11. Bemutatkozik az Ohnim

Az első dolog, amit érezni kezdtem, az a borzalmas fájdalom volt a fejemben. Morogva fordultam át a hasamra. Szuper, megint migrénem volt, pedig most nem is váltakozott annyira az időjárás. A baloldalamon borzalmasan kellemetlen érzés kerített hatalmába, amitől úgy éreztem, menten meghalok. Természetesen egyből tudtam, hogy mit kellett tennem. Nagy erőfeszítésbe telt, mire sikerült annyira megmozdulnom, hogy kivehessem az éltető fájdalom csillapítót az éjjeliszekrényem fiókjából. Érdekes módon, most másképp fájt a fejem, mint eddig. Most olyan volt, mintha leütöttek volna.

Ekkor villant be a kép. Az, hogy éjjel kimentem a konyhába, és valaki a hűtőszekrényemben turkált. Egy lény, amely egyáltalán nem emlékeztetett egy emberre. Lompos farka jobbra-balra ingott, miközben a hűtőmben matatott. Aztán hirtelen megfordult, és ekkor... teljesen emberinek tűnt, sőt, szinte ismerősnek. Nem én ijedtem meg egyedül, ő is ugyanolyan reakciót produkált, mint én, holott kettőnk közül valamelyikünk abszolút nem nézett ki normálisan. Méghozzá ez a lény ő volt. Ráadásul nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem. Leütnöm? Elmenekülnöm? Hívnom a rendőrséget? Vagy hagynom, hogy megegyen?

Mindenesetre ő hamarabb cselekedett, és leütött.

Ekkor pattantak ki a szemeim. Mindet átgondolva most lehet, hogy a földön feküdtem, vagy egy kórházi ágyban. Vagy az is lehet, hogy már nem is éltem.

Na, jó, ezt gyorsan kivertem a fejemből, és amint elém tárult az ismerős látvány, megnyugodtam. Nem lehettem halott, ez még viccnek is rossz volt, hiába érezték úgy egy páran a nagyvilágban, hogy halottakként az emberek között ragadtak, holott nagyon is éltek.

Én azonban otthon voltam, az ágyamban, betakargatva. Egyből felültem, és a kezeimet kerestem. Szerencsére semmi bajom nem volt, még nem tűnt el egyik sem. Azonban az idegességem nem hagyott alább, a testem minden egyes apró szegletét áttapogattam, de szerencsére semmilyen fájdalmam nem volt. Minden szervem megvolt a helyén, semmim nem hiányzott, sehol nem volt karmolás nyom, vagy harapásnyom. Az egyetlen sérülésem a fejemen lévő pukli volt, de az se sajgott annyira, mint elsőnek hittem.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A tegnapi nap sokkal nagyobb meglepetést okozott, mint bármi más. Pontosabban a ma hajnal. Lassanként kikászálódtam az ágyból. Meglehetősen bizonytalan volt minden mozdulatom, és nagyon féltem, hogy egyszer csak fogom magam, aztán elájulok. Bizonytalanul támaszkodtam a falnak, hátha megbízhatok benne annyira, hogy nem hagy puffanni. Gyorsan az éjjeli szekrényem felé pillantottam. Még mindig eszemben volt, hogy ki kellene nyomnom az órát, ám szemem valami teljesen máson akadt meg. Egy doboz fejfájás-csillapító, egy pohár víz, és egy papírlap volt elhelyezve, ami meglehetősen meglepett. Nagyokat pislogva igyekeztem abba az irányba fordulni. Egyáltalán nem túloztam ezzel a fájdalommal, az a valami tényleg nagyon erősen fejbe kólintott. Egyébként meg rájöttem, hogy szerintem az csak egy szimpla betörő volt, a macskafülek, a farka valamint a testét borító szőr csakis az én képzeletem szüleménye lehetett.

Az első dolgom az volt, hogy kivettem a fájdalom-csillapítót. Kénytelen voltam bevenni, mert tényleg nem bírtam már ezt a borzalmas fejfájást. Felsóhajtottam, majd megittam rá a vizet. Talán csak ekkor éreztem, hogy mennyire ki voltam száradva, minden bizonnyal a számon át vettem a levegőt, amíg aludtam. Nem mindig, de néha megtörtént ez is.

Ezek után került csak kezembe a levél, amelyre az én nevemet írták felszólításképp, ráadásul elég bizonytalan kézírása volt az illetőnek, mert nagyjából egy nyolcéves alakított ilyen jeleket. Talán ez bizonytalanított el a legjobban. Nem tudtam, hogy ki küldhette nekem, és egyáltalán mit keresett az éjjeli szekrényemen. Vettem egy nagy levegőt, majd nekiálltam olvasni.

"Kedves Taemin!

Nagyon sajnálom azt, ami hajnalban történt. Nem akartalak bántani, vagy bármiféleképpen ártani neked. Megijedtem, mikor megláttál. Nem akartam, hogy ebben a formámban láss, az ösztöneimen pedig nem tudtam felül kerekedni. Kérlek, ne haragudj. Most már készen állok a találkozásra, ha te is szeretnél engem látni. Cica"

A szemem megakadt az aláíráson. Mi a fene? Most valaki ennyire viccesnek gondolta magát, vagy esetleg az a démoni lény tényleg a cica volt, és bebizonyosodott az elméletem, miszerint ez a valami nem volt normális? Vagy mi lehetett ez a szó? Jelképeznie kellett volna valamit? Lehet, hogy rövidítés volt?

Nem tudtam, de abban biztos voltam, hogy az a borzalmas szörnyeteg a lakásomban ténfergett, és bár elég gyatrán, de tudott írni és olvasni.

Na, ez több volt a soknál!

Nem is tudom, hogy mi volt az erősebb bennem. A félelem és a harag valami nagyon komoly keveréke ugyanúgy képződött, mint a kíváncsiság és az ép elmém elvesztése. Nem voltam magamnál, csak kirontottam a szobámból, lépéseim biztosan kopogtak a parkettán. Egyre biztosabb voltam abban, hogy fél perc alatt kicsinálom azt a valamit.

- Lény, itt vagy? - kiáltottam. Még saját magam is meglepődtem a magabiztosságomon. Sosem mertem volna ilyet tenni, valami mégis arra késztetett, hogy legyek határozott.

Nos, ez az állapot nagyjából két másodpercig tartott, ugyanis szinte azonnal elfogyott minden bátorságom. Elvégre egy fene sem tudja, hogy micsoda lézengett a lakásomban, aki kilencvenkilenc százalék, hogy meg tudna enni, ha nagyon akarná, én meg itt ordibáltam, mint retardált mókus a tigrisketrecben. Szuper voltál, Lee Taemin, a legjobb lenne, ha elsprintelnél egy másik kontinensre. Legalább Afrika déli-vidékeire, ott talán nem talál meg ez a ragadozó.

Az erkélyajtó hirtelen kinyílt, ezzel párhuzamosan megfeszültek az izmaim. Egy lépést ösztönösen megtettem hátrafelé, és közben a menekülési esélyeimet méregettem. Tekintve, hogy viszonylag jó helyen álltam, el tudtam volna rohanni az ajtóig, azon ki, rázárni valahogy a szörnyre, aztán hívni valamit. Rendőrséget, mentőket, tudóst... bármit.

A szívem a torkomban dobogott, főleg, mikor megláttam egy emberi lábat. Egyre inkább

Elfogott a rettegés. Nem is tudtam, hogy mit gondoljak, de aztán megjelent teljes egészében. A lény.

Mikor megpillantottam őt, hirtelen azt sem tudtam, hogy milyen galaxisban voltam éppen. Meglepően emberi kinézete teljesen megdöbbentett, mintha nem egy szörny lett volna, hanem csak a nagyon magas lakótársam. Dereka köré csavart egy törülközőt, de izmos combjaiból mindent jól lehetett látni. Hasán csak úgy sokasodtak a kockák, mellkasa erős volt. Sötétbarna, szinte fekete haja tökéletesen be lett lőve, ez pedig kiemelte a vastag, húsos ajkait, és a hatalmas, sötétbarna szemeit. Teljesen elképedtem, mintha álmaim pasija toppant volna be az életembe. Úgy is nézett ki.

Zavartan állt velem szemben, mintha őt az én látványom zavarta volna meg, mégis szikrázott körülöttünk a levegő. Idegen volt, és egyben ismerős.

Nyeltem egy nagyot. Erre tényleg nem számítottam.

- Szia - gyönyörű, mély hangja megrázta a nappalit. Mintha Zeusz, vagy Apollón szólt volna hozzám.

Csak csendben bámultam őt, a nagy szemeit, meg minden apró részletét. Válaszolnom kellett, de nem tudtam megszólalni. Nem akart összeállni a kép, hiszen hajnalban nem őt láttam, hanem egy démont. Azonban itt, velem szemben egy ember állt.

- Szia - magam sem tudtam, hogy hogyan tudtam válaszolni, de megtettem. Aztán beállt a csend. A kínos némaság. Én sem tudtam mit mondani, meg ő sem, csak halkan bámultuk egymást. Nem tudtam mit mondani neki, mi több, inkább kérdezni akartam, de sajnos ez nem jött össze. Egy árva hangot nem bírtam kinyögni. Mégis mit tudtam volna mondani? Azt, hogy takarodjon a lakásomból?

Igen, azt kellett volna, de nem ment. Ez az opció akkor és ott egyáltalán nem fordult meg a fejemben, csak bambán néztem az ismeretlent, szerintem még a nyálam is csorgott.

- Én… izé… tényleg sajnálom a történteket – dadogva megvakarta a tarkóját. Kicsit nehézkesen beszélt, mintha külföldi lett volna. Eléggé törte a nyelvet, de aranyos volt, mi több, kellemesen csalódtam benne, hiszen nem tűnt egy démoni alkatnak, sokkal inkább egy kedves fiúcskának. Mégsem hagyott nyugodni a gondolat, ugyanis valahogy fel véltem fedezni a hasonló arcvonásokat az éjjeli macskához viszonyítva. Mintha ugyanaz a személy lett volna a két ember, csak ez nem vérfarkas, hanem vérmacska volt.

- Mi vagy te? – kérdeztem bizonytalanul. Féltem, hogy esetleg megtámad, így, bár nem tudatosan, egyre inkább hátrálni kezdtem. A fiú felsóhajtott, sötétbarna szemeit rám emelte.

- Egy ohnim – ez volt a válasza. Úgy közölte velem a tényt, mintha mindenki tudta volna, hogy miről dumált itt nekem, mert az ohnimicsodák az életük részei voltak a kezdetektől, és minden ember tartott egy ilyen izét otthon. Komolyan, ez a valami elég sötét lehetett – Nem tudod, hogy mi az, ugye?

Rémülten pillantottam fel rá. Gunyoros hangja megijesztett, mégsem féltem tőle annyira, mint hittem elsőnek, ez pedig meglepett. Valamiért az agyam félelem-receptorai elromlottak, nem reagáltak, ezzel csodálatosan cserbenhagyva engem. Ilyenkor elgondolkozom azon, hogy vajon Jonghyunnak volt-e igaza, és tényleg nem volt agyam, vagy a sors akarta így, és végül nem futottam el, hanem egy nagyon zseniális kérdés fogalmazódott meg bennem.

- Nem tudom, mi az? – ezért Nobel-díjat érdemelnék, főleg, hogy az a valami, ami immáron egy srácra hasonlított, elmosolyodott. Ha nagyon koncentráltam –márpedig azt tettem-, akkor lehetett látni az agyarait a szájában, mélyen elrejtve a fogai közé, már-már alig észrevehetően.

- Ülj le. Kicsit furcsa úgy kommunikálni, hogy közben a menekülés határán vagy. Nem áll szándékomban bántani téged. Tudod, még régen azt mondták nekem, hogy ha felmutatom a tenyeremet, megláthatod, hogy nincs rejtegetni valóm. Szóval, tessék. Látod? A tenyereim tiszták. Nem kell tőlem félned, Taemin – összetette a két kezét, majd tenyereit elém mutatta, mint ahogyan azt mondta is. Értetlenül pislogtam rá.

- Honnan tudod a nevem? – kérdeztem, de nem mondott semmit. Szemeivel a kétszemélyes kanapémat szuggerálta, hogy üljek már le, azonban ez még jobban megijesztett. Mégis cselekednem kellett, mert azért féltettem az életem. Minden lépésem bátortalan volt, és magam sem tudtam, hogy miért hittem el neki mindent, mégis volt benne valami, ami miatt tudtam, hogy nem hazudott nekem. Úgy ültem le a kanapéra, mint valami szerencsétlen, megpróbáltam összehúzni magam, miközben a pizsamám ujjait húzgáltam.

- Egy, mert egy hete itt lakom, és olvastam a tankönyveiden, kettő, mert nem vagyok visszamaradott – lehuppant a fotelba, mintha már régóta otthon lenne. Nagyon gyanús volt ez nekem, így még mindig nem tudtam hinni neki – Tudom, mire gondolsz. Fel akarod hívni a rendőrséget, de értsd meg, hogy nem foglak bántani. Én vagyok az a cica, akit hazahoztál egy hete. Befogadtál, gondoskodtál rólam – a szövegelése teljesen ledöbbentett, de állnom kellett a sarat.

- Ezt akár most is kitalálhattad…

A srác felsóhajtott.

- Lee Taemin a neved, homoszexuális vagy, nincs testvéred. A legjobb barátodnak egy szürke Peugeot-ja van, aminek almaillatot ad az autóillatosító. Nem eszel disznóhúst, csak csirkét, vagy marhát, átlagos ember vagy, csak kicsit lusta. Egyszer tej került a konyhai járólapra, de nem tudtad jól feltörölni. Onnan lentről jobban érzem, és büdös. Netfüggő vagy. Tegnap este tojásrántottát vacsoráztál, mert lusta voltál rendeset főzni. Mindennap pontban este fél hétkor kapok vacsorát, ami nagyon kedves tőled, de ilyen izét nem eszem – szemrehányón felemelte az apróbbik macskatápot, és türelmesen várta, hogy feldolgozzam a kapott információkat, ami nem volt egy egyszerű hadművelet. Értetlenül pislogtam rá. Valami itt nagyon nem stimmelt, és nem tudtam, hogy mi volt az, de elég ijesztő volt, hogy mindent tudott rólam.

- Mi a neved? – kérdeztem tőle hirtelen, bár szinte meg sem fogalmaztam rendesen a kérdést magamban, csak kibukott belőlem.

- Nincs nevem. Általában szolgának hívtak, segédnek, írnoknak, tanácsosnak, de nevem sosem volt – amolyan nemtörődöm stílusban megvonta a vállát. Ez pedig zavart. Nagyon-nagyon bökte a csőröm, hogy ez a valami nem kapott nevet.

- És akkor te mi vagy?

- Ohnim. Tudod, a fajunk megelőzi a ti elképzeléseiteket. Mi nem vagyunk képesek szaporodni, túl önállóak lenni, mégis megelőztük az emberiség fejlődését. Van egy hivatalos feladatunk, ami a bolygónk védelme. Mindig igyekszünk a lehető leghatásosabban segíteni a Földnek. Tulajdonképpen ez a mi dolgunk. Azt mondták az ókori Görögországban, hogy az ohnimok olyan fajok, amelyek egy földbe zárt Titánt, Typhont őrzik. Ha az emberek túl mélyre ásnak, akkor az ohnim megakadályozza őket. Ezért mi tulajdonképpen démonoknak lettünk beállítva. Az egyiptomiak szerint az ohnimok a fáraók fejlettebb unokatestvérei, akik Anubisztól vannak.

- Miért pont tőle? – ráncoltam a homlokom.

- Mert szöges ellentétei vagyunk egy fáraónak, csakúgy, mint a nap az éjnek.

- Anubisz az Alvilág és a halottak istene volt, nem az éjszakáé. Talán Nuttal lehetne összehasonlítani, hiszen ő „nyelte el” mindennap a Napot, majd másnap visszaadta az embereknek.

- Ő nem volt olyan népszerű. Elhiheted, hogy az egyiptomi parasztok hatvan százaléka nem bírta volna elmondani az istenek negyedét sem.

- Ezt azért kétlem. Régésznek tanulok és… - éppen belekezdtem volna. Egyiptom nagyon érdekelt, mindig is a szívemben foglalt mélyen helyet, éppen ezért ez egy gyenge pontnak számított nálam.

- Én meg éltem az ókori Egyiptomban, és beszéltem szegényekkel. Nem tudták az istenek nevét, csupán egy párat. Az írás volt a legnagyobb macera, de szerencsére az akkori gazdám ismerte a hieroglifákat, így el tudtam sajátítani én is.

Értetlenül pislogtam.

- Most is van gazdád? – kérdeztem a sráctól, aki bólintott.

- Van. Te, de még mielőtt megkérdezel bármit is, szeretném veled közölni, hogy éppen folytatom az elbeszélést. Kínában is a gonoszokkal voltunk egyenlők, csakúgy, mint Amerikában. Az aztékok nekünk áldoztak embereket, nehogy megöljük őket. Talán azért, mert az ohnimok története már az őskorban is aktuálissá vált, az emberek féltek tőlünk, pedig mi csak segítettünk nekik túlélni. Megmutattuk, hogy a tűz mire jó, és mindenre megtanítottuk őket. Tudod, nekünk van egy lélekkövünk. Régebben egymás nyakában hordtuk azokat, de az ókori egyiptomiak kitalálták, hogy a fáraónak ajándékoznak engem, így az én kristályomat valahogy megkeresték, és egy medált csináltak belőle. Ezt találtad meg te. A kő lényege az, hogy összeköti a te DNS—ed az enyémmel, így abból nyerek erőt.

- Miért? Magadtól képtelen vagy emberként viselkedni? – kérdeztem tőle. Még nem állt össze teljesen az, amit mondani akart.

- Nincsen sok erőm magamtól, mert akkor, ha túlságosan is ösztönlényekként élünk, elvadulunk. Tudod, az én fajom félig ember, félig állat, pontosabban fekete hiúz hosszú farokkal, mint ahogyan azt te is definiáltad. Amikor egymás kövét hordtuk, akkor egymásból nyertük az energiát, ennek következtében nem tudok rendesen megöregedni. A macskaállapotban hibernálom magam, olyankor idősödöm, de nagyon lassan. Azonban, mivel megtaláltál, a testem lassanként felveszi az emberi alakot, megfelelően az országnak, és neked, miközben a korom visszacsökken nagyjából a te korodra – kezeivel mutogatott, hogy jobban megértsem, és valahol úgy éreztem, hogy sikerült.

- Akkor te ilyen alakváltó vagy? – kérdeztem.

- Csak egyszer tudom megváltoztatni az alakom. Gondolj bele, hogy ha fekete lennék, akkor bizonyos helyeken mennyire utálnának a fehérek. Vagy fordítva. Éppen ezért felveszem azt az alakot, amit a te tudatodból szűrtem ki. Jelen esetben gondolom, hogy álmaid pasija vagyok, vagy valami híres színész.

- És miért nem mutattad az átváltozásod? Így elég nehéz elhinni, hogy ki vagy te egészen pontosan.

- Megijedtél volna tőlem, ezért nem akartam, hogy lásd azt, ahogyan macskából ember leszek. Tehát, visszatérve; te vagy az én éltetőm, éppen ezért nem foglak bántani, és te sem engem, mert valahol te vagyok. Szóval, a te világod olyan, amiben mindenki tökéleteset keres minden szempontból, ezért olyanná kell válnom, amilyenné a te társadalmad formál. Viszont furcsa, hogy nem személyre szabottak a ruháitok.

- Ja, boltban vesszük – biccentettem. Ez volt az összes reakció, amit ki tudtam magamból préselni – melyik korszakokban éltél?

- Egyiptom bukásánál. Aztán 470 körül, utána éltem 1480-ban, majd 1930 körül is. Onnan valaki elvitt Amerikába, és így kötöttem ki Koreában. Elég sok helyen voltam már, de bírtam azokat a békeidőket is, amikor tényleg nem történt semmi. Így mondjátok, ugye? Bírtam… - elbizonytalanodva nézett rám, hogy segítsek neki. Félénken bólintottam. Elég sok helyen élt már, elég sok időben. Magam sem tudtam, miért, de hittem neki, hiába tűnt ez az egész mesének.

- És… te csak vagy? Mit iszol? Mit eszel? – ekkor eszembe jutott a hajléktalan bácsi, az, hogy mit meséltek a gyilkosról, hogy miattam történt minden. A furcsa lény hirtelen elhalkult.

- Hát, ilyenkor szoktak megutálni a gazdáim - motyogta zavartan - az igazság az, hogy én emberhúst eszem.

Elkerekedtek a szemeim. Hiába voltam erre lelkileg felkészülve, azért megdöbbentett, főleg, hogy veszélyben éreztem magam, és a barátaimat.

- De miért? Mi van abban, ami másban nincs? - kérdeztem megrökönyödve.

- Semmi, csak finom. Ez olyan, mintha veled mindig kelbimbót etetnének, holott a marhahús a kedvenced - magyarázta. Még mindig nem bírtam felfogni, hogy ennyi dolgot tudott rólam - meg tudom enni a ti ételeteket is, csak nem ízlik, és túl mű - vont vállat.

- Akkor most lehet, hogy engem is megeszel? - nyeltem egy nagyot, de a lény csak felnevetett a lágy, tökéletes hangján.

- Nem. Te a gazdám vagy. Ha meghalsz, akkor az én erőm is hanyatlik, mert belőled nyerek elsősorban energiát. Te az alvásból nyered, én belőled.

- Akkor elszívod az erőmet?

Minho megrázta a fejét.

- Nem. Mindig csak annyit veszek el, amennyi neked fel sem tűnik. A barátaidat meg nem fogom megenni, mert az emberi részem ezt meggátolja. Ne aggódj, számodra jelentéktelen emberekkel fogok táplálkozni, olyanokkal, akiknek tényleg mindegy, hogy élnek-e, vagy nem. Mondjuk, legközelebb valami ápoltabb személyt kell keresnem, mert még mindig hányingerem van a pasas szagától - a végén elfintorodott, amin magam sem tudtam kontrollálni a gesztusaimat. Hamarosan megéreztem, hogy elmosolyodtam. Szuper, Taemin! Itt ülsz egy szörnyeteggel, erre vigyorogsz.

- Tudod, mit nem értek? Itt ülök veled szembe, és úgy dumálok veled, mintha egy régi haverom lennél, holott egy ősi szörny vagy, ha jól fogtam fel azt, amit mondtál. Valamiért nem félek tőled, ez pedig megrémiszt – arra voltam kíváncsi, hogy ilyen már volt-e vele azelőtt, de nagyon reméltem, hogy igen, és nem csak velem volt a baj.

- Ez természetes. Blokkolom az agyad félelemképzését. Ne kérdezd, hogyan csinálom, mert nem tudom, de azzal tisztában vagyok, hogy ennek van értelme. Gondolj bele, milyen lenne, ha itt sikoltoznál, meg pisztollyal lőnél rám, mert félsz tőlem. A tudatodba beleépült, hogy a részed vagyok. Majd lassanként összeszokunk, mintha csak lakótársak lennénk.

Ja, egy szörny a lakótársam… minden vágyam valóra vált ezzel…

- Tudod, ebben a világban adatok kellenek, személyi, meg ilyenek – gondoltam, jobb, ha felvilágosítom, de szerintem tudta, mert egyetértően bólintott.

- És segíteni fogsz nekem ezeket beszerezni, azaz… légy szíves – halványan elmosolyodott, kivillantva a tépőfogait. Ijesztő volt, de mégsem féltem.

- Akkor keresünk neked egy nevet, egy születési dátumot, meg egy indokot, amiért nem vagy regisztrálva sehol sem – ajánlottam fel lelkesen. Nem tudtam, hogy mi ütött belém, de teljesen nem úgy cselekedtem, mint akartam.

- Mondjuk egy szegény faluban születtem, ahol nem volt orvosi ellátás… Amerikában? És lehetnék… két évvel idősebb nálad. Ezek mindig bejönnek, még a harmincas években is működött.

- Jó, a vezetékneved pedig legyen Choi, mert magas vagy, és a Choi vezetéknevűek általában magasak. Ne kérdezd, miért – felálltam, majd közelebb sétáltam hozzá – az ohnim pedig… kicsit olyan, mint a Minho, ami nálunk egy gyakori név. Mit szólsz?

Felcsillantak a szemei.

- Szuper lesz.

- Akkor kezdjük újra. Mintha két ember lennénk – kezet nyújtottam neki, mintha tényleg amerikai lett volna – örülök, hogy megismertelek, Choi Minho.