7. Tulajdonképpen mi ez a valami?

Lassan a konyhába lépkedtem. Nem igazán tudtam, hogy mi legyen pontosan a kötelességem. Igazából valahol úgy éreztem, hogy kell szólnom egy embernek erről az egészről. Mégis képtelen voltam rá. Nem tudtam volna elmondani másnak, hogy találtam egy macskát, amelyik hihetetlenül hasonlít a medálon lévő furcsa lényhez.

Ekkor esett le a tantusz. Lehet, hogy ez a valami egy ősi egyiptomi dolog leszármazottja? Ezt a fajt tisztelhették az emberek, mégsem emlékeztek meg róla? Lehet, hogy olyan isten volt, mint az ókori Egyiptom félig állat-félig ember istenségei?

Lehet, hogy ő volt a gonosz? Ő lehetett az az isten, akinek nevét nem lehetett feljegyezni, mert hatalma elpusztított mindenkit?

Miféle lényt engedtem be a házamba?

Meg kellett hagynom, egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Minden túl különös volt a lény körül.

- Tessék, igyál - leemeltem egy kicsi tányért, amelyet megtöltöttem vízzel. Akármilyen furcsa lény lehetett, nem bántott engem, az élethez szükséges dolgokkal pedig el kellett őt látnom. Lehet, hogy nem igényelt folyadékot a szervezete, de azért megpróbáltam. Hátha csak én meséltem be magamnak ezt a sok zagyvaságot, és közben ez egy puha, ölelgetni való, cica-hiúz keverék.

Aki nem jött elő.

Kényelmesen befészkelte magát a pult alá, ott elnyúlt, de tekintetét le sem vette rólam. Egyértelműen még nem bízott bennem annyira, hogy elfogadjon tőlem bármit is, így jött a B-terv. Mert biztosan éhes volt.

Leemeltem egy újabb tálat, a fagyasztóból pedig kivettem egy kis csirkemellet. Bevágtam a mikróba, hogy az kiolvassza, addig fotóztam a cicát. Még nem tudtam, hogy milyen nevet adjak neki, magamat ismerve biztosan "Cica" marad, mert ha valamim nem volt, az a névfantázia.

Mikor a mikró végzett, kivettem a húst, és pici darabkákra tépkedtem neki, amiket beleraktam a tálkába. Erre már hegyezni kezdte a füleit, nagy szemeivel a tányért figyelte. Aztán megindult. Nagy tappancsait magabiztosan emelgette a tál felé haladva. Mikor odaért, lelapult, és figyelte az ételét, hátha kirepül, vagy nem tudom.

Nem akartam ebbe beleszólni, így csendben vártam, hogy történjen valami. Azonban nem igazán történt semmi. A cica ült, figyelt, én meg várakoztam. Csodás, meghitt pillanat volt ez.

Aztán legyőzte őt az éhsége. Mohón kapott a csirkére. Úgy evett, mint egy cica, tehát nagyon más dolog nem lehetett, bár hiúzt még nem láttam enni, de biztos nem sokban különbözött a cicáktól.

Néha ivott egy pár korty vizecskét, majd ivott tovább. Csendben figyeltem őt. Volt valami extra benne, amit nem értettem. Valami vonzó, valami szép. Meg akartam simogatni. Felemeltem a jobb kezem, s közben leguggoltam. Hátracsapta az egyik fülét, de nem moccant, csak evett tovább. Gondolom, utálta, ha evés közben zavarták őt, de valamiért szükségem volt arra, hogy hozzáérjek puha szőréhez. Mikor pedig ez megtörtént, a cica összerezzent. Nagy, barna szemeit rám emelte, tekintetében láttam a bizonytalanságot. Lehet, hogy elsiettem, és nem kellett volna megfognom. Lehet, hogy most elveszítette minden belém vetett bizalmát. Egy idő után azonban fejét ismételten a karomhoz nyomta, hogy megsimogassam őt. Szóval, tetszett neki. Elképzelhetőnek tartottam, hogy egykoron emberi kéz nevelte fel, de elmenekült, vagy történt valami borzalom. Ezt csak azért mertem ilyen bátran kijelenteni, mert elég jól viselte, hogy simogattam. Azért egy vadállat ezt nem igazán tolerálta volna...

- Na, cicuka, eszem én is - mosolyogva felálltam. Kinyitottam a hűtőt, hátha találok valami ehetőt, de nem igazán jártam sikerrel, így maradtam a szendvicsnél. Miközben azt készítettem, dobtam a kisállatnak is szalámit, amit boldogan eszegetett fel a földről. Szegényem biztos nagyon éhes volt már, nem is csodálkoztam azon, hogy ennyit evett, bár azt végképp nem akartam, hogy hányjon, így lassanként abbahagytam a dobálgatást, és nekiálltam enni. A cica kisétált a konyhából fél szemmel pillantgattam utána, de szerencsére nem csinált semmi rosszat, csak nézte a kikapcsolt televíziót. Elmosolyodtam rajta, miközben folytattam a vacsorámat. Mindent alaposan kiszimatolt, és semmitől sem ijedt meg. Nyugodt volt, és aranyos. Mikor leült, lompos farkát jobbra-balra intette. Szinte tanulmányozta a készüléket, mint egy profi, mintha ő lett volna az, aki megállapítja, hogy tökéletes állapotban lévő televíziómat nem szabad lecserélnem, mert még működött.

Mosolyogva figyeltem a tárgyak iránti érdeklődését. Mindent megszaglászott, várta, hogy megmozduljon, majd elügetett, mintha félt volna attól, hogy az egyik tárgyam megtámadja őt. Néha nagyon röhejes látványt nyújtott, amin természetesen sokat mosolyogtam. Tényleg azt akarta a sors, hogy ez a cica-hiúz keverék velem legyen. Azt hiszem, örültem ennek a lehetőségnek. A kicsi lény meglepően több életet vitt a mindennapjaimba, ezt már öt perc alatt is el tudtam dönteni. Szerencsére azonban nem kellett vele olyan hihetetlenül sokat foglalkozni, mivel macskaféle volt.

Gyorsan összetépkedtem néhány újságpapírt, amit bedobáltam egy dobozba. Jobb híján fogja használni almos tálkának. Úgy voltam vele, hogy majd másnap bevásárolok neki minden szükséges dolgot az együtt éléshez. Alkalmazkodni fog hozzám, mert sok választási lehetősége nem igazán lesz. Első és legfontosabb volt a szobatisztaság, aztán jöhetett az összes többi dolog. Bepakoltam a kis tárgyat a zuhanyzó melletti üres helyre. Azt tudtam, hogy a mosógép közelében nem fogja szeretni, mert az elég hangos tudott néha lenni. Gyorsan elmentem zuhanyozni, igaz, még hét óra sem volt, de még el akartam intézni egy pár dolgot, mielőtt ágyba nyomtam volna magam, így a legutálatosabb dologgal kezdtem, ez az elnevezés pedig a fürdést illette. Pontosabban a zuhanyzást, mert az előbbire nem igazán szerettem időt fordítani iskolaidőben. Nyáron rendszeresen ott hűsöltem, mert a meleget csak a hidegnél utáltam jobban. Az a kedves, tavaszi, vagy őszi időjárás volt nekem teremtve, mert a túl melegben mindig rosszul voltam, a hidegben meg fáztam, de inkább tél párti voltam. Csapadék nélkül.

Tisztában voltam a válogatós viselkedésemmel, de már kiskoromban is így gondolkoztam, és hiába akartam ezen változtatni, nem sikerült.

A friss vízcseppek meglehetősen kellemesen érintették a testemet, és megint úgy éreztem, hogy órákig el tudtam volna ott ácsorogni, miközben élvezem ezt a kellemes hőmérsékletet. Azonban most volt egy furcsa élőlény a házamban, akiről csak annyit tudtam, hogy nem láttam még ehhez hasonló lényt. Ez pedig azt hiszem, elég motiváció volt a számomra ahhoz, hogy hamar befejezzem azt, amit éppen csináltam. Bár jó jelnek vettem, hogy eddig semmi recsegést nem hallottam, tehát, a kiscica nem törte össze a görög isteneimet, de azért nem mertem sokáig egyedül hagyni, mert még a végén kiszakítja a kanapémat. Viszont akkor biztos, hogy szélnek fogom ereszteni a kis dögöt. Ha pedig az isteneimmel csinál valamit, akkor megnyúzom, és szőnyegnek fogom használni a bőrét. Az annyira biztos volt, mint az, hogy a szüleim Lee Taeminnek neveztek el.

Tudom, nagyon furcsa volt az értéksorrendem, de azért azok a kis szobrok nagyon sokba fájtak nekem, ráadásul nem hiszem, hogy egyhamar még kijutok Görögországba, hogy mindegyiket megint megvegyem.

Mikor kiléptem a megtörölközésem céljából, valami zajt hallottam, így csak a talpamat szárítottam meg, meg nagyjából áttöröltem magam, majd rohantam megnézni, hogy mit csinált az a kis köcsög. Enyhén szólva végigcsúszkáltam az egész lakáson, mire megtaláltam a kis tettest. Szájában az egyik keményfedelű könyvem volt, és a kávézóasztalnak támaszkodva próbálta valahogy annak a tetejére tenni, bár nem sok sikerrel. Mikor azonban meglátott, hirtelen abbahagyta a tevékenységét. A könyv a földre esett, ő pedig úgy csinált, mintha ez az előbbi meg sem történt volna. Hitetlenkedve néztem őt. Valami nagyon nem stimmelt vele, hiszen, ha egy macska lelök, ledob, leejt valamit, akkor az a földön is marad, de ez megpróbálta visszatenni, mintha az intelligencia-szintje sokkal fejlettebb lett volna, mint a társainak. Ez pedig nekem nagyon gyanús volt. Egy állat nem lehet ilyen intelligens!

- Te mit csinálsz? - kérdeztem tőle, de csak némán állt, és engem nézett. Én azon sem lepődtem volna meg, ha emberi nyelven kezdene el kommunikálni velem. Ezek után legalábbis nem hiszem, hogy az előbb említett feltételezés megrémisztett volna - Gyere! - intettem neki. Ha beigazolódott az állításom, akkor ez a furcsa lény nemcsak magasabb intelligenciával rendelkezett, mint hittem, de ez olyannyira magas volt neki, hogy értette az emberi beszédet. Valamiért kizártnak tartottam, hogy valaki betanította neki, hogy amennyiben lever valamit, tegye vissza. Mert mi van akkor, ha egy kerámiaedény repülését okozta? Azt nem tudta volna visszapakolni, tehát itt többről volt szó, mint egyszerű idomításról.

Elindultam a fürdő felé, hogy megmutassam neki az almostálját, azonban nem jött utánam, csak állt továbbra is meglehetősen mereven, és közben engem nézett, a macskákkal azonos lesajnáló tekintetével. Ez szuper volt. A macskám két óra elteltével sikeresen elkönyvelt hülyének. Azért ez valami csodálatos volt...

- Tudod, mit? Hagyjuk - átsétáltam a szobámba, és felvettem a pizsamámat. Lehet, hogy tapadt a testemhez, de lusta voltam visszamenni csak azért, hogy megtörölközzem.

A cica ide jött utánam, felpattant az ágyamra, majd csendben bámulta azt, ahogy szenvedtem a ruhával. Magában biztos nagyon jót nevetett rajtam. Bár szerintem ez is olyan volt, mint a sírás. Az állatok képtelenek voltak rá, csak mi hittük azt, hogy tudtak ilyet csinálni.

Megsimogattam a buksiját, amit nemcsak hagyott, de még bújt is hozzám, sőt, az ölembe is mászott. Orrával gyengéden megérintette a medált. Elkerekedtek a szemeim. Teljesen elfeledkeztem róla! Egy ókori egyiptomi érme, amelyet szuperül megfürdettem... hadd gratuláljak neked, Lee Taemin! Most lemostál minden bizonyítékot!

Azonnal megragadtam, hogy levegyem. Le kellett vennem. Ujjaim azonnal a kicsi, ezüst tárgy köré fonódtak, és megragadtam azt. Hiába próbáltam meg levenni, valami nem hagyta. Valami furcsa erő belemászott az agyamba, és megakadályozott a tervembe. Meg se tudtam mozdulni, amíg el nem engedtem azt a medált. Nem tudtam, hogy mi lehetett ez, de nem tetszett. Nagyon nem. Remélem, nem átkoztam el magam teljesen akkor, amikor először a kezembe vettem.

A cica is furcsa volt. Mancsait a medálomra tette, mintha nem akarta volna, hogy levegyem. Mintha ő akadályozott volna meg abban, hogy bármit is tegyek.

Ez egyre rosszabb volt.

Egyre kevésbé értettem bármit is ebből az egész napból.

Felsóhajtottam, majd letettem a cicát. A nyaklánc marad, róla viszont nem volt szabad elfeledkeznem. Bedugtam a laptopot, és elindítottam a rendszert. Soha nem használtam akkumlátort, mert egy idő után ez romlani kezdett, és mindenki csak rosszul járt ezzel, de legfőképpen én.

Telefonnal átküldtem magamnak a cicás képeket. Egyértelműen azokat választottam ki, amelyeknél jobban ki lehetett venni az alakját. A macska rémülten nézett engem, de szerintem (vagy legalábbis remélem) halvány gőze sem volt arról, hogy mit műveltem. Megsimogattam a fejét, közben leszedegettem a képeket. Nagyon sok dolgom volt még, szóval közben bekapcsoltam a böngészőmet is. Utáltam telefonon ilyen dolgokat csinálni, ezért is voltam tablet-ellenes. A laptop szerintem sokkal több dolgot tudott, mint egy ilyen érintős cucc, ezért inkább ezt a két gépet használtam. A két képet feltöltöttem egy angol gyakori kérdésekre, hiszen lehet, hogy egy amerikai, egyiptomi, európai vagy bárki, bárhonnan tudott csak segíteni nekem. Nem kellett feltétlenül koreainak lennie, főleg, hogy nagy valószínűséggel az én hazámban semmi értelme nem lett volna ilyen furcsa lényeket tanulmányozni. Bár az is lehet, hogy ez a valami csak nálunk volt honos faj, de annyira rejtőzködő életet élt, hogy nem tűnt fel eddig senkinek. Mikor kiraktam a képeket, írtam egy olyan szöveget, hogy este találtam, Dél-Koreában, és lövésem sem volt, hogy mi ez a valami, de elég kedves, és intelligensnek véltem.

Már előre tudtam, hogy értelmes választ nem biztos, hogy majd kapok, de azért próba-szerencse alapon nem adtam fel a reményt.

- Kész vagyunk, és most kiderítjük, hogy te egyáltalán mi a fészkes fene vagy - sóhajtottam. Meg akartam simogatni, de elhajolt. Fasza, ezek szerint nagyon is tisztában volt mindennel, és most megsértődött. Nagyon nagy boldogság volt ez a számomra, főleg, hogy azt sem tudtam, hogy mit nevezhettem az elsődleges táplálékának.

Lehet, hogy ez a faj még csak nem is volt ragadozó. Lehet, hogy tejérzékeny volt, vagy valamilyen húst nem bírt feldolgozni a gyomra. Nem tudtam, hogy mit tudott ez a macska. Csak abban voltam biztos, hogy sokkal intelligensebb volt, mint hittem volna.

A cica leugrott mellőlem, majd kikocogott. Hosszas szenvedést követően elnyúlt a kanapén. Csak annyit láttam, hogy éjfekete farka lelógott a kartámláról.

Elmosolyodtam rajta. Nagyon aranyos kis állat volt, de mindent tudni akartam róla. Kedvezni akartam neki, és nevelni őt. Természetesen valahol féltem. Ennek oka egyszerű volt. Azért simán megölhetett volna. Elvégre egy ragadozó volt, és nem éreztem magam annyira biztonságban, mint ahogyan azt először gondoltam. Lehet, hogy én lettem volna az első, akit megevett volna, de valamiért arra várt, hogy hazahozzam. És majd megöl most. Igen, biztosan ez volt a mocskos kis terve. Egyre kevésbé mertem arra gondolni, hogy lefekszem aludni. A cica biztosan arra vár, hogy elsötétedjen minden, és megöljön engem. Igaz, hogy a nappaliban volt, de simán átjöhetett bármikor az éjszaka folyamán. Szokásomhoz híven kinyitottam az ablakot bukóra, majd lekapcsoltam a laptopot, és bebújtam az ágyba. Ez volt az első éjszakám a vaddal, akiről semmit nem tudtam. Csak azt, hogy ragadozó volt, és azt, hogy nem adtam neki annyi kaját, amiből jól tudott volna lakni.

Lehunytam a szemeimet, és elaludtam.

Reggel szinte kipattantak a szemeim. Először is, nem éreztem semmilyen fájdalmat, amit valahol a sikernek könyveltem el, de azért tartottam egy gyors ellenőrzést. Semmi. A macska nem ölt meg, és nem tépett apró darabokra. Vagy lehet, hogy ez így történt, és már meghaltam, de ezt a gondolatot gyorsan kivertem a fejemből. Biztos, hogy a Mennyország vagy Pokol nem úgy nézett ki, mint a szobám.

Ezek szerint a cica nem bántott engem. Kedves volt és cuki, amit megkönnyebbülten nyugtáztam magamban. Az is lehet, hogy a cicát is csak álmodtam. Ez volt a következő gondolatom. Elmosolyodtam, majd kisétáltam a nappaliból. Először is enni akartam valamit, másodjára pedig meg akartam győződni arról, hogy tényleg nem hoztam haza semmiféle különös lényt. Azonban a második elképzelésem valahogy nem igazán jött be. Amint kiléptem az ajtón, a fekete valami lepattant a kanapéról, és azonnal a lábaimnál termett. Valami azonban nem stimmelt vele. Mintha nem lett volna teljesen ugyanaz, mint tegnap.

- Te nem voltál még tegnap ennél kisebb? - vontam fel a szemöldököm. Minden pénzemet rá mertem volna tenni arra, hogy ez a cicaszerű cucc sokkal kisebb volt tegnap. Azonban ő nem válaszolt, csak csendben tűrte, hogy végigmegbámuljam őt. Valami nagyon nem stimmelt benne. Valamitől olyan ijesztő volt ez a hirtelen növekedése. De az is lehet, hogy a szemeim szórakoztak csak velem. Esetleg ő tegnap is ekkora volt, csak rosszul emlékeztem.

- Éhes vagy, mi? - megsimogattam a fejét, majd elindultam a konyha felé. Kivettem a maradék halrudacskákat, azt megmelegítettem, valamint csináltam magamnak egy lekváros kenyeret. Amíg a hal sült, felkaptam magamra valami göncöt. Természetesen nem öltöztem ki, csak egy egyszerű ruházatot vettem fel.

- Gyere, cica! - kiabáltam, miközben kivettem a halakat, és egy kicsi tányérkára tettem. A "kis" állat már ott is termett, nagy, barna szemeivel izgatottan nézte a tányérkát, amit a földre tettem neki. Töltöttem neki egy kis vizecskét.

- Most itt foglak téged hagyni, mert suliba megyek - mondtam neki. A cica felpillantott, majd visszatért az evéshez. Nem igazán foglalkozott azzal, hogy én éppen mit csináltam, ő csak evett.

Megsimogattam a buksiját, majd elpakoltam a szendvicsemet. A kis, szőrös valami szinte azonnal megérezte, hogy távozni készültem, szinte automatikusan követni kezdett. Léptei mostanra sokkal biztosabbak voltak, ez alatt az egy éjszaka alatt azonban sokkal jobban megszokta a környezetét, mint hittem volna. Egyelőre még nem tudtam, hogy mi is lesz a neve, de valami frappáns névvel akartam előrukkolni. Addig is maradtunk a cicánál, ami tényleg nagyon egyedi volt a részemről, egyébként meg elég gyatra voltam a névadásban.

Amint összepakoltam, és indulásra készen álltam, útba került. A lábaimhoz dörgölődzve próbált megakadályozni az elmenésben, de sajnos ez nem választási lehetőség kérdése volt. Biztosan szívesebben maradtam volna a kiscicával, játszottunk volna, simogattam volna, és utána járnék ennek az egésznek. Mert ilyen állatot én még nem láttam. Ilyen feketét és ilyen furcsát.

Egyszóval semmi kedvem nem volt iskolába menni.

- Tudom, de muszáj - mondtam neki - végzem, aztán hazajövök hozzád, rendben? - kérdeztem tőle mosolyogva. Azonban nem tűnt alkuképesnek. Továbbra is dörgölődzött hozzám, és biztosra meg tudtam állapítani, hogy nem volt ilyen még tegnap, mert akkor a vádlim közepéig ért, most azonban már majdnem a térdemig, ami azért nagyon megdöbbentett. Egy kicsit arrébb löktem, majd rázártam az ajtót. Tulajdonképpen örültem ennek a kis vacaknak. Igaz, hogy mostantól hivatalosan is trágyamester lettem, de azért boldog voltam, hogy megtaláltam ezt a kis valamit. Igaz, még mindig nem tudtam, hogy milyen állattal volt dolgom, de szerettem őt, és volt valami különös, amikor megsimogattam a puha szőrét. Nem igazán értettem, de valami megmagyarázhatatlan vonzalom volt az. Mikor kiszálltam a liftből, és mosolyogva léptem ki a kapun, egy felettébb különös dolog tárult a szemem elé. Minden l volt zárva a rendőrség által, egyenruhás emberek mászkáltak mindenhol. A földön egy féri feküdt, holtan. Bal karja hiányzott, ruhája szakadt volt. Azonban felismertem az illetőt. Az utcánkban élő hajléktalan férfit véltem benne felfedezni. Mintha küzdött volna valakivel, vagy valamivel.

- Mi történt itt? – kérdeztem, azonban választ nem kaptam. A rendőrök a házunkban lakó idős nénit faggatták, férje csendben ácsorgott mellette. Érdeklődve mentem oda hozzá, hátha ő tudott erről valamit.

- Tegnap a feleségem arra ébredt az éjjel, hogy valaki sikoltozott – kezdett bele a bácsi – kinézett az ablakon, és meglátta ezt a semmirekellőt, aki nagyon küzdött valamivel. Ha jól emlékszem, nekem azt mondta, hogy közepesen nagy volt, éjfekete, hosszú, lompos farokkal, és a füle is hosszabb volt. Valami rettenetes hangot adott ki, mintha egy igazi démon lett volna. Azonnal kihívtuk a rendőrséget, a bestia azonban eltűnt. Mindenesetre nagyon ügyesen felzabálta ennek az embernek a máját, belét, és nagyjából minden belső szervét. Állítólag olyan, mint egy macska, de sokkal démonibb. Ha ez a valami szabadon kószál, mindenki veszélyben van – remegett a hangja, miközben mesélt, de nagyjából a felét nem sikerült felfognom. Csak zavartan álltam ott. Ereimben megfagyott a vér, gerincemen végigfutott a hideg. A felismerés szinte azonnal megjelent. Ezt a cica tette. A lény, akit megtaláltam.