30. Epilógus, avagy Minho nélkül az élet

Sziasztok! Elérkezett az utolsó fejezet is, remélem, tetszeni fog ^^! Ha gondoljátok, dobjatok egy komit, vagy bármiféle visszajelzést :)
Szeretném megköszönni mindenkinek, aki elolvasta. A hibákért elnézést kérek, néha tudom, hogy figyelmetlen voltam, így külön köszönöm azoknak, akik végigolvasták, valamint azoknak, akik egyszer-egyszer írtak egy kis szösszenetet ^^   

Lexyy

Mikor magamhoz tértem, nem igazán hallottam semmit. Csend uralkodott körülöttem. Érdekes dolgot álmodtam, és magam sem tudtam megmagyarázni, hogy mi is történt pontosan. Hallottam a barátaimat, idegeneket, az édesapámat. Tudtam, hogy valamiről beszélgettek. Éreztem magam mellett Minho egyenletes légzését, ahogy aludt, vagy nem aludt, csak bambult maga elé, mint az esetek kilencven százalékában. Kinyitottam a szememet, de nem egészen a szobámban találtam magam. Egy fehér teret észleltem, mindenféle szín nélkül. A szemem sarkából láttam a jobb oldalamon levő lényt. Biztosan aludt. Nem kellett sok ész ahhoz, hogy rájöjjek: egy kórházban feküdtem. Azonban semmi nem rémlett. Nem tudtam, mit kerestem itt, nem tudtam, mi bajom volt, nem tudtam semmit. Azonban tudtam, hogy amint Minho sem alszik már, mindent elmond nekem.

- Felébredt! - Sooyoung ismerős hangja szinte belesípolt a bal fülembe.

- Na, végre! - ez már Seulgi volt. Fáradtan feléjük fordítottam a fejem. A két lány mosolyogva, immáron megkönnyebbülve ült az ágyam mellett. Ez kezdett furcsa lenni. Seulgi biztos nem maradna meg Minho közelében.

- Hogy érzed magad? Fáj valamid? - kérdezte aggódva Zöldike. Már éppen nyitottam volna a számat, amikor Seulgi közbevágott.

- Inkább az a fontos, hogy kényelemben vagy? Ha gondolod, lelökjük mellőled Jonghyunt.

Jonghyunt?! Nem Minho feküdt mellettem?! És ő hol volt?! Azonnal meg kellett kérdeznem. - Minho hol van? - kérdeztem gyenge hangon. Őt akartam. A kicsi ohnimomat, az én édes szerelmemet. A szörnyemet.

- Minho elment, Taemin - értetlenkedett Sooyoung - Inkább arra válaszolj, hogy te hogy érzed magad.

Nem értettem. Minho mindig mellettem volt a bajban. Sosem hagyott cserben, most mégsem volt itt. Lehet, hogy evett, de akkor miért nem ezt mondta a lány?

- Nem fáj semmim. Mikor jön vissza Minho? - kérdeztem. Egy kicsit fájt a mellkasom, és bár már egy-két dolog kezdett derengeni, még mindig nem tudtam biztosra, mi is történt pontosan.

- Taemin, megszakadt a kapcsolatotok. Minho hibernálódott - Seulgi a kezét az én kezemre tette. S ekkor bevillant minden. Minho nem volt többet. Soha többet. Ez a gondolat beindította az emlékeimet. Azt, ahogy az erdőben sétáltunk, ahogy csendben végighallgatta a beszédemet, hogy akkor sem hagyott el, amikor már megszakadt a kapcsolat, hanem lefeküdtünk, s ő vigasztalt engem. Az is rémlett, hogy megakadályozta, hogy újra felvegyem a láncot. Inkább feláldozta magát értem. Azért, hogy éljek. Lecsordult egy könnycsepp.

- Vissza akarom őt kapni - suttogtam.

- Figyelj, nagyon jól megúsztad annak ellenére, ami történt. Eddig mindenki meghalt az ohnim-támadástól, neked meg csak a nyakláncod helye sebesült meg, de az nagyon. Nem is baj, hogy másfél hétig kómában feküdtél. Legalább nem fájt annyira a gyógyulás. Az orvos szerint nagyon fájt volna minden egyes mozdulat. Most már kicsit jobb - Seulgi elővette a hátizsákját, majd pakolászni kezdett benne.

- Remek - sóhajtottam.

- Megkérdezhetem, hogy mi történt? - a lány fürkészően a szemeimbe nézett. Tudtam, hogy amint bármi rosszat mondok az ohnimról, ő kapva kap az alkalmon, tehát egyértelműen tudtam, mi a teendőm. Elmondtam nekik mindent. Azt, hogy türelmesen végighallgatott, hogy nem akadályozott, nem mondott semmi védőbeszédet, csak hagyta, hadd válasszam el magunkat egymástól. Ezek után ő vigyázott rám, habár semmit nem jelenthettem már neki. Legalábbis nem kellett volna. Már nem tartozott nekem szívességgel, mégis velem volt inkább. Mintha tényleg szeretett volna.

- Igazából ezt nem értem. - Seulgi a történet végén értetlen pislogásban tört ki - Nem akart megölni?

Egy pillanatra elhalkultam. Hogyan ölhetett volna meg? Neki abból semmi érdeke nem származott tudtommal, bár én már semmit nem értettem. Azonban a kidőlt fák nagyon zavartak...

- Amikor eltűntetek, aznap valami volt az egyik erdőben - Sooyoung is megpróbált rásegíteni, hátha emlékszem. És akkor összecsatoltam mindent.

- Talán megpróbált megölni. Igazából nem tudom, de amikor beszéltem vele, akkor recsegést-ropogást hallottam. Az erdőnek azelőtt semmi baja nem volt, utána azonban ijesztően megváltozott. A fák kidőltek, el voltak törve, mintha vihar zúdult volna a területre - magam sem értettem, hogy miért fecsegtem ennyit. Először is, talán egy orvost kellett volna keresni, hogy hahó! Felébredtem. Meg nagyon száraznak éreztem a szám, és nem ártott volna innom valamit. Utána pedig lehet, hogy még aludtam volna. Azonban ezt a tervemet akkor láttam meghiúsulni, mikor a kutató kiemelte a táskájából az ohnim-enciklopédiáját. Nekem annyi volt. Megint hallgathattam Minho ócsárolását...

- Ezt nem értem. A történelmi leletek alapján egyik sem volt ilyen béna. Az első, a földalfa. Ő sziklákat szabadított az emberekre, a föld növényeit ellenünk fordította, csakúgy, mint az állatokat. Gazdájával egy sziklaomlás végzett. Idézem, „az ember, ki kristályával irányította a veszedelmes szörnyeteget, megpróbált férfiként, bátran odamenni. Ő volt az utolsó esélyünk, midőn a gonosz lelkek ura ismételten megrengette alattunk a talajt, s utat nyitott egyenest az örök kárhozat kapujába. Bátor, fegyveres harcosaink hiába indultak harcba, a megbabonázott indák megragadták őket, s gyilkoltak, mint ahogyan az rendjén volt. Csupán a parancsolónak lett volna szava ellene, de a szörnyeteg egy hegyre menekült, s azt a gondolataival úgy morzsolta, ahogyan az istenek is tennék. Már azt hittük, nem volt remény, hisz' nyilaink lepattantak róla, s egyetlen esélyünk halott volt. S lőn, a szörnyszülött győzedelmeskedni látszott, ám egy bátor harcos, mielőtt kilehelte volna lelkét, hogy csatlakozhassék az istenekhez, kilőtt egy utolsó nyílvesszőt. Lám, a bokája mögött nem védte magát rendesen az alvilág lénye, s összecsuklott. Tudtuk, társai a közelben voltak, így hamar kellett cselekednünk. Valószínűleg nem így halt meg.” Minho neked mást mondott, de ahogy látod, nekik nem szent a gazdájuk. Akkor a víz ohnimja például cunamikat, viharokat bocsájtott a világra. Mikor meg akarták ölni, ő is védekezett. Eva Braun majdnem kinyírt egy hadseregnyi katonát. Tehát ne akarjátok nekem bemesélni, hogy Minho, akinek három eleme is van, nem ellenkezett.

- Nem akart ellenkezni. De ezt mondta is Taemin. Szerintem szerelmes volt belé - Sooyoung le akarta nyugtatni az idegeskedő kutatut, bár elég esélytelenül. Seulgi csak idegeskedett tovább.

- De ez nem logikus. Ő ösztönlény. Nem érezhet. Nem civilizált fajta. Nem ember.

- Szerintem csak szimplán megkedvelte Taemint, és megszerette. Elvégre a nyaklánc levétele után is kedveskedett vele. Le is feküdtek, biztos nem volt valami kegyetlen állat akkor - a lány igyekezett Minho védelmére kelni. Lehet, hogy Seulgi elfogult volt, de mindig lehetett találni valami igazságot abban, amit mondott.

- Jó, feltételezzük, hogy ez igaz. Most nem akarok senkit letörni semmivel. Neked viszont Taemin, hoztam valamit - a táskájából kiemelte a laptopomat. Hurrá! Nem fogok unatkozni! Seulgi egy angyal volt.

- Köszönöm - mosolyogtam. Még nem volt erőm felülni, vagy átvenni a gépet, így csak feküdtem tovább tehetetlenül.

- Van rajta egy kis meglepetés. Nem akartam turkálni, de amikor elmentem a cuccaidért, bekapcsolva találtam. Van egy mappa, ami szerintem neked tetszeni fog. Nagyon sok helyet foglal, de itt van öt pendrive, ez a mappához tartozik. Ja, meg itt egy levél, hogy a mappa mellett van egy videó, azt nézd meg először - Sooyoung mosolyogva odaadott nekem mindent. A levélen Minho kézírása volt. Bár már sokkal szebb volt, mint az elején, azért fel tudtam ismerni. Kicsit hanyag, de bájos. Valóban csak annyi volt rajta, amennyit Sooyoung is mondott. Azonban estig nem néztem meg őket, csak miután mindenki elment. Seulgi ismerte az orvost, így elintézte nekem, hogy hadd maradhassak fenn takarodó után is. Amikor pedig már csak én voltam a teremben, elővettem a laptopom, és megnyitottam a videót. Minho ült a kanapémon. A felvétel egészen pontosan azelőtt készült, hogy elindultunk volna az ohnim utolsó útjára. Mintha tudta volna, mi várt rá...

- Szia! Tudom, hogy újabban ritkán nyúlsz a gépedhez, ezért lehet, hogy ezt a videót csak sokára fogod megtalálni. Tudod, mikor megérkeztem hozzád, kitettél egy kamerát, hogy megfigyelj engem. Csak sajnos ezt elfelejtetted, ezért később, amikor már nagyjából felfejlődtem, átvettem a gépet, és minden napot rögzítettem neked, és rögzítek is, ameddig tudok. Mind számozva van, de beleírtam, hogy mikortól meddig éri meg nézni. Majd egyszer leülünk a videókat megkukkantani, vagy csak te a barátaiddal, vagy csak magányosan. Tudod, szép emlékek. - itt az ohnim elmosolyodott - Jó filmezést, gazdám!

A videó megszakadt. Egyből felkaptam egy zsebkendőt, és a szemeimet kezdtem törölgetni. Hiányzott Minho. A szívem szakadt meg, ahogy láttam őt. Tudtam, hogy soha többé nem kapom vissza. Seulgi és én erről is beszéltünk. A testem legyengült a nyaklánc miatt, s ezért többé nem fogom tudni felvenni azt, vagy megöl. Valamint majd sokkal betegesebb leszek, mint voltam, hiszen az immunrendszerem is pusztulásnak lett kitéve, és meglepően jól is haladt a teljes összeomlás felé. Legalább nyolcféle gyógyszert kellett szednem ahhoz, hogy folyamatosan erősödjek, így esélytelennek tűnt az, hogy a szervezetem egyszer talán ugyanolyan erős legyen, mint amilyen Minho előtt volt. Már az is csodának minősült, hogy még éltem.

Miután kipityeregtem magam, beléptem a mappába, és nekiálltam videókat nézegetni, amelyek mind több mint tíz órásak voltak, kivéve az elején, mert azokon egy-egy egész nap volt. Igaz, akkor még nem tudta kezelni a készüléket. Ezek a felvételek majdhogynem éjjel-nappal mentek. A barátaimat elzavartam, hadd nézzem a kis filmemet, s mikor hazaengedtek, akkor is a pótolgatás mellett felvételeket néztem, miközben sírtam. A legelső videón még én szerencsétlenkedtem a tökéletes beállítással. Természetesen nem néztem végig minden egyes pillanatot, csak azt, amelyekben a cica szerepelt. Minho egész nap fel-alá mászkált a szobában, szaglászgatott, és teljesen úgy viselkedett, mint egy cica. Izgett-mozgott, szaladgált, aludt a kanapén. Meg nem mondtam volna, hogy egy ohnim volt. Csak olyan, mint egy cica. Mikor megérkeztem én is, ő boldogan száguldott felém, bár az ételeket a kis sunyi lehúzta a vécén. Megjegyzem, azt is magától tanulta meg használni. Ilyenek voltak a cicaként töltött napjai. Az ablakokat, ajtókat figyelgette, nézegette a történelemkönyveimet, szerintem olvasgatott is, nézte a tévét, s mikor hazaértem, akkor szaladt hozzám, hogy foglalkozzunk egy kicsit egymással is.

Miután Sooyoung elment a cicalátogatásból, Minho beletúrt a cuccaimba rendesen, s a mobilomon olvasgatott.

Amikor vadászott, az erkélyen át távozott, majd visszaszökkent aludni.

Aztán egyik nap csak egy hatalmas macskát láttam ide-oda szaladgálni. Mintha már nem is macska lett volna, hanem kutya. Igaz, csak méreteiben volt hatalmas, de akkor is durván megnőtt. Ekkor vette észre a kamerát. Miután elmentem, ő visszaosont, s mielőtt elszaladt volna a szekrény mellett, megállt. A kamerához sietett, s értetlenül nézte. Még a fejét is félrebiccentette, mint ahogyan azt a kutyák csinálták. Nagy, barna szemei boldogan csillogtak. Még macskaként is gyönyörű volt az ohnimom.

A következő lépésben a feje kezdett torzulni, csakúgy, mint lábai. Ekkor egy darabig nem láttam, valószínűleg pihent, míg el nem érte azt a kinézetet, ami volt neki, mikor először találkoztunk. Igen, az az eset is rögzítve lett. Minho annyit mondott, hogy "Basszus" a csattanás után, bár hangja még kicsit érdes volt. Mivel a kamera nem látott be a konyhába, csak annyi látszott, hogy az ohnim bevitt engem a szobámba, majd kijött, s leült a kanapéra. Kikészített nekem mindent, amit aznap reggel kaptam, ezután pedig kiült a kanapéra, megírta a levelet, lerakta nekem, majd fel-alá járkálva gyakorolt beszélni. Elmosolyodtam. Aranyos volt, hogy így próbálkozott. Eközben pedig az utolsó szőrét is levedlette, a farka visszafejlődött, s felvette a végleges emberi alakját. Gyönyörű férfi volt. Túl gyönyörű.

Mosolyogva figyeltem a találkozásunkat, s mindent. Meglepődtem azon, hogy mennyire megkomolyodtam mostanra, pedig nem évek teltek el, csak hetek. Mégis... most sokkal több, logikusabb kérdést tennék fel akkor, ha akkor látnám őt először. Túlságosan is meg voltam szeppenve akkor.

Mikor pedig másnap elmentem, az ohnim keresett szakácskönyveket, majd az internet segítségével főzni kezdett. Vicces volt. Az ebéddel rendszeresen ki-be szaladgált. Szegénynek nagyon nem ment eleinte a főzés. Azonban amikor végzett vele, visszajött, leült a kamera elé, és mondatokat, bonyolult szavakat gyakorolgatott. Ekkor tűnt csak fel, hogy az elején mennyire más stílusban kommunikált, mint a későbbiekben. Akkoriban nem ismerte a szlenget, s csupán a nyelvtant sajátította el. Cifrásan, barokkosan fogalmazott, cseppet sem közvetlenül, barátságosan, hanem úgy, mint ahogyan minimum száz évvel ezelőtt beszéltek.

Ezek után már nagyjából tudtam, mi történt vele. Az ohnim boldogan tengette mindennapjait, vezette a kis naplóját, boldogan beszélt, s ecsetelte a fontos eseményeket. Ha elment valahova, akkor vitte magával a gépet is. Mindent, ismétlem, mindent megnézett, megvizsgált, lekamerázott. S ez így ment mindennap. Csak akkor nem kamerázgatott, amikor velünk volt a kávéházban. Azokat az emlékeket sajnos csak a fejemben tudtam visszajátszani, sehol máshol. Csupán az emlékeimben maradtak meg azok a beszélgetések.

Mikor azonban elmentem Egyiptomba, s Minho megérkezett, az megért egy külön tartalmat.

Az ohnim becsukta maga mögött az ajtót, kezébe vette a kamerát, majd leült a kanapéra.

- Tudod, hiányzol. Meglepően üres a ház nélküled. Azt azonban nem tudom, hogy ezt minek közlöm a kamerába, mert hiába rakosgatok neked mindent a gépre, meg a pendrivera, soha nem nézed meg őket, de akkor is... - halványan elmosolyodott a végére, majd letette a gépet, hozott egy fényképet rólam, s maga mellé tette - Holnap indulok Németországba, utána szerintem meglátogatlak. Addig is nézem veled a tévét, mert meglepően nagyon hiányzol. Nem tudok kit várni haza, csak szenvedek egymagam nélküled.

Elmosolyodtam rajta. Minho nagyon aranyos volt.

Másnap pedig egy nagyon érdekes dolog történt. Felkapta a kamerát, majd elindult Európába. De nem akárhogy. Egyszerűen fogta magát, besétált a reptérre a gépekhez, majd az első európai járatra felszállt. Akarom mondani, felkapaszkodott. Bár nem láttam sokat, mert a jobb kezében volt a gép, abban határozottan biztos voltam, hogy felmászott a vasóriás tetejére. München felett meg egyszerűen leugrott. Megkapaszkodott a növényekben, melyeknek ágai lépcsőt formáltak a lény lábai alá, aki egy idő után egyszerűen csak lesétált az égből. Egy idegig csak turistáskodott, majd bement a Fekete Erdőbe. Csendben haladt előre, miközben nekem filmezett mindent. Még sosem voltam Európában, így ámulva néztem a videót.

- Megjegyezted az utat, Taemin? - kuncogva maga felé fordította a kamerát, majd le a földre, mely hamarosan szétnyílt, s önmagától felfordult, ezzel kivetve magából két csontvázat. Egy férfit és egy nagyon női testhez hasonlító valamit. A női koponya roncsolódva volt, azonban maga a hulla nagyon is emlékeztetett valamire. Mintha Minho csontja lett volna női kiadásban.

Ez volt az... utolsó ohnim rajta kívül?

A nő mellkasában egy kicsike kő pihent, amit az ohnim szó nélkül kivett, majd a pasi nyakáról leakasztotta a citromsárga, fényes kristályt. Ami szintén ismerős volt.

- Segítek - az ohnim maga felé fordította a kamerát, miközben a csontokat a földbe forgatta, s elindult visszafele -  Tudod, én nem tudok nélküled élni. Nagyon hiányzol minden áldott nap, és azt hiszem, hogy nagyon kedvellek. Eddig még nem mertem a kamerába sem elmondani. A fürdőben gyakoroltam, hogy mit is mondhatnék neked. Te más vagy, mint a többi ember. Te szeretsz engem, de félsz tőlem. Nem akarsz tőlem elszakadni, s én sem tőled. Most viszont lelövöm a poént. Ezek Adolf Hitler és Eva Braun testei. Tudod, hogy senki nem találta meg őket, de szerintem ez így jó. Nem kell tudniuk, hogy a nő ohnim volt. Szeretném, ha te is ohnim lennél, így most elviszem a szél-kristályt hozzád. Tudod, az ohnim-kristályok szétszedik egymást, csak nagyon nehezen kompatibilisek. Olyan, mint a mágnes. Ha magamba ültetem ezt a kis golyót, akkor tökéletesen együtt fog működni a többi kristályommal. Azonban én most nem ezt fogom tenni. Tudod, veled akarok lenni, senki mással. Szeretnélek téged is halhatatlanná tenni. Van egy biztos módszerem arra, hogy hogyan ne halj meg a beavatkozás közben, hiszen magamon is így csináltam eddig. Már csak az a küldetésem, hogy én ne haljak meg. Ne feledd a mágnes-elvet. Most pusztítja a testem. Ez a kristály az egyetlen, amely meg tud engem ölni - itt felszisszent, majd bal kezét felmutatta. Vérzett. Nagyon. A csontja kilátszott, húsa elhalva lógott - elkezdődött, úgyhogy amint tudok, rohanok hozzád, nehogy késő legyen. Csak előbb egy kis ohnim-munkát végzek - kacsintott, majd kikapcsolta a gépet.

Megrökönyödve ültem az ágyban. Minho nem akart megölni, hanem halhatatlanná akart tenni. Én pedig ellene fordultam. Iszonyatos bűntudatot éreztem, s emiatt nem is tudtam aludni. Miközben egész éjjel sírtam, döntöttem magamba a kávét, s néztem a videókat. Nem sokat fogtam fel belőlük, de igaz, az is meglepett, hogy ennyire nem mondta ki, mit akart. Mert nem akarta megváltoztatni a döntésem.

Persze, ezek után sokkal komorabban kamerázott, s pár nap múlva eljutottunk oda, ami szintén egy furcs nap volt. Yerim felhívott engem telefonon. Mindenki aludt, nagyon hajnal volt még, így a televíziót néző ohnim vette fel a készüléket.

- Halló?...Mert?...Rendben... Nem, alszik... Igen... ott vagyok... - azzal kinyomta a telefont. Felöltözött, felvette a kamerát, majd elrohant. Ekkorra már nagyon ügyesen fel tudta szerelni a gépecskét bizonyos helyekre. Mikor Egyiptomban voltunk, az övére csatolta, most is, de egy-két felvétel hátizsákról készült. Még azt is felvette, ahogyan a pasi megsebesítette őt.

Aztán bement a bárba, fizetett, majd elhozta a kislányt.

- Minho, nem akarok hazamenni - nyöszörgött Yerim.

- Jó, akkor menjünk le a tengerpartra - válaszolt a szörnyeteg.

- Taemin nem jött? - kérdezte a lány.

- Nem akartam felkelteni, hadd pihenjen. Nem árt neki, mert mindig nagyon stresszes szegényem - hallatszott Minho mély hangja, majd hallottam az autó indexelését is.

- Ez kedves. Jó dolog, hogy ennyire sokat törődsz vele - a kislány ásított.

- Remélem, hogy ez nem zavarja őt. Mindig aggódom, hogy valamit rosszul csinálok. Egyszer vétettem, és azóta azzal kapcsolatban sohasem hagy beszélni engem.

- Tudom, hogy ilyen. De szerintem eddig te vagy az egyetlen olyan ember, akit ennyire közel enged magához. Nem igazán szereti mutogatni az intim magát.

- Tudod, Yerim, én is szeretem őt. Még sosem voltam szerelmes, túl nagy feneket kerített mindenki ennek az érzésnek, de már tudom, miért. Taemin az első olyan ember, akit szeretek. Teljes szívemből.

Itt ismét elakadt a lélegzetem. Minho nagyon meglepett ezzel, s megint elérte, hogy sírjak.

Nagyon sok dolog kimaradt, de a fontos beszélgetésre ismét rákoncentráltam.

- Szóval, ez a történet - Yerim leült a homokba, Minho pedig mellé.

- Figyelj, a szüleid nem akarnak rosszat. Csak rossz a módszerük - az ohnim elmosolyodott, miközben megsimogatta a kislány vállát.

- Azt tudom.

- Mi lenne, ha nem nekik akarnál megfelelni? Hanem magadnak. Tanulj, s hidd el, megnyílnak neked a kapuk. Veszíteni nem fogsz vele, csak nyerni. Még nem kell eldönteni, mi szeretnél lenni. Én például a világ ura akartam lenni, de már nem. Miután megismertem ezt a kis Indiana Jonest, azóta megváltozott az életcélom, és csak azt akarom, hogy neki legyen jó. Ne nekem - mosolygott.

Ismét elszorult a szívem. A világ úrnője dolog tehát így jött a kislánynak, nem azért, mert Minho irányította. Ekkor azonban már nem bírtam lelkileg a filmezést, így a legutolsó felvételt nyitottam meg. Ez is az utolsó pillanatban készült. Minho a kanapén ült letörten.

- Hát, eljött ez az idő is, bár reméltem, sosem történik meg. Tudom, hogy félsz tőlem, tudom, hogy a barátaidat választottad, tudom, hogy most kamerázom utoljára. Ezt pedig gyorsan ki is használom. Nem tudom, melyik videókat láttad eddig, de most mindent elmondok. Igen, az elején veszélyes gondolataim voltak. Nem akartam mást, csak gyilkolni. De akkor még nem hittem volna, hogy szerelmes leszek. Azt meg főleg nem, hogy beléd. Azt hittem, a másik ohnim csak viccelt, mikor ilyet mondott. Neki Adolf volt a szerelme, nekem Taemin. A kristályt szuperül elveszítettük, de megkerestem volna, hogy te is ohnim legyél, s örökké egymáséi lehessünk. Csináltunk volna valami kicsi, gyenge vírust, amire egy éven belül meglett volna az ellenszer, s így az ösztöneinknek is eleget tudtunk volna tenni. Azonban nem így döntöttél, s én ezt tiszteletben tartom. Ígérd meg, hogy boldogan fogsz élni, nem foglalkozva velem, és a múlttal. Mindig előre nézz, mert ha hátranézel, nem látod magad előtt a kavicsot, amiben aztán elesel. Nem akarok nyálas lenni, így most csak annyit mondok: szia! Nem búcsúzom el végleg, mert talán még találkozunk. Szeretlek, és vigyázz magadra! Ja, és csak, hogy tudd, ismerlek annyira, hogy tudjam, neked a múlttól nem lesz könnyű elszakadni. - integetett egyet, majd kikapcsolta a kamerát.

Attól kezdve minden megváltozott. A régi Taemin meghalt, helyébe egy új lépett. Egy olyasvalaki, aki igazából soha nem akartam lenni. Az iskolába fojtottam bánatom, régészkedtem, tanultam, s gyakoroltam. A barátaimtól véglegesen elszakadtam. Az elején igyekeztem velük lenni, de fájt, hogy csak szerelmespárok voltak ott. Rossz volt facérként velük lebzselni, így lassanként majdnem minden kapcsolatot megszakítottam velük. Jonghyun és Kibum csak zavartak az összhangjukkal, Seunghwan és Juhyeon Minhora emlékeztettek, csakúgy, mint Sooyoung és Seulgi. Yerim szintén a rossz döntésemet sugallta, Jinki meg... nos, vele meg nem akartam tartani a kapcsolatot. A többivel sem tettem, nem lett volna fair.

Azonban az ohnimomhoz minden héten kijártam kétszer-háromszor. Csak ültem mellette, s olvastam. Vagy csak a barlangnál voltam, és meséltem neki. Teljesen magamba fordultam, és úgy éreztem, csak ő maradt nekem.

Amikor unatkoztam, gépelni kezdtem. Legépeltem az egész történetet, így lett belőle ez a regény. A kristályt is kerestem, de nem találtam, ellenben Adolf Hitler csontvázának megtalálása hatalmas sikert aratott, s nekem milliárdokat hozott a házba. Az egyiptomi palotát titokban hagytam. Talán egyszer Minho és én újra találkozunk. És akkor talán még lehetünk mind a ketten ohnimok. Talán még szeretni fog. Mert én szeretni fogom őt életem végéig, s azon túl.

VÉGE

29. A végleges döntés

Szívecskéim!
18+ a láthatáron ;)

Meg kell hagynom, nagyon sokáig gondolkoztam azon, hogy hogyan, s miképp döntsek a sorsom felől. Vagy a lelki társamat adom fel, vagy a barátaimat. De a kettő együtt nem működött. Minho veszélyt jelentett rájuk az ígérete ellenére. Túl nagy veszélyt. Rájöttem arra, hogy az ohnim nem volt tekintettel a kérésemre. Nem mondtam neki elég részletesen. Ő azt fogta fel, hogy a barátaimat nem bántja. De én arra is gondoltam, hogy semmi rosszat ne tapasztaljanak az ohnim megléte alatt. Igaz, egyelőre nem is történt komoly dolog. Minho tisztességesen betartotta a szavát, de ott volt Yerim is. Akit viszont megbolydított. Nem is kicsit. Egy hét telt el az eset óta, és a kislány csakis a világuralom átvételéről zagyvált. Őt már bántotta az ohnim. Ez vezetett arra, hogy feladjam a felesleges küzdelmem, és Minho sorsáról döntsek. Be kell vallanom, nagyon nem akartam őt elveszíteni, így inkább a megtartását akartam választani. Az elmúlt egy hétben minden nap vele voltam, együtt filmeztünk, együtt játszottunk, együtt aludtunk. Mindent vele csináltam. Megtanított főzni, és ez egy csodás dolog volt, mert legalább én is el tudtam készíteni a kedvenc ételeimet. Egyetem után mindig egyből jöttem haza, kivéve, amikor szólt, hogy inkább a kávéházba menjek. Olyan volt a kapcsolatunk, mint egy szerelmespáré. Minho mindig gyengéd volt hozzám, én pedig ezt kiélveztem. Bár ő csupán az ösztöneire hallgatott, én ténylegesen szerelmes voltam belé, és nagyon élveztem a törődését. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem, a barátaim fontosabbak. Minho lehet csak egy futókaland is, hiszen ő sosem fogja viszonozni az érzéseimet. Ő csak egy ősi szörny, aki megjegyzi, miket szeretek, és azt teszi, hogy bízzam benne. Ő sosem lesz olyan, mint egy ember. A barátaim viszont a barátaim. Jonghyun, a legjobb haverom, aki középiskola óta kitartott mellettem. Jinki, aki mindig terel a jó felé, olyan, mintha az apám lenne. Minden szemszögből. Kibum, aki segített nekem választani, aki elősegíti folyton a munkámat. Juhyeon, aki mindig ott volt, ha kellett nekem valaki, aki egyből gondoskodni kezdett rólam, amikor beteg voltam. Aki anyám helyett anyám volt. Sooyoung, akire mindent rá mertem bízni. Segített nekem, és sosem próbált meg kioktatni. Yerim, aki egy kis seggdugasz, de mindig bearanyozta a napjaimat. Seulgi, akit utálok, de mindig igyekszik valamit segíteni Minhoval kapcsolatban. És Seunghwan, aki megtérítette a barátosnémat, és bár erről nem írtam részletesen, de ő tartotta egyben a csapatot. Ő lett az, aki mindig megteremtette a békét. Belőlük mind volt egy kicsi az ohnimomban is. De vele nem volt ugyanaz. Minho nem tudta helyettesíteni őket, nem is beszélve arról, hogy az ő árnyoldaluk negyedannyit nem tett ki, mint a szörnyé. Ők nem voltak életveszélyesek, nem akarták elpusztítani a világot. Ellenben Minho el akarta. Egy kegyetlen gyilkosként élte a mindennapjait, s ezzel minket veszélybe sodort. Tudtam, hogy mit kell tennem, és a sok gondolkodás meghozta a gyümölcsét. Mindenre rájöttem. Talán éppen ezért döntöttem úgy, ahogy. Élni akartam, és a barátaimat is élve akartam látni, ezért meg kellett tennem ezt a lépést. Mentálisan elég erősnek éreztem magam ehhez. Azonban nehéz volt titokban tartani. Minho minden gondolatomat jól ismerte, így nagyon mélyre kellett ásnom minden ezzel kapcsolatos elképzelésemet, és csupán tőle messze gondolhattam erre. Apránként mindent kitaláltam.

- Minho! - egy vasárnap reggelen végül úgy döntöttem, hogy eljött az idő. Talán mentálisan ekkor éreztem magam a legerősebbnek.

- Igen? - az ohnim csendben ücsörgött a kanapén. Mikor nevét meghallotta, azonnal felállt. Fürkészően a szemeimbe nézett.

- Mi lenne, ha kirándulnánk? Olyan kellemes az idő - mosolyodtam el. Elég nehézkesen ment, főleg, hogy az ohnim is elmosolyodott. Akkor olyan volt, mintha megszakadt volna a szívem.

- Rendben, menjünk! De... előtte leugrasz a boltba? Nincs itthon semmi folyadék, én meg addig elkészülök.

Csak némán bólintottam. Nem vittem slusszkulcsot magammal, csak lesétáltam. Három utcát még én is kibírtam gyalog. Igyekeztem elterelni a gondolataimat arról, amit tenni fogok. Zsebemben megforgattam a svájci bicskámat, amit Jonghyuntól kaptam kölcsön. Talán nem életem legjobb döntését hoztam meg, de muszáj volt választanom. Furcsa volt az, hogy miként határoztam. Egyáltalán nem tűntem ésszerűnek a saját szememben. Mi több, inkább idiótának. A boltban csak némán leemeltem Minho kedvenc vizét a polcról, majd kifizettem az árát. Már megszoktam, hogy hol találtam meg. Mindig a legfelső polcon voltak ezek a palackok. Ez volt a legtermészetesebb ásványvíz Koreában.

- Még valamit? - kérdezte a boltos. Csak megráztam a fejem.

- Nem kell, köszönöm - odaadtam a pénzt, majd elindultam hazafelé. Otthon csendben benyitottam a lakásba, és lepakoltam az üveget. Minho még készülődött. Izmos felső testén lévő inget gombolgatta éppen.

- Abban jössz? - kérdeztem. Csak bólintott. Olyan érzésem volt, mintha tudott volna mindent. Tudta volna azt, miképp döntöttem, miért viszem el sétálni, és miért voltam vele annyit az utóbbi időben. Talán ezért is lett nagyon visszafogott. Keveset beszélt, és annyira nem is volt bújós. Mikor elkészült, elindultunk. Az útra csomagolt szendvicseket, vittünk almát, és minden olyan volt, mintha csak egy romantikus túrára mentünk volna. Egyedül a hangulat volt borzalmas. Sem én, sem ő nem szólaltunk meg. Én csupán vezettem. Néztem az utat, azt, ahogyan elhagytuk a házakat, majd lassan jöttek a fák is. Minho ugyanezt tette. Bambult ki mellettem az ablakon, nem is foglalkozva semmivel. Szótlan volt, s nem ezt szoktam meg tőle. Minho mindig beszélt. Mindig mondott érdekességeket, mindig megosztott valami titkot. Mindig szeretgetett, mindig gondoskodott rólam, mindig megkérdezte, hogy vagyok. Minho sosem volt ennyire csendes. Biztosan tudta, hogy ez nem csak egy kirándulás volt. Képben volt azzal, hogy mit terveztem el, de nem ellenkezett. Talán abban reménykedett, hogy majd megenyhülök. Pedig nem. Nem akartam megenyhülni. Nem tudtam volna akkor többet a tükörbe nézni.

- Amúgy... hogyan találtad meg Yerit? - kérdeztem. Kicsit bökte a csőröm, hogy még ezt is elfelejtették velem közölni.

- Ne haragudj, de erre a kérdésre nem áll szándékomban válaszolni - mormogta, miközben a nadrágját cseszegette.

- Mert? - pislogtam értetlenül. Még felé is néztem. Az ohnim lehajtott fejjel ült, és birizgálta a nadrágot. A combjánál csinált vele valamit.

- Mert minden szavam meghazudtolod, holott tudod, hogy képtelen vagyok a hazudozásra - mormogta. Kissé csalódottnak tűnt a hangja.

- Nem igaz - vágtam rá azonnal. Az ohnim csak vállat vont.

- Nekem nem úgy tűnik. Soha nem hallgatsz végig. Soha nem hagyod, hogy elmondjam az igazat. A fejedbe vetted, hogy hazudok, és ezzel te most nagyon is megvagy. Pedig az ohnimtartás lényege a bizalom - még csak fel sem pillantott, ami azért rosszul esett.

- Minho, veszélyes vagy.

- Tudom. De rád nézve nem. Mondd, nekem mi érdekem lenne... - nem tudta befejezni, mert a szavába vágtam. Lehet, hogy igaza volt. Lehet, hogy mindenben én tévedtem. De már elhatároztam egy fontos dolgot. Elhatároztam, hogy megvédem a világot.

- Megérkeztünk - közöltem hirtelen. Az ohnim ösztönösen elhallgatott, majd kikapcsolta a biztonsági övet. Szó nélkül kiszállt. Igazából már tegnap jártam itt. Elkészítettem mindent a tervemhez, így tudtam, hogy nem bántam vele rosszul, és egészen szépre raktam neki össze mindent.

- Itt találtál meg - jelentette ki. Meglepően kedvtelen volt, mintha tudta volna, hogy mit akartam. De csak némán bólintottam, és elindultam befelé a sűrűbe. Minho szó nélkül jött utánam, míg az erdő közepébe nem értünk. Csak egyenesen kellett menni a kitaposott ösvényen, tehát nem volt nagy kunszt oda eljutni. Aztán megálltam egy kicsi barlanglyuk mellett. Nem nagyon eresztett át fényt, így tökéletes volt a macska számára. Ledobtam a táskámat, és szembe fordultam az ősi szörnyemmel.

- Itt vagyunk. Tudod, nagyon sokat gondolkoztam. Éjjel-nappal te jártál a fejemben. Mindig tűnődtem, hogy mitévő legyek. Tudod, félek tőled. Félek attól, aki vagy. Lehet, hogy engem nem bántanál, de lehet, hogy valakit igen. Szerintem rendben vannak az emberek. Fejlődnek, mert fejlődniük kell, de lehet, hogy jó irányba. Lehet, hogy megállítják a romlást. És ott vannak a barátaim, akiket nem látok mindennap, sőt, még nem is láttam őket soha. De a barátaim. Lehet, hogy indirekt módon, de ártanál nekik, és én ebben nem akarok a társad lenni. - ekkor a távolban recsegés-ropogás hallatszott. - De abban sem, hogy én adom neked ehhez az energiát. Sajnálom, Minho, de... sajnos választanom kell, és bár tiszta szívemből szeretlek, te maradtál alul. Mert... mert tőled félek. Lehet, hogy nem akartál megölni, de tudd, rettegek a tudattól, hogy pusztítani kezdesz. Beszéltem erről Seulgivel is, azt mondta, hogy mérgezzelek meg. Azt mondta, hogy halottnak kell lenned. - zsebemből kivettem a bicskát. Éreztem, ahogy szemeim megteltek könnyel, hangom meg-megakadozott - Meg is próbáltam, de nem tudtam véghezvinni. Olyan, mintha... mintha te lennél a szerelmem, az életem szerelme. Képtelen lennélek megölni téged. Ezért... úgy döntöttem, hogy... idehozlak. Tegnap be is rendeztem neked otthonosra. Ne haragudj, de a barátaim és a családom a legfontosabbak nekem, ezért őket kellett választanom. Nem hagyhatom, hogy rosszul éljenek azért, amiért te a munkádat végzed. Ezért... úgy döntöttem, hogy... el kell köszönnünk egymástól. Nem öllek meg, sőt, el sem felejtelek, mert... élveztem veled minden pillanatot. Imádtam veled lenni, jobban éreztem magam, mikor beteg voltam, és mellém bújtál, - itt már sírtam. A kést a medálomhoz emeltem, mely ekkorra már teljesen hozzáforrt a csontomhoz - boldog voltam, mikor hazamentem, és ott vártál rám, minden egyes ételed ízére emlékszem. Annyi, de annyi mindenre megtanítottál, megmutattad, hogy mindenben lássam a szépet, a titkaidat is felfedted nekem, vigyáztál rám mindig, és a barátaimra is. Veled volt az első csókom, ami az életem legszebb pillanata volt, mert minden emberséged, s gyengeséged éreztem, mit azelőtt senkinél. És a picsába is, szerelmes vagyok beléd! Még soha, senkit nem szerettem annyira, mint téged. Ha... nem jelentenél veszélyt másokra, akkor... akkor minden furcsa dolgot elfogadtam volna. Még emberre is segítettem volna vadászni. De nem lehet. Nem kérhetek tőled lehetetlent. Ezért... el kell válnunk - a kést nekifeszítettem, és remegve, az érzéseimre hagyatkozva nehézkesen levágtam azt a vacakot magamról. Sajnos jött vele a bőröm is egy-két húscafattal megtarkítva. Iszonyatosan fájt, de a szívemnél nem jobban. Hirtelen valami nagy fájdalmat éreztem a gyomromnál, amitől térdre borultam. Zokogni kezdtem. Tudtam, hogy megszakadt Minhoval a kapcsolatom. Immáron ő elkezdett visszafele fejlődni, az én szervezetem pedig lényegesen meggyengült a hiánya miatt. Minho egész végig szemben állt velem, szótlanul, mozdulatlanul. Most nem láttam őt, mert éppen összekuporodva zokogtam. A nyaklánc helyén levő fájdalom eltörpült a szívfájdalmam mellett. Ekkor két erős kar fonódott körém, majd megéreztem Minho illatát. Az ősi szörny finoman magához húzott, fejemet a mellkasára döntöttem. Hátamat gyengéden simogatta, miközben néha puszit is adott a fejem búbjára. - Annyira... annyira sajnálom - zokogtam. Hangom már remegett is az elcsuklás mellett.

- Semmi baj, Taemin, megértelek - mély hangja megnyugtatott. Tudtam, hogy nem igazán értett meg. Biztos voltam abban, hogy haragudott rám.

- Tényleg? - felpillantottam rá, mire némán bólintott. Hüvelykujjaival letörölte a könnyeimet, s amint közelebb hajolt, összeérintette az ajkainkat. Nyelve pillanatokon belül utat tört magának a számban. És én engedtem neki, mi több, visszacsókoltam. Ismét elfogott az a kellemes érzés, ami minden fájdalmamat felülmúlta. S mikor ki akarta venni a nyelvét, én mohón utána kaptam az enyémmel, mintha félnék, hogy elmegy. S itthagy. Azonban a végén kihúzta valahogy.

- Mindig a szavamba vágtál, te, kismajom. Állandóan. Sosem hagytad, hogy szerelmet valljak neked. Hidd el, én sem viccből csókoltalak meg akkor - finoman megcirógatta az arcom.

- Miért nem mondtad, hogy szeretsz? Akkor... akkor nem szabadultam volna meg a lánctól!

Minho a szemeimbe nézett. Láttam, hogy már kezdett deformálódni. Szemfogai megduzzadtak, és ez feltűnőre sikerült. Mintha egy vámpír lett volna.

- Mert az befolyásolta volna a döntésed. Azt meg nem akartam. Mert igazad van, ha engem választasz, akkor sok dologról le kell mondanod, és lehet, hogy részedről egyszer kihűl ez a tűz, akkor pedig engem hibáztattál volna mindenért. Ezért inkább meghagytam neked a döntésed erejét - egy puszit adott a homlokomra. Ekkor eszembe jutott két nagyon fontos dolog. Az egyik egy kicsi nyakék volt, amit még Jonghyun adott nekem huszadik születésnapomra, hogy adjam oda a szerelmemnek. Színarany volt, és szívecske alakú, amit ketté lehet törni. Valamelyik nap belegravíroztattam a nevem és Minho nevét is. Ismét beletúrtam a zsebembe.

- Megteszel nekem két dolgot? - kérdeztem tőle hirtelen. Kicsit bunkóságnak éreztem azt, amit kérni fogok tőle. Az ohnim bólintott.

- Persze.

Kivettem a két medált, és azt, amelyikre az én nevem volt ráírva, odaadtam neki. Igazából soha nem tudtam, hogy melyik kinek való, de úgy éreztem, hogy az ő neve jobb, ha rajtam van, mert azt tudom, hogy Taemin vagyok, tehát akkor nekem Minho nevét kellett viselnem.

- Ezt tedd el. Nem kell hordanod, mert most biztos utálsz, hogy száműztelek. Csak tedd el. Talán, ha egyszer találkozunk, akkor majd megismerjük egymást - suttogtam. Nem volt erőm a rendes hangerőmhöz. Csak némán figyeltem, ahogy Minho nézegette a medált.

- Mindig emlékezni fogok rád - pillanatokon belül felrakta a nyakába, sőt, nekem is segített. Egy csodálatos pasi volt, de tényleg. Én a helyében biztosan haragudtam volna.

- Én meg rád - válaszoltam neki - nem vagy rám mérges?

- Nem. Kicsit inkább csalódott vagyok, mintsem mérges, de tiszteletben tartom a döntésed. - halványan elmosolyodott, mintha az igazát akarta volna bizonyítani - Mi a második kérésed?

Beleharaptam az ajkaimba.

- Nem kell elvállalnod. Arra mondj nyugodtan nemet, jó? - igazából nem voltam sem izgatott, sem biztos abban, hogy ezt biztosan meg akartam-e kérdezni. De tudtam, már késő volt.

- Azt majd eldöntöm, ne izgulj. Na, mondd, mert már nem nagyon tudok a gondolataidban kutakodni.

Felsóhajtottam. Seulgi mondta, hogy Minho nagyon hamar változik vissza. Először a képességeit, majd a kinézetét veszíti el. A fogakat leszámítva. Azok alakulnak vissza a leghamarabb.

- Lehetne, hogy... - itt tartottam egy kis szünetet - magadévá tegyél?

Csend.

Minho csak pislogott értetlenül, én meg elszégyelltem magam. Biztos voltam abban, hogy vele akartam elveszíteni a szüzességem, de... de valahogy sosem mertem erre még gondolni sem. Most viszont már nem volt veszítenivalóm. Persze, tudtam, hogy elutasít. Miért is tenne velem jót, miután ezt tettem vele? Azonban szerencsém volt, hogy a világ legjobb pasiját kaptam házi kedvencnek. Derekamat pillanatokon belül átkarolta, és finoman eldöntött a zöld fűben. Ezek után finoman lehúzta a véres felsőm. Éreztem, amint elhajolt tőlem, majd nyelvével a friss sebem kezdte nyalogatni. Az elején nagyon fájt, sőt, az ohnim nyála csípett is, de utána enyhülni kezdett.

- Na, beforrni nem fog, de kicsit érzéstelenít, amíg befejezzük a dolgot - elégedetten felpillantott.

- Ezt nem értem.

- Van egy kis érzéstelenítő a nyálamban. Ha hiszed, ha nem, utálom, ha az áldozataimnak nagyon fáj - finoman levette a felsőjét. Ez meglepett. Minhoról mindent el tudtam képzelni, de ezt nem.

- Hogyhogy? Nem úgy volt, hogy utálod az embereket? - pislogtam értetlenül.

- Nem utálom őket annyira. Amúgy azért kell, mert nem mindig tudom elsőre teljesen kiiktatni az áldozatomat, és akkor az bizony ordítani fog a fájdalomtól. Nem voltál ott akkor, de most is megesett, hogy le akartam vágni a fejét, mire az a mocsok pont lehajolt. Ha nem érzéstelenítem, sikoltozni kezd, így kénytelen voltam segíteni rajta. Meg magamon. De nagyon fog ez neked fájni, ha majd elmúlik a hatás.

- Nem baj - már nem tudtam mit reagálni erre, csak hagytam, hogy az ohnim vigyázzon rám, a történet részét pedig kiiktattam. A következő pillanatban már csókjaival hintette a sebesült részem, én pedig csak élveztem azt, amit kaptam. Ő maga is vetkőzni kezdett, majd ismételten csókolgatott, miközben csupasz felsőtesteink egymáshoz simultak. Minho bőre puha volt, és éreztem, hogy merevedni kezdtem. Már nem érdekelt, hogy egyáltalán a lényemnek volt-e olyanja, legalább együtt voltunk egy kis időre. Ezek után csupaszra vetkőztetett engem, majd

magát is. Mikor ismét hozzám simult, s fegyvereink érintkeztek, beletúrtam a hajába. Az is puha volt, mintha egy plüssállatot fogtam volna. S ez a plüssállat ismét megcsókolt. Mélyen. A szívem sokkal gyorsabban kezdett verni, miközben a két nyelv táncot járt egymással nyálaink tengerén. Utána az ohnim kicsit elhajolt, majd ujjait kezdte nyalogatni. - Mit csinálsz? - kérdeztem.

- Nektek alacsony a fájdalom-küszöbötök, így egy kicsit megpróbálom csúszósabbá tenni az alagutat, hogy ne nagyon fájjon neked - magyarázta. Hamarosan újra felém hajolt. Most a nyakamat célozta meg, s miközben azt harapdálta finoman, megéreztem valami kellemetlenséget a fenekemben. Mintha valami kis kukac mászott volna be. Ez azonban nem tartott sokáig, Minho bedugta a második ujját is, amellyel aztán ollózni kezdett. Nagyon fájt. Mintha kezdtem volna szétszakadni, de még fel se tudtam fogni azt, ami történt, Minho már a harmadik ujját is berakta. Eközben persze csókolgatott, sőt, a nyakamon szerintem hagyott is harapásnyomot. Mintha megjelölt volna. Hamarosan a fülemet birizgálta a fogával, melynek során arca hozzásimult az enyémhez. S közben ujjait lassan kivette. Megkönnyebbültem, hiszen a fájdalom alábbhagyott. Bár tudtam, hogy most jött a feketeleves. Minho lassanként behelyezte a makkot, majd haladni kezdett befelé, miközben az én szerszámomat húzogatta, simogatta. Romantikus volt, de tényleg. Éreztem, hogy vigyázott rám, hogy szerelemből csináltuk azt, amit, s bár a fájdalom szinte belülről szétszakított, én élveztem minden egyes másodpercet. Mert ezek voltak az utolsó perceim vele. Bennem volt már teljesen, mintha már a lelkünk is egybeforrt volna a testünkkel együtt. Bevallom, sírtam. Nagyon fájt az, ahogy az ohnim haladt befelé, s közben hiába csókolgatott, vagy simogatta a hasam, nem igazán enyhült ez a rossz érzés. Pedig kicsit be is érzéstelenítőzte nekem a járatot, hogy ne érezzem őt annyira. Mikor beért, megszűnt körülöttem a világ. Mintha egy rózsaszín felhőbe csöppentem volna, amelyben az ohnim is ott volt. Egyszerűen nem éreztem a fájdalmat, mi több, jól esett, hiszen azzal az emberrel voltam, akibe beleszerettem. Aki a világot jelentette nekem. Ahogyan mozogni kezdett bennem, úgy állt rá a testem erre a ritmusra, s szinte eggyé váltunk, miközben ezt diktáltuk mind a ketten. A ritmus után azonban valahol egy borzasztóan erős, mégis kellemes érzés rántott vissza a valóságba. Annyira fájt, hogy az már tetszett. Mindent meg tudtam volna adni, hogy oda célozzon még egyszer. De mondanom sem kellett. Az ohnim tudta jól a dolgát, s ezzel nyögéseim egyre csak hangosodtak. Jobb kezével az én szerszámomat húzogatta, amellyel még inkább jól éreztem magam. Meglepően sokáig tartott ez a játék, mígnem valami furcsát nem éreztem magamban. Robbanásszerűen tört ki bennem Minho szaporítószerve, aminek nagy valószínűséggel semmi jelentős szerepe nem volt. Mégis, ettől úgy megtetszett az, amit Minho adott nekem, hogy én magam is kibocsájtottam ezt a fehér trutyit. Az ohnim még mozgott bennem egy kicsit, majd távozott belőlem.

Nem!

Ezt nem akartam.

Tudtam, hogy eljött a búcsú ideje. Szinte belé hasított az agyamba ez a rémkép. Nem akartam őt elveszíteni. Szerelmes volt belém, s én is belé.

Nem mehetett el!

Ismét előtörtek a könnyeim, melyek patakként törtek elő a csatornákból. Nem akartam, hogy elmenjen. Azonnal megragadtam az egyiptomi nyakláncot. Nekem szükségem volt rá, hiszen szeretett, s én is szerettem őt. Mellém feküdt, ezzel pedig tudtam, hogy mit kell tennem.

- Nem mehetsz el! - suttogtam, miközben magam felé húztam a földön heverő nyakláncot. Vele akartam lenni.

Minho az én ohnimom volt! A szerelmem! Nem engedhettem el.

- Taemin, mit művelsz?! - riadtan megragadta a kezem, mielőtt a nyakláncot újra a mellkasomhoz érintettem volna, hogy az egyesüljön a testemmel. Rosszul döntöttem. Nekem őt kell választani, hiszen ő a legfontosabb a világon. A barátok jönnek és mennek, de Minho marad.

- Visszateszem a nyakláncot. Nem akarom, hogy eltűnj az életemből! - kitört belőlem a zokogás. Ismét magamhoz húztam a láncot, de Minho gyorsabb volt, és erősebb. Kivette, s elhajította azt.

- Ne akard! Akkor meghalsz! A szervezeted le van gyengülve, ez meg akkor megöl - magyarázta idegesen, de nem érdekelt. Vele akartam lenni. Csak vele, s senki mással.

- Annyira sajnálom. Szeretlek, és nem akarom, hogy kilépj az életemből! Nem! Nem! Nem mehetsz el, Minho! Nem! Maradj! - zokogtam, miközben átkaroltam a nyakát, s a vállába fúrtam a fejem. Minho átölelt. Szegény hiába próbált megnyugtatni, nem ment, így csak mozgolódott valamit, majd felállt, s becipelt engem a barlangba a ruhákkal együtt. Leült a kényelmes cicakosárhoz, amit vettem neki, hogy jól aludhasson itt. Végig simogatta a hátam, volt, amikor puszit is adott a fejemre, hátha megnyugszom. De nem sikerült.

- Ha lesz új gazdám, megkereslek. Megígérem. Addig is légy boldog. Lehet, hogy már nem találkozunk, így ne várj rám. De megígérem, hogy mindent tűvé fogok érted tenni. Tudom, most rossz, azonban ott lesznek a barátaid, akikre mindig számíthatsz. Hidd el, igazam van. Csak néha ne legyél olyan makacs - suttogta a fülembe, miközben simogatott. Azonban ez hamarosan alább hagyott. Minho szorítása gyengült, mígnem teljesen rám nehezedett. A szervezete hibernálódott, mintha meghalt volna. Újra kitört belőlem a zokogás, majd miután elfogytak a könnyeim, lefektettem a kis ágyacskába, én meg hozzábújva pihegtem. Újra fájni kezdett a sebem, de nem érdekelt. Csak feküdtem a szerelmem mellett, akinek lassanként kinőtt a farka, a fülei a fejtetőre kerültek, s szőrösödni is kezdett. Csak azért mentem el mellőle, hogy igyak egy kicsit, a telefonomat meg kikapcsoltam. Nem akartam, hogy zavarjanak. Minho ritkán vett levegőt, de egyenletes volt, így nem aggódtam emiatt. Mikor fáradt voltam, elaludtam az oldalára téve a fejem.

Harmadik napja ültem ott, mikor már nem bírtam. Nem halhattam meg, hiszen akkor sosem látom őt többé, így nehézkesen felálltam. A sebem már be is gennyesedett, felforrósodott, és borzasztóan fájt, járni meg még mindig alig tudtam. Úgy néztem ki, mint egy zombi. A lábamat húztam, koszos voltam, az egyetlen felsőmre pedig rászáradt a vér. Kimásztam a kis résen, amit szépen betömtem egy nagy kővel, hogy az ohnim ne kapjon napfényt. Benn hagytam a ruháját, meg egy kicsi levelet, amit Minho Taemines nyakláncához kötöttem.

"Kedves új Gazdi!

Most, hogy a medál a nyakadban van, felelőséggel tartozol egy misztikus lényért, aki teljesíti egy kívánságod. Ez a "cica" egy ohnim, tehát kérlek, ne etesd, csak hagyj neki egy kis rést, amin át ki-be járkálhat. (jó, inkább nagyot)

Ne izgulj, megszerzi a táplálékot magának. Tudod, te leszel neki a mindene. Amint felfejlődik (mert fejlődik), fog neked főzni, mosni, takarítani, segíteni szerelni, amit csak akarsz. Lemásolja azt, amit te tudsz, és tökéletesíti magának. Majd ne ijedj meg tőle! Alakváltó, egyszer felvesz egy emberi alakot, hogy ne legyen olyan bizarr. Nem igazán társasági lény. Kérlek, vigyázz rá, mert én hülye voltam, és elszakadtam tőle. Ha esetleg megtalálod, kérlek, keressetek meg engem is. Szeretnék vele találkozni.

Lee Taemin vagyok, régész. Apám Lee Sooman, egy milliomos céget vezet, lehet, hogy általa hamarabb megtaláltok. Majd mondd meg neki, hogy sajnálom, és szeretem.

Ja, igen! Én Minhonak neveztem el, de szerintem másra is fog hallgatni. Vigyázz rá, és szeresd!

Taemin, az előző gazdi"

Ez volt a kis levélben. Mikor már mindent elintéztem, megkerestem az egyiptomi medált, s felakasztottam az általam kialakított sziklafalra, ami mögött a szerelmem feküdt. Bekapcsoltam a telefonom, és kikerestem Jinkit, mert ő volt az első barátom a listában. Legalábbis ABC sorrendben ő hamarabb volt a többieknél. Sorjában jöttek a nem fogadott hívások. Jinki ötvenhárom, Jonghyun kilencvennyolc, Kibum huszonhat, Juhyeon negyvenkilenc, apám tizenegy. Ő biztos nem tudott az eltűnésemről. Ja, és Sooyoung hetvenkettő, Seulgi pedig hat. Nem is beszélve az SMS-ekről... amik csak özönlöttek. Nem is néztem meg őket, csak felhívtam Jinkit.

- Na végre! Hol voltál?! Három napja hívogatunk titeket, de te sem veszed fel a telefont, meg Minho sem! Mi a szar van veletek?! - nagyon mérges volt, ezt pedig valahol megértettem. Csak felsóhajtottam, és éppen mondani akartam az igazat, amikor rájöttem, hogy nem kellene bevallanom Minho kilétét, így elferdítettem a valóságot. Profi hazudós voltam, ment ez, mint a karikacsapás.

- Minho már nincs - magam is meglepődtem a gyenge hangomon. Mintha minimum haldoklottam volna.

- Mi? Miért? Várj! Mi van a hangoddal? Taemin, jól vagy? - hirtelen átváltott aggódó üzemmódba, ez idő alatt pedig én gyorsan kitaláltam a lehető legjobb hazugságot.

- Visszament Rómába, és... azt akarta, hogy menjek vele. Nem tettem, inkább maradtam Koreában veletek. Szakítottam vele... elment, és lehet, hogy többet nem jön vissza. Sőt, szerintem biztos - ismét sírni kezdtem, hiszen nagyjából tényleg ez történt - nagyon hiányzik. Én... nem tudok nélküle lenni...

- Jó, semmi baj! Nyugodj meg, ő csak egy pasi a sok közül. Azért tűntél el? - kérdezte. Ekkorra már megenyhült.

- Igen. Kijöttem az erdőbe, ahol anno voltam régészkedni. Egyedül akartam lenni - ahogy ballagtam a kitaposott ösvényen, nagyon meglepődtem. A fák, melyek eddig egyenesen álltak, most ki voltak csavarodva, főleg egy, amely szinte az egész erdőn át végigtarolta társait. Ez nem volt normális. Nagyon nem. Mintha valami természetfeletti dolog csavarta volna ki őket.

Minho?

Lehet, hogy ő volt?

Lehet, hogy meg akart ölni egy ilyen fával?

De ha szeretett, akkor minek tett volna ilyet?

- Taemin? Itt vagy? - Jinki aggódó hangjára visszatértem a telefonáláshoz.

- Igen, ne haragudj. Mondd, mit mondtál.

- Azt, hogy ott nagyon nem kellene lenned. Három napja valami furcsa dolog történt ott, és a fák maguktól kidőltek, mozogtak - magyarázta aggódva.

És bingo!

Meg is volt a magyarázat a sérüléseimre.

- Igen... izé... rám dőlt egy fa... azért is hívtalak, hogy... gyere értem, kérlek! - ismét elgyengültem. Néha alig tudtam magamról, hogy még éltem-e, vagy sem.

- Rendben.

- Várj, itt a kocsim. Tudsz magaddal hozni valakit? - kérdeztem.

- Tudok – válaszolta - addig gyere ki az útra, jó?

- Jó - biccentettem, ezek után kinyomott. Igyekeztem nem a szerelmemre gondolni, aki ott volt egy mély barlangban, elrejtve a világ elől. Csak mentem, és megpróbáltam a pólómmal a gennyes, gyulladt, égő sebemhez nem hozzáérni, miközben rázott a hideg, ráadásul még mindig fájt mindenem Minho farkától, nem is beszélve a tompa szédülésről.

Mikor kiértem, Jinki már az autómnál volt Juhyeon társaságában.

- Istenem, hogy nézel ki! - a lány azonnal felém rohant, és finoman átkarolt, hogy segíthessen nekem menni. Hamarosan Jinki autójában találtam magam. Juhyeonnak odaadtam a slusszkulcsomat, ő beült az én autómba, Jinki pedig mellém. Megpaskolta a combom.

- Elmegyünk a kórházba - közölte. Félig tudatlan állapotban biccentettem, majd elindultunk. Egy darabig bámultam a tájat, utána elsötétült minden.