14. A barátaim és Minho

Elég sokáig álltunk így egymással szemben. A srácok zavartan hol rám, hol Minhora pillantottak, az ohnim ismerkedett a helyzettel, én meg azt hiszem, el akartam tűnni a föld színéről.

- Lee Taemin! - Kibum volt az első, aki magához tudott térni a sokkhatás alól, hangja ingerültnek tűnt kissé - Ki ez a herceg itt törülközőben, és miért titkoltad el előlünk, hogy van pasid? Vagy igazán küldhettél volna egy SMS-t, hogy éppen dugtok, ne jöjjünk.

Hogy mi?! Minho nem volt a pasim! Meg egyáltalán ki hitte volna, hogy a csapat egyszerűen csak berobban ide a lakásomba hívatlanul? Egyáltalán mit kerestek itt?

- Nem feküdtünk le, ne aggódj - Minho szerencsére hamarabb kapcsolt, mint én, aki még mindig a gondolataimba mélyedve szenvedtem, és igyekeztem nem hisztériás rohamot kapni, majd kihajítani ezeket a majmokat az emeletről.

- Pedig nekem a törülközőből ítélve eléggé úgy tűnik - morgott tovább a haverom - azt meg igazán mondhattad volna, Tae, hogy van pasid.

Belül egy hatalmas sikoly készült kitörni a testemből. Minho és én nem jártunk!

- Igaz, meglehetősen belsőséges a kapcsolatunk, de nem igazán mondhatnám, hogy egy párt alkotunk. Egyébként Minho vagyok. Choi Minho. Ti pedig biztosan Jonghyun, Sooyoung, Jinki, Juhyeon és Kibum. Örvendek a találkozásnak - az én ősi szörnyetegem mélyen meghajolt, nem mellesleg nagyon jól kezelte a helyzetet. Én meg csak pislogtam, mint hal az erdőben.

- Mi is örülünk - Kibum is eléggé zavart volt, nem igazán tudott mit mondani. Minho meglehetősen megijeszthette őt, mert biztosan nem egy ilyen szexi csávóra számított. Naná, az én ősi szörnyemnél nem volt szebb a Világegyetemben!

- Gyertek be! - Minho intett egyet, elhúzott az útból, majd segített a többieknek a kabátokkal, akik még mindig eléggé le voltak sokkolva.

- Izé... Minho? Csinálnál valami innivalót a vendégeknek? - én tényleg nem akartam őt ugráltatni, de szemmel láthatóan a srácokat nagyon megdöbbentette ez a meglepetés, ami fogadta őket. Meg kellett hagynom, engem is...

- Persze - az ohnim elvigyorodott és boldogan száguldott innivalókat csinálni, mint egy gyermek, akinek azt mondtam volna, hogy mutassa meg a rajzait a többieknek.

- Tudtam, hogy van valakid - Juhyeon arcán egy pimasz mosoly jelent meg - miért szégyellted? Nem ronda, mi több, kifejezetten szexi. Ha nem a lányokat szeretném, akkor biztos, hogy lenyúlnám tőled. Bár tiszta díszbuzi - a végére a konyha felé biccentett, miközben bearaszolt a csapattal a nappaliba. Értetlenül pislogtam rá. Nem értettem a célzását, midőn Minho szerintem viszonylag normálisan viselkedett, és akkor sem tudtam volna megmondani az identitását biztosra, ha előttem mondta volna el. Minho ugyanis ohnimszexuális volt, és ha jól értettem a magyarázását, nem kellett szaporodniuk, hiszen szinte halhatatlanok voltak. Éppen ezért az ő ösztöneikben nem volt ott a szaporodás, meg mertem volna kockáztatni, hogy Minhonak fityegője sem volt, azért takarta el mindig ott, nehogy meglássam a hiányt. Nem, mintha zavart volna, Minho elvégre a háziállatomként szolgált, nem volt más titulusa.

- Ezt honnan szedted? - kérdeztem a lányt, mire az egész csapat felröhögött.

- Hallod, csak nézz rá! Egy az, hogy túlságosan ápolt, kettő meg az, hogy úgy viselkedik, mint egy divatos, nyivákolós divatmeleg. Nem is beszélve arról, hogy nagyon szeret. Amikor megkérted, hogy hozzon nekünk inni, úgy nézett rád, mint egy istenre - magyarázta Jinki, miközben lehuppant a fotelba. Kivételesen mindenki egyet értett vele, még Kibum is, bár természetesen talált kivetni valót a haverom jellemzésében.

- Nem, mintha látszódna az ember tekintetén, ha szerelmes valakibe. Mindenkit ugyanolyan boldog, meleg pillantással fogadott, mint ahogy a kis barátnőjét is nézte - magyarázta. Ő Sooyoung és Jonghyun közé ült le, Juhyeon így a kisebb kanapén kötött ki egyedül, amit remekül ki is használt, és elterült azon. Így kötöttem ki végül velük szemben a földön, nekitámaszkodva a dohányzóasztalnak, amit mindenre használtam, csak arra nem, amire ki lett találva.

- Nem vagyok a barátnője - morogtam. Ezt természetesen azért kaptam, mert amikor Jonghyun mesélt nekem a nagy szerelméről, teljes mértékben azt hittem, hogy egy lányról beszélt, mert a többieknek akként is állította be Kibumot. Eléggé meglepődtem, amikor megtudtam, hogy nagyon is fiú volt, és ezért ez a kis sunyi megfogadta, hogy majd egyszer mindent visszakapok. Most jött el az ideje ennek, ugyanis eddig elég szerencsétlen voltam a fiúkkal.

- Persze - bólogattak némi iróniával a hangjukban.

- Itt is vagyok - az ohnim berobogott az italokkal, amik meglepően rózsaszínűek voltak.

- Ez micsoda? - Juhyeon egyből felült, és elvette azt, amit a szörnyecském felé nyújtott.

- Áfonyás limonádé. Maracujásat akartam, de nem találtam délelőtt a boltban - magyarázta lelkesen, közben pedig osztogatta az innivalókat. Csak nagyokat pislogva ültem. Mégis miket vásárolt ez a barom össze?!

- Csábítóan hangzik - biccentett Jinki.

- Egyébként hogyan találtatok egymásra? - Jonghyun kíváncsian nézett kettőnkre, mire megint a szívinfarktus kerülgetett. Egy az, hogy egyáltalán nem jártunk, kettő pedig az, hogy Minho vagy elcsacsog mindent, vagy valami még ennél is rosszabb dolog történne. Éppen ezért már szóra nyitottam a számat, hogy valamit mondjak nekik.

- Taemin jött haza az ásatási gyakorlatról, és én is az erdőben voltam, egy barlangban. Taemin bénázott egyet, aztán olyan szépen bezuhant a barlangba, mint ahogyan az annak rendjén volt.

Mindenki felnevetett, kivéve persze az érintett személyt, azaz engem.

- Igen, ez a mi Taeminünk. Még akkor is a fejére esik a Han folyónál egy zongora, ha ott sincs - röhögött Kibum.

- Na, azért annyira nem béna - tiltakozott Jinki, de ő is röhögött rajtam. Micsoda paradoxon...

- Nem lenne szerencsétlen, ha nem hinné el, hogy az. Minden esetre szerencsére most ennek köszönhetően találkoztunk - magyarázta az ohnim. Ja... szerencsére... ha nem találkoztunk volna, akkor most normális életem lenne, és nem kellett volna megtapasztalnom,

hogy milyen látvány az, amikor egy szörnyeteg embert eszik.

- Utána pedig megkerestétek egymást? - Jinki kissé előrébb hajolt, hogy jobban lássa és hallja a történetet.

- Igen. Olyasmi - biccentett Minho.

- És mi lett a cicáddal? - Sooyoung olyan erővel nekem szegezte a kérdést, hogy válaszolni sem tudtam. Hát, az történt a cicámmal, hogy emberré változott, és most vele beszélgettek... most erre mit kellett volna mondanom?

- Allergiás a macskaszőrre, így odaadtam az unokatestvéremnek - ez volt az első, ami az eszembe jutott. Tényleg nem tudtam volna mást kitalálni.

- Volt macskád? - pislogott Kibum - Azt hittem, utálod őket, amit nem is csodálok.

- Mi az, hogy nem csodálod? Egy macska sokkal jobb, mint egy kutya - háborodott fel Jinki.

- Egyáltalán nem jobb. Semmit nem lehet vele csinálni. Csak van - morgott a macskaszemű. Na, ennyit arról, hogy érdeklődtek felőlem...

- Legalább nem kell folyton vele foglalkozni. Egy macska sokkal igényesebb, mint egy kutya, és jól elvan magában is.

- Ja, csak összekarmolja a kanapét, szétszedi a függönyt, meg egyéb ilyenek... - folytatta a vitát Kibum. Már megint. Én teljesen abban a hitben voltam, hogy a drágaságok ezt a témát már lezárták. Úgy tűnt, tévedtem.

- Ettől függetlenül a kutya után fel kell szedni az ürüléket. A macska normális esetben elássa.

- Igazából a kutya jobban emberfüggő, de éppen ezért sokkal intelligensebbnek látszik, hiszen elismer a falkavezérként. Ezzel szemben a macska jobb esetben magányos állat, ezért sokkal kevesebb odafigyelést igényel, még akkor is, ha egyedüllét során összekarmol mindent. Ennek ellenére, ha türelmesebb vagy, a macskát is be lehet tanítani, hiszen már a Második Világháborúban is szívesebben alkalmaztak macskát a kémkedésre, mert sok szempontból jobban megfelelő az ilyen példákra, mint egy kutya. Mégis, a kutya jobban tisztel, vagy neki valaki, és közvetlenebb. Éppen ezért mondhatjuk, hogy teljesen felesleges ezen vitatkozni, midőn ugyanannyi a hátránya mind a kettőnek, mint az előnye - Minho elégedetten kortyolt bele az innivalójába, mikor már végzett, igaz, mindenki a száját tátva meredt rá nagy pislogások közepette. Na, ezt még soha senki nem csinálta. Amióta Jinki és Kibum ismerték egymást, mindig együtt vitatkoztak, és soha senki nem szólhatott bele. Erre itt volt nevén nevezett Choi Minho, aki olyan gyorsan elmondta a szövegét, hogy mindenki csak nagyokat pislogott, és nem lehetett őt elhallgattatni.

- Tudod, általában ezt rájuk hagyjuk. A végén úgysem találnak sosem megoldást semmire, de már megszoktuk, hogy olykor-olykor vitatkoznak - magyarázta Jonghyun, hogy Minho is megértse, bár ez az ősi szörnyemnek elég felkavaró érzés volt.

- Ezt nem értem - rázta meg a fejét - akkor minek vitatkoznak?

- Hobbi - vágta rá Juhyeon - de tőlem kapsz egy hatalmas ölelést, mert már nem bírtam idegileg azt, hogy ez minden áldott nap lejátszódik.

Minho elmosolyodott a lány kacsintását követően.

- Ne haragudjak, azt hittem, beszállhatok - zavartan a vitapartnerekre pillantott, akik csak legyintettek.

- Majd legközelebb nem teszed, de tetszett a gondolatmeneted. Lehet, hogy beveszünk harmadiknak - Kibum kedvesen elmosolyodott, ez pedig valahol legbelül nekem jól esett. Nagyon örültem, hogy elfogadták Minhot. Azt igazából nem értettem, hogy ez nekem miért volt jó, de ha már "jártam" vele, akkor ez legyen hiteles.

- Egyébként te mivel foglalkozol? Mert mi mind régésznek tanulunk, kivéve Jonghyunt, aki óvó bácsinak - Juhyeon érdeklődve nézte a háziállatomat, és ahogy nekem lejött, ez a szimpátia kölcsönös volt.

- Emberekkel foglalkozom - válaszolta az ohnim nyugodtan, de mindenki elég értetlen képet vágott.

- Az egy elég tág fogalom - Jonghyun kíváncsian felvonta a szemöldökét, és a szörnyeteg szemébe nézett. Én tudtam, mit jelentett. Velük táplálkozott.

- Hát... a betegségek területén otthon vagyok, de történelemmel kapcsolatban is lehet velem beszélgetni, mert elég sok olyat tudok, amit mások nem. Legalábbis Taeminnek gőze sincs róla. Igaz, Cica? - egy gonosz vigyorral felém fordult, én pedig ezzel a lendülettel fel is pofoztam volna. Mi az, hogy "Cicának" hívott? Én hívhattam őt így, mert egy macskából fejlődött ki, de ő nem hívhatott így engem! Nem kicsit lepett meg ezzel a becenévvel a kis mocsok.

- Jaj, de aranyosak - mind az öt barátom olvadozva nézett minket.

- Taemin hogy elpirult - Kibum elnevette magát, mire megint megdöbbentem. Nem értettem, hogy az ohnimom miért élte bele magát abba, hogy járunk, ami azért elég távol állt a valóságtól. Lehet, hogy közeli volt a kapcsolatunk, de nem kedveltem őt, mi több, meg akartam szabadulni ettől a lénytől. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan.

- Kutató, orvos vagy terapeuta leszel? - faggatózott tovább Juhyeon. Szívem szerint kizavartam volna őket, de akkor túl gyanús lennék, és kiderülne, hogy valamit titkoltunk Minhoval.

- Izé... - Minho kissé elbizonytalanodott, így segítenem kellett neki, de szerencsére valahogy ki tudta magát vágni - esélyesnek tartom, hogy nem fogom tudni minden ember életét megmenteni, de segíteni akarok a világnak.

Nagyokat pislogva hallgattam ezt a magyarázatot. Olyan szépen kivágta magát, hogy szóhoz sem tudtam jutni.

- Tehát orvos - összegezte Juhyeon a hallottakat. Így lett az, hogy mindenki azt hitte, az én pasim orvos. Ebből pedig egyik sem volt igaz.

Lassanként azonban, hála az égnek, beesteledett, így a drágaságos barátaim távozásra kényszerültek.

Megkönnyebbülve csuktam be az ajtót.

- Kedves emberek - Minho vigyorogva állt velem szemben - Juhyeonnak... nagyon finom az illata. Szívesen megízleltem volna.

Kihagyott a szívverésem.

- Micsoda? - éreztem, hogy teljesen elgyengültem. Nem akartam hinni a füleimnek, nem bírtam volna felfogni, mit tenne ez a barátaimmal, ha éhes lenne.

- Nyugi, nem eszem meg, de tudd, nagyon finom lehet. Amúgy honnan szedték, hogy orvos vagyok? - olyan hirtelen váltott témát, hogy magam is meglepődtem rajta.

- Egy, ne edd meg az ismerőseimet, és még csak ne is gondolj rá! Kettő, mi az, hogy "orvoslással" foglalkozol? Nem foglalkozol betegségekkel. Azzal foglalkozol, hogy megegyél mindenkit. Ezzel nem mented meg a világot, Superman - kicsit ingerült voltam, mert nem értettem Minho logikáját. Kezdtem úgy érezni, hogy valamit eltitkolt előlem, és ez nagyon nem tetszett, elvégre belőlem nyert energiát, úgyhogy minimum az lenne a természetes, hogy mindent elmond magáról.

- Taemin, én egy ohnim vagyok. Az a feladatom, hogy megvédjem a természetet. A világ megmentése nem egyenlő a ti fajotok megmentésével, mert rajtatok kívül van egy pár lény. Igen, betegségekkel is foglalkozom, mert felmérem, hogy milyen egészségügyi probléma az elsődleges halálozási ok, abból pedig sok dolgot le tudok szűrni. Mi lenne, ha nem cseszegetnél, hanem egy kicsit kevésbé lennél hisztis picsa? De komolyan. Mindig csak szekírozol, és előadod, hogy mennyire szarul esik neked az, hogy itt vagyok. Ha nem mondtam volna hússzor, hogy sem téged, sem a barátaidat nem eszem meg, akkor egyszer sem. Elhiheted, hogy sokkal finomabb embereket is ehetnék, ha akarnék, de nem teszem, mert neked megígértem. Mégis úgy rettegsz tőlem, mint egy nyárfalevél, és okoskodsz. Én eddig mindig szolga voltam. Mindenki megmondta, hogy mit tehetek, mit nem. Egyszer. Utána már tudtam, hogy mik a szabályok, de te lealacsonyítasz, mert akarva-akaratlanul magasabb szintűnek képzeled magad. Elárulom: tévedsz. Én vagyok a fejlettebb, csak máshol van a gyengém, mint neked. Szívem szerint megettem volna Juhyeont. Megtettem? Nem. Akkor meg mit reklamálsz itt? Én vagyok beállítva szörnyetegnek, mert embert eszem, de itt minden a nézőpont kérdése. Szerintem pedig ti vagytok a szörnyetegek. De tudod, mit? Ha ennyire zavarok, akkor nem kell látnod - bevonult a fürdőszobába idegesen. Éreztem, hogy kissé elvetettem a sulykot, hiszen ő is érző lény volt valahol, és biztosan zavarta, hogy ennyire nem bíztam benne, én pedig szégyelltem magam emiatt. Valahol igaza volt, ő mindig a kedvemben járt, az lett volna a minimum, ha hagyom, hadd csinálja azt, amit szeretne. De mit mondjak neki? Mit mondhattak neki az előző gazdái?

Minho ekkorra már kirobogott felöltözve.

- Állj félre, légyszíves, elmegyek, nem kell majd látnod.

Nem engedhettem, hogy ezt tegye, mert elvégre ő a szörny, én csak egy ember voltam. Nem lehetek én a gonosz!

- Maradj! Megparancsolom - vágtam rá, hiszen valahol a szolgám volt. Vagy olyasmi...

- Ne parancsolj, kérj - gyilkos tekintettel nézett rám, mintha éppen azon lenne, hogy megöl - soha nem mondta senki, hogy megparancsol nekem valamit. Soha. Nem te leszel az, akitől ezt el fogom viselni. Igen, a szolgálód vagyok, de nem a rabszolgád.

Ezt megint megcsináltam.

- Akkor kérlek, maradj. Nem akarom, hogy elmenj - sóhajtottam, miközben Minho izmos felkarját szorítottam. Azt akartam, hogy maradjon, mert én tartoztam érte felelőséggel, ráadásul a drágalátos baráti társaságom miatt jelenleg össze is tartoztunk.

- Ha azt akarod, hogy maradjak, kevésbé nézel hülyének, és nem ismételgeted magad, hogy mit tehetek, és mit nem. Meg kell ígérned, hogy hagysz annyira szabadon, amennyire megérdemlem, és nem okoskodsz állandóan, mert elhiheted, hogy több tapasztalatom van, mint neked - ezek voltak a feltételei.

- Jó, de te se viselkedj úgy, mint egy menstruáló nő. A felét soha nem is mondtam annak, amit szövegeltél - elengedtem a karját. Minho szemei megenyhültek, látszott rajta, hogy már egyáltalán nem akart elmenni.

- Tudod, hogy olvasok a gondolataidban, és akarva-akaratlanul megtudom, hogy miről mi a véleményed, ugye? - hangja kissé irónikus volt, de azért elmosolyodtam rajta. Kedveltem Minho olykor-olykor cinikus hangját. Azt pedig meg kellett hagynom, hogy sokkal jobban éreztem magam vele, mint egyedül. Lehet, hogy az internetes barátaimat kissé hanyagoltam, de Minho megértett, és mindent pontosan ugyanúgy érzékelt, mint én. A sors pedig nekem szánta ezt a lényt, nem hagyhattam, hogy kilépjen az életemből. Azt hiszem, megkedveltem. Mert nagyon hasonlított rám, és ezt élveztem.

- Persze - válaszoltam neki. Minho gonoszul elvigyorodott, majd vetkőzni kezdett.

- Akkor meg gondolhatod, hogy fel fogok hozni olyan dolgokat is, amikről csak tudok, de sosem mondtad. Tényleg nem akartam hisztis lenni, de nagyon rosszul esett a bizalmatlanságod. Nem kell kedvelni, nem kell semmiféle érzelmed táplálnod felém, de azért az a minimum, hogy megbízol bennem. Nem érdekem neked rosszat tenni, elhiheted, mert akkor saját magamnak is ártok. Kicsit gondolkozhatnál. Viszont én teljesen meglepődtem, mert azt hittem, nem nagyon kedvelsz. Azonban már tudom, hogy de.

Elmosolyodtam. Nagyon kis gonosz volt ez a szörnyeteg. Az ember azt hinné, hogy az ohnimok nem nagyon foglalkoznak másokkal, erre meg ez a Choi arra lett kiélezve, hogy megtudja, mennyire kedvelem azt a hülye fejét.

- Menj a fenébe - elmosolyodtam, aztán besétáltam a fürdőszobába zuhanyozni. Ezt egy hosszú napnak könyveltem el, és nagyon vártam, hogy vége legyen már végre. Még gyorsan utána akartam járni annak, hogy az emberek mennyire ismerik az ohnimokat, így igyekeztem gyorsan letudni az egész zuhanyzást. Mindent olyan kapkodva csináltam, mint ahogyan az meg volt írva, így amikor kiszálltam, majdnem elestem a nagy sietségben.

Megkönnyebbülten csoszogtam ki a fürdőből, amikor megláttam Minhot a konyhában tevékenykedni. Egyből mellé siettem, ugyanis kíváncsi voltam, hogy ma milyen nyugati ínyencséget alkotott. Éppen a húst kavargatta, a tészta már készen volt.

- Ez mi lesz? - kérdeztem tőle, mint egy gyermek, vagy a friss szerelmes srác a barátnőjét.

- Marharagu - büszkén rám pillantott. Gondolom, arra várt, hogy dicsérjem meg, de azelőtt még nem nagyon ettem ilyen étket, így nem tudtam, hogy mit reagáljak.

- Biztosan finom lesz - biccentettem.

- Szerintem is fog neked ízleni. Gyorsan vegyél elő tányérokat, addigra el is készülök.

Tényleg olyan volt, mintha rendes lakótársam lett volna, esetleg a kedvesem, akihez nem nyúlok hozzá. Minho két nap alatt nagyon közel került hozzám, és a furcsa az volt, hogy én ezt hagytam neki. Bármit is gondoltam róla akkor, amikor távol voltam tőle, a közelében teljesen másképp viselkedtem.

Gyorsan be is fejeztem a tálalást, sőt, még vizet is öntöttem. Nem tudtam, hogy Minho fog-e ilyet enni, vagy sem, de azért mindenre felkészültem. Most az az egy tányér nem osztott, nem szorzott.

- Te is eszel? - kérdeztem. Minho csak megrázta a fejét, majd csendben leült mellém. Szerencsémre vizet azért ivott, így kevésbé éreztem magam furcsán amiatt, hogy csak én táplálkoztam.

- Majd holnap után eszem én is.

- Szuper. Remélem, megint végignézhetem - kissé ironikusan válaszoltam, mert nagyjából semmi kedvem nem volt megint ohnimot etetni.

- Majd amíg te iskolában leszel, én jól fogok lakni, ne izgulj, nem kell közvetlenül mellettem állnod - válaszolta nevetve.

Mikor megvacsoráztam, ágyba nyomott, nem is hagyta, hogy valami mást csináljak.

Nos, a hétvégéig pedig minden nap nagyon gyorsan telt. Minho minden reggel útnak indított valami speciális étellel, a haverok eközben folyton vele nyaggattak, és én már ott tartottam, hogy bezárkózom az egyik wc-fülkébe, és kizárom a külvilágot. Számomra is hihetetlen volt az, hogy Minho milyen rendesen viselkedett velem, bár néha előadta a hisztis picsa szerepét. Hála az égnek tényleg lemaradtam a legutóbbi ebédjéről, így kevésbé éreztem magam rosszul egy ember halála miatt. Az az ötlet, hogy Minhot elzavarjam a világ végére mostanra teljesen elfelejtődött. Az én kis ohnimom nagyon sokat foglalkozott velem, együtt filmeztünk, beszélgettünk, sőt, egyszer arra is rávettem, hogy társasozzunk.

Így aztán úgy éreztem, hogy ez a napom remekül indult. Mikor kicsoszogtam a szobámból, Minho már mennyei illatokkal várt.

- Szia - köszöntem neki. Csak visszaintett, szája ugyanis tele volt eperrel - azt honnan szerezted?

- Titok - válaszolta vigyorogva, majd felpattant.

- Ma mit ügyködtél? - kíváncsian néztem utána, miközben ő kiemelt egy tányért, majd a sütőben kezdett tevékenykedni. Amint végzett, lepakolt elém egy nagyon gusztusos valamit.

- Voilà! Vaníliás töltött kosárka eperrel és egy kevéske rummal. Jó étvágyat! - vigyorgott, majd elém tette a fahéjas kakaót is. Komolyan, nem akartam hinni a szememnek.

- Hihetetlen vagy - sóhajtottam, majd csendben beleharaptam a mai reggelimbe. A lágy krém szinte belefolyt a számba, minden íz tökéletesen keveredett. Még magam is meglepődtem rajta.

- Ízlik? - kérdezte Minho. Hevesen bólogatni kezdtem, és egyre biztosabb voltam abban, hogy hamarosan el fogok hízni.

- Mennyei - válaszoltam neki. Az ohnim elégedetten bólintott, aztán kisétált a konyhából. Biztosan csak fel akart öltözni, így elővettem a telefonom, és frissítettem az e-mailjeimet. Tekintetem a gyakori kérdéses oldal milliónyi üzenetén akadt meg. Valaki reagált az üzenetemre.

"Ez csak egy furcsa cica J"

Aztán vagy húsz privát levelem is érkezett. Mind ugyanattól az embertől.

"Nem igaz, amit írtam, ez egy ohnim. Látom, ön koreai, kérem, hozza Szöulba, a 4-es busz végállomásához. Onnan jobbra a második utca, zöld kapus ház. Siessen, ameddig még így néz ki!"

Az összes többi is ettől a feladótól jött, bizonyos Kang Seulgitől. Abbahagytam a rágást is, és csak bámultam az üzenetet. Ez a nő tudott az ohnimokról!