12. Hogyan sétáltassunk ősi szörnyet?

Barátságosan megszorította a kezem, ekkor azonban bekattant, hogy ez egy kicseszett szörnyeteg volt itt előttem, így ösztönösen elhúzódtam tőle. Eléggé jól elmagyarázta az egészet, én pedig eléggé jól bevettem minden egyes szavát.

- Tudom, hogy most még tartasz tőlem, de hamar meg fogsz szokni - mondta, ezt azonban nem akartam elhinni. Hogyan lehetne megszokni egy ilyen izét a lakásomban?

- Nem hiszem, hogy az ilyen egyszerű lenne. Itt fogsz lenni az otthonomban, míg én távol vagyok, mondjuk iskolában és... - hirtelen felkaptam a fejem - mennyi az idő?

- Negyed egy. Elég sokáig aludtál - válaszolt készségesen, ez azonban ismét megrémisztett, hiszen nem kezdett el keresgélni, vagy felemelni valamilyen tárgyat, hanem csak úgy rávágta a választ. Az meg már külön téma volt, hogy elég remekül elkéstem az iskolából...

- Ezek az ohnimok ismerik az időt is? - kérdeztem, de a szörny csak a fejét rázta.

- Nem, ott az óra velem szemben a konyha egyik falán.

Szép munka volt, Taemin, remekül leégetted magad, elkéstél az egyetemről, és egy szörnyet rejtegetsz... szép kis életed van, mondhatom. Nem akartam, hogy hülyének nézzen, ezért a kapott információból kellett kitalálnom valamit, amivel el tudom terelni a figyelmét.

- És... te velem együtt fogsz megöregedni? - kérdeztem az első olyan dolgot, ami az eszembe jutott.

- A szervezetem lassabban öregszik, mint az embereké, de mindig fel tudom venni a te korodat. Tehát az immunrendszerem lehet, hogy ugyanolyan marad, mint volt. Régebben ezért kapcsolódtunk más ohnimokhoz. Mivel egymásból nyertük az energiát, ezért nem tudtunk megöregedni. Egyébként régebben ismertebbek voltunk, és akkor üldöztek minket, mint a boszorkányokat. Szóval, az előző gazdáim mind meghaltak idő előtt.

- Azta... és most...? - kérdeztem. Nem igazán állt szándékomban meghalni miatta.

- Mr. Régésznek Tanulok tudott az ohnimokról? - ismét gunyorosan válaszolt, mintha csúfolódott volna rajtam, ami elég gonosz volt, de tetszett a stílusa, szinte azonnal le tudta vetkőzni a régi szabályokat, és normális emberként viselkedni.

- És te mindenkivel így beszéltél? - tettem fel a következő kérdést. Már úgysem jutottam volna el az iskolába, kár lett volna emiatt stresszelni. Akkor már inkább megismerem Minhot kicsit jobban, és felkészülök együttélésünk izgalmas perceire.

- Mármint hogy? - ráncolta a homlokát, mire elmosolyodtam. Meglepően aranyosnak tűnt.

- Hát... ebben a stílusban... - nem igazán tudtam magam kifejezni, mert azért valahol tartottam a lénytől. Oké, nem eszi meg a teljes lényem, de mondjuk leharapja a kezem.

- Ezalatt az egy hét alatt elsajátítottam a te nyelvjárásod. Nagyjából ugyanúgy beszélek, mint te, vagy, mint ahogy szeretnél beszélni - magyarázta.

- És... mi van a többi ohnimmal?

- Már nincsenek. Hivatalosan négyen voltunk, de még nagyon az elején mindennek, és az emberek feláldozták kettőjüket. Nem is tudtunk arról, hogy mire készülnek, aztán hirtelen azt vettük észre, hogy megölték két társunkat. Én voltam, meg egy lány, akik meg tudtunk szökni. A baj az volt, hogy nem tudtunk időben reagálni a ti fajotok támadására. Az egyiket Egyiptomban gyilkolták meg, még a fáraók előtt, a másikat Görögországban. Nem tudom, hallottad-e Achilles történetét.

- Hallottam - biccentettem. Nagyon érdekelt, hogy mi történt vele, hiszen ő ott élt a múltban, mindenhez kicsit jobban értett, mint én ezen a téren, és tanulni akartam tőle.

- Na, az a pasi ohnim volt, és nem halt meg, csak átváltozott félig macskává, félig emberré, és ebből lett a Minotaurus története, csak bikával jobban hangzott, ezért macska helyett azt használták. Még mielőtt megkérdezed, nem tudom, hogy hogyan vannak görögül ezek a szavak, meg azt sem, hogy miért szedték ketté a két történetet. A srácot megkaparintotta egy uralkodó, aki azzal szórakozott, hogy emberek gyilkoltak mindent, vagy meghaltak. Aztán az ohnim végül abban halt meg, hogy "Tézeusz", aki igazából egy kisebb hadsereg volt, egyszerre támadtak rá, és mindannyian ottmaradtak. Az utolsó társamat pedig kivégezték, és bár nagyon sok ember halt meg a szertartás alatt, elvileg megérte. Így maradtam egymagam, mint az utolsó ohnim. Mindenesetre már kitanultam mindent, szóval nem kell aggódnod.

Teljesen megdöbbentett az, amit mondott. Nem is tudtam, hogy mit mondjak a nagy meglepettségtől. Minden olyan egyszerűnek és bonyolultnak tűnt egyszerre. Mintha a teljes történelmet átírta volna az a tudat, melyet most kaptam.

- Ez érdekes - valamit sikerült kinyögnöm, hogy ne nézzen abszolút hülyének.

- Eléggé - biccentett - izgalmas dolog a történelem, csak nehezen kiszámítható akkor, ha az ember semmit nem tud róla. Elméletben tanulni kellene belőle, de a ti fajotok felettébb buta, már ne is haragudj. Viszont szerintem még ma intézzük el a papírokat, nehogy holnap is miattam lógd el az egyetemet - a térdére csapva felállt. Olyan volt, mint egy ember, holott mindennek lehetett nevezni őt, csak annak nem. A legutolsó kijelentése azonban ismét megdöbbentett. Esküszöm, a rémület hirtelen átjárta a testem, remegni kezdtem, és teljes aggodalom lepett el.

- Nem viszlek emberek közé - jelentettem ki riadtan, mire az ohnim felvonta a szemöldökét.

- Úgy nehéz lesz fényképes igazolványt csináltatni - bizonytalanul a szemeimbe nézett.

- Ruhád sincs, meg azért nem akarom, hogy embereket egyél mellettem - igyekeztem nyomós érveket elé tálalni, de azt hiszem, elrontottam az egészet, mert eleve tudott a gondolataimban olvasni, éppen ezért bizonyára tisztában volt azzal, hogy én csak szimplán nem akartam vele mutatkozni, mert egyelőre még szégyelltem magam, amiért egy ilyen izét hoztam haza.

Az meg lepergett rólam, hogy lehülyézte az embereket, midőn én is ezen a véleményen voltam.

- Nyugi, te sem ugrasz bele az első ételes-bódéba, ha éhes vagy. Majd megvárok egy potenciális áldozatot. A pizsamapólóid meg pont jók nekem, reggel azzal játszadoztam. Felveszem egy tréning-nadrágodat, aztán jónapot.

- Jó, cipőt meg adok neked - azt hiszem, jobb volt beleegyezni. Valahol meg akartam bizonyosodni arról, hogy Minho nem egy mezei betörő volt nagy fantáziával, hanem tényleg egy ősi lény. Immáron összeállt a kép, hogy a fal lebomlása a nyaklánc felvételének volt következménye, hiszen Minho és a medál összetartoztak.

- Csodás! - felcsillantak a szemei - Már nagyon régóta látni akartam a várost.

Ekkor azonban rájöttem arra, hogy még rengeteg kérdésem volt felé, amiket fel kellett tennem.

- Amúgy hova bújtál, amíg növekedtél? - ez volt az első.

- Az erkélyre, néha napján meg felmásztam a tetőre. Igazából mindig féltem, hogy kizársz, de szerencsére nem tűnt fel neked az, hogy nem zártam be sosem az erkélyajtót. És még mielőtt megkérdezed, a bácsit én ettem meg, mert kellett nekem egy löket. Háromnaponta táplálkozom, a határidő ma telt le. Sooyoung aranyos, és jó barátod. Ja, és a barlang plusz falát én építettem, mikor az előző gazdám meghalt. Mindig van egy pici időm, amíg még van erőm, és olyankor keresek egy barlangot, ahol elbújok, mert hibernált állapotban fényérzékeny vagyok. Nem messze tőlem volt a katonám sírhelye, majd megmutatom, ha gondolod. Amíg öltözöm, egyél, csináltam neked szendvicset - ezennel bearaszolt a szobába, otthagyva engem megdöbbenve, nagyokat pislogva, mint egy boci a moziban. Oké, hogy a DNS-ünk összefonódott, de ez azért durva volt.

Percekig ültem úgy, ahogy hagyott, döbbenten. Nem is tudom, mikor volt elég erőm ahhoz, hogy felálljak, és a konyhába vánszorogjak elfogyasztani a reggebédemet, aminek látványától szinte kicsordult egy könny a szemeimből.

Amint beléptem a konyhába, megláttam azt a csodát, amit Minho szimplán szendvicsnek nevezett. Egy zsemlehajó volt, belesütve egy kis bacon, egy tojás, sok sajt, mindez megtűzdelve a halrudacskákkal, amelyek apró cafatokra lettek tépve. Mellette egy lefedett narancssárga valami, mertem feltételezni: narancslé.

Félve ültem csak le, nehogy ez valami csapda legyen, de a mennyei illattól egyre jobban korgott a gyomrom. Elővettem egy kést és egy villát, mivel én ezt is tartottam otthon, és nekiláttam enni. Ugyanolyan mennyei volt az íze, mint a kinézete, a narancs pedig facsart volt, de tett bele citromot is, csakúgy, mint almát, és grapefruitot. Esküszöm, császárnak éreztem magam.

- Nagyon bugyután nézek ki? - Minho betoppant a konyhába egy olyan szerelésben, amit elméletben összeraktunk. Hát, mit ne mondjak, jobban állt neki a törülköző. Egyébként nem tudtam, hogy miért lett Minho, és azt sem, hogy miért hívtam így. Csak annyit tudtam, hogy illett hozzá ez a név, és szerintem neki is tetszett.

- Addig jó lesz, amíg be nem vásárolunk neked. Közben megcsináltatjuk a hamis személyidet.

- Meg eszünk. Felettébb éhes vagyok, egy hadsereget meg bírnék enni - tette hozzá lelkesen, mire megfagyott az ereimben a vér.

- Figyelj, nem fogom végignézni azt, ahogy mindent felzabálsz és embereket gyilkolsz. Bocs, de az azért mindennek a határa - tiltakoztam, a lény azonban hajthatatlan volt, és egész úton azzal győzködött, hogy én is eszem csirkehúst, pedig annak a kis állatnak is van családja. A végén feladtam ellene a harcot. Egyébként kocsival mentünk, és egészen jól viselte az utat, leszámítva, hogy kis híján megette az egyik lemezem, mert nem tudta, hogy mi az, és azt hitte, nasi.

- Tudod, mit? - a végére idegesen megfordultam - Te elmész enni, én pedig megvárlak két sarokkal arrébb. Amúgy, miért nem eszel temetőben?

- Mert ragadozó vagyok, nem dögevő. Jobban szeretem a friss ételeket. Ez nagyjából olyan, mintha te három hetes kenyeret ennél. Jut eszembe, finom volt a reggeli? - igyekezett témát váltani, miközben láttam a szemén, hogy mindent és mindenkit fel akarna zabálni. Egyes emberek után olyan sóvárogva nézett, hogy azt hittem, nem fogom tudni visszatartani őt, ha megindul. Még amúgy sem láttam őt enni, szóval reménykedtem, hogy ez a cucc inkább marad Minho, és nem változik át olyankor állattá.

- Igen, nagyon finom volt - biccentettem, felidézve a mennyei étket, melyet reggel elém tett.

- Ennek örülök.

- Hogy tudtad beindítani az indukciós főzőlapot? - kicsit furdalt a kíváncsiság, hogy vajon mikor tanult meg ilyen jól főzni, de közben igyekeztem egy készenlétben lenni, hátha beindulnak az ösztönei, és vissza kell majd valahogy fognom őt. Életem legrosszabb döntése volt, hogy hagytam őt magammal jönni.

- Az institúciós mit? - bizonytalanul a szemeimbe nézett, még a homlokát is ráncolta értetlenül. Sikeresen megdöbbentettem őt modern szavaim használatával.

- A gáztűzhelyt - egy kicsit ismertebb nevén szólítottam azt a kis vacakot.

- Ja, hogy azt! - elégedetten kihúzta magát, arcára mosoly ült ki - Figyeltem, amikor bekapcsoltad, meg amikor egyedül voltam, megkerestem a leírását. Nem mellesleg sokat segített, hogy te tudod kezelni, így csak kinyertem az információt belőled. Egyébként azt hittem, hogy hamarabb felkelsz, mert még reggel akartam felszolgálni frissen - a lelkesedése a végére alábbhagyott. Felsóhajtottam. Magam sem tudtam, hogy miért, de megsajnáltam a szörnyecskét. Valamiért egyre biztosabb voltam abban, hogy igazat mondott nekem, és tényleg egy ősi szörnyeteg volt, akit a történelem nagyjai utáltak. Ekkor fogalmazódott meg bennem az új kérdés.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz erről az ohnim-dologról? - a feketepiacon belépve furcsa tekintetek szegeződtek ránk. Jogos, mi nem tartoztunk ide, hiszen én is elég virágfiúsan néztem ki, meg Minho is. Furcsán mutattunk a sok fegyveres ember mellett, és igazából nagyon reménykedtem abban, hogy egyik sem támad meg minket.

- Nem tudok hazudni - megvonta a vállát teljes nyugalommal - valamiért képtelen vagyok rá. Ez is benne van az ösztöneimben. Nem igazán tudnám magamat irányítani akkor, hiszen tényleg nem lehetne tudni, hogy miket állítok, bár az iróniám meglepően jó.

Bólintottam, ezzel pedig letudtam az egész párbeszédet. Akkor éppen kifogytam a szavakból, így kapóra is jött az, hogy megtaláltuk a hamis személyi-igazolvány készítőt.

- Jó napot! Egy személyit és egy útlevelet szeretnék a haveromnak. Ja, meg lakcímkártya sem ártana - azonnal leadtam a rendelést, közben a pasit figyelve, aki felröhögött.

- Mégis minek? Ilyen kis selyemfiú nem kerülhet bajba - közben persze elővette a szükséges papírokat.

- Nem is kerültem, csak nem vagyok az adatbázisban, és nem is akarok benne lenni, de szükségem van valami iratra - Minho gyorsan kivágta magát. Figyeltem. Tényleg nem hazudott, ami nagyon megdöbbentett.

- Jól van, szépfiú, ülj be ide, és ne mosolyogj. Gyorsan lefényképezlek - a fickó elhúzta a szörny számára a függönyt, aki besétált oda. Izgatottan figyeltem a fényképezés minden egyes pillanatát, majd a fickó kijelentette, hogy egy óra múlva jöjjünk vissza, addigra megcsinál mindent. Minho korgó gyomrát simogatva haladt mellettem izgatottan.

- Eszünk? - kérdezte, mire felsóhajtottam. Kénytelen voltam neki enni adni, különben nagyobb bajba keveredtünk volna.

- Menj - legyintettem, azonban nem moccant mellőlem - mi van?

- Gyere te is. Figyelni kell, nehogy észrevegyenek evés közben - válaszolta. Még mielőtt bármit is reagálhattam volna, kezét a csuklómra tette, majd rohant is az utcán egy áldozat után kutatva.

- Minho, ne feledd... - kezdtem volna bele a figyelmeztetésbe, de az ohnim megelőzött:

- Ne egyek meg olyan embert, aki fontos. Tudom. Gyere, kopog már a szemem - olyan izgatott volt, mint egy kisgyermek, ráadásul nagyokat vigyorogva rángatott végig a fél fővároson, mire hirtelen lefékezett. Elengedte a csuklómat, majd beosont az egyik sikátorba. Csendben követtem őt, hogy fedezni tudjak neki. Igazából nem tudtam, hogy miért csináltam, de szüksége volt a táplálékra, ebben nem akadályozhattam meg.

Az utca népét hidegen hagyta a kis sikátor hirtelen benépesedése, így fejemet inkább az éppen rejtőzködő Minho felé fordítottam. Tekintetével az áldozatot követte, majd mikor az lassítani kezdett, az ohnim kirontott rejtekhelyéről. Körmei szinte azonnal karmokká váltak, amelyekkel egy pillanat alatt levágta a férfi nyakát. A vér szinte mindenfelé fröcsögött, ahogyan a hulla esetlenül dőlt el, mint egy fa, közben pedig mindent belepett a feketés vörös folyadék.

Felfordult a gyomrom a látványtól, és tudtam, hogy nem bírtam sokáig visszatartani azt, aminek ki kellett jönnie. Felemeltem az egyik szemetes tetejét, és kénytelen voltam beleokádni. Nagyon felkavartak az események, bár fél szemmel még így is azt figyeltem, hogy Minho rámászott az áldozatára. Szemfogai megcsillantak a napfényben, de ez nem tartott sokáig. Hamarosan a friss, meleg húsba fúródtak, majd egy hatalmas cafat tépődött ki az emberből. Az ohnim olyan élvezettel rágott, mintha csak éppen most kapta volna meg kedvenc sütijét, amiért már öt éve sóvárgott.

Csendben bámultam azt, ahogyan minden egyes apró húscafatot lerágott a hulláról, élvezettel nyamnyogva. Szinte semmiben nem változott, olyan volt, mint egy rendes ember, aki egy másikat evett. Kicsit arrébb sétáltam a hányásomtól, mielőtt a szagtól újra rám jönne a dolog, aztán figyeltem tovább azt, ahogyan evett. Borzasztóan éreztem magam, mint egy cinkos, aki végignézte egy ember halálát, de nem tett semmit.

A telefonom csörgése rázott fel gondolataimból. Belenyúltam a zsebembe, miközben lassan kisétáltam a sikátorból.

- Halló? - mikor már teljesen kiértem, felvettem a telefont.

- Szia, mi van veled? - Kibum volt az - Várj, kihangosítalak, itt vannak a többiek is.

Miután megtörtént a kihangosítás, meghallottam Jinki, Juhyeon, Jonghyun és Sooyoung köszönését is. A kutya csessze meg! Sooyoungot elfelejtettem! Szerencsétlent remekül otthagytam a srácokkal, holott alig ismerte őket! Jaj, Taemin, minek kell neked egy gyilkos szörnyet rejtegetned?

- Sziasztok. Ne haragudjatok, lett egy kis dolgom - dadogtam. Igaz, nagyon jó hazudónak mondtam magam, most azonban annyira nem ment, pedig igyekeztem az igazságot átformálni.

- Ahha - mindannyian hitetlenkedve, elnyújtottan mondták ki ezt az egy szót.

- Holnap már megyek, lányok, nem kell izgulni - elmosolyodtam, amit nem láthattak, de lehetett hallani az ember hangján, ha ilyen gesztust tett. Nem vártam meg a reakciójukat, egy rövid elköszönést követően kinyomtam a telefont, majd a zsebembe tettem.

Egy nagy sóhajtást követően visszasétáltam a sikátorba, ahol a szörny már a csontokat szopogatta. Maximum hat percre mentem el, ez idő alatt ő felzabált egy egész embert. Nem kicsit döbbentem meg ettől.

- Ki volt az? - Minho felemelte a fejét, majd felállt a hulláról.

- A barátaim. Hogy etted meg máris az egész embert? - jobb volt rátérnem a saját kis kérdésemre.

- Gyorsan zabálok, nehogy az emberek észrevegyék, hogy velük táplálkozom – felkapta a csontvázat, amit aztán behajított a szemetesek mögé, nem meglepő módon a bőr, és a többi szaru megmaradt, azokat nem ette meg.

- Gusztustalan - motyogtam, miközben megvártam a lényt. Minho gyorsan mellém araszolt, karmait visszahúzta, majd megnyalta a száját, eltakarítva az ottmaradt vért. Tekintetem megakadt a kemény, mozgatható szarun.

- Nekem meg az, amit ti tesztek, mégsem reklamálok folyamatosan - jelentette ki egyszerűen, észre sem véve, hogy őt bámultam.

- Mi van a kezeddel? Hogy tudod visszahúzni a karmaidat? - kérdeztem, nem is figyelve arra, amit mondott. Minho felsóhajtott, és ismét kitolta a karmokat.

- Félig macskaféle vagyok. A bőröm alkalmazkodott ehhez, ezért könnyedén tudom mozgatni a körmeimet, karmokká alakítva őket. Ha megnézed, - ekkor végighúzta a körmét a nyakamon, amibe beleborzongtam - láthatod, hogy nem olyan éles az "emberi" körmöm. A szélei viszont sokkal inkább azok, mondhatni, hogy szinte gyémántból vannak. Csak ez mégis szaru. Ezért simán el tudok vele vágni olyan dolgokat, mint egy szimpla combcsont. Mondjuk, egy vasajtó már nehezebben menne. Olyan, mint Farkasé, az X-menből. Na, mehetünk vissza?

Nagyokat pislogva néztem rá, miközben azon gondolkoztam, hogy honnan ismeri Farkast, hiszen az ő idejében még nem voltak X-men filmek, azt meg kizártnak tartottam, hogy megnézte őket unalmában.

- Menjünk - kihúztam magam, és elindultunk. Talán nagyobbnak akartam magam mutatni, hogy lássa, ki volt kettőnk közül a főnök, nehogy itt elkanászodjon nekem

Ez az ohnim. Természetesen ő követett engem, néha mellém került, néha kicsit lemaradt. Izgatottan nézte az embereket, a növényeket, mindent, miközben én azon agyaltam, hogy ezt majd hogyan fogom kimagyarázni a barátaimnak. Minho ugyanis nem tűnt olyasvalakinek, aki fogja magát és elmegy.

Francokat!

Ez itt fog maradni velem.

- Kérdezhetek valamit? - a szörny felém fordította a fejét, leheletéből éreztem a hús és vér szagát kiszivárogni. Ismételten elfogott a hányinger, amint felidéztem, hogy mi történt nem is olyan régen. Nem bírtam felfogni, hogy hogyan tehette ezt egy emberrel, mit élvezett benne annyira.

- Mit? - nem fordultam felé, így is elég rosszul voltam. Hát akkor, ha még a pofáját is megmutatja nekem...

- Mi az az X-men?

Kérdésére felkaptam a fejem, nem értettem, hogy ez hogyan jött ide, vagy minek hozta fel ezt példának, ha azt sem tudta, hogy miről beszélt.

- Az egy film. Miért? - igyekeztem válaszolni a kérdésére, majd miután ezt kinyögtem, rá kellett jönnöm arra, hogy Choi Minho, az általam elnevezezt ohnim régen élt, és akkor még nem is voltak filmvásznok, meg semmi ilyen a világ egyes területein. Bár nem igazán voltam azzal tisztában, hogy mikor élt, mert azt elfelejtettem, vagy azzal, hogy hol élt, mert azt nem mondta el. Mindenesetre X-men filmet biztosan nem látott - Tudod, mi az a film?

- Mert amikor kérdeztél a karmaimról, és meséltem róluk, akkor ez ugrott be neked, még akkor is, ha nem tudsz róla. Gondoltam, felcsapom ezt példának. Gyakran lesz a későbbiekben, hogy nem mindig fogom tudni, miről beszélek. Egyszerűen csak az emlékeidből keresek valamit, amit azért mondok, hogy megnyerőbb legyek. És tudom, mik azok a filmek, ennyire ne nézz azért visszamaradottnak - nem szúrt le, csak megjegyezte, hogy neki ez rosszul esett. Felsóhajtottam, majd szó nélkül bearaszoltam a feketepiacra, ahol ismét minden tekintet ránk szegeződött. Szerintük nem tartoztunk ide, és szerintem se.

Mindenesetre csak csendben elballagtunk a férfihoz, aki megcsinálta Minho adatait.

- Maguk meglepően pontosak - biccentett a férfi, majd kiadta a kártyákat, cserébe viszont egy olyan összeget kért, hogy menten lehidaltam.

- Drága mulatság vagy, Minho - sóhajtottam fel, majd kifizettem a pontos összeget. Jelen esetben kivételesen bankkártyával. Lehet, hogy apukám majd meg fog ölni emiatt, de muszáj volt szereznem valamit az ohnimom számára, ha már egyszer olyan szerencsétlen voltam, hogy hagytam ránőni a fejemre. Kellett nekem hazahoznom őt...

- Sajnálom - sóhajtotta. Nem akartam őt megbántani, de ez a mennyiség most komolyan meglepett. Az ember azt hinné, hogy ez a két-három adat nem kerül ötszázezer won-ba, (kb. 100.000 Ft~a szerk.) hanem kijön olcsóbban is.

Miután Minho zsebre tette az értékeit, elindultunk kifelé. Szerencsére a számlák már ki voltak fizetve, és igazából már mindent elintéztem, ezért ez a fennmaradt összeg igazából már a zsebpénzem volt.

- Nocsak, nocsak, eltévedtetek, kis virágfiúk? - az egyik ember felvont szemöldökkel állt be az utunkba. Megálltam. Lehet, hogy nem volt jó ötlet idejönni...

- Már menni készülünk - mondtam, de a fickó elkapta a pólómat.

- Látszik rajtad, hogy apuci meg anyuci pici fiacskája vagy - gonosz vigyor jelent meg az arcán. Egyértelműen pénzt kért tőlem, vár nem a legkedvesebb módon.

- Nem a te súlycsoportod - Minho hangja meglepően rideg volt, és komoly, amitől még én is megijedtem. A pasi felkapta a fejét.

- Miért? Talán te vagy a súlycsoportom? - felröhögött. Igazából nem poénból nem avatkoztak közbe mások. Itt, a feketepiacon észak-koreaiak is voltak, katonák is, kémek is. Egyértelműnek tűnt a kisebb összezörrenés, és ez ellen senki nem is tiltakozott itt benn. Ha kihívtak, addig kellett küzdened, míg a földre nem kerülsz.

- Nem, de akkor már inkább velem kötekedj - Minho farkasszemet nézett a férfival, aki egyből rávetette magát társamra. Inkább csak akarta, mert nagyon nem tudta őt megütni. Minho valahogy mindig kitért a támadások alól.

- Na, nem ütsz? Légy férfi! - kiáltozott az ismeretlen, mire Minho tenyere szinte rátapadt az ő kezére, ami sisteregni kezdett, mintha tüzes dologba mártották volna.

Döbbenten figyeltem azt, ahogyan az ohnim elengedte áldozatát, aki fekete kezekkel, vörös, égő bőrrel és komoly rángásokkal zuhant a földre. Elakadt a lélegzetem, mintha a pasinak egyszerre lett volna leprája, magas láza, kicserzett égési sérülése, és veszettsége.

- Gyere - a szörny megragadta a kezemet, majd kirángatott a helyszínről. Magamtól nem bírtam volna megmozdulni. A tempója felvétele is képtelenné tett, csak vergődtem utána, mint egy rongy a forgószélben. Teljesen ki voltam készülve, szinte fel sem tűnt, hogy a kocsinál álltunk mind a ketten.

- Kinyitod? - Minho érdeklődve nézett rám, de még mindig nem voltam magamnál teljesen. Ő pedig ezt figyelembe is vette, és egész úton hozzám sem szólt, csak néha, amikor navigált engem, mert még mindig nem tudtam, hogy hol voltam pontosan. Így értünk haza. Én sokkban, ő halálosan nyugodtan. Állandóan az járt a fejemben, hogy miket tett ma. A karmokat még fel bírtam dolgozni, de azt, ami a feketepiacon történt. Mit titkolhatott el előlem? Mit tudhat még? Miért van itt egyáltalán? Mit csinálhat majd a Földdel?

Annyira nem voltam képben semmivel, hogy még a vásárlást is magának intézte. Nem volt erőm bemenni vele a ruhaszalonokba, csak odaadtam neki a kártyámat, hogy vegyen magának hét alsónadrágot, hét pár zoknit, hét felsőt és hét nadrágot, meg egy olyasmi kabátot, mint amilyen nekem volt.

Addig a kocsiban vártam.

Amint pedig felértünk a lakásomba, levetettem magam a kanapéra, és csak bámultam magam elé. Minho egy szörnyeteg volt. Hiába próbáltam meg vele emberként bánni, nem tudott kitörni a szerepéből, és tényleg egy szörnyeteggé alakult át már egy nap elteltével is. Emiatt nagyon sajnáltam, mert tényleg azt hittem, hogy egy rendes kis lény, de nagyon nem volt az. Ha nem figyelek rá, akkor a végén megeszi a barátaimat, a családomat is. A görögöknek volt igazuk vele kapcsolatban, pedig nem akartam hinni a sztereotípiáknak vele kapcsolatban.

Megbökdösött.

Éreztem, de nem reagáltam rá, éppen ezért roppantul idegesítő módon folytatta.

- Hm? - még magamat is megszégyenítő módon reagáltam, miközben elnyúlva ültem a kanapén. Szívem szerint elzavartam volna őt, de hozzám volt láncolva, amennyiben mindent jól értettem.

- Csináltam neked vacsorát - sokkal lágyabban csengett már a hangja, mint akkor, de így sem tudtam elfogadni azt, amit tett. Az ölembe helyezte az ételt.

- Nem vagyok éhes. Meg azt sem tudom, hogy ez mi - a furcsa, négyzetes, prézlizett kis dologra pillantottam, ami meglepően gusztusosan nézett ki, de most egy falat nem ment le a torkomon. Pedig valami lekváros dolgot nagyon ettem volna.

- Derelye. A németek gyakran esznek ilyesmit. Igaz, Kelet-Európában is elterjedt. Tészta, benne lekvárral - izgatottan magyarázta az összetevőket. Ha még sokáig lesz ilyen "háziállatom", akkor hamarosan el fogok hízni.

- Nem vagyok éhes - motyogtam. Már az étel látványától is elfogott a hányinger. Minho pedig ezt látta, így elvette a tányért.

- Akkor menj zuhanyozni, majd aludj. Holnap már be kellene menned az egyetemre, nehogy nagyon lemaradj - felállt, és visszasétált a konyhába.

Mikor eltűnt, besiettem zuhanyozni. Nem akartam őt látni. Egyáltalán nem, viszont abban igaza volt, hogy az iskolába be kellett mennem.

Zuhanyzás után egyből bedőltem az ágyba, azonban hiába próbáltam aludni, nem tudtam. Nagyon megviseltek a történtek, így az éjjel nagy részében Minho motoszkálását hallgattam, vagy azt, hogy magában motyogva olvasta a könyveimet.

Aztán elaludtam. Magam sem tudtam, hogy hogyan, s miért.

Másnap reggel nagyon nagyokat pislogva ébredtem órám idegszaggató csörgésére. Nagyokat pislogva dőltem vissza a párnák közé, de nem bírtam visszaaludni, így felöltöztem. Ismételten reménykedni kezdtem, hogy a tegnap történtek csak egy furcsa álomban játszódtak le, és egyáltalán nem voltak igaziak. Hiszen minden olyan abszurd volt, és mesébe illő. Nem lehetett valós. Nagyot ásítva léptem ki a szobámból, immáron a kedvenc fehér felsőmet és egy bordó nadrágot viselve.

- Jó reggelt! - a túlságosan is ismerős hang megcsapta a fülem, hamarosan pedig felbukkant a tulajdonosa is, Minho.

Szörnyen csalódnom kellett, ez ugyanis nem volt álom. Tényleg itt állt előttem ez a fazon!