10. Szélcsend után ciklon

Be kell vallanom, nem igazán úgy alakult a hetem, mint elterveztem, ugyanis minden teljesen normálisan telt. Azt hittem, hogy majd minden napot megfigyelésként tudok rögzíteni, de ezt sajnos elbuktam. Ennek több oka is volt, mindenekelőtt az, hogy Cica nem jött elő napközben. Egyszerűen felszívódott, és már kezdtem azt hinni, hogy eltűnt. Azonban amikor este hazaértem, már nem volt vize, meg étele sem. Igaz, az almot nem használta, amit nem értettem, mert egyáltalán nem volt büdös a lakásban. Ráadásul akárhol kerestem, egyszerűen sehol nem volt. Éppen ezért nem is foglalkoztam vele olyan nagyon, hanem visszatértem a normális életemhez. Sooyoung szerencsére teljesen beilleszkedett a csapatba, és valóban nagyon kijött mindenkivel, aminek örültem, mint majom a farkának. A csapat többi tagjával nem történt semmi extra, mindannyian ugyanolyanok voltak, mint eddig, Kibum mindenkivel veszekedett, Jinki általában valami frappáns választ adott, de így is fel kellett adnia, Jonghyun mondta a meglepő tényeket, például, hogy a pandák ragadozók, csak lusták vadászni, meg egyéb ilyen zagyvaságokat, Juhyeon pedig szerintem lassan megkopaszodik már tőlünk.

Az egyetlen dolog, ami nyomasztott, a macska volt, mert tényleg nem tudtam, hogy hol lehetett. Nagyon féltem, hogy esetleg megbántottam valamivel, és megharagudott rám, ezért szándékosan került a kis dög. Az egyetlen dolog, ami megnyugtatott vele kapcsolatban, az volt, hogy teljesen azért nem tűnt el, így amiatt nem stresszeltem annyit. Ettől függetlenül aggódtam érte, pláne, hogy se híre, se hamva nem volt.

Az órákra sem tudtam annyira figyelni rendesen, és ez általában nem is zavart senkit.

- ...Lee Taemin.

A nevem hallatára felkaptam a fejem. A professzor dühösen nézett rám, a hallgatótársak pedig mind engem figyeltek. Szuper, felszólított. Ki kellett találnom valami indokot, hogy miért nem tudtam válaszolni a kérdésre, amit bizonyosan feltett, azonban semmi nem jutott az eszembe...

- Meg tudná ismételni, kérem? - dadogtam zavartan. Egyelőre ez volt a mentőötletem, majd kitalálok valamit a kérdés megismétlése közben…

- Nem értette, amit mondtam? - vonta fel a tanár a szemöldökét. Hát, nekem kampec volt..

- Nem teljesen.

- Tudja, ez már nem középiskola. Ide nem kötelező bejárni, ha nem akar, csak vizsgákon legyen itt. Ha külföldi lenne, mint Lu Han, akkor azt mondanám, hogy minden rendben, de így? Van egyáltalán fogalma arról, hogy milyen órán van?

- Elnézést. Archeometria órán vagyok, és éppen a botanikai részt vesszük, azon belül pedig a... - egy pillanatra a táblára pillantottam segítségképpen - újkőkorszaki növénylenyomatoknál járunk.

A tanár egy darabig még méregetett. Nagyon nem lehetett megelégedve sem velem, sem a teljesítményemmel, de szerencsére nem kötözködött tovább, hanem folytatta az órát, aminek köszönhetően nehéz kő esett le a szívemről. Igyekeztem kicsit jobban figyelni az órán, és most sikerült is jegyzetelnem valamit. Az előbb megemlített Lu Han nevű srác egyébként maga sem tudta, hogy mit keresett itt, mert eléggé tojt bele az egész egyetembe. Nem volt valami jó tanuló sem, ráadásul mindig arra hivatkozott, hogy nyelvi nehézségei voltak, amit megértettem volna, ha nem lóg mindig mindenkivel, hanem tanul. Egyébként voltam már vele csapatmunkán, és anyanyelvi szinten tudott koreaiul, csak lusta volt odafigyelni órán.

Jó, mostanában én is, de nekem volt egy mentségem, a cica, aki miatt aggódhattam egy csomót.

A csengő hangjára azonnal felkaptam a fejem, és szinte örömódába kezdtem. Újabban nagyon vártam azt, hogy szabadulhassak, holott régebben imádtam ezeket az órákat. Talán valahol még most is megvolt ez a rajongás, de ettől függetlenül jobban szerettem azt, amikor végre a kávéházban kötöttem ki. Szinte elsőként rontottam ki, majd siettem is lefelé a lépcsőn. Szerencsére nem volt több órám, így végre elhagyhattam az épületet, ami hiába volt sokkal jobb, mint a középiskola, nem szerettem nagyon itt lenni. Ez is a tanulással volt kapcsolatos, amiért pedig egyáltalán nem rajongtam.

- Szia, Kibum - integettem a büfénél álló barátomnak. Nem igazán értettem, hogy mit keresett ott, mivel ő is ekkor végzett, és nem kellett tovább maradnia, hogy esetleg ételt kelljen vásárolnia, de inkább csak némán bearaszoltam mellé.

- Szia - köszönt, de rám sem figyelt, inkább a nyakát nyújtogatta. Nem tudtam, hogy mit akart, de nem igazán mertem őt megkérdezni sem, mert még a végén háború lesz. Azonban a beszélgetés elhalni látszott, így valamilyen témát fel kellett dobnom.

- Juhyeon? - kérdeztem tőle, miután zseniálisan megállapítottam, hogy a lány egyáltalán nem volt a közelben, gondoltam, megkérdezem, hogy hova szívódott fel.

- Már elindult a kávéházba. Csak ledobja otthon a cuccait, mert lusta magával hozni őket - hallatszott a válasz - megvársz?

- Meg - biccentettem. Egyébként szerintem mi ketten nem lettünk volna soha barátok Jonghyun nélkül, mert Kibummal semmi közös témám nem volt.

- Köszi - gyorsan rám mosolygott, amit viszonoztam, majd folytattam a bámulást. Semmit nem tudtam neki mondani, ez pedig azért valahol zavart.

- Mostanában nem tudok figyelni az órákon, de nem tudom, hogy miért - sóhajtottam. Hát, első témának elment…

- Mert nem pihened ki magad. Egyszer... hé! - a dumálás közben hirtelen az éppen távozó fiú felé kiáltott, és már ott is hagyott engem a sorban. Nagyokat pislogva néztem utána, és kezem már automatikusan a zsebemre tévedt, hogy szükség esetén felhívhassam a mentőket.

- Mi van? - Kyoungjae, Kibum egyik hallgatótársa egy idő után beleunt az ordibálásba, és megfordult. A kedves kis barátom nagyjából a válláig ért a srácnak, alkatilag meg a negyede nem volt meg neki Kyoungjae izmaihoz képest.

- Azt ott én szemeltem ki magamnak, te meg megvetted az utolsót! - Kibum rámutatott az ujjával a meglepően gusztusosan kinéző, - azt hiszem- pizzás párnára.

- Hát, az pech. Majd veszel holnap - Kyoungjae vállat vont, és már ment volna tovább, ha Kibum nem kap utána.

- Na, ide figyelj! Én a sorban álltam azért a párnáért, és mondtam is, hogy megveszem. Nem csinálhatod azt, hogy lejössz, és elveszed előlem! Te a gigantikus lábaiddal feleolyan gyorsan érsz ide, mint én, ez pedig diszkrimináció, és kivételezés a kicsikkel szemben! - sorolgatta Kibum tárgyilagosan. Mindenki értetlenül nézte a vitát, én meg eközben arra vártam, hogy Kim Kyoungjae, az iskola legvagányabb gyereke mikor fog bemosni neki.

- Ugyanakkor hagyta abba neked az órát a professzor, mint nekem. Siethettél volna.

Kibum felhorkant.

- Tudod, hogy nem szoktam rohangálni a folyosón. Na, add azt ide! - már éppen nyúlt volna a kajáért, de a srác elhúzta onnan a kezét.

- Nem adom, én vettem.

- Kim Kyoungjae! Három tized másodperced van nekem adnod azt a szart, vagy olyan háborúba kezdek bele, amitől sírva fogsz anyuci szoknyája alá szaladni. Ne aggódj, mindenki fogja tudni, hogy egy gonosz, irigy, undok, diszkriminatív ember vagy, és elnyomod a másikat - Kibum kihúzta magát, hogy nagyobbnak látszódjon, bár így is nyúlfarknyi volt a vitatársához képest, aki az egész végén csak egy nagyot sóhajtott.

- Jó, tied. De fizesd ki - odanyújtotta a pizzás valamit Kibumnak, aki vigyorogva elvette azt.

- Alap - gyorsan Kyoungjae kezébe nyomta a pontos összeget, és már el is illant. Kifelé menet megragadta a kezemet, ezzel kirángatva engem a sorból. Ismertem annyira, hogy tudjam, mire ment ki az egész. Kibum egy titkos gasztrobloggernek hitte magát szerintem, mert akármikor újdonság volt valahol, azt kötelességének érezte megkóstolni, és véleményezni, hogy ehetünk-e belőle, vagy nem.

Általában mindent nagyon szeretett, bár eddig nem volt olyan étel, amiben nem talált kivetnivalót. Bár, ezen meg sem lepődtem. Ő már csak ilyen volt, és természetesen magát sem gondolta tökéletesnek, ugyanis akármikor főzött, mindig elmondta a végén, hogy mit rontott el benne, és olyankor nekünk csak bólogatni kellett, mert hiába mondjuk neki, hogy finom volt, nem hitt nekünk. Igaz, mindig hozzátette, hogy neki is ízlett.

Mikor kiléptem a kapun, Kibum azonnal majszolni kezdte azt a pizzás valamit.

- Finom az a cucc? - kérdeztem tőle. Szegény rendesen megküzdött érte, gondoltam, az a minimum, hogy megkérdezem, megérte-e.

- Szerintem sok benne a krém, emiatt nem érezni annyira a tésztát, ami pedig kicsit szivacsos - magyarázta a nagy evészet közben. Felvontam a szemöldököm.

- Akkor nem érte meg? - egyre kíváncsibb voltam arra, hogy megérte-e belekötni az egyik legizmosabb srácba.

- Megérte, mert finom - vont vállat. Inkább nem válaszoltam semmit, hanem benyitottam a kávéházba. Tényleg az volt a szerencsém, hogy ilyenkor Jonghyun már ott ült, és lefoglalta Kibumot, amíg Jinki meg nem érkezett, hogy átvegye a stafétát. Most azonban a legjobb barátom nem volt egyedül, ugyanis hozta magával az elbűvölően cuki kishúgát is.

- Sziasztok! - köszöntünk egyszerre Kibummal, aki már szaladt is megölelgetni a pasija testvérét. Szegény Yerim hiába próbált menekülni, nem tudott pótanyja karmai közül kiutat találni, főleg, hogy Kibum úgy ölelgette őt, hogy majdnem megfojtotta.

- Mi a helyzet, Minnie? - Jonghyun vigyorogva fogadott engem. Kibum úgyis mással volt elfoglalva, addig meg a kellemeset összekötötte a hasznossal, és velem cseverészett.

- Csak a szokásos - válaszoltam neki, mire lassan biccentett.

- Még mindig tart ez az alvászavar? Mármint, hogy hiába alszol, nem tudsz éber lenni, és órákon sem megy a koncentrálás?

- Ja, aha - biccentettem fáradtan. Jonghyun felsóhajtott.

- Nagyon sajnálom. Tényleg. Lehet, hogy orvoshoz kellene menned ezzel - aggódva megsimogatta a vállam, ami igazából jól esett.

- Tudod, hogy utálok bárkinek bármiről bármit mondani - sóhajtottam. Tényleg nem igazán fordultam senkihez, csak amikor már nagyon krónikusan nem bírtam elviselni valamit. Általában inkább szenvedtem, és semmit nem könyveltem el komoly esetnek.

- Egyszer ez lesz a végzeted. Kellene magadra figyelni, ez nem úgy megy, mint hiszed. Egy orvos ehhez ért, ez a szakmája, ebből diplomázott nyolc év tanulás után. Meg kellene bíznod benne - Jonghyun azonban hiába győzködött, nem sikerült neki jobb benyomásra bírnia engem.

- Van ez így. Nem szeretem az orvosokat, ez van - vontam vállat, és ezennel lezártnak tekintettem ezt a beszélgetést, ráadásul eddigre Kibum is abbahagyta a kislány tüdejéből való kiszorítást, és leült.

- Ma nálunk alszol? - kérdezte a kislánytól, aki mosolyogva bólintott.

- Igen, mert a szüleim nincsenek otthon. De már csütörtökön mondjuk Jonghyunnak, hogy nálatok fogok lakni a héten - magyarázta a kislány, ezzel párhuzamosan pedig Jonghyun csúszott lefelé a széken.

- Miért nem szóltál?! Sütöttem volna sütit! - háborodott fel Kibum, és még rá is csapott a pasija vállára.

- Elfelejtettem – haverom vallomásképp megrebegtette a szempilláit, hátha hatással lesz Kibumra, aki azonban hajthatatlan volt e téren.

- Kim Jonghyun! Hogyan lehet ezt elfelejteni? Most mivel fogom megkínálni? - morgott a srác, én meg már kezdtem magam kínosan érezni. Meg szerintem Yerim is.

- Viszünk haza sütit - ajánlotta fel a rangidős, hátha meg tudná győzni a drága párját, de az morgott tovább.

- Az nem ugyanaz...

- Holnap sütsz valamit, vagy akár ma este - ez pedig a végszó volt, ugyanis mielőtt Kibum válaszolt volna valami ütőset, kinyílt az ajtó, és belépett rajta az újabb trió. Sooyoung, Juhyeon és Jinki. Mind a hárman nagyokat nevetgélve haladtak, majd ezt a beszélgetést folytatták is a köszönést követően. Természetesen mindannyian igyekeztünk kiszűrni valami információt, de nem jött össze.

- Na, mondjátok már el, hogy mi van! - csapott az asztalra Kibum, mire a humoros triász abbahagyta a nevetést. Természetesen Jinki lett az önjelölt tényközlő, aminek köszönhetően már előre mindenki felsóhajtott.

- Te - csak ennyit mondott, mélyen kedvenc vitapartnere szemeibe nézve, aki csak döbbenten pislogott.

- Én? - kérdezett vissza, mintha nem értette volna, hogy mit mondott az előbb a kedvenc vitapartnere.

- Igen, Kim Kibum - biccentett a srác - vagy talán nem te harcoltál Kim Kyougjae-vel egy pizzás párnáért?

Az emlékeket felidézvén elmosolyodtam, Jonghyun nevetésben tört ki, mi meg azon kezdtünk el nevetni, ahogyan ő röhögött, mert ilyenkor úgy tudott viselkedni, mint egy retardált pávián. Nem írom le, hogy az milyen, mindenkinek a képzelőerejére bízom, de aki hallott már vicces nevetést, az nem az volt.

- Te meg Kyoungjae? A pasi kétszer akkora, mint te! - hangja egyre jobban elvékonyodott, a végén pedig már szinte sírt.

- Ha mondom - Kibum megvonta a vállát - a pasi olyan könnyen kezelhető volt, mint egy kisbárány, csak kell tudni bánni az ilyenekkel.

- Lényegtelen, te mindenkivel elbánsz - biccentett Jinki is, mire Kibum elmosolyodott.

- Tudod, van, akinek ehhez van tehetsége.

- Nem is értem, hogy miért nem lettél pszichológus.

- Mert utálom az embereket - hallatszott a válasz. Valójában én sem szerettem őket, mert hálátlanok, gonoszak és önzőek voltak. Ebből a szempontból szerencsésebb volt állatot tartani. Főleg nekem ezzel az emberutálatommal. Mármint... én tudtam társasági lény lenni, és sosem bántottam volna senkit, de azért jobban szerettem egyedül lenni.

- Meg gondolj bele, mindenkit rászedne arra, hogy adják neki a pénzüket - kacsintott Juhyeon is, amin a banda szintén nagyot nevetett. Az egyik pincér felvette a rendelésünket, és ekkor jött a nagy felismerés, ugyanis se Yerim, se Sooyoung nem vette észre, hogy nem Juhyeon az egyetlen csaj az asztalnál. Mind a ketten döbbenten pislogtak egymásra, mintha még egyik sem látott volna embert azelőtt.

- Látom, feltűntetek egymásnak. Kíváncsi voltam, hogy ez mikor következik már be - nevetett fel Jinki.

- Izé... - Sooyoung nem nagyon tudott mit mondani, hiszen még sosem látta a fiatalabbat azelőtt. A csend kezdett egyre kínosabb lenni, de aztán Jonghyun nem bírta tovább, igaz, ő is csak nemrég ismerte meg a zöldikét. Mármint, direkt módon később, mint mi.

- Sooyoung, ő a húgom, Yerim. Yeri, ő pedig Sooyoung, a csapat új tagja - a bemutatás teljes mértékben lenyűgözött, főleg az, hogy meglepően illemtudóan intézte a szavakat a lányokhoz, ami Jonghyunt nézve ritkaságnak számított.

- Örvendek - a két lány egyszerre mondta ki ezt az egy szót. Szemmel láthatóan kissé zavarban voltak, amit nem is csodáltam. Sooyoung a haját rendezgette, Yerim zavartan igyekezett belecsöppenni a sajnos nem létező beszélgetésbe. Én is kínosan éreztem volna magam, ha csak ilyen későn tűnt volna fel más ember jelenléte. Mind a ketten csendben várták a rendelést. Egyébként most italnap volt, amikor nem fogyasztottunk semmilyen ételt. Ez volt a gyakoribb, de azért az a sütemény sem maradt el olyan gyakran, csak néhanapján vigyáznunk kellett az egészségünkre. Meg a pénzünkre, bár az nem a mi gondunk volt, hanem a szüleinké, akik tulajdonképpen megtagadták, hogy dolgozzunk. Az én apám mondjuk nem, de Jinki sem, meg Kibum sem dolgozhatott az egyetem mellett, mert az "rontaná a tanulmányi eredményüket". Ha ők mondják, akkor biztosan így volt, bár én hülyeségnek tartottam. Igaz, azzal is így voltam, hogy hazavigyem a macskát, de ő azért valahol kedvelt engem annyira, hogy ezt utólag nem bántam meg. Csak azt, hogy mindig eltűnt. Amikor terveztem egy állatot, akkor azt tartottam a minimumnak, hogy simogathatom, cserébe etetem, trágyázom. Hát, ez nem jött össze a macska miatt, de legalább megtudtam, hogy a felelősségtudatom nem olyan, mint egy halom hógolyónak nyáron Szudánban. Csak szimplán egyedül kellett lennem a döggel az én lakásomban. Egyből jobban gondoskodtam róla, mert az én tökéletes kis otthonomnak megvoltak a feltételei ahhoz, hogy az is maradjon. Ezért nagyon kellett vigyáznom arra, hogy nehogy karmolás nyomok legyenek valahol, vagy esetleg bűzölögjön minden. Ennek érdekében a múlt héten el akartam őt vinni állatorvoshoz, de sehol nem volt. Tényleg nem tudtam, hogy hova tűnhetett, de a miatta való tömérdek gondolkodás egyre jobban idegesített.

- Az italok - a pincér kérdés nélkül pakolta le elénk az italokat. Szokásomhoz híven teát ittam, csak ezeket folyton variáltam. Most például elhatároztam, hogy méregtelenítek, és zöldteát fogok inni. Ezt általában mindig megbántam, mert utána szaladgáltam folyton mosdóba, de olykor-olykor azért jót kellett tenni a szervezettel is. Megköszöntük az innivalókat, aztán nekiláttunk inni, meg elmélyülten társalogni.

- Olvastam az interneten, hogy a macskák visszaadják a legjobb tudásuk szerint az emberek szeretetét - kezdte el Jonghyun. Hát, én nem így éreztem. Amiben biztosnak mondhattam magam, az az volt, hogy a kis sunyi biztosan szándékosan tűnt el minden áldott délután.

- A macskák nem olyan intelligensek. A kutyák sokkal inkább azok - Kibum egyből rázni kezdte a fejét, ráadásul ez egy nagyon magas labda volt a macskaimádó Jinki számára, aki balszerencsénkre ezt ki is használta.

- A macskák intelligensebbek, mint a kutyák, csak öntörvényűek, és nem falkákban élnek - vágta rá. Kibum felhorkantott.

- Aki nem hajlandó csapatban dolgozni, annak elég gyatra az intelligenciája. A kutya tud trükköket. A macska hülyét csinál belőled - kontrázott Kibum. Yerim, Jonghyun és Juhyeon fájdalmasan felnyögtek, míg Sooyoung kíváncsian hallgatta a vitát. Most még érdekes volt neki, de később már ő is nagyon fogja unni ezt a sok szócsatát. Én inkább ittam tovább, valamint kockultam.

- Egy, most hülyézted le magad, mert te sem tudsz csapatban dolgozni, kettő, a macska is tud trükköket, ha akar - Jinki az ujjain számolgatta az érveket, Kibum pedig enyhén szólva nagyon kiakadt, és olyan heves szócsatába kezdtek, hogy már nem bírtam követni, így inkább hagytam az egészet a fenébe, és neteztem tovább. Más ötletem amúgy sem volt, főleg, hogy amikor egyszer megpróbáltam kibogarászni, hogy ez a két majom hol tart a vitában, éppen a halak kontra teknős vitába csöppentem bele, és lövésem sem volt, hogy hogyan jutottak el idáig.

- Nem csodálom - Juhyeon készségesen segített nekem, hogy ne legyek annyira eltévedve - volt a nyúl kontra vadászgörény, onnan jött a ló kontra tehén, majd most itt tartunk.

Mélyen felsóhajtottam.

- Egyértelműen ló - jelentettem ki, de a lány csak vállat vont.

- Erről Kibumot győzd meg.

Elkerekedtek a szemeim. Nem akartam Kibum ellen vitába szállni

- Jobb az a tehén.

Mindenki nevetésben tört ki, leszámítva a két vitamestert, akik nagyon jól elszórakoztak egymás társaságában.

- Szerintem nekünk lassan indulni kellene, mert Yerimre még vár egy kilogramm házi feladat - sóhajtott Jonghyun, és lassan szedelődzködni kezdett.

- Segítünk neki - ajánlottam fel lelkesen, de a haverom kiröhögött. Kedves volt, mit ne mondjak...

- Ha értesz az észterekhez, akkor le a kalappal - kacagott tovább, miközben felrángatta nehézkesen Kibumot a székről. Hát, ha valamihez nem értettem, akkor az a kémia volt. Meg a matek. Meg a fizika...

- Sok sikert, kiscsaj.

- Köszi - Yerim elmosolyodott, miközben gyorsan rendbe szedte magát.

- Sziasztok! - integetett Jonghyun, majd kirakta az ő adagjuknak megfelelő összeget, és távozott, maga előtt tolva Kibumot, aki még mindig dumált.

- Sziasztok! - integettünk vissza, s ezennel négyen maradtunk.

- Bírom ezt a barmot. Nagyon jól tud érvelni - Jinki örömittasan mosolygott.

- Mehetett volna ügyvédnek, vagy politikusnak. Azok is ilyenek - sóhajtotta Juhyeon. Hamarosan Sooyoung is távozott, aztán úgy határoztunk, hogy majd holnap megint találkozunk, így a számla kifizetése után el is hagytuk a helyet. Jinki egy darabig velem jött, de hamarosan elváltak az útjaink, és ismét magamra maradtam. Beraktam a fülhallgatómat, és szándékosan egy hosszabb utat választottam a hazatéréshez.

Kellemes idő volt, így jól esett a séta. Figyeltem a sok embert, akik mentek haza, a gyerekeket, a romantikus párocskákat. Szerettem a forgalmasabb úton menni, megkerülve a parkot. Olyankor több embert láttam. Aztán megpillantottam egy srácot, aki evett. Talán ekkor realizálódott bennem az idő múlása, valamint az, hogy éppenséggel éhen akartam halni. Megszaporáztam a lépteimet, és egyre jobban igyekeztem haza. Közben már a húgyhólyagom is kezdte felmondani a szolgálatot, így már több motivációval tettem meg a távot.

Amint a lakásba értem, mindenemet egyesével lehajítva rohantam pisilni. Valami megmagyarázhatatlan élmény volt könnyíteni magamon. Gyorsan végeztem is. A kézmosást követően felszedegettem a ruháimat, bezártam az ajtót, majd nekiálltam egy tojásrántotta megcsinálásához. Ez egy olyan étel volt, amit mindenki meg tudott csinálni, még én is, igaz, az elején nagyon ehetetlenre. Mostanra egészen jó lett, és olykor-olykor nagyon jól esett nekem egy ilyen étel. Eközben persze folyton levelezgettem másokkal, és tévéztem, ezt pedig egy gyors zuhany követte. Hamarosan pedig el is aludtam.

Nagyjából hajnali három lehetett, mikor magamhoz tértem. Ismételten a húgyhólyagommal voltak problémák, úgyhogy fel kellett kelnem. Fáradtan csoszogtam ki a szobámból, de már az ajtóban megtorpantam. A hűtő fénye kivilágított a konyhából, amit elég gyanúsnak találtam. Valaki bemászhatott hozzám. Lehet, hogy egy betörő!  Felkaptam egy vastag könyvet, majd a bejárathoz osontam. Mindenre fel voltam készülve, de arra nem, ami a szemem elé tárult. A hűtőben ugyanis valami furcsa lény kutatott, aki felkapta a fejét, amint felkapcsoltam a villanyt, hogy jobban láthassam őt. Két lábon állt, de hosszú, lompos, fekete farka felfelé kunkorodott, ide-oda hullámozva. Hátát, és a végtagjain néhány részt vastag, hosszú, fekete szőr borította, mégis, már kezdett emberi lenni. Szemei hatalmasak voltak, és csokoládébarnák, a hajához hasonló dolgon át pedig kikandikáltak hegyes macskafülei. A száját éppen kinyitotta, így megpillanthattam hegyes agyarait is.

Borzalmasan nézett ki. Meglepően emberi arca volt szörny létére, mégis, ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna valahol...

- Mi a...? - nem jutottam szavakhoz. Nem tudtam, hogy mi volt ez a valami, de megrémisztett. Nem bírtam megmozdulni, lábaim a földbe gyökereztek. Ez a szörnyűség azonban sokkal gyorsabban reagálta le a találkozást, mint én. Felkapta a serpenyőmet, majd felém lendítette azt. Rémületemben a fejem felé kaptam a könyvet, de túl késő volt. Csak egy erős fájdalmat éreztem, aztán elsötétült minden.