9. Shoppingtime!

Gyorsan beiszkoltam a kapun, és felsiettem a lépcsőn. Nem igazán tudtam, hogy mitévő legyek. Nem akartam kimenni az épületből, pedig muszáj volt. Be kellett vásárolnom a cicának, mert hiába volt egy furcsa izé, azért még nálam lakott. Tudtam, hogy az lett volna a legegyszerűbb, ha elengedem, de nem tehettem. Vállalnom kellett a felelősséget ezért a lényért. Hiába tiltakoztam az ötlet ellen, miszerint maradjon, képtelen voltam ésszerűen gondolkozni mostanra, mert kedveltem a macskát, ő is kedvelt engem, csak valamiért taszítanunk kellett egymást. Elég rossz dolog volt, hogy ennyi fejtörést okozott, de nem tudtam mást csinálni, mint hagyni, hogy megoldjam valahogy ezt a problémát. Egyszerűen nem állt össze a kép, hogy hogyan tudott kimászni a zárt ablakon keresztül, lejutni a földszintre, megtalálni engem, majd visszamenni, mindezt a pénztárcával a szájában. Hát, nem volt kis teljesítmény. Ijesztő viszont annál inkább. Ez egyszerűen nem fért a fejembe, és kellett lennie valami trükknek ebben. Egyre inkább kezdtem azt érezni, hogy ez a macska nem macska volt, hanem valami földöntúli, misztikus lény. Azt azonban nem tudtam, hogy mit akarhatott itt, mert biztosan volt valami terve, ami miatt a mi bolygónkra került. Lehet, hogy adatokat akart leszedni tőlünk, információkat a mi fejlettségi szintünkről. Aztán macskának álcázta magát, és megpróbált úgy viselkedni, mintha az lett volna, de nem ismerte ezeket az állatokat, ezért ilyen furcsán nézett ki ez a fajta magatartása.

Vagy azt is lehetségesnek tartottam, hogy ez az állatfajta ilyennek lett megteremtve. Mint a kiskacsák, akik amint meglátnak valamit, az automatikusan az anyjuk lesz. Akár egy szék lába is. Ez meg olyan volt, hogy a szagok alapján megtalálja azt a lényt, akit szeret, és kikövetkezteti, hogy minek örülne a "gazdája". Még ezt tartottam normális érvnek, bár a földönkívüli-elméletem ennél sokkal reálisabbnak tűnt.

- Szia - valaki felrázott a gondolataimból. Szinte azonnal odakaptam a fejem, hogy jól láthassam őt, de közben már rájöttem az illető kilétére.

- Szia - mosolyodtam el. Sooyoung visszamosolyodott. Szerintem egyébként tudta, hogy valami nagyon nem stimmelt velem, de szerencsére nem mondott semmit. Nem faggatózott, csak várta, hogy kiöntsem a szívem neki.

- Mi a helyzet? - tekintete szinte belém égett, hogy tudassa velem, el kell mondanom neki a problémámat, ami miatt kicsit megzavarodtam, főleg, hogy semmi kedvem nem volt őt bármibe is beleavatni. Így csak felsóhajtottam, és válaszoltam valamit.

- Minden rendben. Kicsit fáradt vagyok, ez minden - ez volt a zseniális válaszom, amire tényleg nagyon büszke voltam.

- Látom, hogy van valami bajod - fürkészően a szemeimbe nézett. Szinte megidézett, és tudtam, hogy tudni akart valamit. Elgondolkoztam. Ő rám bízta a legnagyobb titkát, megbízott bennem, kedvelt, és barátjaként tekintett rám. Ha nem mondok neki semmit, akkor azt bizonyítanám, hogy én ezeket nem viszonzom. Tehát zsákutca. Azonban nem akartam ezt senkinek elmondani, tehát az is zsákutcának számított valahol.

- Az a baj, hogy találtam egy cicát, és el kellene mennem bevásárolni neki holmikat, de megígértem a haveroknak, hogy ma megyek velük teázni - végül is a féligazság mellett döntöttem. Nem akartam Sooyoungot beavatni minden részletbe, sőt, így is túl sokat mondtam. De valamit meg kellett vele osztanom, és talán a macskás dolgot is rá tudom bízni. Magamat is megleptem azzal, hogy nem Jinki vagy Jonghyun volt az első, akit megtaláltam ez ügyben, hanem egy szinte vadidegen. Mégis, benne meg mertem bízni, és reméltem, hogy segíteni fog, még akkor is, ha nem avatom be mindenbe.

- Ha gondolod, elmegyek veled, és akkor gyorsabban végzünk - ajánlotta fel. Nem hittem volna, hogy tényleg vele leszek ilyen közeli barátságban, főleg, hogy alig tudtam róla valamit. Pontosan olyan volt, mint az általam talált cica. Mindkettő csak berobbant az életembe, egyikről sem tudtam semmit, csak olyan dolgokat, amiket minden hülye meg tud állapítani, például az, hogy Sooyoung nagyon csinos volt, nagyon magas, hosszú, fekete haja volt, de a végét zöldre festette. Az én szemszögemből nézve egy ártatlan, nem nagyravágyó kislánynak tűnt, és nagyon szerettem azt, ahogyan a dolgokat felfogta. Szerintem igyekezett mindent optimistán látni, hiába adott neki az élet annyi rossz dolgot. Felnéztem rá, és tiszteltem amiatt, ahogyan tudta kezelni a dolgokat. Sokkal felnőttebb volt, mint én. Sokkal önállóbb, és függetlenebb, mert az oké, hogy én egyedül laktam, de nekem nem kellett dolgoznom, pénzért elvállalnom dolgokat, és nem zaklattak szexuálisan. Sooyoungnak lakótársa volt, mégis sokkal felnőttesebben viselkedett, mint én.

- Igazából nem hiszem, hogy ezt elfogadhatom - dadogtam zavartan - Neked nem kell dolgozni?

- Csak hétfőn, szerdán és pénteken robotolok. Kedden meg csütörtökön tanulok. Hétvégente a szüleimnél vagyok, tehát a mai nappal semmi bajom nincs. Persze, ha nem akarod, hogy menjek, akkor nem megyek, csak akkor hamarabb végzünk, eldobjuk hozzád a cuccokat, és máris mehetsz kávézni - mondta, és ebből azt szűrtem le, hogy Kibum nem beszélt vele, mert meg volt beszélve, hogy szól neki. Sooyoung is a csapat tagja lett, hiszen szüksége volt egy baráti társaságra, hogy ne őrüljön bele az egészbe. Meg azért is, mert a barátom volt, és szerettem volna, ha a többi barátommal is jóban lenne.

- Az a minimum, hogy te is velünk iszogatsz, de komolyan. Te is hozzánk tartozol - válaszoltam neki szinte azonnal, hogy megerősítsem a tényállásom. Szerettem volna, ha Sooyoung is érezné a szeretetünket.

A lány halványan elmosolyodott, amit valahol sikernek könyveltem el. Tényleg kedveltem őt, és nagyon örültem, hogy hamarosan megismerkedik a többiekkel is. Fogja hallgatni Jonghyun érdekességeit, Jinki izgalmas beszámolóit olyan helyekről, ahova a csaja politikus apja bejuttatja őt, részese lesz a Kibum által kreált vitáknak, és Juhyeon pedig nagyon jó tippeket fog vele megosztani csajozás terén. Minden annyira szépnek tűnt, és tökéletesnek. A kis csapatom pedig el fogja őt fogadni, mert szeretünk mi mindenkit.

- Ha ez valóban így van, akkor köszönöm. Tegnap munka közben is leszólítottak a barátaid, hogy ugye, veletek fogok lógni, de nem igazán értettem, mit akartak ezzel mondani - dadogta zavartan, majd megragadta a kezem, és kivitt az iskolából - most azonban vegyünk a cicusodnak enni.

"Cicus". Ez az állat minden volt, csak "cicus" nem. Ettől függetlenül nem mondtam semmi esetlegesen félreérthető dolgot, reményeim szerint nem fogja látni ezt a valamit. Bár megkönnyebbültem, hogy legalább a tárcámat utánam hozta. Oké, ez még mindig bizarr volt nekem. Nagyon. Azonban úgy voltam vele, hogy ezt fel kell tudnom dolgozni, nem is beszélve a rengeteg teendőmről. Most nagyon nem volt időm stresszelni az ilyen formaságokon, hogy most egy démont tartok-e a lakásomban, vagy sem. Majd otthon fogok emiatt idegeskedni, de a szociális életemre egyáltalán nem tartozik a magánügyem. Talán elsősorban azért, mert féltem, és tényleg nem akartam bajt hozni a fejükre az én hülyeségem miatt.

Sooyoung azonban rendes volt, segített nekem, és ő újnak számított. Talán ez is tetszett annyira a kapcsolatunkban. Az, hogy nyugodt szívvel mondhattam el neki bármit, nem lett bűntudatom, mert mégsem egy régi barátságot tettem tönkre, amennyiben ez az eset bajt hozna a fejemre. Igaz, hogy akkor is ugrott Sooyoung, de azért mégsem egy Jinki vagy Jonghyun. Oké, ez sem volt túl jó magyarázat, de egyszerűen el kellett mondanom valakinek ezt a macskás dolgot.

Ezekkel a gondolatokkal voltam elmélyülve, amikor kiléptünk az épületből, majd elindultunk a bolt felé megvenni a fontos dolgokat. A lány vigyorogva mesélte az izgalmas napját, miközben igyekezte tartani az általam diktált tempót. Ez azonban nem nagyon jött neki össze. Elég gyorsléptékű voltam, ami miatt általában nekem kellett alkalmazkodnom a társaságomhoz, és az nem volt egy egyszerű dolog. Most azonban neki kellett alkalmazkodnia, mert nagyon kellett sietnünk, hogy mindent el tudjunk intézni, és még a kávézóba is el tudjunk menni.

- Egyébként érted azt, amit elmagyaráztam szombaton? - mikor elérkezett az a téma, aminél én is személyes érintettnek minősültem, kicsit felelevenedett a beszélgetés. Elvégre az osztálytársaihoz nem tudok mit szólni, midőn nem ismertem őket, a tanárok közül sem tanított mind, tehát ott is csak hallgattam.

- Természetesen, és tényleg nagyon szépen köszönöm. Hatalmas segítség voltál. Nélküled nem tudnám, hogy mi történik ott, ahol most tanulunk - vigyorgott a képembe. Egyébként úgy néztünk ki, mint egy szerelmespár. Az öltözékünk tökéletesen hasonló színekből állt, ráadásul még mindig fogtuk egymás kezét, ami egészen idáig fel sem tűnt, de őt nem zavarta, így engem sem. Elvégre ő a lányokat szerette, én a fiúkat, a világ meg gondolhatott, amit akart, mert mi így tökéletesen éreztük magunkat.

- Hidd el, nekem sem volt könnyű, szerintem ezen a kis ponton áll vagy bukik az egész, de nekem itt volt Kibum, aki segített, akinek Jinki segített, akinek a saját professzora mondta meg a megoldást, csak azóta a fazon nyugdíjba ment – magyaráztam, miközben a lány lelkesen bólogatott. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy összeszedtem a barátaimat, és ők tényleg tudtak nekem segíteni a nehézségeimben. Meg persze nem csak ezt szerettem bennük, hanem mindent. Tényleg nem kívánhattam náluk jobb barátokat, és nagyon reméltem, hogy ez a kapcsolat soha nem fog megszakadni senki részéről sem. Kicsit féltem, hogy a barátaim már nem kérnek belőlem egy idő után, és ugyanaz lesz, mint középiskola végeztével. Csak talán most Jonghyun sem lesz többet. Attól pedig rettegtem, mert őt tényleg nagyon közeli barátomnak éreztem, akivel rengeteg dolgon átmentünk már ketten.

- A baj az, hogy szerintem ez a tanár tojik az egészre magasról. Ha kicsit többet foglalkozna a témával, akkor megértené mindenki – sóhajtotta a lány kissé elkenődve, és igazat kellett neki adnom. A mi szempontunkból ez így lett volna korrekt, csakhogy ez már nem általános iskola volt.

- Igen, csak tudod, itt most selejtezni kell. Legalábbis ezt tartom ésszerű magyarázatnak. Más ötletem nem igazán van, de ez számomra akkor nagyon megnyerő érvnek bizonyult. Elhiheted, hogy én is nagyon idegeskedtem akkor, amikor ez volt a témakör. Csak beleástam magam. A csapat is sokat segített, meg autodidakta módon is tevékenykedtem egy kicsit. Aztán kijött egy négyes, ezzel pedig nagyon nagyot dobtam a jegyeimen és a lehetőségeimen. Tudod, az életben soha nem fogsz tudni megélni csak a te tudásodból. Nem mondom, hogy mindig csalni kell, de néha nem árt, mert ez egy emberi dolog – valóban ezen a véleményen is voltam, mint ahogyan azt mondtam is.

- Egyértelmű. A lány mesélte, hogy terepgyakorlaton is segítitek egymást. Nem mondom, elég nagy kicseszés a tanárokkal, de én is hiszek abban, hogy az életben is mindig csalni kell a siker érdekében – válaszolta. Nem telt bele sok idő, és a felettébb szellemi beszélgetésünk sajnálatos módon véget ért, ugyanis megérkeztünk a kiszemelt boltba. Ez egy tipikusan olyan helyiség volt, ahol mindent fel lehetett lelni, és ezt természetesen ki is használtuk.

- Jó napot – köszöntem, és hallottam, hogy a társam is odavetett valamit az eladónak, majd elindultunk körbejárni a kis boltocskát. Meg kell hagynom, olyan állateledel-szag volt, hogy azt nem bírtam soha kiverni a fejemből a későbbiekben sem.

- Kandúrod van, vagy nőstényed? Milyen fajta, milyen színű? Mit szeret? – faggatott a lány, miközben végigsétáltunk a sorok között. A kérdésektől azonban egy kicsit kirázott a hideg. Bele sem mertem gondolni abba, hogy ez a valami esetleg nőstény lehetett, és majd elhalmoz sok kis izébigyóval, akik legyilkolják a szomszédságom, míg nem én maradok az utolsó ember a Földön, a sok macskaszerű valami társaságában. Oké, ez volt minden szörnyűség legszörnyűségebbik szörnyűsége. Nem mellesleg halványlila gőzöm sem volt ezek közül semmiről, ha nem számítjuk bele a színét, meg az emberhús iránti szeretetét.

- Nos, fekete, nagy, nem tudom, milyen fajta, szerintem keverék. Nagyon remélem, hogy hím, és szerintem minden húsfélét megeszik. Nagyjából ennyit tudok róla. Még csak tegnap találtam – vontam meg a vállam, majd szinte azonnal megálltam az egyik macskaágy mellett. Kék volt, és hatalmas, pont megfelelt az én állatomnak. Egyébként szerettem ilyen boltokba járni, és úgy csinálni, mintha lenne állatom. Nézegettem a kutyapórázokat, sőt, egyszer vettem sípolós csirkét is, mert le volt árazva, és biztos voltam abban, hogy majd egyszer lesz egy állatom, aminek pontosan erre lesz szüksége. Majd előkeresem, és odaadom a kis emberevő démonnak, hátha fogja értékelni.

- Egyáltalán hogy találtál rá? – Sooyoung egy, az ágyhoz hasonló színű tálkát nézegetett, aminek még a gyártója is ugyanaz volt, így egy nagyon helyes kis együttest fogunk tudni ebből összeállítani. Már éppen szóra nyitottam a számat, de egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy mit mondjak, mert ez is egy érzékeny pont volt, és ezt már végképp nem akartam megosztani vele. Már nem akartam jobban belezavarodni a hazugságaimba, mert a végén nem fogok emlékezni arra, hogy miket mondtam, vagy miket nem az embereknek. Azonban már rákérdezett, és a macska megtalálása nem is volt annyira különleges, ezért úgy véltem, hogy ezt nem fogom túlbonyolítani.

- Találtam tegnap hazafele jövet. Megsajnáltam, és hazavittem, bár nem tudom, hogy mi lesz vele.

- És arra nem gondoltál, hogy valaki keresi? - kérdezte. Nagyokat pislogva néztem rá. Ez eddig meg sem fordult a fejemben, de meg kellett hagynom, hogy minden elméletemet felülmúlta, ráadásul logikusan is le lehetett vezetni. Nagyon egyszerű volt. Egy tudós macskájaként tudtam elképzelni, aki kísérletezgetett az állaton, és lehet, hogy több volt neki. Elképzelhetőnek tartottam azt is, hogy egyszerre többet tenyésztett, éppen ezért nem az enyém gyilkolgatott, hanem egy másik. Lehet, hogy szándékosan rakta be a barlangba, valami teszt számára, én meg szuperül hazahoztam. Arcomra kiült egy mosoly, szemeim szerintem felcsillantak, bár nem tudtam.

- Te egy zseni vagy! - kiáltottam fel. Szerencsére nem könyvtárban voltunk, így nem pisszegtek le, de Sooyoung így is meglepődött, és ijedtében kettőt hátra is lépett.

- Valóban? - dadogta zavartan.

- Igen. Eddig eszembe sem jutott, hogy szóljak valakinek! Lehet, hogy tényleg keresi a gazdája, én meg hazahoztam - teljesen felvillanyozódtam, és azt hittem, hogy most minden problémám megoldódott.

- Akkor csak ki kell tenned az internetre a képeit. Valaki csak meg fogja találni, és majd jelez neked, hogy elvigye - mondta a lány, mire mosolyogva bólintottam. Máris meg volt oldva minden. Valaki biztosan kereste a macskát, és akkor legalább hamar megszabadulhatok tőle.

- Igazad van. Attól függetlenül tápra szüksége van, meg szerintem egy almos ládába sem fogok beleroskadni. Kap hozzá macskaalmot is, és máris nem kell többet költenem rá. De minél hamarabb ki kell dobnom a netre, hogy keresi-e valaki, szóval siessünk! - lekaptam egy adag macskaalmot, majd máris az alomtálcák felé fordultunk. Nos, a fürdőszobám kék volt és citromsárga, tehát annak megfelelően választottam ki a legtökéletesebbet. Szerencsémre találtam egy olyat, amelynek nagyon hasonló, citromsárga árnyalata volt. Sooyoung igyekezett segíteni, de nem nagyon hagytam neki, hogy beleszóljon. Nagyon makacs tudtam néha lenni, ami még engem is meglepett olykor-olykor, bár legalább mindig meghallgattam mások véleményét. Csak nagyon nem érdekelt, hogy mit mondtak.

- Játékot nem veszel neki? Mondjuk egy labdát - a lány kiemelt egy nagyon helyes, sárga lasztit a többi közül. Pont megfelelő lett volna egy cicának, így arra mosolyogva rábólintottam.

- Tegyük be - biccentettem, majd odanyújtottam a kosarat. Sooyoung belepakolt, ezek után csendben nézegetett mellettem, amíg be nem pakoltam. Mikor pedig ezzel végeztem, intettem neki, hogy álljunk be a kasszához. Az eladó lehúzta a vásárolandó dolgokat, majd mondta az árat. Szokásomhoz híven készpénzzel fizettem, mert utáltam a bankkártyát. Sosem tudtam, hogy mennyi pénzem volt rajta, így sokkal többet költöttem, mint amennyit hivatalosan akartam. Általában, mikor apa átutalta nekem a pénzt, akkor egyből levettem, és készpénzzé csináltam. Ezt az összeget lakásomban őriztem, egy szuperbiztos helyen. A szekrényben, ahol a tusfürdőimet is tároltam. Általában utáltam vásárolni, ezért az olyan dolgokból, amik nem romlanak meg, direkt sokat vettem mindig.

- Köszönjük a vásárlást - az eladó a kezembe nyomta a szatyrot, majd Sooyoung kezét megragadva elköszöntem és kimentem. Halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miért fogtam a mancsát, de így tudtam tartani az ő tempóját, ami azért jó volt. Útközben ismét csacsogtunk, de most legalább olyan dolgokról, amikhez nagyjából értettem is. Kicsit elmagyaráztam neki a banda összetételét, hogy ki milyen személyiséggel rendelkezik, mit kell róluk tudni, mit nem szeretnek, hogyan kell velük viselkedni. Például, amikor pizzát rendeltünk, akkor mindig vita volt, mert általában elosztottuk hat-hét személyre, ezért mindig a hétszemélyeset választottuk. Jinki csirkehúsosat akart, Juhyeon gyomra azonban azt valami iszonyatosan nem bírta, így olyankor mindig ment közöttük a háború. Végül mindig az lett, hogy kettő emberenként szétválogattuk az adagokat, és olyankor a pizzások nagyon örültek nekünk. Az esetek nagy részében Jonghyun és Kibum felezett, Jinki és én, valamint Yerim és Juhyeon. Amikor ott volt Jinki barátnője is, akkor általában ez a rend felborult, és én olyankor egy kisebbet ettem egyedül, mint ahogyan azt a forever alone karakterem is mutatta.

Sooyoung persze ezen sokat nevetett, hiszen már a távolból megtapasztalhatta, hogy milyen veszekedős bagázs tudtunk néha lenni.

- Képzelem, milyen macera lehet egy ilyen vitát normálisan tűrni - kuncogott a lány, miközben benyomta az emeletemet a liften.

- Ne is mondd! Néha borzalmasak, de egészen

aranyosak is tudnak lenni. Majd lassanként megtapasztalod - mosolyogva néztem rá. Azért valahol már vártam ezt a kávéházat, de az igazat megvallva szívesebben maradtam volna a macskával.

- Alig várom - nevetett fel a lány. Eddigre már fel is értünk, és ki is pattantunk a liftből.

- Hogyan tűntetted el a foltot a szemed alól? - kérdeztem hirtelen. Még mindig nem bírtam kiverni a fejemből azt a látványt, amit Sooyoung nyújtott még szombat este. Akármikor ránéztem, mindig eszembe jutott az, hogy milyen siralmasan nézett ki akkor.

- Smink - ez volt az egyszerű válasza, majd nagyon sóhajtott. Biztosan neki is rossz emlék volt az a bizonyos nap, még akkor is, ha akkor kötöttünk ténylegesen barátságot - Tudod, valahol örülök, hogy így történt, mert azt hiszem, hogy a barátomnak mondhatlak. Persze, csak ha nem bánod. Nem akarom rád erőszakolni magam.

Mosolyogva pillantottam a zavart lányra. Miközben a kulccsal szenvedtem, igyekeztem a szemébe is nézni valahogy. Olyan nagy hülyeségeket feltételezett magáról, hogy legszívesebben lecsaptam volna emiatt.

- Egyáltalán nem erőszakolod ránk magad, Sooyoung. Én nagyon megkedveltelek, és hidd el, örülök neked. Örülök a barátságunknak, meg mindennek. Ne érezd magad rosszul semmi miatt, mert te tényleg a mi csapatunkba tartozol már - mondtam neki, majd kinyitottam az ajtót. Meg sem lepődtem a látványon. Első ránézésre minden rendben volt, a fekete kis szörny pedig lepattant a kanapéról, és már rohant is hozzám. Nekem valami azonban megint nem stimmelt vele. Szerintem megint nőtt egy picit.

- De aranyos! - Sooyoung bekukkantott az ajtón, aminek hatására a cica megtorpant, érdeklődő tekintetét rám szegezte. Biztosan elküldött a pokolba egy párszor magában. Oké, hogy macskák ilyet nem tudnak tenni, de ez nem volt átlagos, így kinéztem belőle.

- Na, mi van, Cica? Megijesztett Sooyoung? - elmosolyodtam a kicsi állaton, majd beengedtem a lányt, aki egyből letérdelt az állat elé.

- Meg lehet simogatni? - kérdezte felém fordulva. Hát, erre nem tudtam nagyon mit mondani, mert nekem hagyta, de ha minden igaz, akkor egy kis gyilkos volt, és nem szívesen engedtem volna a lányt a közelébe.

- Igazából nem tudom, mert nem ismerem - vontam meg a vállam. Ez volt a legkorrektebb, mert így hagytam a lánynak lehetőséget, aki ezt ki is használta. Amíg ő elcicázott, beraktam az állatka almos tálját a fürdőbe, elmentem mosdóba, valamint elpakoltam a nyugtát.

- Még sosem láttam ilyen állatot - állt fel Sooyoung - mehetünk?

Biccentettem.

- Még én se, de azért kedvelem. Van benne valami, ami megfogott. Valami olyan, aminek hatására tényleg közelinek érzem magam hozzá - az igazat mondtam, bár magam sem tudtam, hogy miért. Sooyoung viszont megértett, és emiatt nagyon hálás voltam neki. Olyan volt, mintha a legjobb barátom lett volna, holott nagyon nem volt az. Felkaptam a hamutartóból a slusszkulcsomat, elköszöntem a cicától, majd kisétáltunk a lánnyal. Most kicsit sietni kellett, meg eleve ketten voltunk, így az autóhoz kellett nyúlnom jelen pillanatban. Az út most csendben telt, hallgattuk a kedvenc együttesemet, és figyeltük a tájat, amíg meg nem érkeztünk a kávéházhoz.

- Na, itt vagytok - intett Jonghyun boldogan, mikor beestünk az ajtón. Gyorsan leültünk a csapathoz.

- Bocsi, csak bankban voltam. Azt hittem, hamarabb elintézem, ezért kocsival mentem. Aztán összefutottunk Sooyounggal - hazudtam, és éreztem magamon a társam kíváncsi tekintetét, de végül megerősítette a mondatomat. Tudtam, hogy erre majd rá fog kérdezni, de nagyon nem akartam semmi részletet megosztani vele. Ez volt minden, amit közölni akartam a világgal. A többi már az én titkom volt, nem tartozott senkire, még akkor sem, ha igazából ezzel nagy hibát követtem el...