő teljes mértékben megbízott bennem, én pedig teljesen hátba szúrtam őt. Egy utolsó mocskos rohadék voltam.

- Értem - biccentett, és a kezembe nyomta a kabátomat.

- Köszi. Megyünk? - kérdeztem. Minho bólintására otthagytuk a lakásomat. Nem akartam rá nézni, mert tudtam, hogy minden titkomat kiszedi belőlem, ha meglátja, hogy baj van. Így inkább igyekeztem kerülni a vele folytatott társas kapcsolatokat. Rajtam kívül minden gazdája el tudott bánni vele, én meg úgy döntettem, elviszem egy vadidegenhez, aki lehet, hogy jobban ért hozzá, de nem ismeri az én ohnimomat. Neki én voltam a legközelebbi barátja, és igazából ezzel valahol megtisztelt. Na jó, kezdtem megőrülni, mert egyszer azt mondtam, hogy kedvelem, egyszer azt, hogy nem. Ezalatt az egy hét alatt megszoktam őt, és boldog voltam, hogy ennyire jól kijöttünk. Azt hiszem, végleg feladtam, hogy elkergessem, és azt is beláttam, hogy jól esett úgy hazaérni, hogy várt, ételt adott nekem, valamint érdeklődött a hogylétem felől. Kicsit olyan volt, mint a lakótársam, vagy a testvérem. Nem mintha lenne bármelyik is.

- Kérdezhetek valamit? - mikor beült mellém a kocsiba, meglepően komoly hangja volt, ez pedig meglepett. Soha nem kérdezett tőlem semmit, mert mindent, amit én tudtam, ő is tudott. Az

esetek nagy részében csak akkor kérdezett, amikor hazaértem, és csak azért, mert furcsa lett volna, hogy mindent tud.

- Mindent tudsz, amit én is, de nyugodtan - beindítottam a helyes kis autómat, és valahogy kijöttem a parkolóból, bár nem volt könnyű, mert valami agyatlan beállt elém.

- Mi történt az anyukáddal? Akárhogyan kutatok az emlékeid között, nem találok róla információt.

Egy kissé meglepett a kérdése. Anyukámról soha senkinek nem beszéltem, egyedül Jonghyun tud róla bármit is, de még Kibumnak sem hagytam, hogy tovább adja. Minhoval is így voltam. Hiába lett a háziállatom, nem igazán bíztam benne. Ha valaki megkérdezte, hogy mi történt, mindig annyival zártam le, hogy csak szimplán meghalt, esetleg egy balesetbe burkoltam az egészet, azonban az igazság teljesen más volt.

- Tudod, anyukám és apukám nagyon sokat veszekedtek. Állandóan. Anya kicsit hirtelen haragú volt, apa pedig hiába nem, anya folyton felidegesítette. Anya persze mindenért őt hibáztatta, és kezdett megbolondulni, ezért apukám anyja átjött segíteni neki. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy itt vannak a rendőrök, meg mentők, minden. Persze, ezekre már nem emlékszem, mert nagyon pici voltam. Csak nagymamám mesélte. A lényeg az, hogy anyukám felkötötte magát. Apukám ezek után teljesen magába zuhant, és a munkába fojtotta a bánatát. Tudod, mindenkinek azt mondom, hogy anyukám autóbalesetben halt meg, vagy valami hasonlóban, mert szégyellem, hogy ez történt. Tudod, mi a vicces? Anyukámnak köszönhetően lettem régész. Ha nem halt volna meg, nem érdekelt volna soha ez a téma. A nagymamám pedig nagyon sokat mesélt nekem a régi emberekről. Ő a Második Világháború alatt született, és az ő szülei meghaltak. Akkor menekülni kezdett ebből a kegyetlen világból. Őt is a történelem kötötte le, és engem is. Mert ott is gyilkolták egymást az emberek. Régen is voltak öngyilkosok, és ez valahol megnyugtatott. Ez segített át a traumán, és Egyiptom különösen érdekelt. Mindent tudni akartam az ősi kultúrákról, sőt, egy időben felvettem az óegyiptomi vallást is. - halványan elmosolyodtam - Nagyon örülök, hogy így cselekedtem, mert a világ legjobb barátait tudhatom magam mellett, apukám és nagymamám is imádnak engem, én is őket, és egészen szuper gyermekkorom volt. A traumából meg nem is maradt meg nekem semmi emlék. Csak az, hogy apa kevesebbet volt otthon.

Minho csendben ült még a monológom után is. Csak bámult maga elé szótlanul.

- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni - hosszas hallgatás után végül megszólalt - azt tudtam, hogy valamiért titkoltad ezt a történetet, de olyan erősen, hogy semmit nem tudtam kiszedni belőled. Te is tudsz engem megtéveszteni, de ahhoz nagyon nagy akarat kell. Szóval, ne haragudj - hallottam a hangján, hogy tényleg nagyon megbánta, így gyorsan a visszapillantó-tükörbe néztem. Meglehetősen kellemetlenül érezte magát, és csak bámult maga elé. Pedig nem haragudtam rá. Mi több, ismételten jó érzés volt ezt elmondani valakinek, midőn Minho a kiskedvencem volt, és tudtam, hogy megérti a problémámat.

- Semmi baj. Mondom, nekem ebből semmi nem maradt meg - megvontam a vállam, mire Minho egy kicsit felbátorodott. Nem csinált semmit, de kevésbé volt bágyadtabb, mint két perccel ezelőtt. Elmosolyodtam rajta. Én nem tudtam túl sokat bánkódni ezen, hiszen már ismert voltam ebben a témában. Nem poénból nem volt testvérem.

- Apukád talált valaki mást?

- Soha - megráztam a fejem - az elején próbált, de anyukámat szerette, így feladta a keresést. A nagyimmal lakik együtt, és jól elvannak. Néha van egy-egy barátnője, de eddig mindegyik csak a pénzére ment, engem meg ki akart iktatni. Olyanok voltak, mint a gonosz mostohák a mesékben. Mind, egytől egyig.

- Nem túl szerencsés család vagytok szerelem terén - vigyorodott el. Egyet kellett vele értenem.

- Remélem, hogy egyszer majd találok valakit, aki tényleg nem ilyen hibbant, hanem tökéletes lesz – sóhajtottam, miközben bekanyarodtam a busz útvonalát követve.

- Vagy az is lehet, hogy már régen megtaláltad, csak nem tűnt fel neked – dünnyögött az ohnim hátul, amit nem tudtam hova tenni, mert most tényleg úgy viselkedett, mint egy menstruáló nő. Inkább nem reagáltam semmit, tudtam nagyon jól, hogy a duzzogása és a hangulatingadozásai igazából amiatt voltak, hogy kezdett éhes lenni.

- Holnap elviszlek enni, jó? – kérdeztem tőle. Minho bólintott, majd ezek után izgatottan bámult ki az ablakon. Elmosolyodtam rajta, azon, ahogy nézte az embereket, az épületeket, és mindent megcsodált. Olyan volt, mint egy száznyolcvanhárom centiméteres kisgyermek.

Aztán megpillantottam a lányt. Sooyoung az egyik buszmegállóban ácsorgott, egy helyes kis fekete-fehér ruhában. Gyorsan leparkoltam, ő pedig be is huppant az anyósülésre.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva, majd becsatolta az övét.

- Szia! – Minho és én egyszerre köszöntünk neki, ami kissé meglepett. Nem tudtam, hogy most ez azért volt-e mert tőlem tanult mindent, vagy csupán véletlenül történt mindez, de szerintem meglepően viccesen jött ki.

- Tulajdonképpen hova megyünk? – kérdezte a lány. A visszapillantó-tükörben pedig láttam, hogy Minho is kíváncsian nézett rám.

- Egy hölgyhöz. Nem sokat tudok róla – vontam meg a vállam. A többiek szemmel láthatóan ezt elfogadták válaszként, így nyugodtan el tudtam menni arra, amerre a hölgy mondta. A 4-es busz egyébként a város déli határánál végződött, így nem kevés kocsikázás után értem csak oda, ahova kellett. Mellékutcák sorozatát követően megérkeztünk egy kertes házhoz. A kert egyébként meglehetősen igénytelen volt, mindenféle furcsa tárggyal körbevéve. Mintha valami elhagyatott, régi boszorkányháznál jártam volna.

 - Furcsa ez a hely – Minho hangja bizonytalanul csengett, de azért kiszállt a kocsiból, és bizonytalanul körbenézett, csakúgy, mint Sooyoung. Én is kiszálltam, egyből a csengőt kezdtem keresni a házon. Az a bizonyos Kang Seulgi biztosan ezt adta meg címnek, annyira meg nem lehettem béna, hogy nem találtam el ide. Nem telt sok időbe, mire megtaláltam a kis kütyüt, amit aztán meg is nyomtam.

Nemsokára pedig hallottam az ajtó nyikorgását, majd egy fiatal, nagyjából velünk egykorú lány sietett ki a kertbe. Papucs volt rajta, orvosi köpeny, egy kék póló és egy sárga nadrág.

- Jó napot! – amint a rozoga kapuhoz ért, kinyitotta azt, és beengedett minket. Meg kellett hagynom, nem voltam teljesen biztos abban, hogy hozzá jöttünk – Kang Seulgi vagyok, ohnim-kutató, de hívjatok csak Seulginek. Biztosan önök azok, akik telefonáltak.

Éreztem Minho gyilkos tekintetét magamon, és azt is, hogy szíve szerint megölne a nézésével, de végül meghajoltam én is.

- Lee Taemin vagyok, én telefonáltam – mondtam zavartan – ők itt Sooyoung és Minho. Kicsit féltem, hogy nem találok ide.

- Nem olyan macera. Gyertek be! Szerintem tegeződhetünk, nagyjából egyidősek vagyunk. Nos, melyik az ohnim? – Seulgi nagyon szimpatikus személynek tűnt, így amikor elindult a ház felé, automatikusan követtem. Tudtam, hogy Sooyoungnak nagyon sok magyarázattal tartoztam, de meg kellett tennem mindent, hogy jobban megismerhessem Minho működését.

- Minho az – válaszoltam a lánynak, aki beengedett minket az ajtón. Meglepően lepukkant volt minden belül is, nem csak kívül. Nagyjából ugyanez pepitában. a Bútorok lepukkantak voltak, és szerintem Seulgi a takarítást is mellőzte úgy… három éve…  

- Szuper. Üljetek le nyugodtan, hozok innivalót és rágcsát, utána pedig szeretném elvinni a nagyfiút egy gyors kivizsgálásra a laborba. Nem kell aggódni, csak a szomszédos szoba az – darálta a lány, majd berohant a lepukkant konyhába, otthagyva minket a lepukkant nappaliban.

- Ez mégis mit jelentsen? – hallottam Minho morgását, ráadásul nemsokára a szemeimbe is nézett. Kissé elszégyelltem magam.

- Csak segíteni fog, hogy jobban kijöjjünk – szabadkoztam. Ezt így tartottam logikusnak. Kicsit kivizsgálta a szörnyemet, cserébe adott tippeket.

- Nem ezt fogja csinálni.

- Itt is vagyok – a lány hamarosan visszatért, és lepakolt az asztalra – szerintem végezzünk minél gyorsabban, jó, ohnim? Gyere utánam.

- Menj csak, itt megvárunk. Nem lesz semmi baj – mosolyogtam bíztatóan a szörnyre, de Minho nem igazán akart hinni nekem. Végül nem mondott semmit, csak némán a kutató után rohant. Tudtam, hogy megbántottam őt, és egy elég nagy mocsoknak éreztem magam. Erőtlenül lehuppantam a kanapéra, amelyből ezer meg ezer porfelhő szállt fel.

- Mi ez az egész? – kérdezte a lány zavartan. Vettem egy nagy levegőt, és mindent elmondtam neki. Az elejétől kezdve beavattam őt a szörnyemmel kiépített kapcsolatomba, végezetül pedig bocsánatot kértem tőle mindenért.

- Ha esetleg nem akarsz tovább velem barátkozni, akkor megértem. Tudom, hogy ez egy kicsit sok neked. Csak a többieknek ne mondd el, kérlek – már mindent feladtam, tudtam, hogy a lány soha nem fog nekem megbocsájtani…

A lány már éppen nyitotta volna a száját, de a hirtelen jött csörömpölés megzavarta őt. Riadtan pillantottunk a labor felé.

- Mi volt ez? – kérdezte ahelyett, amit mondott volna.

- Nem tudom, nézzük meg – felpattantam, és már rohantam is a laboratórium felé. Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, és a felforduláson már meg sem lepődtem. Azon azonban sokkal inkább, hogy az ablak be volt törve, a kutató pedig a földön feküdt.

- Mi történt? – Sooyoung szinte átmászott rajtam, és azonnal felsegítette a másik lányt.

- Meg… megőrült… vért akartam tőle venni, mire megtámadott – Seulgi elvette a kezét az arcáról, amely össze volt karcolva. Nem kicsit – amint a földre kerültem, kitörte az ablakot, és elrohant.

Kihagyott a szívverésem. Minho eltűnt.