13. Minho tönkreteszi az életem!

Nem tudom, meddig álltam ott vele szemben, de szerintem már nem kevés idő telt el. Minho zavartan sétált elém, kezeit aggódva a homlokomra téve.

- Nyugi, nem vagyok beteg, és neked is szia – halványan elmosolyodtam.

- Akkor jó. – visszamosolygott, az irányt pedig azonnal a konyha felé fordította – Hogy aludtál?

- Pocsékul. Te mit csinálsz? – kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy lássam, mit tevékenykedett, de sajnálatos módon nem sokat láttam. Ellenben hamarosan ismét kirobogott, kezében tartva egy nagy poharat és egy alaposan becsomagolt dobozt.

- Tudom, és reggelit. Parancsolj, almás, spenótos turmix, ezt idd meg vagy most, vagy útközben, hogy frissen induljon a napod. Nyugi, nem olyan szörnyű az íze, mint amilyennek hangzik – finoman a kezembe nyomta az italomat. Nemcsak reggelit nem ettem soha, de ilyen egészségeset biztosan nem…

- Ígéretesen hangzik - biccentettem. Minho büszkén elmosolyodott, majd odaadta az ebédemet is.

- Ez pedig lazacsaláta paprikával, uborkával, paradicsommal, és tettem bele sima sajtot is, mert fetát nem találtam. Teljes kiőrlésű kenyeret vegyél hozzá, és írtam egy listát, hogy miket kellene venned.

Nagyokat pislogva álltam vele szemben, és igyekeztem felfogni a felét annak, amit mondott nekem, bár nem sok sikerrel. Igaz, a bevásárló lista kicsit megdöbbentett. Olyan ételek szerepeltek rajta, amiről nagyon nem hallottam még.

- Mi a fene az a feta meg Comté? - ráncoltam a homlokom, miközben végigfutottam a listán.

- Sajtok. A feta az kecskesajt, a másik pedig csak szimplán finom. Meg vehetsz darált húst, kolbászt, kuszkuszt, olívaolajat, római köményt... mindent felírtam. Majd csinálok neked kusharit, csak kell hozzá pár alapanyag. Meg csinálhatok gyrost, souvlakit, muszakát, pulykavariációkat, csirkéket, amit szeretnél, de nincs alapanyag, legfeljebb sajtos makarónihoz. Minden ételed mirelit - panaszkodott, közben szuggerált arra, hogy igyam meg azt a löttyöt, amit kutyult nekem. Bele is kortyoltam, miközben hallgattam a furcsa szavakat. Esküszöm, nem tudtam, hogy éppen valamilyen külföldi nyelven beszélt-e, vagy még mindig az ételeket sorolgatta.

- Tudod, amikor azt mondtam a macskaállapotodnak, hogy üdv itthon, az nem azt jelentette, hogy ilyen izéket fogok neked venni. Azt sem tudom, hogy mi micsoda - meglebegtettem a szeme előtt a listát - egyébként finom ez az ital.

- Gondolom, segítenek az eladók. Meg csak azt akarom, hogy ne mireliten élj, hanem valami viszonylag egészséges ételt is kapjon a szervezeted, és mivel te nem tudsz főzni, ezért majd én csinálom. Egyébként csak halálra unnám magam.

- Nézz tévét. Vannak nagyon jó műsorok. Ezeket meg majd valahogy megszerzem... - elbizonytalanodva néztem a listára, de nem tudtam, hogy mi a fenének akartam ilyet venni, ezzel engedelmeskedve a szörnynek.

- Meg gyümölcsöket vegyél, alig van benned vitamin, a salátákkal meg nem tudlak úgy tömni, mert valami nincs bennük. Mindenesetre egyél meg mindent, mert a szervezeted ki van rá éhezve, rendben? - olyan volt, mintha az apám meg a nagymamám keveréke lett volna. Mással sem jött, csak az evéssel, és meglepően jól besaccolt mindenféle ételt, mert az összes fogása mennyeinek tűnt.

- Persze - biccentettem. Mindent elpakoltam a táskámba, fogat mostam, megfésülködtem, majd egy integetést követően elmentem. Amint beszálltam a liftbe, belekortyoltam a turmixba. Nem volt rossz, csak... még soha nem fogyasztottam semmi ilyesmit azelőtt, így eléggé új íz volt a szám számára.

Nagyjából időm sem volt felfogni, hogy mi történt addig, amíg Minhoval beszélgettem. Teljesen megváltozott a gondolkodásom arra a pár percre, mintha nem is én lettem volna az, aki ott állt az ohnimmal szemben, hanem valaki teljesen más, aki kedveli őt. Nem értettem, hogy az eddigi félelmem hogyan alakulhatott át pillanatok alatt egy barátsággá, egészen addig, amíg ő a közelemben volt. Mostanra már visszatért ugyanaz a bizalmatlanságom, ami eddig is volt.

Főleg, hogy most hagytam itt életemben először itthon emberként. Azt reméltem, hogy nem tesz tönkre semmit, azonban abban közel sem voltam biztos, hogy nem eszi-e meg a szomszédokat a távollétem alatt. Bár állítása szerint csak minden harmadik nap éhes, és tegnap evett, azért lehet, hogy majd szeretne nassolni valamit. Egyáltalán mit csinálhat otthon egész nap? A televíziót azóta nem kapcsoltam be, hogy hazavittem őt macskaalakban, a laptopomat biztos nem tudta használni, sőt, a magnót sem, így szerencsétlen unatkozhatott otthon egész nap. Nem mintha érdekelt volna az, hogy ő mit csinált. Nem akartam róla tudomást venni. Szívem szerint elzavartam volna, de akkor és ott, amikor vele beszéltem, ez sosem sikerült. Mert valamiért teljesen megbabonázott. Tényleg olyan érzésem támadt néha, mintha álmaim pasija állt volna előttem olyankor. Az a férfi, aki talán nem is létezett, csak a képzeleteimben. Most azonban volt valakim, aki tényleg olyan volt, mint a nagy ő... leszámítva, hogy emberhússal táplálkozott, mert az „finom".

Ettől függetlenül elég pofátlanul befészkelte magát az életembe, elvárta, hogy szeressem meg, és fogadjam el olyannak, amilyen. Cserébe elvégzi a házimunkát. Egy teljesen átlagos lény, akiből a görög mitológiák alakultak. Tényleg nem nagyon értettem, hogy mi történt az emberekkel, ami miatt ilyen véleménnyel voltak az ohnimokról. Igaz, emberhúst ettek, de csak titokban, és a két saját szememmel láttam, hogy nagyon alapos munkát végeztek. Nem maradt semmi nyoma a marcangolásnak, csak a csontváz. Azt pedig a múltban bármire rá letetett bizonyítani. Kutyára, macskára, régi halottra. Minho pedig nyugodtan gyilkolhatott a fajtársaival. Mégis utálták őt, pedig nem is tudták, hogy ki volt igazából. Egy embergyilkos. Ez tény, de azért voltak érzései. Igaz, mindenkinek teljes erőből neki tudott ugrani, például tegnap annak a férfinak. Na, az nagyon ijesztő volt. Még most sem értettem, hogy ezt hogyan csinálta, de eléggé durva módszert alkalmazott az ellenfél leterítése érdekében. Attól enyhén lehidaltam, és azóta sem tudtam ép ésszel gondolkodni.

- Szia - Sooyoung mosolyogva a szemeimbe nézett. Nagyokat pislogva viszonoztam a gesztust.

- Szia. Ne haragudj, nem láttalak - zavartam megvakartam a tarkómat. Azt sem tudtam, hogy hol voltam, Sooyoungot pedig tényleg nem ismertem meg, simán elsétáltam volna mellette.

- Az feltűnt, mert teljes nyugalommal elballagtál mellettünk - fejével a hátam mögé biccentett. Nem értettem, hogy a „mellettünk" szócska egészen pontosan kiket takart, így kíváncsian fordultam meg. Egészen pontosan Kibum, Jinki és Juhyeon vigyorogtak rám nagyjából tíz lépés távolságra tőlem.

Remek, Lee Taemin! Ha így folytatod, hamarabb lebuktatod magad, minthogy kimondod azt a szót, hogy: elkelkáposztástalanítottátok.

Komolyan, valamit csinálhatnál magaddal!

Persze, tudtam, hogy Minho volt az elsőszámú ok. Nem tudtam másra koncentrálni a kis szörnyetegem miatt, tekintve, hogy életveszélyes volt másra tekintve. Nem ismert annyira senkit, hogy meg tudja különböztetni a barátaimat, azt pedig végképp nem akarom, hogy ne adjisten Jinki barátnőjét kinyiffantsa unalmában.

- Tae, minden rendben? Furcsa vagy - sóhajtotta Kibum, amint mellém lépdelt. Nyeltem egy nagyot. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, mi volt a helyzet. Zsákutcába kerültem. Ha igennel válaszolok, akkor tudni fogja, hogy semmi nem volt rendben velem, de ha meg nemet mondok, akkor lebuktatom saját magam.

- Csak front - vágtam rá zavartan. A srácok tekintetéből kiindulva azonban valahogy szerintem nem tudtam őket teljes mértékben meggyőzni.

- Taemin, egész héten kellemes időnk lesz - sóhajtotta lemondóan Juhyeon. Bukta. Lekváros. Gyorsan fel kellett hoznom a lógási indokomat, hátha akkor majd nem gyanakodnak tovább.

- Akkor nem tudom, de tegnap egész nap szenvedtem, mert iszonyatosan fájt a fejem. Nem is tudtam felkelni dél előtt – végül is be kellett látnom, hogy nem hazudtam. Minho serpenyős támadásának köszönhetően tényleg fájt tegnap a fejem, de szerencsére mára már nem sokat éreztem belőle.

- Faszán eltűntél, de tényleg. Te, mint a banda elsőszámú kockája, elsőként értesítesz minket akkor, ha beteg vagy, és már alig látsz a migréntől. Olyankor odakaparsz valami olvashatatlan szöszt. Most meg semmi... - dorgált meg Kibum, mintha az anyám lett volna, de simán felért Minho cseszegetésével is.

- Ne haragudj, de aludtam, utána meg teljesen kiment a fejemből – mondtam nekik válaszképp. Azonban ismertem őket, és tudtam, hogy ezzel nem elégítettem ki őket, mi több, négy pár szem szegeződött rám egyszerre.

Juhyeon arcán egy pimasz mosoly jelent meg.

- Ki vele, mi a neve? - felvonta a szemöldökét, ezzel sarokba szorítva engem. Azt mondjuk sejtettem, hogy nem fogom tudni sokáig bírni a titkolódzást, de ez azért túl rövid volt...

- Ezt hogy érted? - ráncoltam a homlokomat. Ki kellett vágnom magam valahogy.

- Tae, látszik rajtad, hogy rejtegetsz valakit - sóhajtotta Jinki is. Csapdába kerültem a barátaim által, és nem tudtam menekülni.

- Gyere - Sooyoung hirtelen megragadta a karomat, majd a többiek nagy meglepődésére elrángatott onnan. Hálás voltam neki, így csendben haladtam utána, cseppet sem ellenkezve.

Mikor már biztos távolságba értünk, a lány mellém lépett, felvette a ritmusomat, és együtt haladtunk tovább az iskola másik vége felé.

- Köszönöm a mentést - sóhajtottam megkönnyebbülten. Hálásan tekintettem rá, hátha nem fog legalább ő faggatni ezzel az egésszel.

- Akkor nekem elmondod, hogy mi a fene van veled? - kérdezte. Tévedtem. Nagyon is tévedtem, ezért csak szimplán elpillantottam a másik irányba. Nem akartam szóba hozni Minhot, nem akartam, hogy valaki tudjon a létezéséről. Éppen ezért ki kellett találnom valami olyat, ami Sooyoung számára is hihető lehetett, főleg, ha kémkedik a többiek megbízására. Nem gonoszságból mondtam, de Kibum és Juhyeon mindig mindent kiszedtek belőlem, mert addig nem nyugodtak meg, míg nem kaptak épkézláb választ a kérdésükre. Most azonban ezt nem tehettem.

- Tudod, erről nem beszélhetek - ezt találtam ki mentségképp, hogy ne kelljen magyaráznom neki semmiféle ősi szörnyről, aki emberré változott, holott emberhúst eszik, méghozzá elég brutális módon.

- A cicáddal van valami? - kérdezte. Túl jól beletrafált, és emiatt egy pillanatra meg is fordult a fejemben, hogy mindent elmondjak neki. Hátha ő majd fog tudni nekem eltakarítani ezt a valamit az útból. Még a végén itt kizabálja nekem az emberiséget egymagában. Lehet, hogy rám hatással volt a medálnak köszönhetően, és emiatt sosem volt elég bátorságom elmondani neki azt, amit akkor gondoltam, amikor nem volt rám nőve. Valamiért a közelében nem tudtam neki elmondani mindet, amire gondoltam. Azonban Sooyoung talán segíthetne. Ő majd emlékeztetne, hogy mi is a helyzet, mit kellene mondanom a szörnynek, és a cinkosommá válhatna. Azonban azzal is kell számolnom, hogy Minho szavában nem bízhatok, tehát, ha ráuszítom ezt a lányt, aki gyenge, mint a harmat, értelemszerűen meg fogja enni őt egy másodperc alatt. Ezt pedig nem engedhettem. Sooyoung a barátom volt, nem hagyhattam, hogy valami ohnim felzabálja őt.

Így aztán inkább elvetettem azt az ötletet, hogy mindenről beszámoljak neki. Nem sok ötletem volt egy újabb variációra, így inkább a féligazság mellett döntöttem.

- Olyasmi - biccentettem.

- Beteg?

- Nem, de többet nem szeretnék erről beszélni, ha nem baj - ezzel lezártnak tekintettem a témát, és már indultam is az én tantermembe. Sooyoung nem jött utánam, ami valahol zavart, de mégsem fordultam meg utána, hogy beszélgessünk. Jól esett kicsit magamra összpontosítani mindenféle Minho nélkül. Ráadásul hiába hittem azt, hogy most majd jobban fogok tudni koncentrálni az órákon, nagyon tévedtem.

Most azon járt az agyam, hogy Minho mit csinálhatott otthon. Minden egyes perc idegeskedéssel töltött el. Nem féltettem őt, de aggódtam érte. Látni akartam, hogy miket tett, miket barkácsolt, mivel foglalkozott.

Unatkozott?

Vagy már felfalta a szomszédságot?

Mi van, ha lebukott evés közben, és már éppen a letartóztatását intézték?

Igen, egész végig ez járt a fejemben megállíthatatlanul. Minho egy olyan lény volt, akit nem hagyhattam magára, különben bajba került.

Na, ez volt az, amit nem hagyhattam.

Már kezdtem megszokni, hogy egyáltalán nem figyeltem semmilyen órán, irományaim sem igazán voltak, és elég nehéz dolgom lesz elkérni a jegyzeteket, tekintve, hogy innen senkit nem ismertem. Tudtam, szégyen, de ez volt. A többieket meg nem mertem megkérni, hogy adják oda a kidolgozott példányaikat. Így is aggódtak értem, hát még akkor, ha kiderül, hogy mostanában egyáltalán nem foglalkoztam az iskolával, mert valami dolog elterelte a figyelmemet. Egy olyan dolog, ami nem volt mindennapi, mi több, felettébb veszélyesnek tűnt a saját megítélésem alapján. Én meg rejtegettem őt, mint valami agybeteg, ahelyett, hogy kivágtam volna a lakásomból, mint ahogyan az minden normális embernél elvárható lett volna. Nem, nekem meg kellett őt tartanom...

- Tae, te is jössz kávéházba, vagy „fáj a fejed"? - kérdezte Jinki az oktatás végén kissé gúnyosan. Ha nem ment volna le a pukli, akkor biztosan a képébe nyomtam volna, bár nem értettem, hogy hova tűnhetett, mert ennyi idő alatt szerintem nem ment volna le normális esetben.

- Megyek veletek, de csak akkor, ha nem csesztettek - fújtattam, mire mindenki boldogan bólintott. Jó, be kellett látnom, hogy Minho miatt eléggé elszakadtam a barátaimtól, ezt pedig nem hagyhattam volna természetes körülmények között.

- Jó, Jonghyun már ott vár minket, megrendelte a szokásos italokat. Tae tea, Jinki tea, Juhyeon macchiato, Sooyoung marcipános latte, én meg erős kávét kapok. Mindenkinek megfelel, ugye? - Kibum gyorsan felolvasta az üzenetét, de még a végén is a képernyőn ragadt a tekintete, így nem tudtam, hogy ezt most Jonghyun írta neki, vagy ő kérdezte, csak elfelejtett ránk pillantani.

- Persze - kicsit bizonytalanul válaszoltunk, ami miatt a fiú felemelte a fejét. Kérdő tekintettel nézett ránk, de annyira, mintha éppen az előbb sértettük volna meg valamivel.

- Hát, ez nem volt túl meggyőző - mondta - mintha mindannyian azt kaptátok volna, amit utáltok. Ki akartatok volna próbálni valami mást?

- Nem, de az ember nem tudja, hogy magadnak beszélsz-e, vagy nekünk akkor, amikor éppen a képernyőt bámulod, mint valami zombi - Jinki már el is foglalta a vitapartnere melletti állandósult helyét, a két lány pedig ösztönösen középre zárt engem a srácok mögött. Juhyeon és Sooyoung nem igazán kedvelték meg egymást, így igyekezték elkerülni az olyan szituációkat, amikben nekik társalogniuk kellett. Így kerültem én középre. Nem igazán tudtam, hogy mi bajuk volt egymással, de szemmel láthatóan nem lehetett róluk azt állítani, hogy olyan igazán jó barátok lettek volna. Sooyoung inkább Jonghyun társaságát kereste az enyémen kívül, míg Juhyeon tökéletesen elvolt Jinki és Kibum társaságában egészen addig, amíg azok ketten nem kezdtek el veszekedni. Olyankor szerencsétlen csaj inkább csak szenvedett.

Természetesen Jinki és Kibum megint nekiálltak vitatkozni, amit mind a hárman unottan hallgattunk.

- Én tényleg sajnálom Jonghyunt - Juhyeon egy mélyet sóhajtott, majd megragadta az ajtót Sooyoung számára. Természetesen én mentem be utoljára, hiszen a párosunk elöl vitatkozott, én meg magam elé engedtem a lányokat, mint ahogyan azt illett is.

- Sziasztok! - Jonghyun intett az asztalunk felől.

- Szia - miközben egyesével visszaköszöntünk a kedves kis jövendőbeli óvóbácsinak, helyet foglaltunk az italainknak megfelelően.

- Hallottátok a híreket? - kérdezte. Ő már elkényelmesedve ült a székében, míg mi még igyekeztünk megtalálni a legjobb pozíciót az ülésre.

- Az attól függ - Jinki érdeklődve fürkészte barátja arcát. Azonban Jonghyun nem mondott semmit. Megvárta, míg minden tekintet rá nem szegeződött.

- Ma délben a rendőrség egy bejelentés során elment megkeresni egy eltűnt embert. A fiút a lakásától két sarokra találták meg, de csak a csontváza volt ott. A hús teljes egészében eltűnt, mintha biológia órán látnánk Samut. Pedig a fiút reggel látták az iskolában, és teljesen nyugodtan ment haza, semmi gyanús nem volt. A szomszédja sok keresést követően telefonált a rendőrségre. A hullát a csontvelő segítségével tudták csak azonosítani - Jonghyun olyan titokzatosan mesélt, mintha egy kísértettörténetet hallgattunk volna. Engem meglepően meg is ijesztett, a felénél már nem bírtam levegőt sem venni, hiszen én tudtam, hogy mi történt. Ott voltam, amikor Minho felzabálta őt, ahogy a fogai belevájódtak a puha húsba.

Elfogott a hányinger az emlékek felidézésének következtében.

- Ne haragudjatok, mindjárt jövök - már a torkomat nyaldosta az a gusztustalan valami, így csak felpattantam, és berontottam a férfi mosdóba. Minden tegnapi kép előjött, az, ahogy a vér fröcsögött mindenfelé, a füleimben pedig ismét csengeni kezdett a hús tépődése és a porcok ropogása.

Ledőltem egy WC-kagyló fölé, és hagytam, hadd jöjjön ki belőlem ismét minden. Kezdve a spenótos almalével meg a lazacsalátával, miközben Minho járt a gondolataimban. Tudtam, hogy az a szörnyeteg nem fogja a kedvemért abbahagyni a fajtársaim zabálását, ez pedig nekem jobban ártott, mint hittem volna.

Hirtelen megéreztem egy tenyeret a hátamon. Tudtam, hogy nem a szörny volt az, ezért hagytam, hadd simogassa meg az ismeretlen a hátam, ezzel megnyugtatva ideges testemet.

Mikor már úgy éreztem, hogy nem jön több, megkönnyebbülten hátradőltem, fejemet a kutyaszagú vállhoz érintettem.

- Veled meg mi történt? - Jonghyun hangja kellemesen csengett a fülemben, megnyugtató volt, lágy, és jól esett.

- Csak rosszul lettem a gondolattól, hogy mi történhetett azzal a szerencsétlen emberrel - sóhajtottam. Valahol nem hazudtam, valahol pedig igen...

- Nem lehetett szép látvány, de szerencsére egyikünk sem látta, hogy mi történt - mondta megnyugtatásképp, bár nem igazán sikerült neki, mert ő nem tudta, hogy mindezt én élőben figyelhettem meg.

- Teljesen igaz. Felejtsük is el, és menjünk vissza - sóhajtottam fel. Jonghyun segített két lábra állni, majd odavánszorogtunk a csaphoz, és kimostam a számat. Nem sok barát tette volna meg ezt, de szerencsére az enyém pont ilyen volt, és tényleg mindenben számíthattam rá. Éppen ezért nem mondtam neki semmit Minhoról. Nem akartam, hogy ez a kapcsolat tönkremenjen egy szörny miatt, aki belőlem táplálkozik, és nagyon reméltem, hogy már nem sokáig fog tartani ez az állapot, Minho pedig hamarosan eltűnik. Lehetőleg örökre.

- Jobban vagy? Segítsek menni? - Jonghyun kisegített az ajtón, majd továbbra sem engedve el a karom, haladt az asztal felé.

- Jól vagyok, tényleg. Köszönöm - válaszoltam, de azért nagyon megkönnyebbültem, amikor leülhettem a székemre.

- Minden oké? - kérdezte Sooyoung, majd ez a kérdés még három különböző változatban is elhangzott.

- Persze, semmi baj. Biztos a migrén is szerepet játszik benne, meg ez a hír... eléggé felkavaró volt számomra - igyekeztem valami épkézláb magyarázatot összehozni, de elég lehetetlen volt az, hogy kikerüljem az ohnimot érintő kérdéseket.

- Akkor lehet, hogy nem kellene erről beszélnünk. Mindenesetre szerintem menj haza - Juhyeon megveregette a vállam együttérzését kifejezve. Már éppen reagálni akartam valamit, amikor megszólalt a telefonom. Egyből a zsebembe nyúltam, hogy kiemeljem a kicsi készülékemet. A hívó valami eddig soha nem látott telefonszám volt, és bár általában nem vettem fel idegeneknek, most nem akartam, hogy sokáig szóljon, ezzel zavarva mindenkit.

- Halló? Itt Lee Taemin - szóltam bele. Nagyon reméltem, hogy nem engem kerestek, azonban sajnálatos módon nagyon is velem akart beszélni a hívó.

- Szia, itt Minho. Itt vagyok a kávéháznál, megvárjalak, amíg végzel? - a túlságosan ismerős hangra felkaptam a fejem.

Minho?

Itt?

- Mi a...? - felpattantam, és arrébb vonultam, nehogy valaki meghallja a szörnyeteggel folytatott beszélgetésemet - Mit keresel te itt?

- Otthon hagytad a tárcádat, én meg unatkoztam, így elmentem bevásárolni - az ő hangja feleannyira sem volt ideges, mint az enyém. Egyáltalán honnan telefonált? Fülkéből? Vagy valami teljesen másik helyről?

- Honnan van a telefon? - kérdeztem tőle dühösen. A szívem egyre hevesebben vert, amikor megtudtam, hogy ez a valami a városban kóborolt egész álló nap...

Nagyon sokáig hallgatott a vonal másik végén.

- Nem fontos.

- De, fontos. Tudod, mit? Azonnal add vissza a telefont a tulajdonosának, én meg rohanok hozzád. Maradj ott, és ne gyilkolj meg senkit.

- A világon az ember az egyetlen faj, amelyik kedvtelésből öl, mégis én vagyok a szörnyeteg - morgott elégedetlenül. Legszívesebben felpofoztam volna.

- Ez rohadtul nem így van - dörmögtem, azzal levágtam a telefont. Nem volt időm gondolkodni, csak azt tudtam, hogy Minho a városban sétálgatott egyedül. Visszarohantam a srácokhoz, és egyből felkaptam a kabátomat.

- Gyerekek, közbejött valami, ne haragudjatok. Pénzt sem hoztam, szóval azt megköszönném, ha valaki kifizetné a teámat. Majd holnap visszaadom a pénzt. Ne haragudjatok. Sziasztok! - gyorsan elhadartam a mondanivalómat, és már rohantam is kifelé. Nem sok időbe telt megtalálnom a szörnyeteget, aki csendben ácsorgott a kávéház mellett.

- Ez gyors volt - biccentett elismerően. Egy fekete inget vett fel, fehér nadrággal, és meg kellett hagynom, nagyon jól nézett ki. Karjain legalább hat szatyor lógott, mind telis-tele étellel. Most azonban nagyon nem volt hangulatom hozzá.

- Fogd be és gyere - a fejemmel intettem a megfelelő irányba, majd elindultam hazafelé. Minho szó nélkül követett.

- Most haragszol rám? - kérdezte félúton.

- Igen. Legközelebb valahogy úgy zabálj, hogy tudd, mit művelsz. Már tele vannak a hírek a tegnapi ebédeddel - morogtam neki. Most örültem, hogy mögöttem volt, így nem kellett őt látnom.

- Ne haragudj - sóhajtotta. Tényleg hallatszott a hangján, hogy megbánta azt, amit tett, ezt pedig azért nagyra értékeltem tőle.

- Megettél egy embert.

- Azzal táplálkozom. Te sem kérsz bocsánatot mindenkitől, amikor megeszel egy marhát - immáron ő is morgott, így jobbnak láttam befogni, mielőtt nekem ugorna. Az út innentől kezdve csendben telt, sőt, amikor hazaértünk, akkor sem szóltunk egymáshoz. Én leültem kiírni a jegyzeteimet, míg Minho pakolászott, aztán meg elment zuhanyozni. Nem tudtam, hogy jól cselekedtem-e, vagy sem, esetleg Minho életveszélyes fenyegetésnek szánta-e az újonnan divatba jött némasági fogadását. Nem is az zavart, hogy nem szólt hozzám, hanem inkább az, hogy éreztem közöttünk a levegő vibrálását. Lehet, hogy kicsit túl szigorú voltam vele.

Mikor kijött a zuhanyzóból egy szál törülközőben, rám mosolygott, és bevonul a konyhába főzni. Kicsit megkönnyebbültem, mert úgy éreztem, megbocsájtott a felesleges vádaskodásom miatt. Miközben jegyzetelgettem, ő a konyhában tett-vett.

Aztán estefelé csengettek.

- Nyitom! – kiáltotta Minho izgatottan, és már száguldott is kifelé a konyhából, egyenest az ajtó irányába. Elmosolyodtam. Olyan volt, mint egy kutyus, aki várta haza a gazdáját. Ha nem csonkult volna vissza a farka, akkor szerintem csóválta volna izgatottságában.

- Ne feledd! Ne egyél meg senkit! – kiáltottam utána ösztönösen.

- Nem fogok! – kiáltotta vissza, azzal hallottam a kilincs lenyomódását. Két perccel az ajtó kinyitását követően pedig egy nagyon magas sikoly csapta meg a fülemet. Riadtan felpattantam, majd rohantam is a szörnyemhez, hogy visszarángassam, amennyiben falatozni próbált valakiből.

- Mit mondtam neked fél másodperce? – morogtam.

- Nem is ettem meg senkit – szabadkozott Minho, és félreállt az útból. Az ajtóban Jonghyun állt leesett állal, Kibum kezeit a szája elé téve, Juhyeon értetlenül pislogva, Jinki meglepetten, Sooyoung pedig értetlenül. Megfagyott az ereimben a vér. Mégis mit kerestek ezek itt?!